Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-29 / 309. szám

1988. DECEMBER 29., CSÜTÖRTÖK ^£Mm> Meddig tarthat a terméketlen vita? Még egyszer a ráckevei rendelőről ván vb-titkár és Bukovszky István, a tanács alápszerveze- ti párttitkára. Egyebek között ezt írják: A ráckevei új beruházásban létesítendő szakorvosi rende­lőintézettel kapcsolatban meg­jelent írásokat érdeklődéssel olvastuk; részletesnek, sok­oldalúnak, jól szerkesztettnek és konzekvensnek tartjuk azo­kat. Objektivitásuk és pár­tatlanságuk bizonyára soka­kat, még a kétkedőket is meg­győzi arról, hogy egy viszony­lag kevés anyagi lehetőséggel rendelkező tanács a lakosság egyik legfontosabb ellátását biztosító intézmény létrehozá­sára — a nehéz gazdasági kö­rülmények között is — vállal­kozik. Egy gondolatsor pontosítása azonban szükségesnek látszik: a december 5-én közölt írásá­ból idézünk: „Külön pikanté­riája a dolognak, hogy a ta­nács és a pártbizottság eltérő véleményen van, holott — normális körülmények között — együttesen kellene szolgál­niuk a település, a lakosság boldogulásátA doku­mentumok tanúsága szerint az MSZMP városi jogú nagy­községi bizottság végrehajtó bizottsága 1985. augusztus 27- én Ráckeve és társközségeinek II. ötéves terület- és település- fejlesztési tervkoncepciójában egy ajánlást fogalmazott meg, miszerint az alternatívák kö­zötti döntéstől függetlenül meg kell kezdeni a tervidőszakban a szakorvosi ellátás bővítését. A pártbizottság és testületéi sem ezt követően, sem azóta az ajánláson nem változtattak, amit elfogadva a tanács a VII. ötéves tervében megvaló­sítási feladatként határozott meg. A cél szükségszerűen nem változott, de az anyagi körül­mények alakulása miatt az eszközök és a módozatok kö­zött — kényszerűségből — más megoldást kellett keres­nünk. Az eltérő vélemények tehát személyes jellegűek és nem a párt, illetve a tanács testületi döntései közötti véleménykü­lönbséget tükrözik. A tanács tisztségviselői nemcsak meg­győződésükből, hanem munka­körükből eredően is kötelesek a tanácsi testületi döntéseket képviselni, mivel a határoza­tok a testületi tagok többsé­gének álláspontját fejezik ki. Klamó József — aki egyéb­ként a városi jogú pártbizott­ság titkára — mint a Pest Megyei Hírlap egyik olvasója fejti ki a véleményét: Hatalmas terheket vettünk a váltunkra akkor, amikor abban alakítottuk ki vélemé­nyünket, hogy a térség jobb egészségügyi ellátása érdeké­ben, a jelenlegi áldatlan álla­potot fel kell számolni és egy korszerű szakorvosi rendelő- intézetet megvalósítani. A legegyszerűbb az lenne — és Rizikófaktorok Alkoholbarát fiatalok A bajnak jobb elébe menni. A megelőzés a legjobb gyó­gyítás. Ezt az általánossá vált nézetet az egészségügy duna­keszi szakemberei is a magu­kévá tették. A tanács illeté­kes osztálya nemrég készítet­te el, s terjesztette a végrehaj­tó bizottság elé azt a beszá­molót, amely az országos egészségmegőrző program vég­rehajtásának városi és körzeti feladatairól szól. A rizikófaktorok közé eb­ben a körzetben is a légző­szervi, rosszindulatú dagana­tos betegségeket okozó do­hányzást, a különböző gázok­kal, gőzökkel szennyezett le­vegőt számítják. A helybeli ideggondozó in­tézetben 1988 első félévében megfordult alkohológiai szak- rendelésen részt vevők száma meghaladta az ezer főt. Az adatok önként megjelent, hi­vatalból megkeresett, kényszer- elvonón részt vevő betegekről szólnak, s nem számítanak ide más, rendszeresen alkoho­lizálok. Az iskolai felmérések tanulságai szerint a 14—18 éves korúaknak az egyharmada már úgynevezett alkoholbarát. meggyőződésem, hogy jogosan —, ha a megyei vagy orszá­gos szervektől erre a feladatra kapnánk 100 millió forintot, mert a kevésből mi is keve­set kapunk. Ezért az utóbbi időben sokat töprengünk, ví­vódunk, véleményeket ütköz­tetünk, hogy mit kellene és lehetne tenni. Nagy kár lenne, ha a közös­ségi célok megvalósítása ér­dekében tett erőfeszítéseinket, a meglevő bizalmat elveszíte­nénk. Hisz a testületekben — párt, tanács, népfront — min­dig jobbító szándékkal vitat­kozunk a közös célokért. Egy-' másért és nem egymás ellen. Tudjuk, tudni kell, hogy kö­zösséget szolgálni, közéleti te­vékenységet folytatni csak példamutató magatartással és munkával lehet. A nyilvános­ság minden szintje pedig mindenkitől tiszteletet, fegyel­met és felelősséget követel, kíván. Azt hiszem, akkor szolgál­juk és tiszteljük kölcsönösen egymást, ha — a teljes biza­lom jegyében — o szakorvosi rendelőintézet megépítésén és a további célok megvalósítá­sán munkálkodunk. ■ Azokon, amelynek középpontjában az ember áll. ★ Az állampolgár elégedetlen, a testület döntését védő ta­nácsnál személyes jellegűnek minősítik a pártbizottsággal fennálló véleménykülönbsé­geket, Klamó József soraiból pedig nehéz bármit is kihá­mozni. Azt írja, hogy együtt kell működni a rendelő fel­építésében, csak éppen az nem derül ki, hogy annak hol lenne a helye. Holott éppen ekörül bontakozott ki a vi­ta... Az természetes, hogy a há­rom levél írói különböző né­zőpontból szemlélik a problé­mát. Ezen tehát semmiképpen sem csodálkozhatunk. Annál inkább azon, hogy a vélemé­nyek továbbra sem akarnak, közeledni egymáshoz. Márpe­dig egyedül annak a vitának van értelme, amely előrevisz és nem annak ami konzervál egy állapotot, vagy éppen visszahúz. Ezért a magunk ré­széről a témát lezárjuk. A hercehurca helyett szíveseb­ben adnánk hírt a rendelőin­tézet építésének megkezdésé­ről, majd átadásáról... Kövess László Lemondott lapok Hallom, hogy Aszódon és Ikladon is sokan lemond­ják az újságot. Ott, ahol a legtöbb az előfizető. Olya­nok, akik évtizedek óta já­ratják a lapot. Minden el­vesztett olvasót sajnálok. Leginkább azokat a nyug­díjasokat, akik kicsiny jö­vedelmük. miatt képtelenek ezek után újságra költeni. Nem lehetne segíteni a kispénzű időseknek, hogy továbbra is megkaphassák napról napra várt újságju­kat? A kérdésen rágódva a szokásos megoldások ju­tottak az eszembe. Üze­mek, intézmények, társa­dalmi szervezetek, ame­lyek néhány patronált idős embernek ünnepi ajándé­kul előfizetnének a lapra. Otthoni magányomban gondoltam csak ilyesmire, hiszen biztos vagyok a válaszban, ha bármely ve­zetőnek fölvetném az öt­letet: úgy gondolja, hát annyian akarnak bennün­ket megfejni, nyereségün­ket elvonják, szegények va­gyunk mi is, honnan ven­nénk pénzt az idősek új­ságjára? Hát talán onnan, ahon­nan a díszes karácsonyi és újévi üdvözlő kártyákra. Akármilyen szegény az üzem, társadalmi szervezet, ilyen teljesen fölösleges lapokra futja. Milliókat költenek ezekben a hetek­ben az országban díszes, aranyozott betűs kártyákra. Még drága asztali és fali­naptárakra, mappákra, amelyeket tekintélyesebb személyiségeknek ajándé­koznak. Megtérül az, mond­ják elrévedezve a vezetők. Egy fenét tartozik hoz­zá, uraim. Most beszéltem egy nyugati országból ha­zatért gödöllőivel. Azt mondta, semmi trakta nem volt, egy kis kristályvizet szolgáltak föl a tárgyalá­son, ha valakinek torkán akadna a szó, lemoshassa azzal a vízzel. Mégis meg­állapodtak. Mert mindkét félnek érdeke volt megál­lapodni. Vajon hogyan köszöntik egymást ezek a nyugatiak, hiszen ők is kúltúrembe- rek. Alighanem szóban, amikor találkoznak. Uram, mondja egyik a másiknak, ha még nem tettem volna, kívánok sikeres évet ön­nek. S nyomban megkez­dik az üzleti tárgyalást. Mert attól remélnek sike­res évet. Nem pedig az üdvözlőkártyától. k. p. Rekordidő alatt épült Kilencvenéves a viadukt A Pest Megyei Hírlap gya­korta adott híradást a Biatar- bágyon lévő, egykor vasúti völgyhidakról, többször is szót emelt a viaduktok to­vábbi fennmaradása mellett. A vonatrobbantás körüli ese­mények ismertek már az olvasók előtt is. Azonban a hidak építésének históriája legalább annyira érdekes, hi­szen még a múlt században épültek, a hazai vasútépítés hőskorában. A híd építői rend­kívül mostoha körülmények között kezdték meg az ala­pozási munkálatokat, hiszen a Füzes-patak völgye vizes-mo­csaras terület volt akkortájt. Azonban a Torbágy felőli viadukt építésénél szerzett ta­pasztalatok birtokában a Bia felőli híd még napjainkból megítélve is, szinte rekordidő alatt épült fel. Mert míg a torbágyi híd az 1883-as és a2 1884-es esztendőkben épült mintegy két évig, addig a biai híd építésére mindössze csak tíz hónapra volt szükségük az akkori hídépítőknek. A falazat építését 1898 már­ciusában kezdték, amlit októ­berben. már be is fejeztek. Előzőleg több száz, egyenként 12 méter hosszúságú facölöpöt vertek le az igen átázott és gyenge teherbírású altalaj miatt... A Diósgyőri Vas­gyárból származó acélból gyártotta és szerelte a MÁVAG az áthidaló acélszer- kezeteket, ez a hatalma® mun­ka mindössze másfél hónapig tartott és ennek köszönhe­tően, kilencven esztendővel ezelőtt, 1898. december 20-án forgalomba helyezték a biai viaduktot. Ez a híd összesen 145 méter hosszúságú, ezen belül az acélszerkezeti áthida­lás hossza 82 méter. A híd pá­lyaszintje és a völgyfenék változó terepszdntje között a szintkülönbség 20 és 25 méte­res. A híd acélszerkezetét 1931-ben, majd 1941-ben meg­erősítették. Egyébként a most jubiláló hídon, a Bia felőli viadukton történt az emléke­zetes vonatrobbantásos me­rénylet 1931. szeptember 13-ának éjjelén, Bozó Emil Befejeződött a karbantartás Edzőterem a pincében A visegrádi művelődési ház a nehéz anyagi körülmények ellenére viszonylag sikeres őszt könyvelhet el. Befejezés­hez közeledik az épület kar­bantartása, már csak az ifjú­sági klub helyiségében dolgoz­nak a szerelők. A padlástér toronyszobájából egy új iro­dát is kialakítottak, így újabb helyiséggel bővült a nyugdí­jasklub. Ezután nagyobb lét­számú összejövetelekre is le­hetőség nyílik. A pince két helyiségében a kondicionálóklub edzőtermet rendezett be, hogy elősegítse a fiatalok testépítésí igényeinek kielégítését. Az elmúlt idő­szakban hozták rendbe az épület lefolyócsatomáit, meg­szüntették a korábbi beázáso­kat. Sor került a villamos vezetékek helyenkénti fel­újítására, a könyvtár előtti járda teljes átépítésére, hőtá­rolós kályha üzembe helyezé­sére. Amikor a bejárati ajtó kulcsát a zár­ba illesztette, bent a lakásban váratla­nul csengeni kezdett a telefon. A fér­fi ügyetlenül nyitotta ki az ajtót, mert a kezében volt a diplomatatáskája, egy bevásárlószatyor, meg még egy, ami­ben friss kenyér lapult. A táskát a földre, a szatyrokat a konyhai asztalra tette és rohant a telefonkészülékhez, amely a nappali szobában volt. Arra gondolt, hogy talán a húga vagy az édesanyja keresi, esetleg valamelyik barátja. A legnagyobb meglepetésére egy kellemes, de idegen női hang je­lentkezett, köszönt, s a telefonszáma után érdeklődött. Az sajnos nem volt azonos azzal, amely a férfi lakását kö­tötte össze a külvilággal. — Ezek szerint ön nem Szabó úr? — érdeklődött a női hang. — Sajnos, nincs szerencsém ismerni ezt az urat — mondta a férfi csalódot­tan, hogy csak egy téves hívásról van szó. — De azért biztosan tudna segíteni nekem... — mondta a nő. Ez már ön­magában is meglepő volt, hiszen ilyen­kor általában elnézést kér az ember és leteszi a kagylót. — Talán... — válaszolta a férfi, de igazából csak ösztönösen mondta ki ezt az egy szót. — Mondja, mit csinál ön holnap ... vagy karácsony és újév között? A férfit meglepte a kérdés, de azért őszintén válaszolt: — Igazából még nem tudom... De azért van néhány elképzelésem az ün­nepeket illetően. — Nincs kedve elutazni Bécsbe? Eb­ben a kisvárosban nem hiszem, hogy túlságosan érdekes lenne az ünnep. Ha­csak nem a feleségével tölti el az ide­jét...? — Alig hiszem ... ugyanis elváltunk. De mégis, hogyan gondolja ezt az uta­zást? Mert. ha úgy, hogy én meg ma­Kapcsolat)?) ga ... abban igazán benne lennék ... — vette tréfára a dolgot a férfi. — Nem egészen — kuncogott a nő. — Tudja, arról van szó, hogy az utazási irodánk meghirdetett egy ötnapos bécsi utat... De úgy látszik, hogy nem a leg­jobb időpontra, mert még félig sem telt meg a busz. Hiába, a szeretet ün­nepe a családoké, az új esztendőt pedig igyekszik mindenki másnál köszönteni, hogy olcsóbban megússza a dolgot. — Értem — mosolygott a férfi. — Egy pillanatig már azt hittem, hogy csak engem hív Bécsbe ... — Meg még vagy negyven embert. — Mennyivel kellemesebb lenne a dolog, ha csak ketten mennénk, nem gondolja? — De biztosan, csakhogy én azért kapom a fizetésemet, hogy minél több embert gyűjtsék magam köré. Persze, mint utasokat. — Kár, hogy maga ilyen igényes — mondta a férfi. — Csakhogy még azt sem tudom, higy ki az a Szabó úr. — Oh, a Szabó úr, a mi egyik törzs­vendégünk. Egy nyugdíjas főmérnök, akinek az a mániája, hogy szinte min­den társasutazáson részt vesz a felesé­gével. Gondolom, most is benevezne a kirándulásra. Ahogy tudom, anyagi gondjai nincsenek. Egyébként kellemes öregúr, aki többet tud Athénről, Prágá­ról vagy Párizsról, mint én magam. Pe­dig tíz esztendeje vezetek rendszeresen csoportokat. — És magának nem ünnep a kará­csony? — kérdezte a férfi. — De biztosan az. Csakhogy nekem nincsen időm arra, hogy a családra gondoljak. Egyébként nin&s is csalá­dom. Meg aztán valakinek dolgoznia is kell, amíg a fél ország elérzékenyül. Nem gondolja? — De biztosan igaza van — mondta a férfi. Tetszett neki a nő filozófiája, céltudatossága. Nem szerette volna, hogy a telefonbeszélgetés befejeződjék, ezért inkább megkérdezte: — És mi történik, ha nem jön össze a megfelelő létszám? — Arról szó sem lehet! Kész ráfize­tés lenne a cégnek. Tudja, nem olyan egyszerű külföldön annyi szállodai he­lyet lefoglalni — különösen ünnepek tájékán —, mint ahány személy egy pa­norámabuszra felfér. Nekünk bérelt helyeink vannak Bécsben. Ki gondolta volna előre, hogy az emberek minden fillérjüket év közben videóra meg más dolgokra költik, s ilyenkor már ki sem tudnak mozdulni otthonról. Ez a mi leg­nagyobb bajunk. De ne aggódjon, a holnap délutáni indulásig meg fog tel­ni a busz. Eddig még mindig sikerült pótutasokat szereznem. — Sok szerencsét hozzá! — Köszönöm. De tényleg nincs ked­ve velünk jönni? — Mivel maga hív, lenne kedvem..., de sajnos nincs útlevelem — mondta szomorúan a férfi. — Hát, ez bizony, nagy kár. — Talán, ha egyszer majd belföldi túrát szervez... Persze, az sem lenne túlságosan nagy baj, ha nem csődít oda egy halom embert, hanem csak mi megyünk.,. — Jő, majd szólok — kuncogott a nő, aztán megkérdezte: — De hol találom meg, hiszen a központ mellékapcsolt.., meg aztán a nevét sem tudom... — Bizony, és én sem tudom a maga nevét... — Jó, hát akkor... — kezdte a nő, de a férfi már nem hallhatta a mondat végét. A telefonvonal megszakadt. Csitári János Ez nem tetszik az állampol­gárok egy csoportjának, akik — s nemcsak ők — a régi vá­rosházát Ráckeve szimbólu­mának tekintik, amit meg kellene menteni az utókornak. Ugyanakkor szűknek ítélik az új helyszínt, hiszen a rendelő későbbi bővítéséhez két csa­ládi ház kisajátítására lesz szükség. Akad olyan javaslat is, hogy vásárolják meg erre a célra a kedvező feltételek­kel eladó római katolikus pa­rókiát. Fölróják a tanácsnak azt is, hogy nem sokkal ko­rábban eladott a Budapest Banknak egy ugyancsak al­kalmas telket. Bonyolítja a dolgot, hogy a helyi pártbizottságon is akad­nak ellenzői az eredeti terv megváltoztatásának. Innen- onnan is hallani, hogy a ta­nácselnök és az első titkár nincs jóban egymással. Előző írásainkban részlete­sen ismertettük a különböző álláspontokat, ám' a szerkesz­tőségünkbe eljuttatott levelek nyomán ismét kénytelenek vagyunk foglalkozni a témá­val. Olvasóink sorait rövidít­ve: a lényeget kiemelve kö­zöljük. Szeredi László, a ráckevei Molnár utcából az ügy meg­vitatására összehívott nyílt pártbizottsági ülésről szóló tudósításhoz fűzi a gondolatait. Íme: A Vitatott kényszermegol­dás címmel megjelent cikk egy-két kiegészítésre szorul. Az írásban említett parókia a központban van, nem a peri­férián, nem ezer, hanem tíz­ezer négyzetméter alapterüle­tű. A telek északkeleti sar­kán van a parókia 400 négy­zetméteres L alakú épülete 13 helyiséggel, amit fel lehet­ne használni. Ez a tefület több évtizedre biztosítaná a bővítési lehetőséget, anélkül, hogy egyetlen családot sére­lem érne. Nem úgy, mint a jelenleg kijelölt helyen, ami két családi ház lerombolásá­val is kicsi. Ami a pénzt illeti: a ta­nács tulajdonában levő házat, amiben jelenleg a Hazafias Népfront irodája van a Duna- parton — ráckevei viszonylat­ban a legjobb helyen —, el kellene árverezni, hozzáten­ni a szanálásra kijelölt két családi ház árát, és meg le­hetne venni a parókiát. Így már nyugodtan alhat a ta­nácselnök, nem tartozik az egyháznak. A tanácselnök ugyanis kijelentette, hogy — idézem: „a tanács soha nem lehet és nem is lesz adósa az egyháznak". A másik telek, ami szintén ideális lett volna a rendelő építésére, nem évekkel előbb kelt el, hanem 1988 tavaszán került a bank kezelésébe. Ezt ellenőrizni lehet. A következő levélnek há­rom szerzője is van: Raffay Béla tanácselnök, Stáhly Ist­Immar harmadszor — ezúttal szándékunk ellenére — kerül la­punk hasábjaira a ráckevei rendelőintézet építése körüli hercehurca, amely megosztja a városi jogú nagyközség közvéleményét. A viszály oka az, hogy a tanács nemrégiben fölülvizsgálta korábbi döntését, miszerint föl kell újítani a régi városházát, ahol méltó otthonra lel­het az apparátus, a jelenlegi tanácsházát — a volt járási hivatal épü­letét — pedig szakorvosi rendelővé kell átalakítani. A tanácsülés — szűkülő anyagi lehetőségekre hivatkozva — vetette el ezt a ter­vet, s úgy határozott, hogy olcsóbb egy új rendelőt építeni, amelynek a helyét az István téri üres állami telken jelölte ki.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents