Pest Megyei Hírlap, 1988. szeptember (32. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-13 / 219. szám
4 1988. SZEPTEMBER 13., KEDD A játékot ketten játsszák Százhalombattán is Kiváló kereskedő kerestetik Életünk mindennapos színterei a boltok, s ezen belül is az élelmiszerüzletek, zöldség-, gyümölcspavilonok. Nem mindegy tehát, hogy milyen élmények várnak ránk e falakon belül, s az sem, hogyan távozunk onnan. Az egyre emelkedő árak már önmagukban is irritálják az állampolgárt, de kellemetlen érzésünk csak erősödik, ha valamelyik kereskedő nyegle, rendrcutasító hangon szól hozzánk. Pedig — jól tudjuk — nem mindegyik ilyen. Vajon sikerül-e az évtizedek óta meglévő vevő—kereskedő ellentétet feloldani, mert bizony aligha nevezhető néha másnak, mint ellentétnek az, ami a két fél között fennáll. Türelmetlenek vagyunk Százhalombattán megpróbálkoznak ezzel. A Hazafias Népfront városi bizottsága és a fogyasztók tanácsa meghirdette a Fogyasztók kiváló boltja-pályázatot. Ehhez a felhíváshoz csatlakozhatnak a városban működő szövetkezeti, állami és magánkereskedőik, az üzletek kollektívái. Mint a pályázati kiírásban olvashatták az érintettek, a meghirdetők célja ezzel az, hogy anyagilag is elismerjék azokat a kereskedelmi dolgozókat, akik a legtöbbet teszik a fogyasztókért. De vajon mi az, amire leginkább szükségük van a vásárlóknak a kereskedő szerint? Hiszen mi, akik a pultnak ezen az oldalán állunk, morgolódunk, elégedetlenkedünk. Szeretnénk, ha mindig minden lenne a boltokban, mi több, lehetőleg megfizethető áron. Tehát a mi sérelmeink közismertek. S vajon ezen hogyan segíthetnek a kereskedők? Elég néhány udvarias szó, vagy valami több kell ennél? — Azt hiszem elsősorban akkor érzik kellemetlenül magukat a vevőink, mikor várakozniuk kell — adja meg a választ a százhalombattai Ság- vári sétányon található ABC- áruház üzletvezető-helyettese, Tatár Imréné. — Mert hiszen megfelelő árukészletünk van, hozzájutnak az olcsóbb termékekhez a vevőik. Inkább akkor panaszkodnak, amikor nincs téliszalámi, paprikás szalámi, hiányzik a banán. De hát ezek sajnos nem csak nálunk számítanak hiánycikknek! Igazság az, hogy manapság nagyon ingerlékenyek az emberek. Sokszor úgy érezzük, hogy kitesszük a lelkünket, mégse jó nekik semmi. Gyakran nincs is konkrét panaszuk, hacsak az nem, hogy várni kell. Azt hiszem, alapvetően türelmetlenek. Bár ezt is meg lehet érteni. Valamikor kétmillió forintos forgalomra épült az üzletünk, s ma tízmilliót hozunk egy hónap alatt. Persze azért megpróbálunk valamit tenni. Lehet, hogy beállítunk még egy pénztárt, de ez azt jelenti, hogy ki kell vennünk egy hűtőt. Kevesebb áru lesz, de legalább gyorsabban végeznek a vevők. Sajnos, tudomásul kell venni, hogy vannak helyzetek, amikor nem mennek a dolgok egyik percről a másikra. Én magam is vásárló vagyok, ha bemegyek egy másik boltba. Ha fodrászhoz készülök, tudom, hogy öt órát rá kell szánnom, hamarabb aligha végzek. Tény és való, nem ritkaság manapság a félnapos várakozás, ha valamit el akarunk intézni. Sorba kell állni a hivatalokban, a pénztáraknál, s ezek az órák, tíz percek, bizony felőrlik az emberek idegeit. Könnyebben ugrunk, pillanatok aiatt elveszítjük a türelmünket. Bedobták a törülközőt S persze a kereskedők is megunják egy idő után a szélmalomharcot. Nekik is ugyanaz a gondjuk, mint nekünk: pénzt kell előteremteni — ha kell, a föld alól is. Próbálkoznak ezzel, azzal, de gyakorta vallanak kudarcot, aminek legtöbbször, mi vásárlók isz- szuk meg a levét. Még nincs két esztendeje annak, hogy egy másik százhalombattai bolt kezdeményezéséről írtunk. Szerződéses üzemeltetési formában működtette a Vörös Csillag úti élelmiszerboltot Pájer Imréné. Akkor, két évvel ezelőtt, még éppen hogy belekezdett az üzlet felvirágoztatásába. Tele volt tervekkel, amiket óriási lendülettel szép lassacskán kezdett megvalósítani. Ködös novemberi hajnalokon járt fel a fiatalasszony Budapestre, a Bosnyák téri piacra, hogy friss áruval várja az első vevőket. Ínycsiklandozó felvágottakat hoz hetente többször az érdi Benta Tsz húsüzeméből. S kitalált egy régen feledésbe merült dolgot: a vasárnapi nyitva tartást. A város minden részéből özönlöttek hozzá vasárnap délelőttönként azok, akik nem szerezték be szombaton a szükséges élelmiszereket. Ez különösen akkor volt népszerű, amikor benépesültek a dunafüredi hétvégi telkek. Igaz, nem volt se egy szombatja, se egy vasárnapja Pájer Imrénének. Nyitáskor már főzte a kávét a közeli gimnáziumon dolgozó munkásoknak, napközben pedig a pult mögül szolgálta ki a battaiakat. Mikor legutóbb arra jártam, már semmi nem utalt a vasárnapi nyitva tartásra, nem láttam a Bosnyákról származó friss zöldségeket, s az üzletvezető arcáról eltűnt a reménykedés, a bizakodás. — Kész, befejeztük! Egyre nehezebben tudtunk annyit összehozni, hogy kifizethessük a bérleti díjat. A gimnáziumnál kevesebb a munkás, s végül odáig jutottunk, hogy ötezer forintért éjjel-nappal dolgoztunk. A Nyugat-Pest Megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat, az üzlet tulajdonosa, pedig nem akart engedni a számomra magas bérleti díjból. Így visszaléptem. Most alkalmazott vagyok, s nem az én gondom, hogy miből fizetem ki a rezsit — mondja némi fásultsággal a hangjában Pedig ezt a kis üzletet kedvelték a környékbeliek. Gyakran nem is azért jöttek, mert vásárolni kellett volna valamit, hanem csak beszélgetni. Ámbátor az is biztos, hogy efféle napközbeni csevelyre csak ott kerülhet sor, ahol nem taposnak egymás lábára a vevők. Némi magyarázat Az imént felvillantott gondolatok, képek némi magyarázatot adnak arra, hogy miért olyanok a kereskedők, amilyenek. Mi a pult innenső oldaláról ítéljük meg őket, holott valószínű, hogy abban a játékban, amit úgy nevezett el a népfront, hogy a Fogyasztók kiváló boltja, nekünk is részt kell vennünk. Ügy vélem nem állok egyedül azzal a véleményemmel, hogy itt már nem a vevő és a kereskedő viszonyáról van szó. Sokkal mélyebben kell keresni a konfliktusok okát, a társadalom gyökerein meghúzódó, embert ember ellen hangoló türelmetlenségben, fásultságban. Fiedler Anna Mária Csapágyon gördül az üzleti siker Portéka a vevő igénye szerint Pest megye egyik reprezentáns üzeme a Magyar Gördülőcsapágy Művek diósdi gyáLakatot kell tenni a kacsák szájára Üdülőfalu lesz vajon Makádból? Párizstól 25 kilométerre levő otthonában Jacques egy térképet tanulmányozott, majd felesége, Marie felé fordult. Tudod mit! Menjünk Magyarországra ! Egy csendes kis faluba. A falu, ahová megérkeztek, valóban csendes volt. Este, mielőtt álomra hajtották fejüket, még hallották a környék kutyáinak ugatását, az utolsókat fújó rigókat. Ám hajnali négykor iszonyatos hápogás verte ki őket az ágyból. A szomszéd kacsái ébredeztek. Olyan perpatvar keletkezett a francia vendég és a szomszéd között, hogy a lelkes baromfitenyésztő a következő esztendőben már néma kacsákkal próbálkozott. Közben szomorúan gondolt vissza régi otthonára, amely nem üdülőfaluban volt, s így kedvére tarthatott kacsát, disznót, tehenet. S a kutya se szólt bele. Nem íróasztalnál készült Tény és való, a községek őslakosai nem mindig rajonganak azért a gondolatért, hogy lakhelyükből üdülőfalut csináljanak, még ha ez olykor bizonyos előnyökkel is jár. Számukra ez inkább hátrányt jelent, s ennek a makádiak is hangot adtak, amikor az ösz- szevont településrendezési terv alakulóban volt. Itt ugyan szó sem volt arról, hogy Makádból üdülőfalut szeretnének csinálni, csupán az üdülőövezet kialakításának gondolata vetődött fel. Ez az a rendezési terv, amiről még a legnagyobb rossz- indulattal sem lehet elmondani, hogy íróasztalnál készült volna. Hiszen a szakemberek annyi fórumon egyeztették elképzeléseiket a lakossággal, hogy két kezünkön sem igen tudnánk megszámolni. Ha lassan készült is a terv, azért egyszer csak pont került a végére. Ideje volt! Makádnak ugyanis nem volt érvényes rendezési terve, ami akadályozta a tervszerű fejlesztést, a hatósági munkát. Igaz több mint 10 esztendővel ezelőtt készült egy terv, de ezt nem fogadták el a tanácstagok. így igencsak megérett az idő egy hosszú távú koncepció kidolgozására. Mikor már terhes a kert Hogy ezzel eddig vártak, annak az az oka, hogy jószerivel semmi nem sürgette a terv elkészítését. Ma is inkább az vezérelte a szakembereket, hogy helyet biztosítsanak a jövőben felépülő intézményeknek. No, nem éppen konkrét épületekről van szó, hanem arról a tényről, hogy ha mégis kellene valamilyen intézmény, azt ne kelljen a falu végére építeni, hiszen sokkal jobb helye lenne a község belső, központi részén. Napjainkban megcsappant a beköltözők száma, s az 1500 lakosú településen az építési kedv is csökkent. Ezen nem is nagyon lehet csodálkozni, hisz kevés a faluban a munkalehetőség. Aki csak teheti. mezőgazdasági munkából származó bevétellel egészíti ki jövedelmét, ráadásul elsősorban a központi belterületen elhelyezkedő beépítetlen területeket veszik igénybe e célra. Ezért a lakosság nagy része nem értett egyet a hatalmas telkek felparcellázásának gondolatával. A rendezési terv azonban nem azt jelenti, hogy jövőre, avagy két esztendő múlva jön egy földmérő, lever egy karót a kert közepén, s feldarabolják a családok szívéhez hozzánőtt gyümölcsöst. A terv megmutatja: hogyan változtathatnak a jelenlegi helyzeten a lakók, ha igényeik ezt diktálják. Lehet, hogy tíz év múlva már terhesnek érzik a nagy telekkel együtt járó munkát az ingatlantulajdonosok, s szívük szerint pénzre váltanák a négyszögöleket. Ennek lehetőségét tárja föl a rendezési terv. Még egy szempontot szem előtt tartottak a készítők: a belterület — mely lákó-, üdülő- és intézményövezetekre tagolható — egy részén a kertművelést helyenként az üdülőfunkció váltotta fel. A fejlesztés egyik útja, ha ezeket a területeket üdülőövezetté fejlesztik, hiszen az üdülőtulajdonosok általában szívesen áldoznak környezetük szépítésére. A helyiek idegenkednek Az iménti lehetőséget nem vetették el a makádiak. Voltak azonban olyan dolgok, amitől nagyon idegenkedtek — és joggal. Ilyen volt például a vegyes — üdülő-lakó övezetek kialakítása. Ennek oka, hogy az üdülőterületeken lényegesen szigorúbb szabályok érvényesek, s ez hátrányosan érintheti az ingatlanok gazdáit. Meghatározott számú baromfit tarthatnak, sertést pedig egyáltalán. Márpedig az itt élők ragaszkodnak az állattenyésztéshez és a rendezési tervet csak azokkal a kiegészítésekkel fogadták el, amelyek biztosították az állattartás feltételeit. Ezért rögzítették azt a kitételt is, mely szerint nem alakítanak ki a községben vegyes övezetet, vagy ha sor kerül rá, csakis indokolt esetben, és minimális mértékben. F. A. M. ra. Évek óta biztosan tartják átlagban az 5 millió darabos csapágytervüket, miközben folyamatosan javul gyártmányaik minősége. Amerikától az NSZK-ig megbízható partnernek számítanak, noha nagy a konkurencia. A gyár dolgozóinak száma az évek során egyre csökkent, de az új, korszerű, nagy teljesítményű import és a saját fejlesztésű gépek alkalmazásával tartják az általuk kitűzött mennyiségi és minőségi színvonalat. Az idén is a legfontosabb, hogy a már megszerzett piacokat megtartsák, ennek érdekében nemcsak a konkurenciát figyelik, hanem igyekeznek messzemenően kielégíteni vevőik igényeit. Tudják, hogy csak azt érdemes gyártani, amire vásárló is van. Képeinken: A meó-ban ügyes kezű, jó szemű lányok és asszonyok vizsgálják a görgőket, a gyűrűket. Tóth Ildikó fejenként hétezer darab gyűrűt minősít (a cím fölött balra). Az óriási sajtológépbe teke- redik az acélhuzal, ebből lesznek a görgők. Sinkó László vezérli a gépmonstrumot (a cím fölött jobbra). Ma már a korszerű gépek uralják a köszörűműhelyt. Nagy Béláné egyszerre két nagy teljesítményű Famir berendezést felügyel, amely a futópályát és a támfelületet köszörüli a csapágy gyűrűjébe (a cím alatt). A végszereidében az összerakott csapágyak futópróbáját végzi Szabó Antalné, a meó dolgozója (bal oldalon). Szűcs Józsefné, Csizmánk Mária és Orosz Lászlóné becsomagolják a hosszú útra induló tűgörgős csapágyakat (lent). Kép és szöveg: Hancsovszki János
