Pest Megyei Hírlap, 1988. november (32. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-21 / 277. szám
1988. NOVEMBER 21., HÉTFŐ 5 Együtt egyszerűbb Gátak a közművelődésben Szakmánk eddig alig tapasztalt nehézségekkel, meg old hatatlanak mutatkozó problémákkal kiisziködve jutott el 1988 őszéig. — Ez volt a Magyar Népművelők Egyesületének III. közgyűlésére készült beszámoló első mondata. Kecskés József, a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központ igazgatója, aki a közgyűlésig az egyesület elnöke is volt, elismerte, hogy a beszámoló egyáltalán nem borúlátó. Az adórendeletek, a költségek emelkedése, a kultúrára fordított, illetve fordítható összegek csökkenése egyaránt érintették a művelődési házak, közművelődési intézmények dolgozóit. A vitából és a hozzászólásokból azonban az is kiderült, nem csupán ez foglalkoztatja jelenleg a szakembereket. Alapvetően három csoportba oszthatók a gondok. Az első természetesen a bér-, illetve adókérdés. A második a szervezet jövőbeni felépítése, végül az oktatás, továbbképzés hiányosságai, módosítási lehetőségei. Közismert tény, hogy az egyesület vezetősége felhívással fordult a kormányhoz, és harmincszázalékos bérrendezést kér a terület dolgozóinak. Ennek a követelésnek a jogosságát Czibere Tibor művelődési miniszter elismerte, és ígéretet tett arra. hogy a decemberi Országgyűlésen visz- szatémek rá. Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni Földiák Andrásnak, az egyesület titkárának véleményét sem. Ő azt tartaná legfontosabbnak, ha megvalósulhatna a kulturális támogatásra szánt anyagi eszközök elosztásának egy másféle, a jelenlegitől eltérő módja. Kétségtelen, hogy a dolgozókat most sokkal jobban . érdekli, mennyi pénzt kapnak fizetéskor és ez mire elégr De"»Z2Til is számot kell vettrí, hogy a lakosság milyen művelődési szolgáltatásokat vehet igénybe. Ha valamelyik településen felszámolják a művelődési házat,' mert az gazdaságtalanul működik, akkor az egész falu vagy város elveszíti a kulturális támogatást, ami elsősorban az intézményekhez. azok számához és nagyságához igazodik. Ugyancsak szűk intézményi keretekben gondolkodtak a képzés, továbbképzés rendszerének kialakításakor. Ma már egyre világosabban látszik: ez a merev szemlélet gátja az eredményes munkavégzésnek. Szaporodnak az öntevékeny egyesületek, a kulturális célokból szerveződő társaskörök. Az együttműködés helyett sajnos még gyakran előfordul, hogy ezekkel riválisként tárgyalnak a népművelők, ráadásul hiányos az ott dolgozók szakmai felkészítése. Elég arra utalnunk: ma már a különféle egyházak karitatív szervezetei szintén foglalkoztatnak főállásban népművelőket, akiknek munkájukhoz természetszerűleg szükségük van bizonyos szociológiai, de időnként még jogi ismeretekre is, hogy a hagyományos adminisztráció közgazdasági vonatkozásait ne is említsük. Nagyon érdekes felvetések hangzottak el. Például az egyesület országos vezetősége megrendelhetne az ország valamennyi felsőoktatási intézményében különféle tanfolyamokat, amelyek közül kétévente szabadon választhatnának az érdekeltek. Ám a választott tanfolyamra el is kellene járniuk. Ennek anyagi feltételeit úgy lehetne biztosítani, ha a munkáltató minden dolgozó után havi száz vagy kétszáz forint nagyságú összeggel továbbképzési alapot létesítene. Az új társasági törvénnyel, illetve az egyre-másra alakuló öntevékeny csoportokkal kapcsolatos a felszólaló harmadik gondolata: a szervezeti felépítés. Hosszú vita volt arról, az egyesület megmaradjon-e jelenlegi formájában vagy több, kisebb, önálló egyesület, országos szövetségeként működjön. A küldöttek végül is úgy döntöttek, megmarad a jelenlegi szervezeti keret. Legalábbis átmenetileg, a társasági törvény jogerőre emelkedéséig. Akkor újabb, rendkívüli küldöttgyűlés határoz majd a továbbiakról. Szabó Z. Levente Mit rejtenek a dobozok? Rehabilitált filmek Számos, az utóbbi években készült, ám dobozban maradt film kerülhet ezután a közönség elé. Az eddig nem forgal mázott művek jó része a hivatalos filmgyártástól független, elsősorban fiatal alkotókat tömörítő Balázs Béla Stúdióban készült dokumentumfilm. Ilyen például Ember Judit Pócspet- ri című filmje, amelyet még 1982-ben forgatott a rendezőnő a Szabolcs-Szatmár megyei községben. A dokumentumfilm a Pócspetrin 1948-ban, az egyházi iskolák államosítása kapcsán történt — máig tisztázatlan — eseményeket járja körül, voltaképpen az egyik első koncepciósper-sorozat hátterét megvilágítva. Mész Andrásnak a cigányság problémáit feltérképező alkotása, a Be bukottak, valamint Jávor 1st ván Találós kérdések címmel Hegedűs András egykori miniszterelnökről készült portré filmje ugyancsak a filmtár polcain várakozott mindmáig a vetítési engedélyre. A közelmúltban a mindhárom említett dokumentumfilmre vonatkozó tilalmat feloldották, s jelenleg már vetíthetők — igaz, csak a filmklubhálózatban. Kinyílt az a doboz is, amely ez idáig elzárta a közönségtől Böszörményi Géza Illetlen fotók című filmjét és vetíthető Kovásznál György animációs munkája, a Gitáros fiú a régi képtárban. Tízen túliak színháza Két műsor Kettős előadásra kerül sor Vácott, a Madách Imre Művelődési Központban a Tízen túliak színháza elnevezésű sorozat keretében november 28-án, szerdán. Délutáft fél négytől a Káin-bérlet tulajdonosai Gálffi László önálló műsorát tekinthetik meg. Shakespeare műveiből, királydrámáiból, színműveiből, vígjátékáiból hangzanak el részletek, monológok. Ugyanaznap délután háromkor és ötkor az Ábel- bérlet sorozatában a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészei vendégszerepeinek. Előadásukban az A. A. Milne Micimackójából készült darab kerül színre. A faragóművész hagyatéka A botrány ezúttal elmaradt Kósza hírek terjedtek el arról, hogy a Fóti Tanács hely- történeti gyűjteménnyé akarja átalakítani a Németh Kál- mán'-emlékházat. Ez az értesülés felkeltette a Budapesti Művészetbarátok Egyesületének figyelmét, akik a már korábban is felvetődött terv ellen többször tiltakoztak. Azt már nem lehet kideríteni, hogy mitől parázslóit föl újból ez az ügy. Ám azt még igen, hogy miért maradt ügy még mindig. Iskola a pincében Életének 76. esztendejében, 1979 tavaszán hunyt el Németh Kálmán. A fafaragó szobrász- művész Fót-Kisalagon élt egy tornácos házban. A Szépművészeti Múzeumban szobrász restaurátorként dolgozott, s ő alakította meg itt a famegmunkáló- és szoborrestauráló iskolát. Eközben mentette a középkori és a barokk művészet emlékeit. Nemcsak a fát ismerte kitünően, hanem több száz évre visszamenően o fafaragó művészetek technikáját és eszközeit is. Házának a pincéjében fafaragó műhelyt rendezett be, ahol a fiatal művészeket tanította és maga is alkotott. Gyermekük nem lévén, feleségével arra gondoltak, hogy a házat s minden benne lévő tárgyat — nemcsak műtárgyat, hanem a maga készítette teljes berendezést — a falura hagyják. Még életében megkötötték az ajándékozásról szóló szerződést a nagyközséggel. Az volt a célja, hogy minden együtt maradjon. Ebbéli törekvésében nemcsak a fóti, de az akkor járási és a megyei tanács is támogatta, de legfőképpen a Fáy—Vörösmarty Társaság. Ez mindany- nyiuk számára természetes volt, hiszen a művészt megbecsülés és szeretet övezte a faluban. A baj azonban ott kezdődött, hogy a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának akkori vezetői csak úgy engedélyezték házának, alkotásainak közkinccsé tételét, ha ott a honismereti gyűjtemény szá mára is helyet adnak. Mindezt tették arra való hivatkozással, hogy összeroskad a megye a múzeumok súlya alatt. Ugyancsak gondban volt ettől a választól Tóth Sándor tanácselnök, s a Fáy—Vörösmarty Társaság két vezetője: dr. Csáder Dezsőné tanárnő és dr. Székely Lajos professzor. De hát mit tehettek? Beletörődtek ... Csakhogy olyan igazi helytörténeti anyaggal még nem rendelkezett a falu. Bár dr. Csáder Dezsönének akkor már szépen gyarapodott a gyűjteménye, amely ma a 2. Számú Általános Iskoláé. Hadd említsem meg, hogy az idős művész olyan nagy tiszteletnek örvendett, hogy ő volt a csodálatos műemléki templom műemléki felügyelője, s három egyház temettette el. Halála után házának utca felőli részét és kerítését társadalmi munkában hozták rendbe a KISZ-esek. A művész által hátrahagyott tárgyak, alkotások leltárát barátai állították össze, majd mindezt László Gyula régész profesz- szor hagyta jóvá. 284 alkotás került a leltárba, ám ez csak a címmel ellátott művek száma! Mindezeken kívül feliratok. tervek, kompozícióik, plakett-tervek, rajztanulmányok, keret nélküli grafikák hihetetlen mennyisége. Nem merték bolygatni De hát ki merte volna megbolygatni — pontosabban: megritkítani — az életművet?! Mégpedig csak azért, hogy helyet szorítsanak egy honismereti gyűjteménynek — miközben a rokonság szerette volna elérni az ajándékozás érvénytelenítését... Ám egy másik rokon, Balogh Edgár erdélyi író, egyetemi tanár közbenjárására a ház — mint emlékház — mégiscsak megnyitotta kapuit 1982. október 9-én. Örömteli esemény volt Főt életében. Múltak az évek, azt azonban még hivatalosan senki nem mondta ki, hogy ide mégse kerüljön más gyűjtemény.- Talán ez lehetett az eredője az újbóli híresztelésnek is. Nem maradt tétlen a tanács: megbeszélést hívott össze. Ezen képviseltette magát a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, a Pest Megyei Tanács, a Budapesti Művészet- barátok Egyesülete, a Fáy— Vörösmarty Társaság, s természetesen a lakosság. Most összecsaphatták volna az ellentétes vélemények. A botrány azonban ezúttal elmaradt. Megegyeztek abban, hogy az emlékház úgy marad, ahogy azt hajdani lakója elgondolta. Pénz — az nincs Ám az eltelt esztendők alatt ugyancsak leromlott az épület, s teljes felújítását a tanács testületé jövő évi költségvetésében jóváhagyta. De mi legyen a már restaurálásra szoruló művekkel? Felvetődött, hogy a váci Vak Bottyán Múzeum kitűnő szakembereinek segítségét kérik a feladatok felmérésére. A szükséges munkák finanszírozására azonban a helyi tanács anyagi erejéből több már nem telik. Vajon nem lehetne az elhivatott képzőművészeti főiskolásokhoz fordulni? Vennes Aranka Tv-FI GYE LŐ' Erzsébet. A Kriterion műhelyéből Nyesett ággal az ölemben Nem régen köszöntöttük a romániai Kriterion igazgatóját, Domokos Gézát születésének hatvanadik évfordulóján. Most egy szép könyvet adott a kezünkbe amelyet a Kossuth Kiadó gondozott, s amely a vele készített interjúkat, írásait tartalmazza. Az internacionalista meggyőződésű, sokoldalúan művelt, a kultúra és a nép odaadó szolgálatába szegődött könyvkiadó- egyéniség portréja rajzolódik ki a kötet lapjain. Egyben a romániai magyar irodalom tükre is, hiszen az írások, beszélgetések átölelik az utóbbi negyedszázad nemzetiségi irodalmát, az erdélyi magyarság küzdelmét, amelyet a nyelv és az irodalom, a műveltség megmaradásáért folytat. Domokos az a személyiség, aki Heltai Gáspár, Tótfalusi Kis Miklós, Gaál Gábor, Kós Károly méltó utóda. Más szóval a Kriterion a nagy magyar könyvkiadók — Landérer, Heckenast, Emich és a Ré- vai-testvérek, a Pallas és az Erdélyi Szépmíves Céh — utóda is. Immár több mint két évtizede istápolja a romániai nemzetiségek irodalmát, kultúráját. Róla még annyit, hogy zágoni származású s a Sepsiszentgyörgyi Református Székely Miké Kollégium nevelte értelmiségivé, olyannyira, hogy a Mikes Kelemennel közös falu emléke minden útjára elkísérte és sohasem lett hűtlen népéhez, szülőföldjéhez. Akár Párizsba, akár Moszkvába vetette is a sorsa, Victor Hugó szobránál vagy a moszkvai Herzen-ház előtt Orbán Balázs jutott az eszébe, s azon gondolkodott el: miként élhetünk mi benne ma az idők sodrásában oly cselekvőén, miként a maga korában Orbán Balázs. Hogy megtalálta a maga hivatását, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Kriterionnak alapításától kezdve igazgatója. A saját alkotó munkásságát is háttérbe szorítva feladata magaslatán áll, és az első romániai állami nemzetiségi könyvkiadónak tekintélyt vívott lei: az olvasók, az egész társadalom becsüli. A kötetből kitetszik, hogy nemcsak irodalomszervezővel van dolgunk, hanem jeles irodalmárral is. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen filológusnak tanult, majd Moszkvába került, ahol a Makszim Gorkij Irodalmi Intézetben Pausztovszkij tanítványa volt. Dolgozott az Előre szerkesztőségében, sok szép irodalmi riportot írt, majd a klasszikus orosz és szovjet irodalmat tolmácsolta, novellákat, elbeszéléseket, filmforgatókönyveket írt, s minderről lemondott, hogy minden idejét a romániai magyar irodalom megjelentetésére fordítsa. Nem volt könnyű a munkája, de mindig sikerült megtalálnia az utat, a módot, hogy a romániai magyar irodalom eljusson az olvasókhoz. A román írók és könyvkiadók között sok jó barátja van, akik megértik munkásságát s ahol tudnak, segítenek neki. Segíti, hogy a legjobb magyar művek románul is megjelenjenek. S egyaránt örül, ha a legjobb román művek magyarul is megjelennek vagy ha a magyar írókat románul olvassák. A könyvben nemcsak magyar írók és újságírók kérdeznek, hanem románok is. A kölcsönös megismerés intézménye című cikkében Stefan Pascu még 1975- ben a töbhi • között ezeket írta: „Közel hat év a vitathatatlan értékű szocialista irodalom, szocialista művelődés szolgálatában. annak a harcos irodalomnak és kultúrának az istápolása, amely esztétikai és állampolgári nevelést nyújt a romániai együtt élő nemzetiségeknek — ez a Kriterion Könyvkiadó eddigi mérlege”. Azóta csak öregbítette hírnevét, mivel egyre nehezülő viszonyok főzött fejti ki tevékenységét, de Domokos Géza rendíthetetlenül őrt áll, s változatlan elszántsággal munkálkodik az erdélyi magyar irodalom megmaradásán. Beke György, neves romániai író-riporter 1988. január 20-án felkereste Domokos Gézát és a közelgő hatvanadik születése napja alkalmából elbeszélgetett vele. Értékelte a két évtizedes kriterionj munkát, a mérleget úgy vonta meg, hogy sok jó könyv jelent meg a kiadó jóvoltából. A klasszikusok csakúgy, mint a mai szépirodalmi és tudományos, irodalomtörténeti munkák egyaránt. Az egyik legnagyobb vállalkozás Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kötetei, Kós Károly, Nagy István, Szabó Gyula, Sütő András prózái és más művek. Hogy egyes művek nem láthattak napvilágot, arra pedig azt válaszolja: tévednek, akik azt hiszik, hogy a művek elhallgatásával bármit is megoldanak. Korábban is voltak próbálkozások, hogy nemzetiségeket elmagyarosítsák, elnémetesítsék vagy elrománosít- sák. Tévedtek. „Tájainkon megmaradtak, élnek románok, magyarok, németek. A folytonosság és szakítás törvényei szerint egyformán ragaszkodnak történelmi hagyományaikhoz, anyanyelvükhöz, emberi és nemzeti méltóságukhoz.” S a jövőben is így lesz. S amikor a riporter felteszi neki az ominózus kérdést: mire alapozza optimizmusát, Domokos Géza így válaszolt: „Kérdhetnéd: annyi retirálás emlékével, annyi nyesett ággal az ölemben, annyi megfutamodás láttán, nem kép- mutatás, belém sulykolt illúzió ez? Nem. Mindennek ellenére továbbra is hiszek a szocializmus önmegújító, öntisztító képességében; a magyar—román kölcsönös megértő szándék, őszinte együttműködési óhaj s — ezzel ösz- szefüggésben, itt Romániában — a demokratikus, a közös haza progressziójának szolgálatába állított egyenlőség és testvériség megvalósulásában; nemzeti közösségünk, történelme folyamán any- nyi bajt, csapást, sérelmet átélt romá- ' mai magyarság biológiai és szellemi erejében. Hiszek, bízom továbbá a kultúra — elsősorban az anyanyelvi kultúra — formáiban, eszközeiben változó, de lényegét, humanista hivatását tekintve örök, semmivel sem pótolható szerepében.” Domokos Gézának legyen igaza. Gáli Sándor Ez elment vadászni, az... — de ne is folytassuk a csalimesét, mert még emiékezetzavarba kerülnénk, ha sorra el kellene mondani, 'ki és miért nem jelent meg az Erzséoet-di) átaaasan a Fővárosi Operettszínházban megtartott nyilvános tévéíelvete- len. Merthogy voltak ilyen renitensek egypáran, az biz tos. Ki más irányú lellépési kötelezettségére hivatkozott, ki míves szövegű mentegetőző levelet küldött, ki meg jobb híján telefonvégre kapatta magát. így aztán szó ami szó — azaz hogy show ami show ■ ez a másodjára megrendezett szobor- és pénzosztás messze nem úgy sikerült, mint ami lyen parádé volt tavaly ősszel a Vigadóban az az éjfélbe nyúló összejövetel. Maguk a szervezők és rendezők is sejthették ezt a távolságtartást, mert az egész mutatványt előbb rögzítették, aztán nyilván nyesegettek rajta, s csak mindezek után bocsátották képernyőre. így aztán láttunk, amit láttunk, és hallottunk, amit hallottunk — a legszomorúbban éppen azokat a leírt-elmondott ódzkodásokat, amelyek az igazolt hiányzások tárgyában fogalmazódtak meg. Közben pedig tűnődhetett a készüléktulajdonos. Egyebek között azon, hogy ha a múlt esztendőben nem olyan nagy nekibuzdulással, az ízlésfica- moknak nem akikona csúcsteljesítményével rendezik meg a Spéter Erzsébet által alapított kétszázezer dolláros jutalom kézbe juttatását, nos, akkor most nyilván nincs ilyen tömeges lemondás. Ha akkor kellő önmérsékletet gyakorol néhány arra illetékes programgazda, akkor ezúttal nyilván nem érzik annyian, hogy egy ilyen attrakcióban pódiumra állni egy lépcső az ellehetetlenüléshez, röviden mondva, művészileg snassz dolog. Szíve joga persze mindenkinek eldönteni, hogy kell-e ez az úgynevezett magyar Oskar avagy sem. Ahogyan a statisztika mutatta, a fiatalabb és a középkorú — szegény megbol- dokult öze Lajos közismert titulusával élve — színjátékosak közül kerülték ki a távol- létükkel tüntetők. Míg ellenben díjazottként és díjátadóként becsülettel helytálltak az idősebbek. Azok az országos és annál is nagyobb hírességek, akik a ha hívnak, menni kell ősi jeligére most sem tétováztak, és bizony odapende- rültdk a mikrofonok és a kamerák elé, s úgy adták önmagukat, ahogyan azt illik, kell. Egy Bessenyei Ferenc, egy Melis György vagy egy Kom- lös Juci aligha tanakodott azon, hogy menjen, ne menjen, hanem mert a hivatás számukra hivatás, a közönség szeretet«, a tíz- és tízezernyi szavazat számukra szent, egyszerűen képtelen voltak kimaradni ebből a roppant óvatosan, a szordínós muzsika visz- szafogottságával megrendezett egyvelegből. Nekik. tehát hála és köszönet, s ugyanígy azoknak is, akik kitalálták, hogyan lehet meghúzni a gyeplőt, azaz milyen optikai fogásokkal gyorsítható meg az összefoglaló. A személyükben gyakorta változó zsűrik tagjainak az arcképeit például egyszerűen csak ráko- pírozták az éppen esedékes produkcióra, s dehogyis mutogatták őket olyan nagy gau- diummal, mint tavaly. Ugyanígy az alapító részvétele sem kapott akkora hangsúlyt, mint legutóbb; ezúttal éppen csak megjelent, s amit és ahogyan mondott, az sem igen késztette a nézőt a sürgős távozásra. Az Erzsébet-díj mint alapítvány nyilvánvalóan tovább él. Él és mint hallhattuk, igencsak virulens, mert tisztesen kamatozik. így hát ha minden jól megy, akkor jövőre is meg azután is lesz majd átadási ünnepség. Hogy hol nyújtogatják át a kis szobrocskát és hol nyitogatják a viaszpecsétes borítékokat, mindezt egyelőre nem tudni. Az azonban jó lenne, ha ez a színművészeti esemény is lassacskán a helyére kerülne, s egyrészt, akik a voksok tömegeit kapják, illendőnek tartanák elébe állni a megtiszteltetésnek, másrészt meg még oldottabb, még játékosabb lenne ez a hacacá- ré. Egy a többi közül, még ha itt dollár is keveredik a forinttal ... Akácz László
