Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-27 / 257. szám

198*. OKTÓBER 27., CSÜTÖRTÖK 3 Szájtátva Elveszettek Lehetetlen megállapítani pontos számukat, azaz becslé­sek vannak csupán, mennyien lehetnek azok a fiatalok Ér­den, akik elvesztek szem elől. Elvesztek, mert ugyan búcsút vettek az általános iskolától, de nem tanulnak tovább, s nem álltak munkába sem. Ti­zennégy és tizennyolc év kö­zöttiek, bár vannak olyanok is, akik túlléptek tizennyolcadik életévükön, de még mindig (vagy már?) nem dolgoznak. Az okok? Parázs vita alakult ki ezen akkor, amikor a me­gyei tanács művelődési bizott­ságának gyermek- és ifjúság- védelmi albizottsága elemezte Érd és városkörnyéke helyze­tét e sajátos nézőpontból. Mert ok a család, a szűkebb és tá- gabb környezet, az ifjúsági szervezet, a tanács ... és eset­leg maga az is, akiről szó van. Mert tizenhat, tizenhét évesen, ha részben is, de valamit már tehet valaki a sorsáért. Ha akar. Nem csupán érdi, hanem ál­talános megyei tapasztalat: va­lóban elveszettek ezek a gyere­kek, ami a hivatalos nyilván­tartásokat, a folyamatos szem­mel tartást illeti. Csakhogy el ne feledjük: ezek a fiatalok korántsem egyformán „vesznek el”. Vannak közöttük olyanok, akik valóban a társadalmi lét peremére sodródnak, s olyanok szintén, akik otthon, a családi munkamegosztás megváltozta­tásával (főként a lányok) na­gyon is hasznos munkát fejte­nék ki; ők vezetik a háztartást, ők gondozzák kisebb testvérei­ket. Veszedelmes dolog lenne te­hát egy kalap alá venni a pa­píron elveszetteket, ám ugyan­ilyen veszedelemnek bizonyul­na legyinteni a gondra egyet. Van már, ahol felfigyeltek a megoldás némely lehetőségére — hasznos formákkal kísérle­teznek például Budaörsön —, s bizony, szájtátva tapasztalja az ember, vannak települések, ahol még addig sem jutottak el, hogy felismerjék a gondot, törődjenek azzal. S az ilyen helyeken könnyen elveszhetnek azok is, akik eddig még — nem vesztek el.. • MOTTÖ Halászok a sárga mellesnadrágban Partra húzzák a pontyokat Síró-nevető idő van, a sápi tóhoz vezető erdei homokút még nem porzik, hiszen eső áztatta, de a fák közül már zöldarany fénnyel incselkedik a nap. Hirtelen bukkan elő a tó, körülötte, sárga műanyag mellesnadrágban, zöld gumi­csizmában emberek támasztják a tartálykocsit. A vevőt vár­ják, hogy megtekintse a víz szélén, hálóban vergődő hala­kat. a rendelést, hogy mennyit szállít most el. Aztán nekive­selkednek a hálónak, hogy partra húzzák a pontyokat, a busát, csukát, harcsát, süllőt. Papp Zoltánnak, a Tápió- völgye Termelőszövetkezet halászati ágazatvezetőjének pi­Ez első osztályú ponty —■ mu­tatja Robotka Pál Nem csak baltát gyárt a Petém Ahol mindenki piackutató A Pest Megyei Fémipari Vállalat az idei esztendőt tervé­nek megfelelően zárja. Ilyen egyszerűen lehetne jellemezni a szentendrei, veresegyházi, sződligeti részlegekkel rendelkező középvállalat munkáját. De hogy a valóságban ma milyen zegzugos, rögös út vezet addig, hogy egy gazdálkodóegység tervteljesítőnek nevezhesse magát, mennyi ötlet, lelemény kell ahhoz, hogy egy vállalat alkalmazottal dolgozhassanak, s ezért fizetést is kapjanak, ma már nem lehetne egy mondattal kifejezni. A mai gazdasági életben még mindig jellemző, hogy azok a vállalatok állnak biz­tosan a lábukon, amelyek va­lamiféle támogatást élvezhet­nek, vagy amelyek monopol­helyzetükkel visszaélve ráeről­tethetik érdekeiket a piacra. A Pefém sem piaci diktátumra, sem támogatásra nem számít­hat, pusztán meglevő adottsá­gaira: középvállalati mivoltá­ból fakadó rugalmasságára. Il­letve ez esetben nem is rugal­masságáról, hanem állandó, folyamatos termékszerkezet­váltásról kell beszélnünk. Ugyanis a Pefém — melyet nemrégen csak baltagyárként tudnának akár a mai napon felvenni, de — fizetés ide, fi­zetés oda — nem jelentkezik elegendő szakember. Ezért az az ötletük támadt, hogy az északi iparvidék, Miskolc kör­nyékéről hívnának munkáso­kat, most számolgatják, meny­nyire volna mindez kifizetődő. Ha a' számolás végén kide­rül, hogy megéri a munkások hívása és sikerült megoldaná ennek technikai kérdéseit — lakás, utazás, egyebek —, már csak az anyagellátás krónikus betegségeinek enyhítése van hátra... T. B. E. ros kocsija nagy lendülettel fá­ról a parkolóba, messziről int, lehet készülődni, emberek, a gombai horgászegyesület 120 mázsa halat rendelt, első osz­tályút, azaz kilón felülit. — Előfordul, hogy a tóból is szállítunk, nincs vele túl sok gond — mondja az ágazatve­zető —, de gazdaságosabb a nagy szállítmány. Az Úriban lévő tavon már részben vé­geztünk, két tóból 630 mázsát halásztunk le, 18 hektár még hátravan. De azt hagyjuk utoljára, mert ott vannak a telelőink is, s a harmadik tó látja el friss vízzel. Az idén új üzletet is kötöttünk, pár száz mázsa hal Ercsibe kerül, halászlékockát, félkész ponty­ételeket készítenek belőle. Az éves tervünk 6,5 millió fo­rint, a haszon 1,5 millió. Az emberek nekikészülőd­nek, a fekete vízből finoman emelik ki a harminc méter hosszú hálót. A para, vagyis a parafával ellátott fölső rész a víz fölött tartja. A háló al­ját alinnak hívják, 50 centi­méterenként ólmozva van, ez szorítja a víz fenekére. Robot­ka Pál szívesen magyarázza a halászat mesterfogásait. Ötödik éve dolgozik az ágazatban. Kőműves volt, onnan váltott állást. — Most, hogy nagyobb a víz, egy-egy húzással csak gyérí- tünk — mondja. — Ezzel a hálóval akár 70 mázsa halat is kihúzunk a halágyból. Látja, az a keskeny, mélyebb csator­na a halágy, a zsiliptől tart a másikig. Ebben az árokban húzzuk a hálót, lassan, hogy a hal ki ne szökjön. Közben Zemen Károly meg­fontolt mozdulattal az apacs­fához lép, amelyhez a kantár van kötve. Ezzel az alkalma­tossággal húzzák hosszú köté­len a partról a hálót. Ha kiér­nek a betontelepre, méhányan rálépnek az alinra, meg ne emelje a menekülő hal a háló alját, aztán a léhészől, azaz a háló beszűkülő ötméteres öb­léből kézzel szedik ki a busát. A többit a válogatóasztalról külön kosárba rakják. — Lassan eresztjük a tavat, pár hét még, s befejezzük az őszi lehalászást — mondja Ze­men Károly. — A jövő héten már csak tisztázunk ezen a tavon, akkor újradeszkázzuk a zsilipet, ötméteres szintet kell fognunk, s elkezdhetjük a ket­tes tó csapolását. A vizet ez a tó fogja majd föl, s forrá­sok frissítik. Fehér Imre csoportvezető hetedik éve dolgozik a halá­szokkal. Itt lakik, Sápon, lát­szik is a tótól a háza, azt pe­dig, hogy hány szakmája van, fölsorolni is sok lenne. Ez a munka mégis jobban tetszett neki, s mint mondja, az adó­Hetven mázsa halat is kihúz­nak a hálóval egyszerre, (Vimola Károly felvételei) rendeletig nem is bánta meg a döntését. — Hatezer-hétszáz forint jut a családi pótlékkal együtt né­gy edmagamra — summáz rö­viden. — Van ugyan halpénz, évente 2500, ha van, meg ez a szép kanárisárga ruha a zöld csizmával. Védeni nem véd so­kat, a halászok tavasztól őszig mind meg vannak fázva, a hangjuk rekedt. Télen egy ki­csit rekedtebb ... Mondtam már a főnöknek, nekünk már nem is papír-zsebkendő kell, hanem Libero. Zemen Károly bólogat, egyetért. Mint „egyszerű” be­osztottnak, 4700 a fizetése, s nem nyugtatja meg, hogy az ágazatvezető alig 5500-at visz haza. — Tudjuk, hogy az ország más halastavain jóval több a fizetés — mondja. — Ígérnek nekünk is, de sokra eddig nem mentünk vele. Csak az öregek maradnak itt, ebben az évben három fiatal is más­hová kívánkozott. A Zoli gye­rek például traktorosnak, ke­resett 31 ezer forintot, haza­vitt tíz-valahányezret, hát nem megérte? Nekünk meg, éppen most, a nagy munka előtt kevesebb a bérünk. Fehér Imre gyakorlott kéz­zel dolgozik a válogatóaszta­lon, ahonnan halak síkos tes­te csúszik esendően a kosárba. Szvercse Béla azt nehezmé­nyezi, hogy a sápi tóhoz nem szállítják ki őket, kerekeznek, autóznak, motoroznak, ki, aho­gyan tud. Úriba is csak leha­lászás idején jár a téesz bu­sza. A melegedő — no, arról jobb nem is beszélni, mutatja a düledező, nádtetős viskót, hát mondja, nem érdemel­nénk jobbat, ha már nyeresé­get hozunk? Bellér Agnes emlegettek a környékbeliek — ma már mindent gyárt, amit csak igényel a piac: eszterga- tokmánytól kezdve a legkü­lönfélébb kéziszerszámokon keresztül az autóalkatrészekig sokfélét. Azonban azt megtudni, hogy milyen termékeket igényel ma a magyar piac, nem könnyű. Tőzsde, börze, információs csa­tornák híján roppant nehezen talál egymásra a gyártó és a megrendelő: ki ne tudna olyan esetekről, amikor egy vállalat anyagbeszerzője az egész or­szág körbeutazása után jött rá, hogy a keresett hiánycikket éppen a szomszédban gyárt­ják? A Pefémben az információ- szerzés sajátos módszerét al­kalmazták. A vállalat vala­mennyi dolgozóját, alkalma­zottját, Makó László igazgató­tól kezdve a portásig piacku­tatóvá avanzsálták, azaz bár­ki, aki olyan termék gyártá­sára tesz javaslatot, amelyet biztosan és nyereségesen el le­het adni, rendkívüli prémium­ban részesül. Az ötlet kétség­kívül meghökkenést válthat ki egyesekben, de vegyük fi­gyelembe, hogy ezáltal tud a vállalat négyszáz dolgozójának megélhetést nyújtani. S ezzel éppen a hiánycikkek listáját rövidítik, ha... ha sikerül a munkaerőhiányt áthidalni. E téren is sajátos megoldá­son törik a fejüket a Pefém háza táján. Nyolcvan embert A szabadpiacon drágábban adhatják Tápok — kukoricáért cserébe — Így vágják agyon a kis­termelőt! — méltatlankodik egy termelőszövetkezeti ága­zatvezető. — En már egyszer megér­tem, ahogy lesöprik a padláso­mat, többször már nem aka­rom! — tördeli kezeit egy pá- tyi gazda. Panaszuk oka egy hír: a Bu­dapesti és Pest Megyei Gabo­naforgalmi és Malomipari Vál­lalat a jövőben csak annak ad tápot, aki az alapanyag tíz­harminc százalékát adó kuko­ricát úgymond beszolgáltatja. Mielőtt azonban pálcát tör­nénk a GMV felett, nem árt meghallgatni igazgatójukat, dr. Csonka Tibort: — A kistermelőket el kell látnunk takarmánnyal. Ez szá­munkra kötelezettséget jelent, de mi csak hatóságilag kötött árakat alkalmazhatunk. A ku­koricáért viszont — plusz-mí­nusz öt százaléknyi eltéréssel — csupán háromszázkilencven- kilenc forintot fizethetünk. Mivel ez az év aszályos volt, s a tengeri hektáronként alig 5,5 tonnát adott, a szabadpia­. ci ára jóval magasabbra, négy­százötven forintra szökött. Ezért nekünk senki sem adta el termését, hanem értékesítet­te a szabadpiacon, de tőlünk mégis várják a tápot, amely­ben a hatósági áron számolt kukorica — volna, ha lenne. Arról azonban szó sincs, hogy mi kukoricabeszolgáltatást el­rendeltünk volna. Keressük a megoldást, hogy a kisterme­lőknek mindenképpen bizto­síthassuk a tápot. Felajánlot­tuk, hogy annak, aki nem tud kukoricát adni nekünk, mi vá­sárolunk, de ennek beszerzési — tehát valószínűleg szabad­piaci — árát számítjuk fel. Cé­lunk, hogy a legolcsóbban lát­hassuk el a kistermelőket táp­pal, de meg kell mondanom, igazi megoldás itt nem lehet­séges. Minden területen piaci árelvek érvényesülnek, csak éppen a mi vállalatunkra ér­vényes a hatósági ár. Ha arra törekszünk, hogy hazánkban a piaci elvek érvényesüljenek, nosza, vigyük végig akkor, ne hagyjunk félmegoldásokat! Felhívtuk a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériu­mot, mit javasolnak a gabona­forgalmi vállalat és a kister­melő gondjának megoldására, de bizony nem lettünk oko­sabbak. Ott ugyanis arra hi­vatkoztak, hogy ők csak egy bürokratikus apparátus, mely­nek nincs eszköze s főként pénze arra, hogy ilyen ügye­ket elsimíthassanak. A MÉM nem avatkozhat bele egy vál­lalat ügyeibe. Az pedig, hogy a piaci viszonyok teljeskörűan érvényesülhessenek, nem ná­luk dől el. Ezután az Országos Árhiva­talhoz fordultunk, ahol egy magát megnevezni nem szán­dékozó illetékes válaszolt: — Ha engednénk a piaci vi­szonyokat érvényesülni, úgy járnánk, mint a kocsis, aki a lovak közé dobja a gyeplőt: elszabadulna itt minden. Je­lenleg ugyanis több a meg­rendelő, mint a táp, s ez kü­lönféle spekulációk táptalaja. Tápot hazánkban több terme­lőszövetkezet is kever, de va­lójában három nagyvállalat kezében összpontosul a terme­lés java. Ök igen erősen fi­gyelik egymást. Ennek csak egy eredménye van: ha a Aki ellopta, vissza is vitte a drótot A kutyának jó trenírozás A hajnali harmat és a nyir­kos pára ködszürkére festi a tájat. A Hídépítő Vállalat déli területének főépítésvezetősé­géhez tartozó 4-es építésveze­tőség dolgozói az MO-ás útsza­kaszba illeszkedő 540 méteres hidat építik Dunaharasztin. Az éjszakás műszakban részt ve­vők közül már csak a főgépész, Tigyi Béla van talpon. A töb­biek, köztük az éjjeliőr, pi­henőre tértek. — Talán csak a kaukázusi far­kaskutya van ébren, hiszen számára sosincs vége a ké­szültségnek, s most talán a gazdája álmát vigyázza — szólt a legnagyobb elismerés hang­ján a főgépész. — Az utóbbi hetekben, mondják, kicserélődött az őr­ség. Mielőtt válaszolna, gondola­tait rendezi, s az arcán fáradt mosoly jelenik meg. — Éjjeliőrnek általában nyugdíjaskorúak jelentkeznek. Koruknál fogva fáradékonyab- bák, tehát kevésbé éberek. Ne­künk pedig olyan őrre van szükségünk, aki csak nappal alszik. Ezen a munkaterületen nagy értékű betonacélok van­nak felhalmozva, s nem árt, ha azok ott is maradnak, aho­va rakták őket. — Ezek szerint előfordultak itt hívatlan éjszakai látogatók is? — Nézze, jómagam nem ta­lálkoztam velüik. Akik arra ve­temednek, hogy netán vállon visznek ki innen betonacélt, nagyon erős embernek kell lenniük, hiszen azok darabon­kénti súlya meghaladja a 70 kilót! Ha ki is tudná játszani az őrt, ott a kutyája. Aki is­meri a kaukázusi farkasku­tyát, tudja, nem érdemes ujjat húzni vele. Őrök kalákában Néhány hete vettek fel a hídépítőkhöz három fiatalem­bert. ök kalákában tenyésztik az említett farkaskutyákat, s az itt dolgozók elmondása sze­rint, remek lehetőség az álla­tok trenírozására az éjszakai őrszolgálat. A munkaterület utca felőli része, több oldalról is. estén­ként le van zárva. Az épülő híd Szigetszentmiklós felőli ol­dalára, a Cuczor-szigetre, ma­gán a hídon, de egy ladikon is át lehet jutni. A szigeten egész utcasornyi üdülőtelek, illetve víkendház található. Berkó De­zső technológus szerint Olykor érkeznek jelzések arról, hogy néha-néha feltűnik néhány kí­váncsi kerékpáros, de aztán to­vább is gurulnak. — Netán terepszemlét tar- tariak ilyenkor? konkurencia emelte az árait, akkor szinte mindenki emel­heti. Előreláthatóan a táp ma­rad tehát hatósági áras — mi­vel a húsáruk ára is maximált —, de nem titkoljuk, készül már a tervezet, mely szerint jövőre változtatunk a jelenle­gi felvásárlási árakon. ★ Cikkünk már a nyomdában volt, mikor nyilvánosságra ke­rültek a a jövő évi felvásár­lási árak. Erről lapunkban tegnap beszámoltunk. Eszerint a kukorica hatósága ára 7,9 százalékkal, mázsánként 410 forintra növekszik. Újból fel­hívtuk dr. Csonka Tibort: mennyiben érinti ez a válto­zás a már kialault helyzetet? — Az idei felvásárlási gond­jainkon ez nem könnyít, hi­szen csak jövőre lép életbe az új kalkuláció. Inkább gondot okoz az, hogy több gazdálko­dó immár végképp nem adja el az idén a kukoricáját ne­künk, hanem megvárja vele a jövő évet, hogy akkor több pénzt kaphasson érte. Történik mindez a mai Ma­gyarországon, amely az 1985-ös adatok szerint az egy főre jutó kukoricatermelésben az Egyesült Államok után a má­sodik, a hústermelésben a ne­gyedik a világon. Ha így foly­tatjuk, nem sokáig. Tóth Béla Endre — Lehet működtetni a fan­táziát. Jómagam is hallottam, hogy az olcsó építőanyagra vá­gyók esetenként megpróbál­ják. A cement, a kavics ke­lendő. Nálunk a cementet si­lóban tároljuk, tehát hozzáfér­ni lehetetlen. — Hírlik, hogy már megpró­bálkoztak a szivattyúval is... — Hát az bizony nehezen menne! Maga a hidrofor egy acélketreccei van körülzárva. Tonnányi a súlya. Annyi bizo­nyos, hogy a sziget felőli ol­dalról jobban megközelíthető az építkezés területe, s talán ezért is itt lényegesen keve­sebb anyag található. Mindig annyi, amennyire szükségünk van. Magán a méreteiben is mo­numentális hídon több nagy teljesítményű térlámpa van elhelyezve. A kutyás éjjeliőrök, no és az éjszaka is dolgozók közösen védelmezik az esetle­ges hívatlan látogatóktól szer­számaikat és az építőanyago­kat. Jött az áru, ment a fuvar Néhány kilométerrel odébb, Szigetszentmiíklóson a Heves Megyei Állami Építőipari Vál­lalat építi a város 16 tanter­mes középiskoláját. A kollé­gium épülete szerkezetileg már kész. A tantermek, amelyek könnyűszerkezetes elemekből épülnék, még jócskán adnak munkát az építőknék. Ezen az október közepi kel­lemetlenül csípős, hideg kora reggelen Berecz László, a ge­nerálkivitelező művezetője tar­totta szokásos terepszemléjét. Az építkezési területet körül­fogó ideiglenes drótkerítés mentén haladva többször la megállt. — Bárki könnyen átugorhat- ja ezt a „védvonalat". Sőt he­lyenként akkora lyukak tá- tonganak rajta, hogy azokon be is lehet bújni. Mekkora ér­téket védenek itt az őrök? — Mintegy 250 millió forint­nyi ez a vagyon. Körös-körül sűrűn lakott épülettömbök, kertes házak karéjában dolgo­zunk. Nagy mennyiségű kőzet­gyapot, cement, kavics, külön­böző szerelvények vannak itt felhalmozva. Szinte nem mú­lik el.hét anélkül, hogy a Vo­lán járművei ne hoznának árut. Ilyen esetekben aztán különösen ébereknek kell len­nünk. — Azt akarja ezzel monda­ni, hogy az ördög nem alszik? — Pontosan! A közelmúlt­ban történt meg, hogy lába kelt két köteg horganyzott kerítés­drótnak. Úgynevezett kizárá­sos alapon fogtunk hozzá a nyomkövetéshez. Kiderült, hogy az egyik munkásunk ösz- szejátszott a volánossal. Még forró volt a nyom, s így más­nap, aki elvitte, vissza is hoz­ta a lopott drótot. A vele egy húron pendülő dolgozónkat pedig elbocsátottuk. Milliók szerteszét Csaknem félszázan építik ezt a középiskolát. A már em­lített kollégiumi épület mö­gött javarészt olyan anyagok sorakoznak, amelyeket a bel­ső szakipari munkákat végzők használnak fel. A művezető azt is megemlítette, hogy a környéken lakók közül többen is összebarátkoztak a heve­siekkel. Ilyenkor aztán gyak­ran sor kerül az „érdekek egyeztetésére” is. — Amihez a Tüzép-telepe- ken nem jutnak hozzá, itt min­den bizonnyal elérhetnék. Ezért vannak az őrök. Igaz, nyugdíjasok, de eddig eredmé­nyesen látták el feladataikat. Milliók hevernek szerteszét az építkezési területen. Az egyik éjjeliőrnek a kutyája ott ténfergett a kőzetgyapotbálák között. Talán szimatolt? Ne­tán nyomot keresett? Nem tudni, hiszen úgy néz ki, hogy itt sem hiányzik semmi. Talán máshol... Gyócsi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents