Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-29 / 259. szám
4 wwr urait 1988. OKTÓBER 29., SZOMBAT Van mit javítani Leválszállitás A férfi délután háromnegyed háromkor megállt az állomás falán elhelyezett, mindenki által ismert piros ládika előtt, kezében egy egyszerű reklámszatyrot tartott. A. másik kezében egy kulcs Volt, amellyel gyakorlott mozdulattal kinyitotta a láda zárját, felemelte fedelét és annak tartalmát gondosan, komótosan berakta a szatyorba. Amikor meggyőződött arról, hogy semmi sem maradt a ládában, tetejét visszacsukta, a zárat ráfordította, majd kényelmesen elballagott. Vitte a levelekkel teli reklámszatyrot a postára. Történt mindez 1988-ban, a fővárostól néhány kilométerre, Dunaharasztin, a posta monopolhelyzete megszűnésének küszöbén, új törvény születése előtt, amelynek elvi célja „a postai szolgáltatások és szolgáltatók körének szélesítése, mennyiségi, minőségi, műszaki színvonalának növelése". Van min, van mit javítani... V. E. Világbanki kölcsön Műszaki fejlesztésre A műszaki fejlesztés hazánkban nem csak pénzkérdés, mindeddig a hatékony gazdasági feltételrendszer is hiányzott a fejlesztési elképzelések megvalósításához. A vállalatok inkább tartalékolták vagy elköltötték pénzüket. mintsem, hogy olyan fejlesztésekbe kezdjenek, amelyet bármilyen okból nem tudnak befejezni. Nemrégiben a hazai műszaki fejlesztés anyagi bázisa bővült, 50 millió dollár világbanki kölcsönt kapott Magyarország a műszaki fejlesztés meggyorsítására. Ennek a hitelnek az igénybevételét igen szigorú feltételekhez kötik, csak olyan programok finanszírozhatók ebből a pénzből, amelyek teljesítik a minimális 18 százalékos megtérülési rátát, s szerény hasznot biztosítanak a hitelfelvevőnek még a kamat és a köl- csönvisszafizetés után is. Fontos szempont, hogy a megvalósult fejlesztésnek legyenek kihatásai a gazdaság más területeire is. A rendelkezésre álló 50 milPerek után újra perek Amíg család lesz a család Szabó Gábor öt gyerekkel várt a százhalombattai buszmegállónál. Míg a családi házak között kanyarogtunk, elmondta, hogy 1972 óta dolgozik a Volánbusznál, a budapesti Andor utcai üzemigazgatóság gépkocsivezetője, de jelenleg a százhalombattai Dunai Kőolajipari Vállalatnál külső telephelyes. Itt lakik a városban, a Béke utcában, de ez a hely számára egyáltalán nem a béke szigete. A lakásban megismerkedtünk Csicsák Jánosnéval, aki Érden, a Törökbálinti Állami Gazdaság konzervüzemében áruraktári kiadó, ö Szabó Gábor élettársa másfél év óta. Az öt gyerekből kettő az övé: a 11 éves Zoli és a 12 éves Jani. Hát ezért voltak olyan felemásak a gyerekek. A másik hármat a férfi jegyzi nevével: a 11 éves Mónit, a 10 éves Gábort és a 6 éves Pétert. Közülük csak Gábor lakik itt, a másik kettő hétvégi láthatáson van. Mindezek ellenére békés család benyomását keltik. A három nagyobb fiút egy gyermeküdülőben ismertem meg, s feltűnt, hogy külső különbözőségük és eltérő nevük ellenére testvéreknek vallják magukat. Valóban jó testvérek módjára viselkedtek. A lakás is a közepes keresetű átlagcsalád életmódjára utal, sok gyerekágy, rengeteg száradó ruha. — Békés családi otthon? — nevet keserűen Szabó Gábor. — Ez egy albérlet, amit bírósági döntés alapján 15 napon belül el kell hagynunk. Talán már le is telt a határidő, bármelyik percben megjelenhetnek a kilakoltatok. Csak azt nem tudom, hová viszik a bútorainkat. Legjobb lenne a tanácsháza előcsarnokába, ott meleg is van. — Ez a szép kis kétszobás lakás albérlet lenne? — Még a tavasszal adta ki a tulaj a 3X2 méteres szobát, benne egy szem heverővei nekem és a Gabi fiamnak a szerződés szerint havi 4 ezer forintért. A másik szoba teljesen üres volt. Minden bútor, a mosógép, a televízió baráti kölcsönből van itt. Amíg fizetni tudtam a havi 4 ezret, nem is volt baj. De elfogyott a pénzünk. Akkor a tulaj távollétünkben feltörte a lakást, behozott két ócska fotelt, asztalt, ballont és egy hálóinget, hogy igazolja, ő itt lakik. De senki se ismeri őt a házban. Ezután pert indított ellenünk azon a címen, hogy az élettársam és a két fia illegális beköltözők, s hogy nem fizetem az albérleti dijat. A bíróság törvénytelennek ítélte a havi 4 ezer forint albérleti díjat, s a korábban befizetett összeggel kiegyenlítettnek tartotta a hátralékot, de kötelezett bennünket, hogy 15 napon belül hagyjuk el a lakást. Hova menjünk? A tanácstól sem kérhetünk lakást, hisz elvileg mindkettőnknek saját főbérleti lakása van, gyakorlatilag még- sincs hová menjünk a gyerekekkel. — Kezdjük az elején a történetet! — Másfél éve, mikor mi összeköltöztünk Katival (Csi- csáknéval), már mindketten válófélben voltunk. Barátoknál húztuk meg magunkat egy ideig Efden. Nekem ott a Volán vállalati kiutalású öröklakást biztosított. Azóta is én fizetem rá a havi 365 forint vállalati kölcsönt, de sokáig a havi 1000 forint OTP-kölcsönt is én fizettem, mert a lakás az én nevemen van, de a volt feleségem lakik benne. A válásnál nem történt meg a vagyonmegosztás, magunk nem tudunk megegyezni. Pereskedni kellene újra. De már kilenc perünk volt. Ha van egy kis megtakarított pénzünk, visszük az ügyvédnek törleszteni. Az elmúlt hónapban is 330 órát teljesítettem. Papíron kerestem majdnem 15 ezer forintot, 8 ezer valamennyit kaptam kézhez. Hiába nevelek 3 gyereket, nem kapom meg rájuk a 36 ezer forint adókedvezményt. Katinak is kimondták a válást, de még nem emelkedett törvényerőre, így nem lehetünk hivatalosan egy család. A Volán egyébként nagyon rendes, így is megadták mindhárom gyerekre a 450 forint beiskolázási segélyt, az ingyenes utazási igazolványt. Oda fizetünk be a gyerekeknek 180 forintért ebédet, de annyit adnak, hogy mind a hárman jóllaknak belőle. Még szerencse, hogy a mi gyerekeink szeretik a zsíros kenyeret. Itt Százhalombattán sütik talán a legjobb kenyeret az országban. Most is elhoztam 3 kilót, éhen nem vesznek. A nyáron is — képzelje — az utolsó ezerforintosunkkal elmentek a gyerekek vásárolni, mikor a Velencei-tónál üdültünk. S elvesztették a visszajáró pénzt. Üvegeket gyűjtöttek, napokig abból vettük a kenyeret. — Nekem is lenne lakásom — veszi át a szót az asszony —, mikor elváltam, a bíróság a lakásból két szobát nekem és a gyerekeknek ítélt. De nem enged be a volt férjem a lakásba. A havi 2600 forint tartásdíjat sem fizeti. Hosszú hónapokig még azért is könyörögni kellett neki, hogy a családi pótlékot ideadja, mert eleinte még ő vette fel. Szabó Gáborra még hosszú küzdelem vár, míg maga mellett tudhatja az öt gyereket, s az anyakönyvvezető elé indulhat Csicsáknéval. Átányi László lióból 3,5 millió az állam által közvetlenül felhasznált rész. ebből olyan fejlesztéseket finanszíroznak, amelyeknél közvetlen gazdasági haszon, megtérülés nem mutatható ki, de megvalósításuk nélkülözhetetlen a hatékony műszaki fejlesztéshez. Mindenekelőtt a kutatás-fejlesztési infrastruktúrát fejlesztik: az Országos Mérésügyi Hivatal 1,1 milliót, a Minőségellenőrző Intézet 2 milliót kap, külföldi konzulensek honorálására pedig 350 ezer áll rendelkezésre. A fennmaradó 46,5 millió dollárból 4,5 millió tartalék, 26,6 millióval nyolc központi fejlesztési programot támogatnak. A fennmaradó 15 millióra most írtak ki pályázatot. A kölcsön maximum 10 évre vehető igénybe, a törlesztésnél három év a türelmi idő. Olyan fejlesztésekkel lehet pályázni, amelyek 1993-ig befejeződnek, illetve a beruházásokat erre az időpontra üzembe helyezik. Mint azt az OMFB programirodájának vezetője, Kardos Péter elmondta, bár csak júliusban írták alá a szerződést a Világbankkal, ez év januárjában már előzetes pályázati felhívási adtak ki. Eddig 29 pályázat érkezett, ebből azonban az OMFB értékelése szerint csak 11 felel meg a világbanki követelményeknek. Az OMFB a fejlesztési célkitűzések alapján értékeli a vállalat pályázatát, a cégeknek azonban igen kemény gazdasági és hitelkövetelményeknek is meg kell felelniük, ezt pedig a bankok vizsgálják. Izgalmas kérdés: vajon miért érdemes egy vállalatnak benyújtania pályázatát? Mindenekelőtt azért, mert a világbanki konstrukcióban megvalósuló hitelfelvétel igen előnyös a cégek számára: hozzáférhetővé válik a nyugati import, ami eddig még akkor sem ment, ha a forintfedezet megvolt hozzá. A viszonylag alacsony kamat — 14 százalék — ugyancsak kedvező, a magyar banki hiteleknél ez magasabb, 20 százalék körül van. A helyzet szelektál és minősít Még nincs önálló arculatuk Milyen ma a pártalapszer- vezetek helyzete, s az a közeg, amelyben dolgozniuk kell? Erre az alapvető kérdésre is választ adott az az össztitká- ri értekezlet, melyre csütörtökön került sor Dabason. A városi jogú nagyközségi párt- bizottság a községi és az üzemi pártvezetőségek, illetve a pártbizottságok titkárai mellett a tömegszervezetek vezetőit is meghívta arra a konzultációra, melynek előadója dr. Balogh Pál, a Pest megyei pártbizottság titkára volt. Vállalni a konfliktusokat A májusi országos pártértekezlet óta eltelt időszakhoz kapcsolódó aktuális belpolitikai kérdésekről, következtetésekről, a politikai intézmény- rendszer reformjának szükségességéről, s az alapszervezetek életében döntő jelentőséggel bíró tennivalókról is átfogó képet adott dr. Balogh Pál. Hangsúlyozta, hogy ma sorsdöntő kérdés: az országos pártértekezlet ajánlásainak szellemében miként tudunk önállóan gondolkodni, cselekedni. Akkor, amikor az önállóság, mint követelmény rászakadt az alapszervezetekre. Száznyolcvan fokos fordulat ez, hiszen úgy tizenöt éven át az utasítások maradéktalan végrehajtása volt feladatuk. Nem csoda hát, hogy a mozgalom elkényelmesedett, s az alapszervezetek többsége saját feladatát sem képes kellő önállósággal megfogalmazni. Abban a helyzetben, amikor konfliktust vállaló emberek tömegére van szükség ma a párton belül. Olyan alapszervezeti titkárokra, akik a gazdasági vezetéssel, a településen, a községben élőkkel, saját tagságukkal is képesek a konfrontációra. Politikai aktivitásunk sem az igazi, miközben a kritikai szellem is elsikkad, helyette az indokoltnál több a panasz. Ahogy az előadó fogalmazott: most a kritikus szolidaritási szellemet kell erősítenünk. Ez pedig azt jelenti, hogy testületeken belüli vitákra, a nézetek ütköztetésére van szükség, akár az irányító párt- szervezet és az alapszervezet között is. Párton belül az önkontroll is hibádzik. Ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy a pártmunka elmarad az élettől, a környezettől. A határozatok elég gyorsan elévülnek, márpedig ezeket korrigálni, vaay megszüntetni kellene. Itt is lépéshátrányban vagyunk. Vitatkozó párttagság, taggyűlések adhatják a feszült helyzetek feloldását, megoldását. Ám az alapvető kérdésekben egységet kell alkotni, összefogni. Nem lehet vita témája a vezetőszerep megőrzése, az intézményrendszer korszerűsítésének elengedhetetlen volta, vagy a több lábon álló gazdaság, s a Munkásőrség léte. Alapvető az is, hogy az egyéni egzisztencia és az élet- színvonal romlása mellett képesek vagyunk-e azt a többletet vállalni, amitől politizáló párttá válunk — képzésben, önképzésben egyaránt. Közös cselekvésben Mert a képlet oly egyszerű, s világos: egy politikai párt, így az MSZMP sem teheti függővé működését az életszínvonal alakulásától! A lehetőségek között nem válogathatunk, mindössze egy adatott meg a párttagoknak, a közös cselekvésé, s nem az előnyök szerzéséé ! A közös cselekvésben — párttagok, szimpatizánsok, pártonkívüliek között — segíthet a nyitott taggyűlés. Amikor közérdekű kérdések szerepelnek az alapszervezet előtt, ezek vitájára célszerű, sőt létfontosságú meghívni a pártonkívülieket, vagy spontán módon biztosítani részvételi lehetőségüket. A hibás elemek ily módon is korrigálhatóvá válhatnak, csakúgy, mint amikor falugyűléseken, tanácsülésen, vagy a népfront által szervezett fórumon hangot adunk a párt álláspontjának. A taggyűlések álmosító egyhangúságba fulladtak éveken át. Az ok? A plénum elé kerülő anyagot először megvitatta a vezetőség, majd a pártcsoport. Érdemes azon elgondolkodni, hogy várhatunk-e vitát egy ilyen alaposan megrágott témában a taggyűlésen? Aligha! Mert kifogytak mondanivalójukból az érdemi részhez érve a párttagok. Szerepzavarban szenvedve Bajaink között szerepel az alapszervezetekben a kollektív vezetés hiánya, azaz a titkár centrikusság. Eljárt az idő afölött, s főleg a politikai helyzet intett megálljt annak a gyakorlatnak, hogy a titkár egy-két segítőtársával majd mindent megold. Együtt, a vitában egymást erősítve oldhatók meg a nagy és kis kérdések. Bár ma a pártban minden kérdés lényeginek minősül. Sajnálatos tény, húsbavágó, hogy az üzemi pártbizottságok, alapszervezetek nem váltak önálló arculatúvá. Máig sem tudtak elszakadni a napi gondoktól, a munkahelyi érdekektől. Helyenként, esetenként számukra a vállalati és a népgazdasági érdek szinte összeegyeztethetetlen. így aztán nem csoda, hanem törvényszerű: a taggyűlés semmiben sem különbözik a termelési tanácskozástól. Egyfajta szerepzavar, szerkezeti probléma követhető ebben az esetben nyomon. Az ilyen, s hasonló jelenségek feltárása, napi gyakorlatunkból való kiszűrése elengedhetetlen. Hiszen az alapszervezetekben dől el, képes-e a párt mozgalmi erővé válni? Fel kell hagyni az öncélú kritizálgatással, álvitákkal — áttérni az önálló gondolkodásra ! Párton belül élénk, eleven vitakészségében, érvrendszerében pezsgő életre van szükség. A követelmények növekedése, a nehéz helyzet persze veszteségekkel is járhat. Kilépőkkel. De csak azoknak érdemes utánanyúlnunk, akik csak az élesedő helyzetben megzavarodtak, s akikkel kevesebben leszünk. Mert a helyzet önmagában szelektál, s minősít minden egyes párttagot. Varga Edit Lehet egy wattal kevesebb Szigetszentmiklóson? Amikor már számol a fogyasztó menynél csupán harminc százaléka a wolframizzókénak. De nemcsak ebből áll a munkájuk. Ügy tervezik, hogy felmérik a város közvilágításának a helyzetét, s az adott területen alkalmazott megoldások jogosságát. Mondjuk, van ebben ésszerűség jócskán. Egyes részeken ugyanis rendkívül gyér a világítás, ugyanakkor a Munkásőr úti lakótelep fényárban úszik. Ez azért luxus. Hosszú távon úgy gondoltuk, hogy három-négy év múlva esetleg rájuk bíznánk az egész város elektromos világításának a felügyeletét. Számukra biztos jó üzlet, hiszen csak akkor tudják visz- szafizetni a hiteleket. Senki sem igyekszik — S mit szól ehhez a — mondjuk úgy — partizánakcióhoz az ELMÜ? Hiszen végül is az ellenőrzés után, mert ez valójában az, számíthatnak arra, hogy elesnek bizonyos pénzektől. — Egyelőre nagyon pozitívan, segítőkészen álltak hozzá a kezdeményezésünkhöz. Hogy akkor mit szólnak, amikor elkezd a kisszövetkezet mérni — még nem tudom. Valamikor létezett olyan keret — úgynevezett NIM-ke- ret —, amit arra adott az egykori Nehézipari Minisztérium, majd később az Ipari Minisztérium a gazdálkodó szervezeteknek vagy a tanácsoknak, hogy energiatakarékos rendszereket építsenek ki. Aztán megszűnt ez a támogatás, s azóta senki nem igyekszik önerőből túlzottan takarékoskodni. Igazán nem lehet azon csodálkozni, hogy az ELMÜ- nek sem volt érdeke. Így is, úgy is megkapta a pénzét. Igen ám, de hova vezet ez a szemlélet hosszú távon? Hogy jó nem sül ki belőle, az biztos ... Fiedler Anna Mária Bosszankodva veszik tudomásul a szigetszentmiklósiak, hogy hol a Thököly úton, hol a Bajcsy-Zsilinszky utcán nem égnek esténként a lámpák. Legtöbbször csak vakon botorkálnak hazafelé a sötétbe burkolózott utcákon az emberek, máskor hangos szóval elégedetlenkednek. Ingerült bejelentések érkeznek a tanácshoz, hogy mikor lesz végre ennek az áldatlan állapotnak vége. A hivatal továbbítja a lakossági bejelentéseket az Elektromos Művekhez, ami aztán vagy kijavítja a hibát, vagy nem. Ám ezek rövidesen újra jelentkeznek. A helyzet kulcsa Vissza-visszatérő téma ez lapunk hasábjain. Hol a mik- lósiak, hol a dunakesziek, hol a százhalombattaiak panaszkodnak ugyanerre. Ám úgy tűnik, hogy végleges megoldás sohasem születik meg e téren. Egyesek azt rebesgetik, hogy olyan monopolhelyzetben levő céggel szemben, mint az ELMÜ, nem sokat tehetnek a települések tanácsai. Ámbátor ugyanezt el lehet mondani a postáról és a MÁV-ról is. Ezeket a szervezeteket szokták úgy aposztrofálni, hogy állam az államban. Közben pedig a községek, városok fizetik az átalányt a közvilágításért, gyakran súlyos milliókat, s ezért nem kapják meg cserébe azt, amit kellene — így érzik az állampolgárok. Persze, ezen igazán nem lehet csodálkozni, hiszen azzal az elavult rendszerrel, ami ma „fénybe borítja” településeinket, aligha lehet tisztességesen világítani. Korszerűsíteni kellene az egész hálózatot — mondhatná bárki. Igen ám, de kinek? Az ELMÜ-nek? Nekik nem érdekük, hisz így is, úgy is megkapják az átalányt. A községeknek, városoknak? Manapság tízezer forintos gondokkal küszködnek a tanácsok, nemhogy egy egész város hálózatát felújítsák, korszerűsítsék! Patthelyzet. De azért csak ott motoszkál az ember agyában a kérdés: tényleg nincs tisztességes megoldás? — Lehet, hogy megtaláljuk a helyzet kulcsát — mondja kicsit bizonytalanul a sziget- szentmiklósi tanács pénzügyi osztályának vezetője, Szadai Erzsébet. Bizonytalanságának oka, hogy még csak a tervezésnél, a szerződéskötésnél tartanak. Hogy valóban jó lóra tettek, az csak később derül ki. Osztoznak a hasznon — Mi tehát a megoldás? — Sokat gondolkodtunk azon, hogy lehetne csökkenteni a közvilágításra fordított kiadásokat. Ám kiderült, hogy a jelenlegi korszerűtlen, nagy energiaigényű rendszerrel aligha tehetünk valamit. S ekkor jutottunk el az Ener- govill Kisszövetkezethez, amely egyébként is sokat dolgozik a városban a hálózat karbantartásán. Tettek egy olyan ajánlatot a közvilágítás korszerűsítésére, amely úgy tűnik, hogy nekünk és nekik is előnyös. Elvállalták, hogy saját költségük terhére felújítják a város energiarendszerét. Ennek fejében a megtakarítás bizonyos százalékára igényt tartanak. Első évben a kilencvenöt százalékára, aztán mindig kevesebbre, s a tizedik évben már az egész megtakarítás a tanácsé, tehát a városé marad. így gyakorlatilag ez nekünk semmibe sem kerül. — Óriási rizikó ez a kisszövetkezet számára. Mi van akkor. ha az az ötmillió forint, amit átalány fejében Sziget- szentmiklós kifizet az ELMÜ- nek, jóval kevesebb, mint amennyit valójában elhasznál a város elektromos energiából, s még a korszerűsítésből adódó megtakarítás sem fedezi a kisszövetkezet kiadásait? Lux-luxus néhol — Feltételezem, hogy van annyi rutinja a cégnek, hogy nem vállal felesleges kockázatot. Ök korszerűsítik egyébként egész Győr elektromos rendszerét, s korábban is végeztek hasonló munkákat. Tehát jól tudják, hogy mibe kerül optimális esetben egy település elektromosenergiaellátása. Arról nem is beszélve, hogy a felújítás során lámpáról lámpára, oszlopról oszlopra, transzformátorházról transzformátorházra járva végigjárják a hálózatot. Mérőket helyeznek el a transzformátoroknál, amit az ELMÜ nem tett meg. Ezért nem tudjuk, hogy valójában mennyi villanyáram fogy városunkban, s mennyiben jogos az ELMÜ-nek kifizetett több mint ötmillió forint évenként. Egyébként a rekonstrukció során a hagyományos égőket nátriumlámpákra cserélik ki, amelynek az energiafogyasztása ugyanannál a teljesít-
