Pest Megyei Hírlap, 1988. november (32. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
1988. NOVEMBER 5.. SZOMBAT 5 Nyitott kapuk Hiába szaladt el felettem az idő, olykor mégis a pillanat tört részéig kamaszkoromba repítenek vissza az események. Ahhoz a pillanathoz, amikor tíz-egynéhány évesen egyedül Debrecenbe érkezve a régi civisház tölgyfából készült vasalt kapuját döngettem — bebocsátást kérve. Azt a kaput, melynek kilincse csak arra várt, hogy valaki lenyomja. Sohasem volt zárva — csak csukva. Ha az óramutató éjfélt mutatott is, csak kilincsre zárták. Nyitott kapukat döngettem, a hajdanából ott felejtett kopogtatóval. Meg sem kíséreltem, hogy a kilincset lenyomva belépjek. Csendzavarásom eredménynyel járt. A ház egyik lakóját arra késztette, hogy a rekkenő nyárnak fittyet hányva a spalettákat kitárva megnézze: ki az, ki ily járatlan a helyi szokásokban. Csak egy mondatot dobott felém: minek ez a cirkusz, nyomja már le azt a kilincset, s lépjen be! Pironkodva markoltam meg a kovácsoltvas kilincset, mely könnyedén engedett nyomásomnak. Az érzés? Mondom, restéi kedés, zavarral vegyes szégyenkezés. Pedig a helyi szokásokkal nem lehettem tisztában. Csakhogy valamire ráéreztem: a szabályok nem ismerete a csendháborítás tényétől nem ment fel. Valami hasonlót éreztem minap Da- bason is. Akkor, amikor nemem egyik képviselője imigyen fogalmazott: közelharcot kell azért folytatnom, hogy egy tanácsülésre, népfrontvitára meghívót kapjak. Mert ugyan plakát az hirdeti, melyik kérdésnek lesz a társadalmi vitája — de meghívót azt az istennek sem hajlandók küldeni. Nem én voltam az egyetlen, ki erre felkapta a fejét. Sőt félhangos megjegyzéseket is fűztek észrevételéhez. Mert Hencidától Boncidáig mára már mindenki tudja: a tanácsülések nyilvánosak. Aki kíváncsi, mi hangzik el ott, azt aligha lehet kirekeszte- ni. egyik az, hogy egy jól működő vállalathoz csatolják vagy pedig átadják egy szövetkezetnek, amelyik megpróbálja helyrebillenteni a mérleget. Omszkban még egyik változatra sem volt példa. Talán még a gazdaság átalakításánál is keményebb dió az emberek gondolkodásának átformálása. Ám az előbbi ner.. vezethet sikerre az utóbbi nélkül. Vendéglátóink nem titkolták, hogy sok még a tennivaló ezen a téren. Éppen ottjártunkkor foglalkozott a megyei pártbizottság plénuma azzal, miként segíti a kultúra a peresztrojka megvalósítását. Ennek kapcsán bírálatok érték a megyei tanács művelődési osztályát. Nyina Mihaj- lovna Genova osztályvezető erre egyebek között azt mondta: jobban kell dolgoznunk, de azt is látni kell, hogy a leghumanistább gondolat sem érhet célt, ha gyenge az ellátás. Ami az utóbbit illeti, az élelmiszer-kínálattal nincs különösebb gond. Ám az üzletekben, az áruházak különböző osztályain megszokott dolog a sorban állás. Tévedés ne essék, példának okáért cipő, ruha van bőven, de bizony silány anyagból, divatjamúlt formákban. Abban a pillanatban, hogy jobb minőségű holmik kerülnek a pultokra, máris összeverődik a tömeg^ Nemcsak újsütetű ismerőseinkkel beszélgetve, a helyi újságokat forgatva, hanem saját tapasztalataink alapján is meggyőződhettünk róla, hogy a peresztrojkával, a glasz- noszttyal párhuzamosan jelen vannak a régi beidegződések is. Ennek első apró jelével Bolsevecseszkaja járási székhely művelődési házában taKifogás vagy nyafogás ez, amit száznál több ember előtt egy tisztségviselő elmond? Sem az egyik, sem a másik. Hanem ékes bizonyítéka kényelmességünknek. Bizonyítéka tehetetlenségünknek, járandó- ságvárásunknak. Mert a sarzsihoz a meghívó az jár. Hát ez az, amiről le kell egyszer és mindenkorra szoknunk. Mert ha érint, érdekel bennünket az, ami a kistelepülés életében döntő, ami a tanácsülésen történik, akkor időben felkészülünk a „székfoglalóra”. S miért kell vagy kellene a pakáton meghirdetett, a népfront által szervezett társadalmi vitára külön meghívót küldeni egy párt- alapszervezeti titkárnak? A, plakát számára éppúgy meghívóként szolgál, mint a többieknek. Azért, s arra találták ki, hogy a figyelmet felkeltse, mindenki tudtára adja, hova, miért érdemes menni. Persze, ha érdekli, ha menni akar! A népfront közhírré teszi a társadalmi vitákat, azokat az aktuális témákat, melyekkel foglalkozik. Nyomtatott, vagy kézzel írott plakátokon Pest megye minden településén. S ebben az esetben ráadásul meghívóellenes vagyok. Minek külön papírt, posta- költséget pocsékolni erre a célra? Ma, amikor meg kell nézni nemcsak azt, hogy merre gurul a forint, hanem a fillér útját is. Nemcsak a kézzel írott plakátot kellene elfogadnunk meghívónak, hanem a hangosbemondón közölteket is. Mert neked, nekem, neki ez is meghívó gyanánt szolgál. Vegyük már észre magunkat legalább akkor, amikor nyitott kapukat döngetünk mondjuk húszegynéhány éves társadalmi tisztségviselő gyakorlatunkban. Szokjunk hozzá ahhoz is, hogy hívatlan vendégként betoppanni olyan eseményre, mely létünket, holnapunkat határozhatja meg, lehet és kell is. Különösen akkor, ha a párttagok megbízásából tisztséget viselünk... Varga Edit lálkoztunk, ahol a százhalombattai Forrás néptáncegyüttes szerepelt. A fellépés előtt a battaiak kiállítottak egy párt, akik arra készülődtek, hogy illő módon átvegyék, megköszönjék a vendégeknek kijáró frissen sült kenyeret, ami azonban néhány tétova mozdulat után nem hozzájuk, hanem a Pest megyei politikai küldöttség vezetőjének a kezébe vándorolt. Ide tartozik az is: e sorok írója lehetőséget kért arra, hogy ellátogasson egy omszki munkáscsalád otthonába. A hazautazás előtti napon azt a választ kapta a pártbizottságtól, hogy ez nem szerepelt a programban, következésképpen további egyeztetést igényelne... így aztán nem maradt más hátra, mint hogy a moszkvai gép indulását megelőző néhány órában találomra bekopogtassunk egy lakás ajtaján. Szíves a fogadtatás. A berendezés nem a legmodernebb, inkább konzervatív ízlésre vall, mégis tetszetős. Tucatjával találhatunk ilyet bármelyik itthoni lakótelepen. Vendéglátóink egyike középiskolai tanár, havi 410 rubeles jövedelemmel. Ügy látszik, a Szovjetunióban jobban megbecsülik a pedagógusokat, mint nálunk ... Ez a fizetés jóval az átlag fölött van, hiszen egy segédmunkás 140—150 rubelt, egy szakmunkás 200-nál is többet vihet haza. Másik házigazdánk nyugdíjas ápolónő, aki 132 rubeles havi illetményéhez még 142-t keres hozzá. A lakáshelyzettől kezdve az ellátásig sok mindenről beszélgetünk. de talán az a legérdekesebb, amit a politikai élet változásairól mondanak: — Ha korábban összehívtak A hurok onnan vesz, ahol éppen olcsóbb A távvezeték születésnapja Hazánk a hetvenes években elszalasztottá a korszerű, energiatakarékos iparágak fejlesztését, ehelyett nehézipari, energetikai beruházásokba kezdtünk. E döntés következményeinek hátrányos mivoltához ma már nem férhet kétség. egy pártszervezeti gyűlést, a vezetők azzal voltak elégedettek, ha a tagság, a dolgozók hallgattak. Ma már bátran mondanak véleményt az emberek, s nem is várnak tőlük mindenben feltétlen egyetértést. De nyíltságot igen! A szakszervezet, a párt összefonódása például igen erős volt. Most minden szervezetnek megvannak azok a sajátos érdekei, amelyek előtérbe kerülnek. Vendéglátóink olyan apró, de fontos dolgokban is lemérik a változást, hogy például ma már szabad az orvosválasztás. Csökkent a bürokrácia a külföldi utazások engedélyezésénél is. Meghívólevél birtokában Nyugat felé is el lehet indulni. Példaként említették ismerősük esetét, aki ötször is kérvényezte, hogy meglátogathassa amerikai rokonát, de a pangás éveiben erre nem volt módja. Most igen — és „csodák csodájára” visszajött... Maguk is többet utaznak, mint korábban. Az utóbbi években megjárták Bulgáriát, Csehszlovákiát, az NDK-t, Jugoszláviát és Egyiptomot is. Ami az életszínvonalat illeti? Az bizony nem lendült fel a Gorbacsov-korszakban sem, de nagyon szeretnék, várják a változást. Eleinte úgy tűnt — vagy csak mi gondoltuk —, hogy megőrzik inkognitójukat. Alaposan félreértettük a dolgot, mert a lelkünkre kötötték: írjuk csak ki a nevüket! Mert ők a peresztrojka elkötelezett hívei, vállalják a véleményüket ország-világ előtt. így azután búcsút intünk Pavlova Vikto- rija Grigorjevna tanárnőnek és Szivkovics Jekatyerina Szergejevna nyugdíjas ápolónőnek, majd irány a szálloda s a repülőtér ... Kövess László Annál inkább érdekes, hogy ez idő tájt olyan energetikai beruházás is épült, melynek hasznossága ma már vitathatatlan, mivel nélküle ma súlyos áramhiánnyal küszködnénk. Az Albertirsától Vinnyicáig kilencszáz kilométer hosszan feszülő távvezetékről van szó, mely november 4-én ünnepelte tizedik születésnapját. A KGST-egyezményt 1974 februárjában írták alá, s ennek nyomán épült fel a 750 kilovoltos vezeték. A közös beruházásban érdekelt országok száma is mutatja: európai jelentőségű beruházás született. Az albertirsai elosztóközpontból ugyanis tovább halad a szovjet villamos energia az NDK, Lengyelország, Bulgária és Csehszlovákia felé. Ilyen nagy teljesítményű távvezeték ez idő tájt Európában csupán a Szovjetunióban és Svédországban szállította a delejt, így a tervezőknek igen nagy feladatot jelentett kijelölni a vezeték útját. A kétszáznyolcvan kilométernyi magyar szakaszt az Erőmű és Hálózattervező Vállalat mérnökei készítették, s mint az utóbbi tíz év áramkiesés nélküli üzemelése bizonyítja, kiváló minőségben. (Az 1984— 85-ös tél áramkimaradása sem a távvezeték hibájából történt. A vezeték munkácsi elosztóközpontjából vételezett a megengedettnél több áramot a romániai Marosludasban levő állomás, de ez az eset nem fordulhat elő többé: Munkácsot és Marosludast már nem köti össze távvezeték. A távvezeték üzemeltetése ma tehát biztonságos, az elosztás alapja korrekt üzleti viszony. A jó szellemű együttműködés azonban itt már hagyományos; ez már az építés során így alakult. A költségeket ugyanis az importáram mennyisége szerint osztották fel egymás között a KGST- országok, s építőanyagok, energiaberendezések szállításával is segítettek egymáson. A távvezetékről azonban most, tízesztendős fennállása alkalmából is újabb hírekkel szolgálhatunk. A közelmúltban számoltunk be róla, hogy e nagy KGST-energiarendszer — a Bécsben épülő létesítmények segítségével — összeköttetésbe kerül hazánkon keresztül a nagy nyugat-európai energiarendszerekkel. Emellett ez év augusztusában újabb építkezés kezdődött Al- bertirsán. Hazánk déli, délkeleti területének áramellátását biztosítja az új, négyszáz kilovoltos feszültségű távvezeték, az úgynevezett zárt hurokrendszerek építése keretében. Arról van szó, hogy villamos vezetékeinket ezentúl óriási kör alakzatba építjük. A délmagyarországi hurok első szakasza, Szolnok és Békéscsaba között már elkészült, ennek folytatása az Albertirsát Szolnokkal összekötő rész. így, ha bezárul a kör, biztosak lehetünk benne, hogy mindig keringhet áram a vezetékekben: ugyanis két oldalról, vagy a Paksi Atomerőműből, vagy az álbertirsa—vinnyicai távvezetékről kaphat áramot — esetenként onnan, ahonnan éppen olcsóbb. Így már bizonyos, hogy a tízesztendős távvezeték születésnapi tortáján nem tíz szál gyertya, hanem tíz villanyégő éghet. Tóth Béla Endre Képeinken: A vezénylőterem- ben több száz műszer irányítja a folyamatos energiaellátást (cím fölötti kép). Cser- nák András és Jancsik Mihály karbantartók az egyik transzformátort ellenőrzik (bal oldali kép). Az albertirsai fogadóállomás (alsó kép). (Hancsovszki János felvételei) A mikor először talál- koztunk, nem csodálkoztam, hogy nem ért rá a beszélgetésre, hiszen a szőlő leve sok munkát ad a gazdának, amíg a mustból bor lesz. Ezt nem lehet másnapra halasztani. Így azután néhány nappal később ismét elmentem Solymárra, a Rákóczi utcába. Papper Adám munkakönyvében egyetlen vállalat szerepel, a Hajó- és Darugyár, ahol vasöntőként dolgozott. A Váci út második otthona volt, hiszen ott kezdte tanulóként, majd az idő múltával előbbre lépve a ranglétrán onnan ment nyugdíjba. Negyvenegy éven keresztül hajnali háromnegyed nény- kor kelt, hogy műszakkezdésre beérjen és annak végeztével is gyakran akadt tennivalója a gyárban vagi a kerületi pártbizottságon. Nemcsak munkájához ét munkahelyéhez, hanem minden vállalt feladatához hűséges volt. Dolgozott alapszervezeti párttitkárként és szakszervezeti titHűséggel kárként is. Tizenegy évvel ezelőtt, nyugdíjba vonulásakor sem okozott gondot a gyárnak, megoldotta az utánpótlást, hiszen munkakörét fiának adta át, akivel már akkor húsz éve dolgoztak együtt. De legalább ennyire hűséges volt Papper Adám Solymárhoz, az itt élő emberekhez. Ősei az 1700-as évek elején telepedtek le a községben, az utódokat nem kímélte a történelem vihara, testvérei, feleségének családja a kitelepítéskor külföldre kerültek, de az idő begyógyította a sebeket. Az itthon maradottak ápolják a nemzetiségi hagyományokat, s mint Papper Adám mondta, büszkék arra, hogy két kultúra őrzői lehetnek. Mondhatja ezt, mint a mromszoros aranykoszorús férfikórus tagja és társadalmi vezetője, immár ötven éve énekel. Ügy érzi, nemzetiségi mivoltukat az általános napi problémákkal együtt élik meg a solymáriak. Ennek érdekében tevékenykedett hosszú időn keresztül, 35 évig mint a Pest Megyei Tanács tagja, tíz évig mint az ipari állandó bizottság elnöke, majd mint a szám- vizsgáló, illetve a pénzügyi bizottság tagja. Jelenleg a Hazafias Népfront Solymári Bizottságának al- elnökeként kulturális feladatokkal foglalkozik. Felesége súlyos asztmás, igy minden ház körüli munkát közösen végeznek. Adám bácsi feladata a bevásárlás, a fűtés, a háznál levő kert és a majd 500 négyszögöles háztáji megművelése, és természetesen a borkészítés is. S ha hétvégeken eljönnek az unokák, a nagypapa német nyelvre tanítja őket. C már decemberre is van elfoglaltsága; a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének kongresszusán másodmagával képviseli a solymáriakat. Uhrin Edit *
