Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
14 1988. DECEMBER 24.; SZOMBAT p Flamm Jánosi Nem fog történni semmi Durkó Gábor: Háromkirályok Az jutott eszembe, miközben vártam a fiamat, pontosabban félórával azelőtt, amikorra vártam, hogy ha megjön, lőttek a délutánomnak. Aki ezt olvasva arra a következtetésre ]ut. hogy nem kedvelem őt s terhemre van, illetve terhemre vannak a fiaim — tudniillik van egy nagyobb is, akire nem kell várnom, mert már elég idős ahhoz, hogy bármikor hazajöhessen, ámbár ez túlzás, a bármikor ugyanis csak egy bizonyos -ig terjedhet, mondjuk sötétedésig, vagy ha fázni kezd, de legkésőbb vacsoráig — szóval, ha valaki arra gondol, hogy nem szeretem a fiaimat, azt biztosíthatom: nagyot téved, A legnagyobbat tévedi, amit lehet, a fiam és a köztem levő viszonyt illetően. Egyszerűen csak arról van szó, hogy péntek délután 16 óra, s ha tetszik, ha nem., legkésőbb negyven perc múlva megérkezik a kisebbik és ettől lőttek az én további napomnak. Hogy ezt leírtam — és ez a legjellemzőbb a gyermekeim és a köztem levő kapcsolatra —, bűntudat fogott el. Miért is pont egy ilyen mindennapos és jelentéktelen apróság, mint a fiam hazajövetele, tenné lehetetlenné számomra a nap hátralévő óráit, legfőképp azután, hogy néhány perce keltem föl a szőnyegről, ahol a nyitott ablaknál elaludtam a bágyadt, szeptember végi napsütésben. Igaz. megilletett ez az önfeledt és szokatlan pihenés a nehéz hét után, amit magam mögött hagytam, már ahogy például egy csiga maga mögött tudhatja házát, amit a végtelenségig kényszerül cipelni. Igen, hiába minden, de így gondolok én a munkámra, s ezen képtelen vagyok változtatni, minden héten el kell jönni a péntek délutánnak ahhoz, hogy végre ha csak valamennyire is, de megszabaduljak a hivatali dolgaimtól, s ha csak átmenetileg is, azt érezzem, immár hétfő reggelig semmit se tehetek odabent. Mindez persze önbecsapás. mert a gondolataim nem ví- kendeznek, mindegy. Tény. hogy ma délután egy kicsit korábban hazajöttem és elhatároztam, kihasználom ezt a kis időt, amíg megérkezik a kisebbik, s bár megittam egy köny- nyű kávét, ledőltem a szőnyegre, s nem. zavart a házak, fölött köröző helikopter, de lehet, hogy csak néhány mcgkergiilt kölök furikázott a robogóján alattunk, elpilledtem, elzuhantam a napsütésben, hisz még van egy órám, amikor semmire sem kell gondolnom, kivéve arra, hogy még pontosan egy órám van, amíg megjön az én kisebbik fiam. Ekkor még az nem jutott eszembe, hogy lőttek az én délutánomnak, csupán az, hogy ez engem megillet, ez jár nekem és nem is muszáj aludnom, úgysem pótolhatom a hiányzó órákat, csak feküdni, pihenni, s félálomban fejem alá gyűrni bármit, amiért nem kell -felállni. Ezúttal a kisebbik fiam elnyűtt, hatalmas játékmódját, amivel még mostanság is minden este el- a'seik. Igaz is, érthetetlen, hogy úiabban pont a medvéktől fél. itt, több száz kilométerre az erdélyi havasoktól, hiába magyarázom, hogy még az állatkerttől is tucatnyi meg- állóra lakunk, itt a hetediken, ahová ’ a mackónak is lifttel kellene feljönnie. aminek a kezeléséhez viszont nem ért, s miért pont mihozzánk látogatna el. mindhiába, mégis a medvétől fél. Hát ez bizony furcsa, és én a fejem alá gyűrtem a szönyeSimai Mihály: Advent Mint angyalszárny szitál az alkonyaiban a hó a szent hó Karácsony hava — s mellékállásban hóherruhát foldoz Hcródes udvarában Mária József az ács iszik mint a gödény Betlehem tornyos lakótelepén ezer talentumért ha kap lakást — és nem számítják be a megígért föltámadrst lángperzses angyalszárny az alkonyat égeti lelkünk Karácsony Hava — sűrűsödnek a fájások de nem lel albérletet áldott terhére Mária gén heverő macit, hogy egy kicsit pihenjek, amíg megjön az én kisebbik fiam. Az már pontosan 16 órakor jutott az eszembe, közvetlenül azután, hogy felriadtam az önkivületből, hogy félóra múlva itt a fiam, s vége az én délutánomnak, mert biztosan meg kell jönnie, hiszen mindennap ugyanebben az időben csönget, s ha egyszer is nem így történne — mindennap fél öt tájban így vagyok ezzel —, akkor az ablakhoz lépnék és bámulnám a sarkon beforduló srácokat, és minden barna dzsekis és piros sapkás kiskölökben őt vélném felfedezni. No végre jön már, elfogna az öröm, hogy lám, ekkora már a kisebbik is, ezt is megértem, nézném, ahogyan nevetgél a társaival, aztán valamelyikük hirtelen megiramodik, már amennyire a böhömnyi súlytól a hátán képes megiramodni bármelyikük is, de azért előre szökken néhányat, mert mondott valamit a többieknek, amiért azok utána ugorhatnak, s ha utolérik, feléje csapnak tornazsákjukkal, és elönt a hála, látva jókedvüket, együtt mosolygok velük, s az már nem is fontos, hogy az én fiam ugrott-e meg, vagy ő az. aki beérve társát, feléje csap. Mosolygok, nézem őket és ugyanakkor valami mást is érzek. Nehéz ezt megfogalmazni, talán űrt, hiányt, talán olyasmit, hogy én most fölösleges vagyok, pedig nyilvánvalóan ez sem igaz, hogy én most ezekben a percekben nem is létezem, hogy elvette önmagát tőlem, holott ennek kellene igazán örülnöm, bizony. Mindez így van, ha felismerem őt, de még nincs fél öt, még negyed sincs, amikor általában véget ér a rajzás a sarkon és én már az ablaknál állok. Még nem kell semmiféle szorítást legyűrnöm, amit mindennap le is gyűrök, mert érzek ilyen szorítást, hol gyengét, hol erősebbet, azóta, amióta hazahoztuk a nagyobbat a kórházból és eljött az első fürdetés ideje, s feltettem magamnak a kérdést: vajon jól fogom-e tudni csinálni. Másnap itt járt a doki. hogy ellenőrizze körzetének legújabb újszülöttjét, ö felelt minden kétségemre: a gyerekkel együtt az aggodalom is Á széi egyre harapósabb lett. A nyáron még í>ly tág, szédületesen magas égbolt összezsugorodott, fakószürkén lógott a végtelennek tűnő síkság fölé. Foszlott szélű felhők kúsztak elő a messze horizont alól, lomhán evickéltek a fel örvénylő szelek hullámverésében, nedves hasukat felhasította az őrtornyok hegyes csúcsa, s nehéz hó- pelyhek loccsantak alá a latyakos földre. A hadifogolytábor kerítésének drótsóra a húnyó nap tüzébe futott, de fekete csipkéjén kialudt az erőtlen fény. Akkor már bizonyosan tudtuk, hogy itt ér bennünket a nagy ellenség, a tél. És a megváltás nélküli karácsony is. És azt is megértettük már, hogy az a kedves biztatás, amelyet néha, munkába vonulásunkkor a helybeli emberek, kiváltképpen a sajnálkozó asszonyok távolba legyintő kézmozdulattal hintettek felénk: „szkoro damoj”, nemsokára hazamentek, csak jószívű ajándék volt, merthogy egyebet úgysem tudtak adni. sNéhányan abbahagytuk a reménytelen harcot a kásásra dermedt sárral. Erőtlen lapátjaink már nem tudták odébb emelni, mert olyan nehéz volt, mintha nem is ennek a bolygónak anyagából lenne. Hátunkat nekivetettük az egyik szélvédettebb barakk oldalának, lila kezünket ernyedt köpenyünk ujjába csúsztatva bámultuk a haldokló nap és a tintahalfelhők viaskodását. — Nézzétek, a szögesdróton minden fény táalszik — suttogta Egri Bandi inkább magának, semmint nekünk, de hallottuk mind a harmincán, akik abban a brigádban dolgoztunk. És azt is hallottuk, amit talán még halkabban mondott. — így alszik ki bennem is a remény, hogy valaha is hazajutok. Egri András tartalékos főhadnagy francia—magyar szakos tanár volt valamikor az elmerült időben. Itt most csak hadifogoly, immár nyolcadik hónapja, mint mi valameny- nyien, de ö ezt eddig még nem tudta kellőképpen érzékelni. A létezésnek ezt a formáját az első hónapokban dührohamokkal utasította el magától, de az idő múlásával egyre csendesebb lett, merengő, hallgatag. Tudtuk, hogy vigyázni kell rá. Egy sodró szélroham ólmos hógubancokat lőtt Iánk. Ügy rezzentünk össze, mint annak idején a beköltözött a házba, s hogy ezt, mondta, nem volt abban semmi ijesztő, csupán megfogalmazott valamit, amit ő már tudott, én meg nem. Nem állítom, hogy azóta csupa aggódás volt az életem, mindössze új időszámítás kezdődött és ennek az időszámításnak hol búvópatakként futó, hol a felszínre törő és minden mást beborító, elöntő jellemzője lett pont ez a fajta szorítás, amit akkor kellene legyűrnöm, ha már fél öt lenne és az én kisebbik fiam még nem tűnt volna fel a szemközti toronyház mellett, a sarkon. De be fog ott fordulni, két hete már mindig így történik, amióta először vállalta, kikövetelte, hogy egyedül jöhessen haza, hiszen a suliban már ö is tulajdonosa az ö jelvénynek, ami azt jelenti, hogy önálló, azt ki kell érdemelni, társat választhat az ebédlőasztalnál s délután a játék,szobában, szóval jogokkal ruházták fel, és ezek a jogok, értsük meg, a hazajövetelre is érvényesek. Igenis megjegyezte, „százszor mondjátok már el”, hol kell átjönni, merre kell először és azután figyelni. Be fog fordulni tehát ma is a sarkon, de most még csak négy óra húsz; és itt állok az ablaknál és átnézek a jóval nagyobbakon, akik kazettás táskát lóbálnak, ilyet harmadikos korára ígértünk, a nagyobbik is akkor kapta meg, s a kicsiken, akik még köny- nyedén futhatnak a hintákhoz, mint tavasszal még ő is, s azt figyelem, melyik kis társulásban látom meg őt. Sajnos a nap már nem süt, hamarosan besötétedik és estének kell nevezni a délutánt, állok az ablaknál, percek választanak el a fél öttől. most nem ' mosolygok, erőltetem a szememet. Fogynak a srácok, a nagyja már lement, kisebb csopor- tocskák tűnnek föl, néhány magányos, tétován ballagó, de öt nem látom. Különben is a hangoskodók. lökdösődök között kell lennie, jó kis barátokra lelt, nem vitás, de inkább ilyen legyen, mint visszahúzódó. Ez jár most a fejemben, s várom, hogy felbukkanjon. még akkor is így várom, ha legkésőbb tíz perc múlva itthon lesz. és az én délutánomnak akkor már lőttek. fronton, az orrunk előtt felporzó első géppuskasorozattól. — Marha egy ország ez — kráko- gott Zsoké, a pöttöm huszár —, ifi a szél is a föld alól fúj, még emberszabású hóesésük sincs, ami felülről libeg alá, ez vízszintesen spriccel az ember pofájába. Mit vártok ettől? Zsoké szótárában a marha volt a leglesújtóbb ítélet, amellyel dolgokat és embereket illetett. Marha volt a Hitler, marha a Sztálin, a dolgok világosodtával marha a Horthy is, marha a háború, ami volt, marha a béke, ami nincs, és legfőképpen marha az, aki azt hiszi, hogy itt fog megdögleni. — Te is marha vagy, hogy kuvi- kolsz, ahelyett, hogy franciára tanítanád a sánta nacsalnyikot — för- medt a magába roskadt tanárra. De ő már úira valahol messze járt. Nézett a hunyó napba, és mintha semmit sem hallott volna, szinte révületben beszélt tovább. — Tűnik ez az év is, hűvösen mosdik meg, utána a lélek és fagyosan kéklik s már színéről emlékszik az évre, csak mint a gyermek úgy és újat nem köszönt, mert nem vár semmire, a piros szabadság tán nem jön el soha, számára csak mostoha év lehet ez és tétova táj. Döbbenten hallgattuk, s döbbenten elhallgatott a szól is. — Radnóti — húzta arca elé köpenygallérját Egri Bandi, és mi sokan röstelltük, hogy nem tudjuk, ki az a Radnóti. Már befelé vonultunk, amikor valaki felkiáltott: jön a mama! Vedlett katonaköpenyt viselt, szürke haját színehagyott svájcisapka alá szorította, szlávos. lágy arcára mé’y barázdákat rajzolt a történelem. Mindig halkan érkezett, és ugyanúgy távozott. Körülballagott a táborban, megszemlélt mindent, aztán beállított hozzánk a barakkokba. Mi akkor már rendszerint az Juhász Gyula: Betlehemes ének ó, emberek, gondoljatok ma rá, Ki Betlehemben született ez este A jászol almán, kis hajléktalan, Szelíd barmok közt, kedves bambino. Ó, emberek, gondoljatok ma rá, Hogy anyja az Ür szolgáló leánya És apja ács volt, dolgozó szegény S az istállóban várt födél reájuk. óriási hodály priccsein szöszmötöl- tünk, csereberéltünk kenyeret cigarettáért. mahorkát cukorért, magunk fabrikálta mérlegen mértünk minden kicsi morzsát, mert a hadifogolynak minden érték, amiről valahol a sejtjeiben úgy érzi, hogy segít megtartani törődött testét-lelkét a szabadulás percéig. Ilyenkor néha nem is hederítettünk rá, de aki előtt megállt, akire elgondolkodó tekintetével ránézett, az önkéntelenül kászálódni kezdett, hogy illemtudóan felálljon. Ö szintg. bocsánatkérő mosollyal intette vissza. Néha úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de nem szólt. Egyenként szemügyre vett bennünket, egyszer-egyszer odalépett valamelyik elvadultabb külsejű emberhez, csak egy szelíd gesztusa volt, de az érintettek mélyen elrös- telkedtek, ő csendesen bólintott, és elmenőben mintha sóhajtott volna. Azt is megfigyeltük, hogy a látogatása után mindig történt valami jó. Vagy az elmaradt dohány érkezett meg, vagy az elnyűtt lábbeliket cserélték ki, vagy éppen valamicskét javult a hadifogoly egyetlen istene és örök témája: a koszt. De az véletlenül sem jutott volna eszünkbe például, hogy az ordítozó, goromba nacsalnyikok megszelídülésében vagy leváltásában neki is része lenne, hisz soha egy hangos szavát nem hallottuk. Megszoktuk őt. s ha hosz- szabb ideig nem láttuk, úgy éreztük, még eihagyatottabbak lettünk. Amióta pedig megtudtuk, hogy a háborúban két fia tűnt el, az egyikről utoljára a magyarországi harcokból érkezett hír, és ő kérte, hogy ennek a tábornak magyar hadifoglyaival törődhessen, már csak úgy hívtuk: mama. Decemberre összefagyott az ég a földdel, A nyírfák törékeny ágait .ujjnyi vastag páncél szorította, a fenyők csonttá meredt tenyerein mázsányi hó vánkosok márványoztak. Teljesen mindegy, hogy huszonöt, vagy harmincfokos a hideg. Ha az ember orrlyukai összetapadnak a ó, emberek, gondoljatok ma rá, A betlehemi kisded jászolára, Amely fölött nagyobb fény tündökölt, Mint minden várak s kastélyok fölött. Ó, emberek, gondoljatok ma rá, Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz, A kerek föld mindegyik gyermekéhez Egy üzenettel jött: Szeressetek! Ö, emberek, gondoljatok ma rál belélegzéskor, s a kilehelt pára jéggé gubancosodik a ködmön felhajtott gallérján, és a verdeső szempillák előtt vörös karikák vibrálnak, akkor hideg van. Hány fok? Ki tudja? Meg nem is a hadifogoly dolga számon tartani. Ha veszélyes a hideg, úgysem küldenek bennünket munkára. A siheder nacsalnyik. aki madzagra kötött ócska flintájával a vállán szokott ballagni velünk, ha a táboron kívülre mentünk munkára, kéz- zel-lábbal elmagyarázta, hogy ők fel sem veszik az ilyen kis fagyot — lám ő most is kigombolt ködmönnel jár, és a frontra is csak azért nem mehetett, mert sánta —, de mi, magyar officírek nyavalyás puhányok vagyunk, és ha már nem vesztünk el a háborúban, hát menjünk haza épségben isten hírével. — Máma különben is nagy práz- nyik van nektek, a mamka mondta. Hát csak mosakodjatok meg, rakjatok tüzet, de a barakkot nehogy megint felgyújtsátok, mert a mamka igen megharagszik. Az esti eligazításról azzal jöttek vissza a brigadérosok, hogy másnap, december huszonötödikén munkaszünet lesz. A konyhasók pedig, miután felhozták a mai vacsoralevest, menjenek vissza a konyhára. A hóiétól csatakos gerendapadló, a nyirkos, nehéz emberszagú szálláshely egyszerre megtelt a betlehemi istálló puha szalmaillatával. A Rá- kóczi-bajszú kántortanító nyírfakéregből kicsi jászolt tákolt, kisdedet is formált bele drágalátos kenvérbél- ből. és fekete füsttel pislákoló, magunk eszkábálta kerozinmécseseink vibrálásában, gondosan ügyelő asz- szisztenciával elhelyezte az egyik alsó fekhely sarkában. E s amikor a szárnyas bajszú kántor elsőként borult térdre az oktondi kis jászol előtt, egymás után szálltak alá a sötétbe vesző térségekből a reménységet szomjazó reménytelenek. Meggörbített hátukon nem volt fény. s a leheletek rőt párájában olyan volt az arcuk, mint a megváltásra váró pásztoroké. Amikor teljes lett a békesség csendje, kiosztották a ropogósra sült, káposztával töltött, forró lepényt. A mama csendesen behúzta maga mögött az ajtót, leült egy sötét sarokba. és az anyák mindent látó szemével nézte, nézte, hogyan eszi az otthon édes ízét — lassan, alig érintve, hogy minél tovább tartson — száz- egynéhány tépett, szomorú gyermek. Várhelyi József: Decemberi etűd
