Pest Megyei Hírlap, 1988. augusztus (32. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-27 / 205. szám
1988. AUGUSZTUS 27., SZOMBAT 7 Mátyás B. Ferenc: Kiruccanás Vadonatúj terepjáró kapaszkodott vidám erőfitogtatással az úton. Kétoldalt zuzmószakállú fenyők takarták a hegyet és a szomszédos völgyoldalak szomorú irtásait. Néhol konok forrás buggyant, állhatatosan mélyülő csermelyeivel át- meg átszelte az utat, mintha a föld izzadna a ráncaiba kapaszkodó autó kereke alatt. Elhullatott, korhadó rönkök hevertek a patak partján: idézték az ember vonulását. Ä kanyarodok öblében sziklák leselkedtek, elégtételre sóváran. mint a fejszével döntött fatörzsek zuhanás közben ... Törobán Károly érezni vélte a sértett vidék esetlen borzongását. Nosztalgikus hallgatása kíváncsivá tette a sofőrt. Semmibe véve a nyaktörő utat, hozzá fordult. — A szerkesztő úr erről a vidékről való? — Kevesen élnek ott, ahol születtek — válaszolta Torobán Károly kitérően, mert tudta, hová akar társa kilyukadni. Nyugdíjazása előtt együtt „terepeztek”, kiismerte potyaleső természetét. Most a bőséges falusi ebéden járhatott az esze — nem másért vállalkozott erre a kiruccanásra. — Az embernek ott kell megállnia a helyét, ahova a sorsa veti — mondta bölcsködőn a sofőr. „Ö, szólamok — gondolta Torobán Károly —, örök menedékeink.” Hangosán ezt felelte: — Az embert nem sorsa veti, hanem egy felsőbb érdek vagy annak hiánya ... Látszat csupán, hogy a véletlen kezében vagyunk dobókockák. De magára, barátom, ráillik a mondás, hogy megél a jég hátán is! — Tegyen fá, szerkesztő úr, és megnyeri. De nem válaszolt a kérdésemre: ismerős-e ezen a környéken? — Igen — adta meg magát Torobán Károly. — Szűkebb pátriámban járunk. — Szép és vad vidék — mondta elismeréssel a sofőr. — Amilyen én is voltam embe- rebb koromban... — Mit bestéi, szerkesztő úr?! Hol v;an még maga attól,. hogy ilyeneket mondjon? ......., , U iJ.O-----Közelebb a hetvenhez, mint a h atvanhoz, barátom, bizony ... — Hihetetlen — csóválta meg fejét a sofőr, és kis időre csak az útnak szentelte figyelmét. — De nem érzi, szerkesztő úr, hogy fiatalodik, amikor ezeket a gyönyörű fenyőket látja? — Dehogynem, barátom, dehogynem, bizony érzem ... — Én — vallotta be a sofőr — síksági ember vagyok. Gyermekkoromban azt sem tudtam, léteznek a Kárpátok ... Hát csak nézem ezeket a hegyeket és elbűvölnek. Szeretném, ha szállna ez a tragacs, hogy pillantásomat követhessen, s ott teremjek azon a ponton, ahova' a tekintetem szökken! — Engem is izgalomba hoznak — mondta Torobán Károly, majd riporteri gépiességgel megkérdezte: — Hogy került ide, Erdélybe? — Jöttünk ... Olyan divatféle volt köztünk, aztán meg senki nem állta utunkat... És nem bántuk meg! Itt valahogy töményebb az élet, mintha a hegyek karéja sűrítené, dúsítaná ... Még magyarul is megtanultam, hallhatja, szerkesztő úr! No persze, azért itt sem Las Vegas ... — Hát hol Las Vegas? — Las Vegasban, szerkesztő úr — kacagott a sofőr. A völgy szűkült, a fenyősorfal ritkulni kezdett, aztán csupasz, sima sziklafal váltotta fel. Esőmosta, kopott felirat mellett kapaszkodtak vagy ötven métert, Torobán Károly kibetűzte: VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! „Amikor ezt felfestettük ide — gondolta Torobán Károly —, jelmondatainkkal kultúrát hoztunk a hegyek közé ... Vajon? Vagy csupán jelenlétünket törvényesítettük rovásainkkal?” Keskeny szurdok következett, inkább széles és mély vízmosás vitt a volt fakitermelés szintjére. Kibuktak a tetőre, és eléjük tárult a lerontott táj lidércnyomásos panorámája ... Mintha végeláthatatlan erdőtemetőre nyitottak volna kaput, a látóhatár burája alatt ezernyi tönk idézte az elpusztított fenyők emlékét. Nem messze, rothadó háncsdombok között alapozások terméskő váza fehérlett. A sofőr az egykori étkezde négyszögében fékezett. Édes, avarszagú szél kapott a terepjáró motorházából előgőzölgő párába, és rongyokra tépte, mint valami hasznavehetetlen, régi zászlót. Torobán Károly úgy vette számba egy hőskor nyomait, mint herdáló kézre jutott birtokát a hazatérő gazda. „A lelkesedés elhomályosította józanságunkat” — goúdolta ... Néha írni szeretett volna erről, de emlékei, akárcsak most, oly tömegesen és rendszertelenül, egymást előző kavargásban törtek fel, hogy nem tudta gondolati sorrendbe állítani őket... Valamikor itt kezdte el azt, amit lenn a völgyekben hasznos életnek neveznek: dolgozni... A statáriális eljárások időszakában, amikor elég volt egyetlen mozgósító szólam, hogy Mohamedhez vigyék a hegyet, a hegyeket... Erre járt ő is ... S most felmérhette, mekkora erőt öntöttek karjaiba a szólamok ........Azó ta agyafúrtabbá lett a világ — gondolta —, megmagyarázzuk a történteket ... Csakhogy a történelem olyan, mint a bor: idővel letisztul... A jövő lemetszi a jelen vadhajtásait, melyek rejtik a valós-valóságot..." A szélben hűvös esőcseppek úsztak. A vastartalmú, szénsavas csurgó helyén rozsdavörös ingovány terült el. Torobán Károly hiába próbált vizet meríteni, sáros latyakkal telt meg a marka. Mégis belenyalt, aztán egy mohapárnába törölte tenyerét. „Vajon milyen mértékben fogja befolyásolni ez a forrás a nemsokára itt hullámzó gyűjtőtó élővilágát?”... Nem tudta kiszámítani, csak any- nyit, hogy az épülő erőmű a környék embereinek „az élet vizének forrását” jelenti majd ... Hirtelen, mintha a hegyek szippantották volna maguk fölé, elnehezült felhők lepték el az eget. A «ofőr kiáltani akart, de Torobán Károly már a kocsi felé indult; ismerte az átmenet nélkül, végletből végletre váltó hegyi időjárást. A terepjáró szélvédőjét máris sűrű szeplő- vel szórta tele az eső. — Sietnünk kell — idegeskedett a sofőr —, ha felázik e talaj, traktorral sem tudnak innen kivontatni minket! — Siessünk hát — mondta egyszerűen Torobán Károly. Míg ki nem értek az útra, mindketten szótlanok maradtak. De a biztonság újból beszédessé tette a sofőrt: — Alaposan megkopaszították errefelé a völgyeket. — Ha elkészül a völgyzáró gát, víz alá kerülnek ezek a sebek — magyarázta Torobán Károly. — A tó szintje felér majd odáig, ahol az imént parkoltunk. — Okos dolog — mondta a sofőr elgondolkozva. — Kell is egy kis változatosság a hegyek közé is... Akár. az embernek is, nemdebár? Jó levegő után friss ebéd, akarom mondani fordítva! — helyesbített mosolyogva. — Hallottam, remek pálinkát főznek errefelé, jobbat, mint a mi cujkánk ... Magának, szerkesztő úr, tudnia kell, elvégre idevalósi! — Meglesz, barátom, a pálinka is, az ebéd is... Az útelágazásnál térjen balra, húsz perc alatt elérjük a szülőfalumat... A sofőr rátaposott a gázpedálra. — Öröm nézni az ilyesmit — mutatott ki az út mentén ismét felsorakozó fenyőkre. — Azért is jó, ha meglesz a gyűjtőtó, mert eltakarja azt az irtást, ami rontja a harmóniát... Jól mondom, szerkesztő úr? „Így nemesítjük bölcs előrelátássá a múltban elkövetett hibákat” — jött Torobán Károly nyelvére a szólam, de szótlan maradt, mert úgy érezte, . a kimondott mondat többet fejezne ki annál, amit közölni akar, és a szélvédő homályos tükrében rátekintő homályos képmása előtt szégyéilte bevallani, hogy fél, mert szereti a szólamokat, másból sem állt az élete... Képeink az Iparművészeti Múzeumban látható Reneszánsz és manierizmus című kiállításon készültek Szepesi Attila: Harangszó Házioltár Firenzéből Alkonyaikor megcsendül a lélekharang. Egy eldugott utcában áll a zöldre festett harangláb. Körötte ecetfák, tűzfalak. A harangszó végigfut a városnegyeden, a szűk utcákon, s az öreg Józsefváros egy pillanatra önmagára emlékezik. Teheti, hisz aligha van városrész, ahol az idő rétegei ilyen nyíltan és ld- tártan mutatkoznának egymás mellett, egymás visszfényében. Mint egy átmetszett hegy bányájában a földtörténeti korszakok, egymásra torlódtak az idő rétegei: a gyűrődések közt világít egy őstengeri csigaház, előgördül egy megkövesedett rovar, páfránylevél lenyomata látszik a palalemezen, fák megkövesedett évgyűrűi és halak csontváza — más és más idők torlódtak egymásra a Józsefváros öreg utcáin. Együtt él múlt, félmúlt és a jelen. Sajátos a hangulata ennek a látszólagos — vagy talán nem is látszólagos — összevisszaságnak. Mint álom az álomban: állnak a rogyadozó falak, gangok, sehová sem vezető padláslépcsők, és macskaköves udvarok a betonházak közt, a tekervényes, elvarázsolt utcák két oldalán. Kopott házak, némelyik aládúcolva, utcára kiugró emeletek: egykori lábasházakra emlékeztetők. A falakon felfut a borostyán. A tenyérnyi udvarok külön világa: össze- töppedt fák — némelyik akkora csak, mint egy gyerek. Orgonabokrok. Szárítókötelek légi ívei — piros, sárga ruhadarabokkal a kormos háttér előtt. Porolóállványok, autógumik és téglakupacok, egy-egy szundikáló macskával. Rég elfeledett vendégfogadók nyomai: a festékréteg alól kilátszik egy pingált tányér töredéke, egy szőlőfürtöt tartó kéz. Odafönt cégértartó vasrúd, üresen — az ember találgathatja, mi lógott rajta egykor: veres rák-e vagy ökörfej, aranyhordó, rézkulcs vagy kék bárány, a fogadók elnevezésének korszerű divatja szerint. Az utcák mélyén, szinte elrejtőzve a nagyvárosi forgalom elől, működik még néhány régi műhely: toliseprős és gyertyaöntő, faesztergályos és suszter (nőmén est omen: Csámpainak hívják a jámbort). Itt-ott apró játszótér, a régi és új házak szabálytalan illeszkedései közt: hintával és pingpongasztallal, pádon kuporgó öregemberrel, akinek kutyája tetszés szerint pacsit ad, miközben nyakát csavargatva veti gyanakvó szemét az idegenre. A ráncos gazda furcsa történeteket sugdos, ha megnyerted bizalmát: kikapós cigánylányokról, nyalka betörőkről és vendéglőkről, ahol — még kimondani is szörnyű — kutyahússal traktálják a gyanútlan vendéget. Fönn, a párkányon elkoszlott galambok burukkolnak, és élik négy évszakon át szerelmüket. Némelyik üres telken titokzatos csövek, kémények merednek elő a föld alól. Pincelépcsők vezetnek alá a föld gyomrába. Minden fá- és bokorcsoportnak megvan a maga feketerigó párja, ahogy minden utcának, háztömbnek megvan a maga bolondja: öreg, szakállas csavargó, vagy rikácsoló vénasszony, aki utánad hajítja seprűjét, és szitkokat szór rád, pedig sosem láttad még. Az alkonyi kéményeken rozsdás szélkakas csikordul. A téren bőrruhás, kék-zöld-lila-hajú motoros suhancok járnak körbe-körbe. Az ablakok mögött egy-egy falióra bon- dul. A függönyökre írva tört mozdulatok. Félhomályos kocsmákra találsz egy-egy romos házban. Fönn megkésett madarak árnyéka húz át a tűzfalon, miközben a sokarcú városnegyed sötétbe merül, az alkonyi harangszó emlékével és emléktelen lakóival. Sugárterápia Arcok maguk elé merednek Tudják mire várnak Mázsás árnyak Nem fürkészik egymás gondját A „SZÓ”-t ki nem mondják Nem néznek egymás szemébe Mégis mindent látnak Mázsás árnyak Elbújnának egymás elől Tudják a „SZŐ” megöl A kegyetlen „SZÓ”-t ki nem mondják Inkább elbújnának Mázsás árnyak Súlya alatt rokonszenvet Se vár sok csak szenved A kegyetlen „SZŐ”-t mind ismeri Tudják milyen adat Súlya alatt Rájuk mennyi esély talált Legyőzni a halált Kilincs a XVII. századból Lótakaro
