Pest Megyei Hírlap, 1988. augusztus (32. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
Romantikus táj Szepesi Attila-. Egy évszázad emlékművei AUTORONCS. Billenten lóg a szurdok felett. Talán le is zuhanna, ha egy gyökérfonat nem tartaná elszántan és értelmetlenül. Régen itt állhat már. Amit lehetett, leszereltek róla, a kormánykereket, meg a gumikat. A maradék, a bádogskatulya csupa sár, rozsda, szutyok. Néhány drót kilóg belőle, mint bűzlő kadáverből a belek — de ez a bádogkadá- ver ném bűzlik, legalábbis amióta a szemétre került. Az erdő félig-med- dig benőtte már folyondáraival. Fenekén megtapadt a föld. Felverte a fű, a sok névtelen gyom. Az ablakok ásító nyílásán elszánt indák nőnek befelé. Ahogy elnézem a roncsot, egy kék bádoglepkét veszek észre a tetején: napozik. A szűrt fényben mozdulatlanul áll, csak néha nyitja-csuk- ja,a szárnyát, szinte gyakorlatszerüen, mert nem száll odébb. Pihen. Az oldalsó falon hosszú sorban bodobáncsok masíroznak — piros regiment. Kíváncsi vagyok, mennyire tartanak még a bád9gfalák — megkopogtatom őket. Potyog a rozsda és — mint egy elvarázsolt mágus — az árnyékból előugrál egy püffedt varangyosbéka. Valahol a motorház helyén lapult eddig. Megáll, kíváncsian veti rám a szemét: mit is keresek itt, az ő birodalmában? Nézzük egymást. Ahogy megmozdulok, behúzza a fejét, a hasát felfújja, bizalmatlanul méreget, de nem ugrik odébb. Érezteti velem, hogy az idő és az emlékek jogán már ő itt a gazda. Vár. A REMETENYŰL. Jó évtizede még számtalan vadnyúl élt az óbudai-szigeten. Szokásuktól eltérően nem annyira a füves, kopár mezőt kedvelték, inkább a bokrosba vették be magukat. Ahányszor csak arra jártam, mindig sikerült megpillantanom egyet-egyet, amint lelapított füllel leskelődik, majd közeledtemre eltűnik a ciheresben, néhányat szökken — csak fehéren megvillanó tükrét látom —, aztán elnyeli a zöld csalit. Néhány éve aztán megváltozott a helyzet. Egyre több és több fát vágtak ki a szigeten, ritkították a bozótost, parkosítottak, s a vadnyulak úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Azóta egyszer sem kerültek a szemem elé. Hacsak... szóval hacsak azt nem számítom, hogy havas téli hónapok idején mindig találok vadnyúlnyomokat a rét peremén és a bokrok között. Először nem akartam hinni a szememnek: mi ez? Fan- tomnyulak bolondoznak velem? De a nyomok nem hazudnak — ott vezet a hólepedőn át a tapsifüles jellegzetes Y alakú nyoma: a két mellső mancsát egymás mellé helyezi szökdécseléskor, a két hátsót pedig egymás mögé rakja le a hóba, miközben jobbra-balra kanyarog a nyomvo-. nal, aztán hirtelen vége szakad,- eltűnik, mikor gazdája valami ravasz trükköt eszel ki, hogy követőit bolonddá tegye: visszacurukkol a maga lépésnyomaiba helyezve tappancsát — majd oldalirányban nagyot.szökken,'kiugrik a nyomvonalból, és kóbor kutya legyen a talpán, aki rájön a turpisságra. Nem pusztult hát ki a nyúl végérvényesen a szigetről, csak remeteségbe vonult. Talán éjszaka lopakszik elő ismeretlen rejtekhelyéről, amikor még a legelszántabb kóbor kuvaszok is szundítanak. Ügy él, teljes visszavonultságban, mint a tibeti hegyek magasában az állítólagos jeti, mely a magányt választotta, a rejtekezést, mert számára ez volt az élet ára. Ott bújik fönn a sziklák közt, a csönd és a hó birodalmában, ahová csak ritkán téved egy-egy jak, meg talán egy-egy mindenre elszánt, mindennel végképp leszámolt lámaista remete, Miiarepa követője, vadcsalánon tengődő magányos különc, aki elunta odalent a nappali nyüzsgést, és közelebb akart kerülni a csillagokhoz. A JÖVÖ FAJA. Akaratlanul is megteremti jelképeit a világ. A békásmegyeri mezőn, a város legszélén találtam rá az öreg facsonkra. Lombja rég nincs már, néhány korhadt ága a levegőbe mered, mint felmutató emberi tenyér. A törzse üszkös, rovarok rejtőzködnek benne, madár is ritkán téved rá. Tövét ellepi a szemét, papír és konzervdoboz, bútordarab, kilógó kóc csomójával, rugók és lyukas zsákok. A szél fel-alá sodorja pillanatnyi szeszélye szerint a sok hulladékot, aztán ahogy felkap közülük egvet-egyet — már ami könnyebben a levegőbe emelhető —. az véletlenül fennakad a korcs fa ágain. Így kerülhetett oda a nejlonzacskó és a koszos pántlika, a kócfűzér meg az újságpapír. Kár, hogy nem szoktam fényképezni, ez a fa az évszázad jelképe lehetne. Pusztuló élet, felcicomázva, lomokkal, melyek lassan elborítják az egész földgolyót. Az újságpapírt, a szélső ágon, szél cibálja. Kíváncsi volnék, mit írnak rajta: talán a haladásról elmélkedik valaki, vagya jövőt ecseteli csábos színekkel. Írása oda került, ahová való: erre a riasztó, jelképes facsonkra. Hallatna Erzsébet: Az ernyőm Ilyen nyomasztó álmom régen volt. (Szerencsére.) Az volt benne a legnyomasztóbb, hogy nem tudtam biztosan, álom. volt-e, vagy valóban megtörtént. Tény, hogy ott toporogtam a pompás fogadáson egy ernyővel a kezemben, amit nem volt hová tennem. Mindenki engem nézett. Nagynehezen rájöttem, hogy nemcsak az esernyő miatt, hanem mert lucskos vagyok, tönkreázott, nedves hajam a fülem mellé tapadt, a ruhám szegélyéből a földre csöpög a víz. Bocsánat, mondtam, amikor ráébredtem helyzetemre, de éz senkit se hatott meg. Néztek, valaki fölnevetett. Megpróbáltam kihasználni a rám irányuló figyelmet, mert tudtam, fél perc múlva talán már a kutya se törődik velem, ha ugyan ki nem dobatnak egy közömbös kidobóemberrel — szóval tudtam, hogy másodperceim vannak csak, hogy megmagyarázzam. Kérem, kezdtem lihegve, önök talán azt hiszik, bolond vagyok, hogy van ernyőm, és mégis tűrtem, hogy megázzak. Csakhogy ez az ernyő nem igazi ernyő, bár teljesen olyannak hat, s végeredményben az is, hisz annak készült — ellenben, hogy úgy mondjam, nem egy sikerült darab. Nem lehet kinyitni, illetve ha ki is lehet, selyme csupa lyuk, azazhogy átereszti a vizet, mintha, szita volna, ennélfogva ha ki lehetne nyitni, akkor se lenne értelme, hogy kinyissuk. Ez az ernyő nem véd semmitől, de legkevésbé Bárányi Ferenc: Figyelj rám Figyelj rám egy kicsit s ne bújj előlem el, ilyenkor önmagad elől is rejtezel. Vedd észre, hogy: vagyok. Vedd észre s adj jelet. Beszélj — vagy legalább rebbenjen a szemed. Erezd meg, hogy nekünk nem nyugtató a csönd, felgyűlik, mint a sár, s mindkettőnket elönt. Közöld magaddal is, mitől engem kímélsz, szólalj meg akkor is, ha ellenem beszélsz, ne bújj előlem el, figyelj rám egy kicsit,' mondj, súgj, ints vagy jelezz valamit, valamit! Bényei József: Nappal jön Verdes az idő szárnya takarj be éjszakára asszonyi melegeddel őriző két szemeddel Takarj be pirkadásig nappal jön napra másik s félelmeim fakadnak sugarában a napnak takarj hát egész napra szükségem van hajadra estéiig a szemedre asszonyi melegedre B esze Imre: In memóriám Laci, emléked hűs patak, partjára ülnek maradak. Homlokod fénye völgy s a mélye felhőbárányok menedéke. Szemedben százszorszép remeg — csikókat őrző képkeret — hold udvara és nap virága, hajnalba érő esték árnya. Szilánkra omlott csontodon harangszó dermed s fájdalom. Laci, Nagy Laci, holnap ki itat tenyeréből szomjas madarat? az esőtől véd. Napfényes, derűs időben, amikor nincs szükség esernyőre, kitűnő szolgálatot tesz, azazhogy tenne, ha nem tudnánk, hogy napfényes, derűs időben csak a bolond hord magával esernyőt. Miért hát, kérdezhetik önök, és némi. joggal, miért hát magammal cipelni ezt az esernyőt, ha egyszer nem véd az esőtől, nem teljesíti feladatát. Nem merőben haszontalan tárgy-e, nem olyasvalami-e, aminek már rég a szemétben lenne a helye? Erre, hölgyeim és uraim, ha megbocsátják hosszas mentegetőzésemet, az volna a válaszom, hogy ezt az esernyőt én akkor szereztem be, amikor esernyőtulajdonossá válni nem volt jó ajánlólevél, sőt, széles körű rosz- szallást váltott ki, ha az ember mégis megvette. Akkoriban úgy gondoltam, az eső ellep legjobb védekezés az esernyő, ostobaság megázni és tüdőgyulladást kapni, ha egyszer az emberiség már feltalálta a nevezett használati tárgyat. Véleményemmel ugyan nem voltam egyedül, de sokan se voltunk, szórvány kisebbséget alkottunk, s a többség hangos megvetéssel fújolt bennünket, harsányan kinevette érveinket, és még örülhettünk, hogy nem olyan korban élünk, amikor az esernyőt könnyű pálcaként törik szét a delikvensek koponyáján. Így jutottam én, kérem, esernyőhöz. Olyanhoz, amilyenhez. Később, amikor már mindenki elegáns, nyomógombos esernyőket hordott, valami ostoba szégyenérzés tartott vissza, hogy ezt az őskori, sőt, hőskori tárgyat lecseréljem. Megzavart a hangos kórus, amely egy emberként hirdette, milyen ostobaság megázni és tüdőgyulladást. kapni, ha egyszer az esernyő már fel van találva. Kérem, én azt gondoltam, nem annyira a tökéletesen működő, minden esőcsepptől megvédő esernyő a fontos, mármint hogy én is egy ilyennek birtokosa legyek, hanem maga a nyilvánvaló igazság, hogy tk az esernyő azért van feltalálva... Attól még az ember, olykor szívesen sétál egyet az. esőben, ha- jadonfőtt, élvezve, hogy a langyos vízcseppek megérintik az arcát... Idáig értem sietős magyarázkodásomban, amikor a pompás fogadás közönségének elterelődött figyelme újult erővel rám irányult, pontosabban a két markos kidobóemberre,' akik átkaroló hadmozdulat gyanánt kétfelöl közeledtek felém. Kellemetlen alak, mondta egy illető, aki egy ezüstvedrecskéből jeget csippentett a poharába, nagyon kellemetlen, bólintott egy hölgy, még hogy hajadonfőtt! A vendégseregből kivált egy termetre is igen tekintélyes úr, akinek puszta mozdulatára megtorpantak a kidobóemberek. A tekintélyes úr némi érdeklődéssel végigmért, és azt kérdezte: maga tényleg gyalog jött? A kérdés egy pillanatig érthetetlennek tűnt számomra, de aztán minden megvilágosodott. Egyszeriben értettem a makulátlan vendégsereg egységességének titkát, megértettem, hogy ügyetlen magyarázkodásom miért talált süket fülekre. Megértettem, hogy az esernyők históriái és természetrajza egyaránt érdektelen olyasvalakik számára, akik nem szoktak gyalog járni. A két kidobóember ismét közeledett felém, s bár igencsak sajnáltam a szemem sarkából észrevett lazacos szendvicseket és- a csokoládéfagylaltnak látszó, üvegtáblán púposodó barna halmokat, vitézül azt mondtam a kidobóembereknek: állok rendelkezésükre, uraim, nincs szükség erőszakra. A kidobóemberek elbam- bultak, én pedig kisétáltam a pompás fogadásról, miközben fülsiketítőén korgott a gyomrom, és éreztem, hogy megjelenésem enyhén szólva kívánnivalót hagy maga után. Jól érezhettem, mert büszkének szánt kivonulásom kellős közepén felharsant a kacagás. A vendégsereg kitűnően mulatott. Micsoda hülye tyúk, visongott egy fiatalabb vendég, egy korosabb pedig hozzátette: ezek a tetejébe azt hiszik, ők találták fel a spanyolviaszt. Általános röhögés közepette távoztam, karomon az ominózus esernyővel, melyért valaha annyira elítéltek, s amely most, ha őszinte akarok' lenni; valóban úgy csüngött alá, mint egy botra szerelt ócska rongycafat. S mindeftnék a tetejébe, amit aztán be sem vallottam, amit egyszerűen elferdítettem szenvedélyes védőbeszédemben ts, szóval mindennek a tetejébe ezt az esernyőt én soha még ki se nyitottam. Vagy mert megszoktam, hogy esernyő nélkül ázom, vagy mert ném mertem kipróbálni, egyáltalán kinyílik-e. Alese Liptai: György rajzai
