Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
1988. JÚLIUS 30., SZOMBAT PFsr % .»ift »>;/] 7 Apáti Miklós: Adott sokat (B. János úr verse) Van neki leánya nem is egy, de három tőié tanulhatom, hogyan kell megállnom unokáim közt majd, s hogy osszam szép magam, hogyan lesz a nincsből, s munkából a „van”. És lett neki immár hosszú virrasztása, füldrehajló ege. setét barázdája, szertehagyott s őrzött férfi-barátsága, rakott házainak földi s égi mása. Neki a kanál ím levest ád és dolgot, látni innen, ahogy versén elborongott: költő a munkást és munkás a költőt együtt éltesse mind e létet betöltő szabályszerű Or, ki mindenből ád bőven annak, aki munkál, s eszmél heverőn. Adott sokat, ha kért, nyilván mert kegyelte: Istenből s Asszonyból lett neki csak eggye. És persze Hazából, nehogy kifelejtsem, mint ez az ország őt a költői rendből. Előd László: Valackposta Ez a papír, amire most versemet rovom: fa volt, rongy volt, hulladék volt egykor — valaha élő fa! koronáján a Hold fénye járt lassú ütemű táncot s pergőt bokázott rajta a Nap, fehére s fénye tükrözik szememben most; történeteket sugall, ki békét s vihart egyaránt látott, cs értette — míg élt — a növényi világot, de titka már papírrá lett; most én írom rá titkomat: a lombom alatt rejtőző emberit, hogy el ne enyésszek itt, mint korhadó fa, földbe forgatott rongy vagy hulladék; kéregbe vésett vallomás ez a vers — lásd, föltámadott a fa! messzi koroknak őrzi üzenetem: én nem tűnök el, én maradok! fölöttem végtelen ég, szívemben csepp titok, s ha akarod: mind a tiéd...! Mókus Tudok egy mókustörténetet. Szfn- igaz. Meghallgatása példázatnak, tanulságnak igen hasznos lehet. A mókus, akiről szó van, kint él kertvárosban — tizenkét perc HÉV- vel — immáron egy esztendeje, barátom kertes házában. Hogy a mókus hány éves, nem lehet tudni. Tavaly tavasszal egy álmos hétfői délelőtt váratlanul s észrevétlenül érkezett. Egyszercsak az utcáról az egyik gyerek kiabálni kezdte: „Mókus van a fán!” A házban kőművesek, festők dolgoztak, s erre mind kiszaladtak a kertbe, oly friss volt ez a kiáltás, letették a malteroska- nalat, az ecsetet: meleg tavasz volt, virágtól habzó fák, nyitva az ablakok, s így szállt az a kisfiúkiáltás: „Mókus van a fán!” Csakugyan ott ült a mókus a lombok között. Honnét jött? Talán valamelyik szomszédos házból szökött meg, de hát későbben sem kereste senki, soha. Már egész kis csapat vette körül a fát. Az egyik kőműves a sapkáját dobta érte a magasba. A gyerekek hujjogatták, riogatták, de a mókus meg se moccant, ült a virágzó ágak közt. Ugyanis téves azt hinni, hogy a mókus amolyan nyuszi-gyáva állat — későbbiekben látjuk majd —, szabadlelkű, karmos kis erdőlakó, igaz, hogy szeretnivalóan félénk is, de hogy mikor félénk, ijedős, ezt is egyedül csak ő mondja meg. Kijött a házból az asszony is — kisbaba volt odahaza, ezen a tavaszon nem járt be dolgozni —, a fa alá állt, és tiszta örömmel, üdvözléssel felszólalt: „Mókus!” A mókus erre felcsapta szép prémes farkát — légtornász, bohóc virágzó ágon —, és hintát csinált, fel- hintázta magát egy másik ágra. Két lábra ült és várt. Lett erre zaj, taps, dobálózás. De már az asszony kiparancsolt minden gyereket, idegent a kertből, s a kőműveseket is küldte: „Mit hajku- rásszák azt a szegény állatot...” Szóval ismét csend lett, a kőművesek visszamentek a házba, az asszony is lassan elindult befelé. A mókus erre — pedig most igazán nem zavarta senki — nagy ijedten le az ágról, fel a falon, be a nyitott ablakon. Így került a mókus a házba. Nem kellett hajkurászni a lakásban. sem — hiába is lett volna minden hajsza —, megbarátkozott, berendezkedett a családnál, a maga módja, esze szerint. KALIGRÁF1A Például azon az első napon is bezártak a háziak minden ablakot, jaj, ki ne szökjön, addig maradjon csak meg nekik a szobában, míg valamiféle kalitot, mókusházat nem hoznak. Felesleges volt minden ablakzárás — édes, langymeleg vplt kint —, a mókus nem az ablakot kereste; megtalálta a fürdőszobát, s ott belebújt az egyik frottírköpenyegbe. Nem félelemből: ha közelítették, meg akarták fogni, nem menekült, karmolt, tűfogaival harapott. Csak épp ott vett ki szállást magának. Néhány napig a köpenyegben lakott, aztán amikor megérkezett a mókusház, odúval és motollával, kiköltözött az ebéldőbe, ott állították fel a virágállványok közt. A kálit ajtaja természetesen nyitva volt, a mókus akkor járhatott haza, amikor akart. Kint élt a lakásban a családdal. Szeles, viharzó, fruskaéletet élt. Fel a függönyre — nem tépte, szinte lebegett és szállt karnisról karnisra, mint egy légtornász —, le az asztalra, fiókba be, fiókból ki, ölbe, vállra, a hátra, nyakba prémnek, mókusnak, cirógató kedveskének. Főbérlőnek, családtagnak érezte magát. Egy hónap: már ismert minden fiókot. Legnagyobb szenvedélye a kutatás, kibontás, felbontás. A stoll- verkot papírjából kihámozta, de csak ímmel-ámmal ette. A csoki! Az volt az egy élete, egy halála. Ha csokis sztaniol valahol villant, egy ugrással ott termett, és repült is már vele a magasba. Bizalmas volt minFlamm János: Elmulasztott idő A tízórás komppal mentek át a szigetre és mivel M.-nek fél egykor kellett kezdeni a rendelőben, gyakorlatilag két órát tölthettek együtt. Leszámítva természetesen a ki tudja milyen, váratlanul felbukkanó akadály elhárítására fordított időt, mindazt, amit K. az utóbbi találkozásaikkor már mindig pótolhatatlan veszteségként élt át, sőt nehezen megszerzett javaiból való kifosztásaként. Előzetesen úgy állapodtak meg, hogy csak a komp kikötése után, a külső szemlélő számára mintegy véletlenszerűen futnak ösz- sze, de oly kevés gyalogos kelt át ezen a járaton, hogy K. feleslegesnek látta a konspirációt és az indulást jelző dudaszó után, azonnal M. mellé könyökölt a korlátra. Szótlanul nézte, ahogyan az asszony haját megborzolja a szél, ujjatlan nyári ruhája által szabadon hagyott karján észrevette azt a fajta lúdbő- rözést, amelyet néha az ő kiszámított simogatása váltott ki és ez a látvány, itt a kompon, anélkül, hogy hozzáért, vagy csak hozzá szólt volna M.-hez, torokszorítóan felvillanyozta. De M. szinte értelmetlenül tartotta magát megállapodásukhoz, nem vett tudomást K. jelenlétéről, fürkészően bámulta a fodrozó vizet és csak amikor már a kavicsos parton zökkent a komp és egymás után legördültek a teher- és személyautók, csak akkor fordult K. felé és arcán K. nem látott semmi biztatót. — Igyunk meg egy kávét — indítványozta a férfi és fesztelenséget mímelve három ugrással fönn termett a kapaszkodón és a büfé előtt bevárta az asszonyt. — Egyáltalán nem volt kedvem az egészhez — szólalt meg végre M. —, csak azért jöttem el, mert denkivel. De bizalmaskodni magával nem engedett. Felszaladt a vállad- ra, nyakadra, de ha meg akartad simogatni, megkarmolt, elillant. Egyedül csak az asszonytól hagyta magát dédelgetni. A vállán hordatta magát. A nyakán prém volt. Simult, dorombolt. A férj — irigykedte is ezt a kis szeretőt — az asszony mellé állt, s kérdezte: „Hogy hívod?” — „Mókus” — mondta az asszony. „Mókus” — ismételte a férfi, de oly olvadó hangon, hogy tudni lehetett, nem a mókus nevét tanulja, hanem az asszonynak vall: mókusom. A mókus, vagyis hát Mókus, családtag lett. Történetei — igen sok kedves és mulatságos esetet mesél a barátom róla — családi ügy, nem adom tovább, De a mostani! Kora tavasszal, ablaknyitáskor megszökött a mókus. Ki a kertbe. Utána a ház. Egyik fáról a másikra a mókus. Hívják, nem jön le. Ismeri az asszony — az ő mókusa — szalad be a házba, hoz neki egy tábla csokit. Mire visszajön, üres a kert, már az utcán hajszolják a gyerekek. A főtéren, a templommal szemben van egy óriási jegenyefa, arra szaladt fel. Kis csődület, dél volt, az asszony csak úgy kiskabát- ban. Kiált fel, mutatja a csokit. A mókus mint a villám le, kikapja a csokit, s vissza a fára. Jó móka — nevetnek az emberek —, de hát az ismétlődő ugyanazt — a motollát — csak a mókus nem unja. Elszivárog a nép, egyedül a fán a mókus, a fa alatt egyedül csak az asszony. Már délután. Sír, könyörög, új csokit bont, de a mókus csak nem jön le. Hűvösödik. Az asszonyon csak kiskabát. De nem mozdulhat: jaj, ha elveszne a mókus! A férj is hazajött már, az asszonyért is ment, dühös is, ott is hagyja. Aztán mikor már egészen sötétedik, a szél is feltámad, az eső is szemerkélni kezd: a mókus szépen leszaladt a fáról, fel az asszonyhoz, oda a vállához, bele a kiskabát melegébe. Viszi is az asszony szeretőn, boldogan, magához szorítva, ölelve, de vigyázva, mert már aluszik is a kis mókus a karjaiban. Odahaza aztán ... , Igaza is van a férfinak: a mókusnak kár sírni, könyörögni. A mókus ha fázik, ha fáradt, ha sötét lesz és fél, úgyis hazajön magától. megígértem.” Utálom a bujkálást ... Nem, nem magam miatt, én túlságosan — nyomta meg keserűen a szót — is szabad vagyok és független ..., de belőled sugárzik a bűntudat. Miattam! Gyűlölöm magamat! K. jobbnak látta, ha nem szólal meg, a magyarázkodás csak rontott volna helyzetén. Még tavasszal, kapcsolatuk felfelé ívelésének — most már sejtette, zenitjének — idején kölcsönadott M.-nek egy regényt, abban fordított volt a felállás: a férfi elvált és az asszony házas, és amikor visszakapta, látta, hogy M. megjelölt benne egy szakaszt, kegyetlenül igaz, rájuk is érvényes mondatokat. Ezek visszhangzottak, köztük mindannyiszor, ha M.-en úrrá lett az elkeseredés és a belőle táplálkozó düh elvetélt és kilátástalan viszonyuk miatt, és bár egyelőre belement az idő kiszámítottságá- tól eleve megrontott találkozásokba, újból és újból okot talált magának ezzel az öngyűlöletre. K.-t ezek a kitörések nem távolították el az asz- szonytól, sőt, mert bántotta, ha M. önmagát marcangolta, de az is, hogy M.-nek igaza volt, nagyon is jól ismerte őt, még inkább bizonyítani akarta szerelmét, meghazudtolva ezzel önnön gyávaságát. — Ideális helyet és alkalmat találtál, hogy végre ezt elmondd — próbálta cinizmussal elrejteni csalódottságát és elindult a sziget belseje felé, a fák közé. Remélte, hogy M. követi. A bokán fölül érő füvön, még a napsütötte helyeken sem száradt fel teljesen a harmat, és minél távolabb kerültek a kikötőtől és hatoltak be a zavartalanul pompázó természetbe, a madarak hangjától felerősödött csendet hallgatva K. annál inkább visszanyerte bizalmát és kezdeményező kedvét. Legföljebb, ha tizenöt perce kötöttek ki. Egy alkalmas helyen, aztán leterítette a pokrócot, a fürdőnadrágját már otthon felvette, levetkőzött és várakozóan nézett fel M.-re. — Fordulj el — mondta az asz- szony. K. félrefordította fejét, de csak azért, hogy a legmegfelelőbb pillanatban visszafordítsa és még lássa, ahogyan M. a fürdőruhába emeli már nem lányosán büszke, de még feszes mellét. Nem érezte magát csalónak, hiszen M. ismerte: nem tud lemondani erről a látványról. Itt. és most nyilvánvalóan nem ölelkezhettek. Ha elhagyatottnak is tűnt a hely, végzetesen megalázó lett volna bárki váratlan felbukkanása. Az ő cinkosuk a korai sötétedés, a sűrű köd, a holdat eltakaró felhő volt. Az asszony elkapta K. kama- szosan mohó nézését, ami nyomban átváltott a tettenérés zavartságába és megsajnálta. így, amikor K. hanyatt fekve karjával félszegen felé nyúlt, fölé hajolt, megcsókolta, és ezzel a váratlan gesztussal végképp megzavarta a férfit. — Következetlen és kiszámíthatatlan vagy — tört ki K. hevesen —, teljesen megbolondítaszl — Te meg egy kisfiú vagy, aki minduntalan rossz fát akar tenni a tűzre — nevetett M. elfogadva a nem bóknak szánt, de azzá lett vallomást. Ugyanúgy, mint azon a társas kiránduláson, amin a visszain- dulás előtt megvárakoztatták a többieket és felfedezték egymást maguknak egy eszpresszóban. — Hogy lehet, hogy egy ilyen asszony, egy ilyen nő egyedül él?! Hát vakok a férfiak?! — tört ki akkor is K. lenyűgözve és leplezetlenül elárulva, mennyire megbabonázta M. vibráló nőiessége. — Ezért a mondatért ma érde- ,mes volt felkelnem — válaszolt M. kacagva és megindultan, és ott a presszóban, mindenki szeme előtt csókkal köszönte meg a férfi szavait. És így jutalmazta meg a férfit, valahányszor, ha a szájára váró szájon s szemében felfedezte nőiességének tükrét, és így döbbent rá egyre mélyülő fájdalommal, hogy csak illúziót kap, nem a valóságot, mint a nagybeteg a kórházban, akit megérint és percekre kiragad állapotából a látogatók jelenléte, és akit távozásuk még inkább szembesít magárahagyatottságával. K. összefonta karját a feje alatt, behunyta szemét. Itt van mellette az asszony, akinek érintése eltéko- zolt évtizedeket sűrít pillanatokká, aki változó, mint ez a folyó, dühös és szelíd, kiárad és visszahúzódik, elszürkül és felragyog. Megkereste az asszony kezét, eljátszott körmeivel, feljebb csúsztatta ujjait, csuklóját kereste, aztán az ütőerét, hogy érezze szívdobbanásait. M. könyökére támaszkodva nézte a férfit, mástól meglopott szabadságát, hagyta ujjai motozását, de hogy szívverését tapintotta, az imént elfeledett keserűsége fellobbant. Nem mondta ki, nem mondhatta ki azt, amit akkor érzett, amikor a férfi mellékönyökölt a kompon és magán tudta tekintetét: minden megvan benned ahhoz, hogy szeresselek, kivéve egyet, az erőt, hogy megfogd a csuklóm és magaddal vigyél, messze, el innen bárhová, hogy megint felemelt fejjel vállalhassam magamat. Ehelyett finoman lefejtette karjáról K. ujjait és lágyan szájon csókolta. — Lemegyek a vízhez, egy kicsit megmosakszom — mondta, aztán észrevétlenül összefogta ruháját és felállt. . K. elszunnyadt. Amikor felriadt, nem tudhatta, percek vagy egy ór.; is eltelt M. távozása óta. Nem látta az asszony ruháját maga ' mellett. Sebtében magára kapta nadrágját, ingét, hóna alá a pokrócot és végigfutott a fák között. Kétségbeesve rohant a kikötőhöz és útközben hallotta még a komp indulását jelentő dudaszót, a feldohogó motor zaját. M. a távolodó komp korlátjának támaszkodva állt, a fodrozó vizet bámulta éppúgy, mint mikor átjöttek. Nem fordult vissza. K. az órájára pillantott. Még rengeteg idejük lett volna... RAJZOLÓ TOLL. (LIPTÁK GYÖRGY VAZLATFÜZETÉBÖL) Kőbányai György:
