Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-15 / 247. szám

1988. OKTOBER 15.J SZOMBAT 3 Pisztolyt rejtett a desszertes doboz Naponta hozza a szerencsét A HÉT HiREl^HH VILÁGOSIBB © Balatonszéplak volt a helyszíne A reformlépé­sek tapasztalatai címmel rendezett háromnapos pénz­ügyi konferenciának. © A Helyiipari és Városgazda- sági Dolgozók Szakszervezetének központi vezetősége a tanácsi vállalatok helyzetét tekintette át. © Hódme­zővásárhely adott otthont a nemzetközi solymásztalál- kozónak és vadászmadár-kiállításnak. © Országos ta­lálkozó zajlott le Balatonfüreden az agrárgazdasági ipari hátterének fejlesztéséről. © A hét híre az is, hogy Miskolc látta vendégül a villanyszerelők országos kon­ferenciáját. Gyakran érheti szerencse a blatorbágyiakat, hiszen nap- mint nap látnak kéménysep­rőt házról-házra bandukolni. Tamás Józsefnek hívják, aki a félévente kötelező kémény- söprést negyedévenként is el­végzi, nevét jól ismerik a bu­dai körzet több falujában is, ahol előre köszönnek neki. — Tiszteletem, Tamás úr ... A gyerekek pedig kiabál­nak: — Kéményseprőt látok, sze­rencsét találok! — és gomb­jukat markolásszák. — Ugyanezt mondta egy­szer egy idős bácsi is, kezet is fogtunk, de neki nem kel­lett bemutatkoznia, mindenki tudta a nevét: Kodály Zoltán­nak hívják. Vittem a szeren­cséjét minden reggel, amikor a mátrai körzetben volt dol­gom. Tetőgerenda a kéményben Tizenhárom esztendeje vi­szont már ide, a budai kör­zetbe köti a munkája Tamás Józsefet. Biatorbágyot — va­lamennyi kéményével, kályhá­jával együtt — úgy ismeri, mint a tenyerét. — A Ferenc utcában tisztí­tok ma, a Halász báosiéknál, Reizner néni éknél. Az első házban nincs sze­rencsénk: az ifjúasszony oda­van a boltban. Átellenből vi­szont a gazda hív: — Jöjjön, Tamás úr, baj van! Fenn a padláson látjuk; a ház új, hozzáépített részét úgy készítette a tetőfedő, hogy befedte az addig szabadon álló kéményt is. A háziak most egy eternitcsövön át ve­zetik a füstöt a szabadba, s a kéményseprő véleménye szerint meglehetős szakérte­lemmel, a szabványok betar­tásával. — Ez azonban nem szabá­lyos! — figyelmezteti a ház urát a kéményajtó beszerelé­sére. — Belülre is kell ajtó, még a héten hozok egyet. — Előfordulnak néha sza­bálytalanságok — mondja Ta­más József immár az utcán. — Van rá példa, hogy a tető­gerendát befalazzák a ké­ménybe vagy etemitcsővel szűkítik a kürtőt. Volt már, hogy bontásra, újraépítésre kéllett köteleznem emiatt a tulajdonost. Se létra, se palló Ha a kémény állapota miatt tűzkár, füstmérgezés történne, bizony, a kéményseprőt is fe­lelősségre vonják. Nem is olyan veszélytelen szakma ez. — Pár évvel ezelőtt egy el­dugult kéményt találtam. Ahogy piszkálgatom a tolóke- fével, kihúzok egy régi desz- szertes dobozt. Felnyitottam: egy háború előtti, hosszú csö­vű szolgálati Stey er-pisztoly volt benne, kétszáz tölténnyel. Azon nyomban leadtam a rendőrségnek. Időközben a szomszédhoz érünk. Űj kazán ontja a me­leget, a kéményseprő vet rá egy pillantást: etázsfűtés, rendben van. Lépést kell tar­tania ugyanis a tüzelési tech­nika fejlődésével. A kéményhez azonban még nem vezet se létra, se palló. Tamás József egy szűk nyí­láson kúszik fel a padlásra, nem is merem követni, oly ve­szélyes. — Engem ne féltsenek! Inas koromban a gumigyár kéményének a pucolása volt a vizsgamunkám, hetvenkét méter magas volt, ráadásul 1953-at írtunk. Dolga végeztével újabb ház felé vesszük utunkat. — Mi történik, ha nem en­gedi be a házigazda, s emiatt nem tud a kéményhez fér­kőzni? Évi háromszázötvenezer — Családi házaknál ilyen nem fordulhat elő. Mindenki­vel jóban vagyok, ismernek. Még a Gazsi bácsi, aki alat- tomban kővel dobálja a szom­széd tyúkjait, ő is beenged, szóba áll velem. Gond leg­feljebb a többlakásos házak­nál lehet, ott mogorvábbak az emberek. Különösen akkor, ha a földszinti lakó eldugult kéményét a harmadik emele­ti lakásban kell kibontani. Azért valahogyan mindig megoldom, visszamegyek a helyszínre kétszer, három­szor, ha kell, szombaton is. Két-háromszor visszamenni ugyanoda ... Időt rabló, ide­geket őrlő munka lehet kopog­tatni, magyarázni, bebocsá­tást kérni, különösen így, hogy éppen az reteszeli el az ajtót, akinek létérdeke, hogy gyakran jöjjön a fekete ruhás ember... A lakók fele nincs otthon ezen a délelőttön sem. Tamás József otthagyja a név­jegykártyáját: a küszöbre fel­ír egy K és egy S betűt ko­rommal. — Nem tiszta munka ez, és nem is könnyű. Évente há­romszázötvenezer forint érté­kű tisztítást kell végeznünk, egy tisztítás ára harminckét forint, kazán esetében ötven. Mégis szívesen csinálom, im­már harmincöt éve. Látja ezt — Kérek egy autogramot... — A számla csak aláírva ér­vényes (A szerző felvétele) a képet? — s egy megsárgult fényképet vesz elő, melyen egy büszke, bajúszos úriem­ber feszít — ez az édesapám, kéményseprő mester volt. Szarvasbőr ruhában jártak ak­kor még, s igen meg vol­tak becsülve, mert jó szak­emberek, mesterek voltak. S Tamás József, aki szintén jó szakembernek számít szak­májában, indul tovább, a kö­vetkező házhoz. Kopog, hogy beengedjék. Tóth Béla Endre Amikor 1974-ben Takács Jenő utódául választották, sokan meglepődtek azon, hogy egy 34 éves fiatalem­ber, aki ráadásul nem is nagykőrösi, hanem ceglédi, hogyan vállalhatja el az MSZMP városi első titkári tisztséget? Pásztor István így emlékezik azokra az időkre: — Államigazgatási, mező- gazdasági gyakorlatom volt, akkoriban utasításoknak ele­get téve dolgoztunk. így tisz­tában voltam szűkebb mun­katerületem minden gondjá- val-bajával. Később, termelő­szövetkezeti párttitkárként, bekapcsolódtam a ceglédi vá­rosi párt-végrehajtóbizottság munkájába, s e testület tag­jaként, egyre jobban meg­ismertem a város egészét is. Babinszki Károly, az akkori titkár, nagyon sokat segített, sokat tanultam tőle. A külön­féle elemzések, vizsgálatok kapcsán, a döntések részesé­vé váltam, de azt nem állítom, hogy tudatosan készültem vol­na valamilyen felsőbb poszt­ra. Amikor megkerestek, azt válaszoltam: ha alkalmasnak tartanak első titkárnak, ak­kor vállalom a megméretést. S hogy helyi vagy nem a ve­zető? Soha nem tudtam meg, felkértek-e akkor nagykőrö- sieket, s azok esetleg nem vállalták, vagy eleve másra, nevezetesen rám gondoltak, így nem volt barát, de nem volt ellenség sem. Ahogy be­kapcsolódtam a munkába, úgy alakult ki rólam a vélemény. Az biztos, hogy Takács Jenő, a nagy tekintélyű, tapasztalt és népszerű vezető után nem vol­tam könnyű helyzetben, de na­gyon sokat segítettek: a kü­lönböző testületek, az appará­tus, a megye. Engem azóta is meghat az a máshol nem tapasztalható városszeretet, amellyel Nagykőrösön talál­koztam, ami átlendítette a települést a gondjain. Hozzá­teszem: ahogy teltek az évek, Meghívás Bősre Ma már kevésbé formá­lisak azok a kapcsolatok, amelyek a vízlépcső építé­sében érintett két telepü­lés, Nagymaros és a cseh­szlovákiai Bős között esz­tendőkkel ezelőtt létrejöt­tek. Az együttműködést ta­valy írásos szerződéssel is megerősítő községek lakói, vezetői rendszeresen talál­koznak — néhány nap múlva egy bösi kulturális delegáció látogat el és ad műsort Nagymaroson —, s a barátságból és a közös érdekekből fakadó előnyök alapján segítik egymást. Legutóbb, amikor Dunai Sándor, a bösi összépítke- zési pártbizottság elnöke, Gróf Árpád, a helyi Nem­zeti Bizottság elnöke, Mik­lós Ferenc, a bösi pártbi­zottság elnöke, Bodó Jó­zsef, a Nemzeti Front he­lyi bizottságának elnöke és Nagy Jenő, a tanács otta­ni üzemének munkatársa volt a nagymarosiak ven­dége, az utazás napjául nem véletlenül választották október hetedikét, amikor a magyar Országgyűlésben a honatyák éppen a nagy beruházásról szóló kor­mányjelentésről döntöttek. A vendégek és a házigaz­dák izgatottan figyelték a szavazás körüli huzavonát, s amikor végre többséggel a továbbépítés kapott tá­mogatást, megkönnyebbült sóhajok jelezték: a nálunk tapasztalható hangos ellen­zés a hősiekben is némi bi­zonytalanságot keltett. „Jöjjenek, nézzék meg településünket, ismerkedje­nek meg gondjaikkal, ered­ményeinkkel” — invitáltak búcsúzóul minket a vendé­gek. A meghívást elfogad­tuk. úgy döbbentem rá egyre job­ban a vezetői felelősségre — például az évtized elején a rendkívül nehéz egészségügyi integrációs döntés kapcsán, hiszen abból a mai napig nem tudott kilábalni a város, de a pártbizottság sem. Mindez akkor is igaz, ha a statiszti­kák szerint az elmúlt 14 esz­tendő során Nagykőrös két­ségtelenül megőrizte a fejlő­dés dinamikáját. Elkészültek a lakótelepek, megépült az új iskola, a bölcsőde, vannak munkahelyek, s nincs szé­gyenkezni való az infrastruk­turális beruházásoknál sem. Talán a kollektív bölcsesség elve volt az, ami a nehéz döntéseken átsegített. Nagyon értékes munkatársakra leltem, akiktől hagytam magam be­folyásolni. Nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy egy- egy döntés — bár nehéz volt — mégis a város javát szol­gálta. A Mészáros János Ter­melőszövetkezetben terme­lési főmérnökként dolgo­zik a jövőben tovább. Az embereknek határozott vé­leményük van erről. Bizo­nyos értetlenség is tapasz­talható. Cserben hagyják a vezetőt — mondják. Míg egy 48 éves városi vezető — többek között — a ko­rára hivatkozva kéri fel­mentését, addig magas ve­zetői posztokon fiatalként üdvözölnek nyugdíjas wko- rúakat... — Persze, értem én. Ami tény: 1974. március 21-e óta több mint tizennégy esztendő telt el. Nagyon hosszú idő ez egy helyen, jómagam álmom­ban sem gondoltam arra, hogy sokáig fogom csinálni! Évek óta foglalkozom a gon­dolattal, hogy visszatérek ere­deti szakmámba, s ehhez lö­kést adott a májusi pártér­tekezlet is. Aki ismer, tudja, nem tartom lealacsonyítónak a téeszbeli munkakört és mel­lesleg az is igaz, manapság Száz esztendeje, -nikor apró lépésekkel hódítani indult az újmódi, a „villanyos” világí­tás, akkor egy új szakmának is ringatni kezdték a bölcsőjét. S azok a botcsinálta mesterek vették a kezük alá az első ta­nulókat, akik lakatosból, me­chanikai műszerészből lettek értői (megmaradva persze a biztos kenyér, tanult szakmá­juk mellett) az elektromosság­nak. Közéjük tartozott idős Fabók István is, aki vizsgát téve, nagy tisztelettel folya­modott 1884-ben Cegléd város iparhatóságához, megkezdené a villanyosság mindenféle munkáinak a vállalását. Mai utódai, kisiparosként, nyolcszázan vannak a megyé­ben. A teherfuvarozók, a kő­művesek, a szobafestő-mázolók után az övéké a legnépesebb szakmacsoport, azaz negyed - kék a rangsorban. Ami mutat­ja, mennyire mindennapi az igény munkájukra, mennyire közönségesen megszokott a vil­lamosság a háztartásokban éppúgy, mint a termelőhelye­ken, a közintézményekben. Ez akkor is igaz, ha a legutóbbi devalválódni látszik a politi­kai munka értéke. És így ta­lán meg is fordítható a véle­kedés, hiszen a szövetkezettől is bátorság volt lehetőséget biztosítani számomra ilyen hosszú szakmai kihagyás után. Az biztos, hogy az élet állan­dó megméretés, amelynek mindenki alá kell, hogy ves­se magát. Meg szeretnék fe­lelni az ottani követelmények­nek, mind szakmai, mind em­beri értelemben. A segíteni akarás megvan, ezzel nekem kell tudni élni. A fizikai mun­kától és a mezőgazdaságtól egyébként soha nem szakad­tam el, s ez azért megnyug­tat engem. S végül az értet- leneknek az a válaszom: az efféle vélekedésben még min­dig valamiféle régi beideg­ződést érhetünk tetten. Bár rotációt, vezetőváltást köve­telnek az emberek, meglepőd­nek azon, ha bekövetkezik. Hozzá kellene szokni, hogy ez az élet rendje. Pásztor István munkáját kitüntetések sorával is­merték el, közülük a Mun­ka Érdemrend arany foko­zatára a legbüszkébb. De nem kevésbé fontos szá­mára, hogy gyermekei már körösivé váltak és becsü­lettel indultak pályájukon. — Nehogy erőltetett udva­riasságnak tűnjék: valóban szívből kívánok jó munkát, eredményeket, sikereket az új testületnek, az új veze­tésnek a város, az ország ja­vára — mondja a beszélgetés végén Pásztor István, a nagy­kőrösi pártbizottság volt el­ső titkára, a Mészáros János Termelőszövetkezet termelési főmérnöke. Ballal Ottó esztendőkben erős hullámzás fedezhető fel a villanyszerelő (de nemcsak a villanyszerelő) kisiparosok csapatának létszá­mában. Csökken azoknak a száma, akik főfoglalkozásként űzik mesterségüket, s ugyan­akkor egyre nagyobb arányt képviselnek a nyugdíjasok, a meilékfoglalkozásúak. Ami jel­zője a lényegnek: nincsen sok pénz ebben a szakmában, azaz nem érdemes kizárólag ezzel foglalkozni. Főként akkor állja meg a helyét ez a gondolko­dás, ha tudjuk, a kalákában épült családi házak többségé­ben nem villanyszerelő vési a falat, húzza be a vezetéket, köti be a csatlakozókat, hanem más. A mester, tisztelet a ki­vételnek persze, gyakran csak papírt ad, mert az kell a ha­tóságnak ... Csoda-e, ha sok, ha a kény­szerűen tudomásul veendőnél (mert minden foglalatosság­nak van egy elkerülhetetlen selejtje) jóval több az elektro­mos áram okozta tüzeset? Vi­lágosabbá téve az általános megállapítást: a megyében esztendők óta folyamatosan emelkedik az elektromos áram­tól fellobbanó füzeknek a szá­ma az összes eseten belül, s napjainkban már a má­sodik legjelentősebb té­nyező (a dohányzás után) a maga majdnem húsz- százalékos részesedésével. Erről a meghökkentő nagysá­gú arányról természetesen semmit sem tehet maga az elektromos áram. Annál in­kább tehetnek azok, akik büty­kölnek, akik nem értenek ugyan hozzá, de legyintenek az óvó rendszabályokra, a biz­tonsági intézkedésekre... A legutóbbi években az elektro­mos áram keltette tüzek miatti kár 70 és 130 millió fo­rint között ingadozik. A szak­emberek azt mondják, ennek az összegnek a kilencven szá­zaléka a felületesség és a fe­lelőtlenség következménye, és ' csupán tíz százalék az, amit a véletlenek szerencsétlen össze­játszása, a rejtett műszaki hi­ba okoz. Ennek ismeretében világo­sabb a kép, jó lenne a világos­ság mestereire bízni mindazt, ami rájuk tartozik, s akkor emberi tragédiák, anyagi ká­rok sokaságát kerülhetnénk el. S ez nemcsak a családi ottho­nokra érvényes, hanem a ter­melőüzemekre is. Ahol gyak­ran egészen más mesterségek birtokosai hályogkovácskodnak kapcsolószekrények, kábelek, biztosítéktáblák szövevényes világában, annak ellenére, hogy a legjelentősebb létszá­mú szakmák közé tartozik a villanyszerelőké az iparban. Ha ezt tudjuk, akkor az is vi­lágosabb előttünk, baj van a szakképzett munkaerő foglal­koztatásával ott, ahol bár a papírok mást mutatnak, min­dig arra nincsen megfelelő ember, amire éppen kellene. Napjainkban a megyében öt­száz felett van a villanyszere­léssel barátkozó szakmunkás- tanulóknak a száma. Döntő ré­szük állami vállalatoknál ve­szi birtokba jövendő kenyere alapját, s ami meglepő, azon megyék közé tartozunk, ahol egyetlen leány sem akad a jö­vendő mesterek között. Egy- egy esztendőben 140-160 ifjú fejezi be tanulmányait, de mint az oktatók mondják, a végzetteknek csupán a fele marad meg eredeti szakmájá­ban öt esztendő elteltével. Ami arra int, okok és okozatok szö­vevényében éppen van még mit világosabbá tenni... Mészáros Ottó VÁffS Sűrű dróthálónak vagy laza drótszövet­VCullllultfa nek nevezhető az az anyag, amelyet a zsámbéki Vegyesipari Szövetkezet fémipari üzeme készít bérmunkában nyugatnémet megrendelésre. Az anyagból kü­lönféle védőruházati cikkeket, építkezésekhez dróthálókat gyárt a külföldi partner. Képünkön: Petronai Anikó akár egy szövődében, úgy köti össze a sodrásra váró szálakat. (Erdősi Ágnes felvétele) Az élet állandó megméretés Pénteken soron kívüli ülést tartott az MSZMP Nagykőrös Váro­si Bizottsága, melyen részt vett dr. Balogh Pál, a megyei pártbizott­ság titkára. Az ülésen tájékoztatót hallgattak meg a megyei testület szeptember 30-i üléséről, majd megvitatták a városi párt-végrehajtó­bizottság október 7-i, rendkívüli üléséről szóló tájékoztatót. Ezt követően dr. Balogh Pál javaslatára a városi pártbizottság egyhangú szavazással Pásztor Istvánt — saját kérésére, érdemei el­ismerése mellett —, városi első titkári tisztségéből, valamint végre­hajtó bizottsági és pártbizottsági tagsága alól felmentette. Egyidejű­leg Gotzian Lászlóné dr.-t, a városi pártbizottság titkárát, megbízta a pártmunka irányításával, az apparátus vezetésével, a testületek te­vékenységének szervezésével.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents