Pest Megyei Hírlap, 1988. szeptember (32. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-13 / 219. szám

1988. SZEPTEMBER 13., KEDD Budakeszi a kulturális örökségért Az újabb Erkel-napok elé g Véget ért a nyár, s e ^ szép évszakkal befejeződ- í tek a látványos'hangula- '/, tos utcai muzsikálások, ^ táncok, vidám zene- és í színházbaráti-találkozók, J látogatások. Igaz, a kultú- í rának mind ősszel, mind ^ pedig télen szánnak ünne- ^ pékét, de az igazi feladat ? mégiscsak: felkészülni a 4 következő nyárra. Ezt teszik most Budakeszin szintúgy, mint Szentendrén. Ám míg az utóbbi szinte fo­galommá vált, addig Budake­szi az idén hallatott magáról először a nagyszabású Erkel- napokkal. , A három nap minden prog­ramjának nagy sikere volt, a közreműködők száma el­érte a félezret, s a magyar komoly zenei élet több jelen­tős személyisége vállalt fel­lépést. Hadd említsem még meg, hogy ez alkalomból Ausztriából, Svájcból érkeztek levelek, s húsz Erkel-Ieszár- mazott és -rokon jött el erre az időre a nagyközségbe. A megyéhez kötődve Ám a budakeszi Erkel Fe­renc Művelődési Ház munka­társainak és igazgatójának, Pék Lajosnak nem szállt fe­jébe a siker, több tanulsá­got is levontak a jövőre néz­ve. Mert magától értetődő, hogy 1989-ben újfent sort ke­rítenek Erkel-ünnepségekre. A nagy zeneköltő ugyanis itt töl­tötte nyarait, nemcsak pihent, hanem dolgozott is, s itt he­lyezték végső nyugalomra Er­kel Rózát. A családi nyaralót jelenlegi tulajdonosa és lakó­ja szeretettel ápolja az emlé­kekkel együtt. Ugyanakkor a Budakeszi Szépítő Egyesület folyamatosan gyűjti és kiállít­ja a Bánk bán szerzőjének tárgyi és írásos emlékeit, s máryáhy+4.b!át helyeztetett el házának falán. De hát vegyük sorra a ta­nulságokat. Először is arra kell törekedni, hogy a megyé­hez jobban kötődő rendezvényt szervezzenek jövőre. Szép számmal akadnak ugyanis szűkebb hazánkban színvona- lats zenei együttesek, kórusok, amelyek minden bizonnyal szívesen vállalnának fellépést. A helyiek tervezik, hogy me­gyei kórustalálkozót hívnak össze, s anyagi támogatásért pályázatot adtak be a Pest Megyei Tanácshoz. Egy másik ötlet Erkel Ti­bortól, a Magyar Rádió zenei főosztályának vezetőjétől szár­mazik: Erkel Ferenc — zene­szerzői mivoltán túl — ala­pítója számos dalárdának, s ízig-vérig reformember volt. Ne csak a muzsika uralja az eseményeik színtereit, hanem jöjjenek össze mai reform­emberek Is, legyen ilyen jel­legű megbeszélés, találkozó Budakeszin. Operából oratórium Mossóczy Vilmos jó néhány méltatlanul elfelejtett művét kutatta fel, amelyek közül az István király című operájá­ból részleteket mutattak be. Személy szerint sajnálom, hogy nem hallhattuk az egész művet, amely zeneművészeti szempontból vetekszik a Bánk A törökbálinti férfikórus karvezetője, Szakály Mátyás bánnal és a Hunyadi László­val. Való igaz, a művelődési ház színpada nem ilyen jelle­gű előadásokra méretezett, Erkel és muzsikájának rajon­gói bizonyára lemondanának a látványosságról, s megelé­gednének egy oratorikus fel­dolgozás meghallgatásával is. Aligha kellene messze menni ahhoz, hogy vállalkozó szelle­mű, tehetséges komponistákat, énekegyüttesekét találjanak. Gondolok például a törökbá­linti férfikarra, a budaörsi Pro Musica kórusra. Nem hin­ném — amennyiben nagyze- nékart nem találnak —, hogy a ceglédi zenepedagógusokból alakult kamaratársulat elzár­kózna egy előadás lehetőségé­től. Egyetlen kétség Ügy vélem, az oratorikus feldolgozásra talán még pályá­zatot is lehetne kiírni. Egy pályázat — amelyet a gyere­keknek szánnak — úgyis sze­repel már a programban. Té­mája a reformkor lesz, és ezen belül Erkel Ferenc. Igen kedves dolog lenne, ha külön ez alkalomra készített bronz vagy kerámia emlékplakettet adhatnának át a díjazottak­nak. Netán még a sakkver­seny nyerteseinek is, hiszen a Pest Megyei Sakk Szövetség nagy sikerű rendezvényét a jövőben úgyszintén megismét­lik. Emlékezetes színfoltja lenne e napoknak az is, ha a tele­pülés vonzáskörzeitében élő szerzők estjét megrendeznék — javasolta Legányi Dezső zenetudós. Ezzel mindenkép­pen nagyobb jelentőséget kap­nának a programok, s még erősebb lenne szakmai vonzá­suk. Elgondolások, ötletek tehát bőven akadnak. Ám joggal kérdezheti bárki: miből va­lósítják meg mindezt? Jelen helyzetünkhöz illő a felvetés, de valahogy nem igazán ag­gódom. Inkább reménykedem — a budakesziekikel együtt. Hiszen tavaly éppen tizenöt támogatója akadt az Erkel- ünnepségeknek. Közöttük ipari A törökbálinti férfikar 1924-ben alakult, s a II. világháború rtán szerveződött újjá. A kóruszene iránt érdeklődő, éne­kelni szerető munkásokból áll. üzemek — például a Pest Me­gyei Műanyagipari Vállalat, a Buda környéki Áfész Nyomda, a Zsámbéki Medence Tsz pá- tyi részlege —, s országos szer­vek is, mint a Kórusok Orszá­gos Tanácsa, a Könyvértékesí­tő Vállalat. Az már most biztos, hogy az OKISZ Erkel Ferenc Mű­vészegyüttese újfent honorá­rium igénye nélkül vállalja a fellépést. Tóth Rozália festő­művész pedig ismét árusítás­sal egybekötött kiállítást ren­dez, ennek bevétele a műve­lődési házé lesz. Rendkívül tiszteletre méltó, hogy Mos­sóczy Vilmos karnagy társa­dalmi munkában szerkesztette és rendezte az Erkel-napok programját. Természetesen ilyen irányú segítséget sen­kitől sem lehet elvárni, de talán mégis példaként szol­gálhatnak az említett esetek. Csupán egyetlen kétség tá­mad bennem: igaz, Himnu­szunk zeneköltőjéről van szó, de vajon érdemes lesz-e min­den esztendőben sort keríteni e megemlékezésekre? Vajon tudnak-e mindig újat nyújta­ni, mondani e rendezvények? Egyelőre még igen, de nem lenne-e okosabb megelőzni az esetleges kifáradást? Vennes Aranka Szájtátva Betűk Panaszkodik a patinás gimnázium igazgatója. Az idén is, mint tavaly, az előtt, olyan elsősök érkez­tek hozzájuk, akiknek a döntő többsége, bár túl van az általános iskola nyolc osztályán, nem tud olvas­ni... ! Nem tud? Na per­sze, tud. Ismeri a betűket. Folyamatosan, elfogadha­tóan artikulálva azonban már nem képes a betűk­kel megbirkózni, s egy ne­hezebb, mert ismeretlen fo­galmakat is magába foglaló szöveg megoldhatatlan fel­adat elé állítja azokat a fiúkat és leányokat, akik nyolc esztendőt eltöltöttek a betűk iskolai világában. S az azon kívüli betűvi­lágban? Ha ott nem jártak, akkor is, a nyolc év az ál­talános iskola falai között nem elegendő a betűbarát­ságra? S ha nem a barát­ságra, legalább az isme­retségre?! Ennek ismeretében száj­tátva veszi tehát tudomá­sul a hírlapíró, hogy ha­zánk világelső az egy lakosra jutó kinyomtatott könyvek számát tekintve. Nem tévedés, világelsők vagyunk. Tavaly 98 millió példány könyv jelent meg kicsiny hazánkban. Ez a szám 1970-ben még csak(?) 47 millió volt. Szédítő iram! Ráadásul ez a meny- nyiség nem tartalmazza az ún. füzeteket, jegyzeteket, különlenyomatokat, zene­műveket, kottákat, térké­peket ... hanem csakis a könyveket. Olyan nemzetek polgárai vannak a hátunk mögött, mint... mindenki a hátunk mögött van. Hi­szen míg nálunk majdnem tíz kötet az egy lakosra ve­tített mennyiség, Japánban négyei kevesebb, de a má­sodik helyet elfoglaló Né­met Demokratikus Köztár­saságban is két darabbal hátrább állnak, mint mi. Ha hátrább állnak. Erős bennünk ugyanis a gyanú, hogy a hazánkat vi­lágelsővé tevő betűtenger hullámai sok mindent elfed­nek. A többi között azokat a fiatalokat is, akik nem tudnak tisztességesen ol­vasni, s talán nem is akar­nak, mert nem vezették rá őket az olvasás gyönyörű­ségére. S ha annyi mindent elfed ez a tenger, mire me­gyünk azzal, hogy (végre valamiben) elsők vagyunk?! MOTTÖ A pufók baba és a nyalka tiszt Fotótörténet A—Z-ig Időnként még ma is előve szem a spárgával átkötött kar­tondobozt, kiborítom belőle régi családi fényképeket, egyenként átnézve rakom visz- sza újra. Nézem a számomra oly kedves, egyszerűen csak ismerős arcokat. Emlékek ele­venednek föl. Egyszerre több síkon. Mert nemcsak azokat az embereket jelentik számomra a megsárgult képek, akiket ábrázolnak. Felidézik gyér mekkorom meghitt pillanatait is, amikor nagyanyámmal együtt forgattuk ugyanezeket a fotókat, s ő mindegyikhez szolgált egy-egy történettel. „Ez a kép akkor készült, ami kor édesanyád először ment iskolába, pontosabban nem akart menni, ezért ilyen sírós az ábrázata... Ez itt a nagy­apád, amikor udvarolni kez­dett nekem, nézd meg, milyen derék egy ember volt...” Ha egy idegen emelné ki dobozomból például azt a felvételt, amely apámat áb rázolja mintegy harmincöt év­vel ezelőtt íróasztalánál ülve, a következőket állapíthatná meg: a képet egy díszes, ba rolck stílusú íróasztal uralja, rajta egy ósdi tekerős szá mológép, kurblis telefon, egy, ezektől feltűnően elütő, akkor minden bizonnyal rend­kívül modernnek tartott, por- celánburájú lámpa. Az asztal mellett egy széken bőrönd nagyságú orsós magnetofon, egy asztalkán özönvíz előtti rádió. A szoba berendezése, a tárgyak egy vezető beosztású ember irodáját sejtetik. A vi­szonylag kis méretű ablak­ból, a rendkívül egyszerű füg gönyből, a harsány, hengerelt mintájú falból arra lehet kö­vetkeztetni, hogy az iroda va lahol vidéken van, mondjuk az ötvenes évek elején. Azt már csak én tudhatom, hogy az asztal mögött apám ül. Előszálláson, egy állami gazdaság főkönyvelői irodájá­ban, 1955-ben-. (Az íróasztalon ugyanis ott áll egy rólam egy- esztendős koromban készített fénykép.) így teremt a fénykép folya­matosságot nemzedékek között, s közvetít mindennél hitele­sebb információt. Erre már egy erdélyi fényképészmester is rájött, alig húsz esztendővel a fotografálás föltalálása után. Veress Ferenc így írt Az Or­szág Tükre című lapban 1862-ben: „Fényképeink nagy szolgá­latot tehetnének honunknak Mit ér a kedvezmény? Alma Mater Kör kérdőjellel Könyvet vásárolni nem tar­tozik az olcsó mulatságok kö­zé, viszont az értelmiségi cím­re számot tartó állampolgár élete aligha képzelhető el nél­küle. A szerény anyagi körül­mények között élő diákok és pedagógusok könyvbeszerzéseit megkönnyítendő szervezte meg nemrégiben a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat az Alma Mater Kört, hogy tagjai — ahogy a vállalat tájékozta­tója szemérmesen megfogal­mazza — „a közismert jöve­delmi változás ellenére is meg tudják vásárolni a munkájuk­hoz, tanulásukhoz szükséges könyveket”. A kör tagjai a hálózat meg­határozott boltjaiban történő vásárláskor tíz százalék en­gedményt kapnak. A tagok so­rába viszont csak a vidéki ok­tatási intézmények pedagógu­sai, valamint a vidéken tanuló nappali tagozatos egyetemisták és főiskolások léphetnek. így az első pillantásra hasznosnak tűnő kezdeményezés azonnal felveti a kérdést: miért a fő­városiak e hátrányos megkü­lönböztetése? — A kedvezmény csak sze­mélyes vásárlás esetén vehető igénybe, a vállalatnak pedig csak vidéken vannak könyves­boltjai — adja meg a magya­rázatot Pénzeli Lászlóné, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat marketingosztályának vezetőhelyettese. — Minden vi­déki oktatási intézmény, az óvodától az egyetemig kapott tőlünk egy levelet, amelyben kértük őket: válasszanak ki egy könyvesboltot, ahol az Al­ma Mater Kör intézménybeli tagjai vásárolhatnak. A ked­vezményt tehát mindenki csak egy kijelölt boltban veheti igénybe, és minden kötetet — a viszonteladás megakadályo­zására — csak egyetlen pél­dányban vehet meg, ezt a boltban adminisztrálják. Buda­pestiek esetében tehát megle­hetősen bonyolulttá vált volna az eljárás. A könyvterjesztő előzetes számításai szerint az akciónak mintegy 120 ezer pedagógus és 30—35 ezer hallgató tagja le­het. Megyénkben a vállalat 14 bolttal rendelkezik, a nagyobb városokban, Cegléden, Gödöl­lőn, Szentendrén éppúgy meg­találhatók üzletei, mint a ki­sebb községekben: Pomázon, Abonyban, Üllőn. A Pest és Nógrád megyei hálózatot bolt- csoport-igazgatóságként a száz­halombattai könyvüzlet fogja össze. Itt elmondták, a megyé­ben mintegy 200 iskolába, in­tézménybe küldték ki az Al­ma Mater Kör tájékoztatóját, de mindeddig harmincnál töb­ben nem jelentkeztek. Ennek oka talán a csak ép­pen most megkezdődött tanév­ben kereshető, de előfordulhat az is, hogy nem mindenhová jutott el a kezdeményezés híre. Most arra számítanak, hogy a televízióban futó reklám fel­hívja majd a figyelmet a kör­re, és több lesz az érdeklődő. Százhalombattáról eddig kö­rülbelül ezer darab sorszámo­zott igazolványt küldtek szét a megyébe, az eddig választ adott intézményekből ennyi igény érkezett. Igaz, még két hete sincs, hogy elindult út­ján a kör, a további jelentke­zésnek tehát semmi akadálya nincs. A Művelt Nép Könyvterjesz­tő Vállalatnak nem ez az első ilyen jellegű akciója, olcsóbb vásárlást kínálnak tagjaiknak a Helikon, a Zrínyi, a Műsza­ki Könyvklubok, létezik a könyvcsekkes részletvásárlási forma és az Alma Mater Kör feltételeihez hasonló újságírói kedvezmény. Egyértelmű, hogy a vállalat mindezzel forgalmát és természetesen nyereségét kívánja növelni. Számomra azonban kissé bo­nyolultnak tűnik e vásárlási lehetőség igénybevétele. Fel­vetődik a kérdés: a sok nyil­vántartás, bejegyzés, könyvelés nem emeli-e meg oly mérték­ben az adminisztrációs költ­ségeket, hogy a könyvterjesztő elveszti a réven, amit meg­nyert a vámon? Mörk Leonóra azáltal, ha a tudomány, mű­vészet, ipar és kereskedelem mezején kitűnt kisebb-nagyobb nevezetes egyéneket levéve és összegyűjtve albumalakba be­adnánk a hazai múzeumok­ba. Én a gondolatot évek óta forgatom elmémbe, s létesíté­sét idén el is kezdem.” Ma, amikor a fotográfia 150. születésnapját készülünk meg­ülni, éppoly messze vagyunk ettől, mint volt az egykori mester. Sőt, annyival mesz- szebb, hogy azóta fényképek tízezrei pusztultak el. Kincses Károly, aki magát fotómuzeológusnak vallja, s megszállottan kutatja, gyűjti a régi fotográfiákat, négy év­vel ezelőtt, amikor a gödöllői járásból irányításával össze­gyűjtöttek tizenhétezer családi fotót, s ebből reprezentatív ki­állítást rendeztek, s albumot adtak ki, a következőket írta: „Sajnos a fényképekben tük~ röződö történelem hazánkban jelenleg meglehetősen egyol­dalúan kezelt... Segédeszköz­nek, másodlagos információ- hordozónak tekintik a kora­beli fotográfiákat... Mi még mindig az írott szó bűvöleté­ben élünk, nem fogadunk el információt máshonnan, csak a leírt szövegből... Pedig minden fényképnek van mon­danivalója a történész, a fotó­történész, a család, s a fotós- művelődéstörténész számára is.” Mert a fényképnek lénye­ge, hogy egy idő után meg­szűnik érzelmeket, személyes kötődéseket hordozni. Elvesz­ti jelentőségét a fotográfus vagy a megrendelő eredeti szándéka. Tökéletesen objek­tívvá válik, dokumentummá, amiből értékes, mással nem pótolható információkat nyer­hetünk. Ehhez azonban össze kell gyűjteni és rendszerezni szük­séges az elmúlt korok fotó­anyagát. Történtek már erre imátt-amott kísérletek. Rep­rezentatív album született pél­dául Klösz György múlt szá­zadbeli fényképész anyagából Budapest anno címmel, nap­világot látott néhány eszten­deje a Leletek a magyar fo­tográfia történetéből című kö­tet is. De még mindig nin­csen olyan fotótörténeti mú­zeuma az országnak, amely fölvállalhatná a mesterség — és művészet — krónikájának megírását és a még föllelhető anyag bemutatását, megőrzé­sét. Kincses Károly is jószerivel magányos farkasként tesz újabb és újabb kísérletet a leletmentésre a Gödöllői Galé­riában rendezett kiállításaival s az ezekhez kapcsolódó kiad­ványokkal. Ezekben a hetek­ben például Fotótörténet A—Z-ig címmel látható tár­lata. A falakon 1855—1920 kö­zött élt fényképészmesterek neve olvasható, szám szerint 1900, s látható tőlük 273 kora­beli felvétel. Nciíl művészfotók, hanem a kor divatjának, ízlésének megfelelő fényképek. A pufók babát ábrázoló felvételt egy­kor büszkén mutogatta egy édesanya, a hegyes bajszú, nyalka tiszt képét sóvárogva nézegette egy romantikus bak­fis. Számunkra ismeretlenek az arcok, de ismerősebbé vá­lik általuk egy kor, egy mes­terség. Kincses Károly nem tett le róla, hogy gyűjtését szélesebb publikum elé tárja, ezért elő­fizetési felhívást akasztott ki a tárlaton: azok jelentkezését várja, akik áldoznának négy­száz forintot, hogy album ké­szüljön az anyagból. Ez egy újabb, apró lépés lehetne a cél felé, amit már az egyko­ri erdélyi mester is „forgatott elméjébe”. Kincses Károly re­mélhetően nagyobb szerencsé­vel jár, mint múlt századi előd­je. M. Nagy Péter

Next

/
Thumbnails
Contents