Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-29 / 309. szám
4 1988. DECEMBER 29., CSÜTÖRTÖK Legyen-e is miét Vest megyének címere? Oroszlános pecsét Napjainkban itthon és külföldön is fokozottan a pecsétek és címerek irányába fordul az érdeklődés. A mostanság használt állami címer, amelyet 1957-ben Légrádi Sándor tervezett, heraldikai szempontból rendkívül fiatal, s korántsem tökéletes. Ezért vetődött fel ismét a gondolat, hogy a történelmünk során többször megváltoztatott nemzeti címerünket ismét módosítanunk kellene. A jelképek eredete Királyi vagy állami címerről 1202-ig nem beszélhetünk. Előtte nincs is címerünk —- állapítja meg Kállay István tanszékvezető egyetemi tanár, aki e témában hazánkban kétségkívül az egyik legnagyobb szaktekintély. Az első oroszlános ábrázolás 1202- bén, Imre király oklevelein (akinek spanyol felesége volt), a másik 1223-ban 11. András idején az Aranybullán látható. Ezzel meg is szűnik az Árpádok oroszlános heraldikája. A kettős kereszt bizánci eredetű. 111. Béla (aki Bizáncban nevelkedett) pénzein jelenik meg először, 1190 körül. A címerben lévő kettős kereszttel a magyar függetlenséget, a magyar államhatalom egyenjogúságát hangsúlyozta. A hármas halom már az Anjouk idején föltűnik; talpazatként, teljes síkban a kettős kereszt alatt. A koronás ábrázolás V. László, majd Mátyás király címerein látható először. A koronát Kossuth Lajos az 1848—49-es szabadság- harc idején vetette le nemzeti színeinkről. A monarchia összeomlása után Károlyi Mihály miniszterelnök rendeletében a független magyar köztársaság jelképeként visszaállította a korona nélküli, úgynevezett Kossuth-címerU A félszabadulás után, «z 1946. február l'-jén kikiáltott Magyar Népköztársaság állami jelképe pedig újból a korona nélküli Kossuth-címer. Az ősi vágásos és nemzeti- színű pajzs 1957-ben került vissza ismét címerünkre. De mi a helyzet a megyei címerünkkel ? Pest—Pilis—Solt (PPS) vármegye 1659-ben adott utasítást Nádori Bene János alispánnak és Pápay János 6zolgabírónak — mint országgyűlési követeknek —, hogy hivatalos és a törvénycikkek közé felveendő megyei pecsétet eszközöljenek ki az uralkodónál. Ennek az akciónak a végeredményeként nyerte el PPS vármegye azt a címert és pecsétet, amelynek címerképét a rendek előre kívánságképpen meghatároztak: „Egy szikla hegynek tetején kiterjesztett hátsó lábakon álló, az első jobb lábbal koronát, a bal lábbal pedig aranyaimat tartó kettős farkú oroszlán.’’ Az 1659. évi 76. törvény rendelkezett a megye címeréről és pecsétjéről, az akkori nádor, Wesselényi Ferenc neve pedig felkerült PPS vármegye első aranytipáriumának köriratába is. Mint látni fogjuk, ez a későbbiekben elég bonyodalmat okozott. A nádornak a megye — a pecsét elnyeréséért — 20 darab hízott ökröt küldött ajándékba. A megyepecsét természetesen ezután sem szorította ki a mindenkori szolgabírák magánpecsétjeit a hivatalokból. Ezt a gyakorlatot majd csak a járási pecsétek megjelenése szünteti meg A vármegye hatósága a török hódítás utolsó évtizedeiben Fülek várában tartózkodott. 1682. szeptember 10-én a vár Ibrahim budai pasa kéthetes ostroma alatt a megye levéltárának nagy része elpusztult, a pecsétet pedig Csorgál Ferenc perceptor mentette ki kockázatos módon. A megye 1732. november 7-1 közgyűlésén — Mágocsy Mihály elnöklő alispán indítványára —- a rendek Habsburg- hűségű felbuzdulásukban a megye méltóságával összeegyeztethetetlennek nyílvánították az összeesküvő Wesselényi Ferenc nevét viselő megyepecsét további használatát. Még a megye címerét is meg akarták változtatni. Ferenc lotaringiai herceg főispán a megye címerébe a kétfejű sast javasolta az oroszlán helyett, de a rendek végül mégis az oroszlán megtartása mellett maradtak. 1733. március 31-i kelettel kapta meg a megye az új pecsétkiváltságot. Az új pecsét ismét aranylapra készült el és 1733. július 1-jétől 1837. június 7-ig volt használatban. A megyepecsét képét, mint láttuk, a rendek már folyamodványuk előtt leírták a követi utasításban. Az álló kétfarkú oroszlán mint jelkép rendkívül általános; az erő mint a hatalom kifejezője, ehhez társul még a korona és az országalma, amelyek a magyar állam jelvényeivel azonosak lévén a megye fokozott központi jelentőségét kívánják hangsúlyozni. A rendek 1659. évi kívánsága azonban csak általában jelöli meg a koronát. Művészi atka tás az aranyalmát és a sziklás hegyet. A Wesselényi-féle megyepecsét művészi kivitele és egyéb körülmények amellett szólnak, hogy azt Pozsonyban vagy Bécsben alkották. A pecsétvésnök anonimitása úgy látszik jellemző a szakmára — még az újkorban is —, pedig nem egy korai és késői pecsétünk valóságos művészi alkotás. Újra átértékeljük Bertényi Iván, a Nemzetközi Heraldikai Akadémia tagja és Kállay István egyetemi tanár úgy vélik: napjainkban, amikor nemzeti hagyományainkat újra átértékeljük, időszerű megfontolni, hogy az alkotmány megújítása 60- rán nem lenne-e helyénvaló visszatérni a népünk által valóságosan használt és tisztelt Kossuth-címerhez. A Pest Megyei Levéltár igazgatója, dr. Egey Tibor pedig úgy látja — több más megyéhez hasonlóan —, vissza kellene állítani megyei címerünket. Ebben az esetben a képünkön is látható oroszlános pecsétre gondolunk: egy gömbölyített háromszög alakú pajzsra természetesen magyar nyelvű körirattal. Antal Piroska Állítólag megtalálták Petőfi sírja Valószínűleg a szovjetunió- beli Szibériában nyugszik Petői Sándor — ezt állítják a Megamorv kazánfejlesztő iroda munkatársai és egy filmforgató csoport tagjai, akik a közelmúltban a helyszínen jártak. Ütjükről, a szerintük megtalált bizonyítékokról tájékoztatták az újságírókat szerdán a Mikroszkóp Színpadon. Morvái Ferenc nagyrédei vállalkozó, kazánkészítő kisiparos, az iroda vezetője és a Petőfi-kutatás anyagi támogatója az újságíróknak elmondta, hogy évente öt-hatmillió forintot fordít különböző, általa fontosnak ítélt ügyek támogatására. Ilyennek tartja a Petőfi-legenda tisztázását. Tudomást szerzett arról, hogy a szovjetunióbeli levéltárakban olyan dokumentumokat őriznek, amelyek bizonyítják, hogy Petőfi Sándort Szibériában, közelebbről Barguzinban temették el. Ennek tisztázására a Szovjetunióba utazott ki, ahol Balajthy András filmrendezővel és egy operatőrrel, valamint a Chemokomplex Külkereskedelmi Vállalat két munkatársával igyekezett megismerni e dokumentumokat, annak érdekében, hogy a költséges exhumálást megkezdhessék. Morvái Ferenc beszámolt arról is, hogy a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő levéltár főigazgatója rendelkezésére bocsátotta a szabadságharcban részt vett, majd hadifogságba került katonáknak a névsorát. Dokumentumfilmet készítettek Kossuth és Bem tábornok megtalált leveleiről is. Mindezek alapján úgy vélik: bizonyított, hogy Petőfi Sándor valóban a mai Szovjetunióban élt a szabadságharc leverése után, és ott temették el 1856 májusában Alekszandr Sztye- panovics Petrovics néven. Az ügy végleges tisztázására 1989 nyarán kerülhet sor. Ekkor tárják fel a vélt Petőfi-sírt. A harguzini tanács elnökétől ehhez az engedélyt már meg is kapták. Az expedíció útjáról többórás filmet készítettek, ebből félórás összeállítást mutatták be az újságíróknak. TV-FIGYELO 1 Tamási. Több újságszerkesztőségben is bevett szokás, hogyha valamely érzékenyebb szerző, akinek a kéziratába többé vagy kevésbé beleavatkoztak, s ezért arra hivatkozik, hogy elrontották a stílusát, azt a választ kapja: stílusa utoljára mifelénk csak Tamási Áronnak volt. S van is valami ebben a szentenciában, mert olyan ízesen, a góbéság nyelvcsavaró humorával szót szóhoz fűzni, mondatot összeállítani nála jobban kevesen tudtak. Így, ezzel a több értelmű kedéllyel születtek meg drámaszövegei, s ugyancsak ez a sajátos báj lengi be prózáját is. Noha élete vége felé már maga panaszolta, hogy nem tudja utolérni ifjabb éveinek színvonalát, azért ez magukon a műveken nemigen érződik. Példa rá az a Gyökér és vadvirág című elbeszélése, amely egyik utolsó munkája, és amely dramatizált formájában is oly szépen bizonyítja a szerző eredetien izgalmas tehetségét. A televízió afféle karácsonyi ajándékként küldte képernyőre ezt az átiratot, hadd lásson a néző szép székely ruhákat, s hadd hallja azt a nyelvi értékekben oly gazdag szöveget. Közben pedig képzelje magát oda vagy a Hargitára, vagy a szőke Nyikó partjára, ahol Tamási mesehősei rendre megszülettek és élték kifelé nagyon nehéz, befelé ellenben annál mesésebb életüket. Nyilván azért is, mert a Nemzeti Színházban máig futó sikerként látható Sütő András-darabban, az Advent a Hargitán című színműben jól kiérlelődött az a színjátszói stílus, amely ezekhez a székelyföldi regékhez manapság illik — tehát a visszafogottság, a mértékkel való anekdotázás, a nagyjelenetek módjával való adagolása —, Bohák György rendezésében méltósággal és jó ízléssel elevenedett meg ez a majdnem mai. hiszen 1960-ban játszódó mese. Nem volt hivalkodóan székelykedő, ám mégis olyannak mutatkozott, amely szerelmi történetet, nagyapa és unoka viszonyt más körülmények között elképzelni sem lehet. S ha mégis csomót keresünk a kákán, akkor legföljebb ha azokat a megelevenedett látomásokat hibáztathatjuk, amelyek Tézi képzeletében gyúltak fel Fellini- reminiszcenciákat hordozva, ébresztve. No és az sem vallott valami nagy (be)rendezői figyelemre, hogy ebbe a jellegzetesen erdélyi miliőbe egy magyar néprádiót is odacsöp- pentettek. Nem valószínű, hogy ilyen masina szólt volna odaát az 1960-as években. Bíró. Ugyancsak volt valami transsylvániai vonatkozása annak a tévéjátéknak is, amely Bíró Lajos Rablólovag című színműve nyomán készült. Azon egyszerű oknál fogva, mert ez a ritka termékeny és sok műfajú író valamikor a századfordulón a nagyváradi lapoknál kezdett el dolgozni, s ott, ebben az Ady által annyira szeretett és ostorozott városban ismerkedett meg a feltörekvő polgárság jellegzetes alakjaival. (Egyébiránt Bíró és Ady egy szobában is körmöltek a Szabadság című lap szerkesztőségében.) Ami a Hajdufy Miklós által most előhalászott és megfilmesített Rablólovagot illeti, az 1912-ben íródott, s mint láthattuk, egy bizonyos Kürt úr látványos felemelkedését ábrázolja ügyesen jelenetez- ve, jó rutinú dramaturgiával, számos jó szerep eljátszására adva alkalmat. Bessenyei Ferenc például látható ügyszeretettel vette magára a vénülő gróf robusztus alakját, s a többiek is kedvüket lelhették a rájuk osztott feladatban. Csak hát míg ezt a mutatós jelmezekben ellejtett körmagyart néztük, bizonyára az a gondolat is felsejlett némelyekben, amely nemrég, Hajdufy másik rendezésekor, a Csathó Kálmán-téle darabból forgatott Fűszer és csemege láttán ha nem is bosszantott, de fejcsóválásra ingerelt. Hogy tudniillik valóban ezekre a még oly jó szándékú és hatásosan előadható darabokra van most szükség? Hogy éppen egv ilyen sorozatba célszerű lenne most belevágni? Van-e, s ha igen, hol akad erre felelet? Akácz László ■ HETI FILMJEGYZET■ A velencei nő Jason Connery cs Laura Antonelli A velencei nő egyik jelenetében Egy csodálatosan verőfényes reggelen igen csinos, szőke fiatalember érkezik Velencébe. Épp akkor száll ki a gondolából, amikor az egyik templomban vége a misének. A kivonuló sokaságban megakad a szeme egy gyönyörű fiatalasz- szonyon. s az is észreveszi őt. Mihamar kiderül: a velencei szépség épp szalma, s nincs egyéb vágya, mint szalmasá- gát felvidítani a csinos ifjúval. Megállapodnak — ám közben egy másik szépséges hölgy is szemet vet az idegenből érkezett deli legényre. E hölgy özvegy, s mint ilyen, régóta nélkülözi azt, ami sajnos nincs birtokában a vérforralóan nőies szobalányának sem. özvegyünk rámenősebb, mint a szép szalmaözvegy, s ő cserkészi be hamarabb az ifjút, aki e becserkészést olyannyira szívesen veszi, hogy odaadó szerelmének sorozatos bizonyítása után sem nagyon akarja elhagyni a szép hölgy pompás palotáját, fényűző hálószobáját, s a hatalmas fehér medvebőrt a lobogó tüzű kandalló előtt. Mégis válni kell. Ám amikor elhagyja a bőségesen megvigasztalt özvegy palotáját, elcsípi őt a másik szép hölgy szobalánya és fondorlatosán elcipeli hoppon maradt úrnőjéhez. Ifjú hősünk némi bonyodalom után itt is vigaszt nyújt, nem is keveset, ám túl sok idő nincs már: érkezik a derék férj. Hősünk pedig, meglehetősen fáradtan, ám élményekben sokszorosan gazdagodva. eltávozik a lagúnák városából, ugyanazon a gondolán, melyen jött, ugyanannak a gondolierének a pártfogása segítségével. Mellesleg: a jóképű gondolás sem járt pórul, piszén a szép özvegytől csinos summát kapott közreműködéséért, a vérforraló szobalánytól pedig — ingyen! — egy szerfelett kellemes éjszakát. Mindezek után nem meglepő, ha idegenből jött ifjú hősünk úgy találja: Velence csodálatos, ám a velencei nők még csodálatosabbak. És az sem meglepő, ha véleményét a gondolás is osztja. Igen, ez úgy tűnik, mint egy borsos történet Boccaccio úr híres Decamerone-jából. Csakhogy nem onnan való. A történet szerzője egy XVI. századi velencei író, bizonyos Marcia na. Hogy a történetből film készült, az szinte természetes. Végtére is adott hozzá a város, Velence, mely a XVI. század óta külső képében mit sem változott, s éppoly gyönyörű és érzékien titokzatos, mint Marciana és hősnői idejében volt. Adott hozzá a finoman vagy kevésbé finoman erotikus filmek divatja, s adottak a szép nők, akik Angela, az epe- kedő özvegy és Valeria, a kikapós menyecske alakját megszemélyesítik. így készült hát a filmváltozat, Mauro Bolognini munkája. Ö az olasz filmrendezők idősebb nemzedékének jeles alakja; sok filmjét játszották nálunk, s legutóbb a tévében is az ő rendezésében ment A pármai kolostor című sorozat. Nos, Bolognini semmiféle hókuszpókuszt nem csinál ebben a filmben. Egyszerűen hagyja, hogy érvényesüljön a történet elegáns és ízléses erotikája, hagyja, hogy érvényesüljön a város és a paloták, a canalok, riók, callék, hidak, terek, templomok és belső terek elkápráztató szépsége, s hagyja, hogy érvényesüljön a szép emberi testek esztétikuma, a felszabadult, boldog testi szerelem szépsége, a beteljesülő vágyak öröme. Minden roppant természetes ebben a filmben. Természetes egy varázslatos délelőtt a Fra- ri templom előtt, ahol a hölgyek és a fiatalember felfigyelnek egymásra. Természetes a velencei utcácskák, zugok, átjárók, díszudvarok, sikátorok, lépcsők, ajtók labirintusa. a ruhák dús szépsége, a szerelmeseket körülvevő szobaberendezések gazdagsága, a fények érzéki szépsége, a testek önfeledt hullámzása. Arad a filmből az életszeretet. az életöröm — és, furcsa módon, mégis van benne valami alig megmagyarázható, alig tetten- érhető szomorúság. Bolognini érzékien szép nőiben (Angela: Laura Antonelli, Valeria: Monica Guerritore) még a szerelem legizzóbb pillanataiban is ott bujkál ez a furcsa szomorúság, a hamarosan bekövetkező válás bánata. És talán ez a momentum az, amitől A velencei nő egy picikét több, nemesebb tud lenni, mW egy sokszor elmesélt borsos szerelmi történet Bolognini szerelmesei szépen és finoman áldoznak Vénusznak, a szerelem istennőjének. Az új magyar doku- mentumfilm és készítője. Dob- ray György, a szerelemnek nem ezekre a nemes és szép tájaira vezet bennünket. A színtér mindössze két-három- száz méterre van szerkesztőségünktől, s a Rákóczi tér patinás névre keresztelte hajdanán a városrendezés. A címül szolgáló nagybetű ezek után nem szorul magyarázatra. Ennek a filmnek a szereplői az aktust nem szerelmi kapcsolatokban gyakorolják (bár ilyenekről is esik szó. de ezek töbnyire nem férfi-nő kapcsolatok). Itt a legslmább árukapcsolat áll fönn: pénzért vásárolható meg valamilyen áru. Hogy ez az áru történetesen a női test, majdnem mellékes. De hát ezt tudjuk, s elég régóta közismert a fent- említett tér, mint ezeknek az üzleteknek a piaca. Dobray filmje nem is nagyon vállalkozik egyébre, mint e tények összegyűjtésére, körüljárására. megmutatására. Érdekessége is ebben áll: valamiről, amit mindenki tud és ismer, de mégis úgy teszünk, mintha nem tudnánk s nem ismernénk, végre nyíltan beszél valaki. Amit mond, nem új, de igen-igen szomorú. Takács István X
