Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
1988. JÚLIUS 23., SZOMBAT PEST « .Wíí. VE! 7 í Szentkeresztl fák Cs. Kovács László rajza Szepesi Attila: Alvó lány Birkás Erzsébet: Síkföld Fölissza arcod az éjszaka, árnyéka és harangszava. Akár a vétlen üldözött, alszol sötét indák között. Hallik távol sugár zene. Figyel az éj: egy pók szeme. Álmodnak kormos szárnya van, lélegzeted árnyéktalan ..; A szoba-csönd csurig üres, az üresség félelmetes: álomi szörnyek ellepik, holtak szakálla ütközik. Boszorka röppen,' denevér, holtak arcán csurog a vér. Fölöttük bősz ördögpofa borongó cápa-vigyora. Kilógnak éles fogai Derengő álmod leskeli, míg mozdulatlan és meredt arccal úszol az éj felett. Áspiskígyó ül ajkadon, varangyosbéka válladon. Melled halma kidomborul, ibolya-árnyék borong alul... Köréd szörnyek serege gyűl — te ragyogsz mégis egyedül. Végtelennek tűnik a látóhatár. Ölelkező jegenyék törik a sikot. Apró tanyák rogyadoznak szétszórtan. Gémcskút kávája nyikorog a szélben. Az elnyúlt réten tehéncsorda legelészik. Delel a Nap, tikkasztó a nyári forróság. Ezüstkék felhők élesen vibrálnak. A tág mezőn piciny virágok ülnek a fűben. Itthon vagyok újra. Déli harangszó csöndből ébreszti a falut. Sokáig harangoznak. Mindenki ebédhez készülődik. Az aratók is. Meleg van, harminckét fok árnyékban. Forró ez a júliusi vasárnap. Kinn ülünk a kertben, az árnyékot adó fák alatt. Együtt a család Boldog vagyok. Jó érezni szüleim, testvéreim szerctetét, a friss levegőt, a violák, estikék bódító illatát. Néhány órán át visszafutunk a múltba, elidőzünk a megtörtént események felett Ismét bejárom gyermekkorom titkos útjait: a kanyargó dűlőutat a vasút mellett, a búzatáblát a falu végén. A síkság csupa fény, ragyogás. A Nap lángoló parázs az égen. A távoli hcgyvonulat ködellő kékségbe bújt. Futnék az eliramló messzeség után. Ha a Fél Imre nincs, nagybátyám lett volna a falu bolondja biztosan. Kerülték is egymást, mint másnapos ember a tükröt; ki akar magára ismerni, ha nincs benne öröm? De míg Imrére a föld rászakadt gyerekkorában, nagybátyám csak úgy érezte, hogy a föld szakad rá — felesége elhagyta, a három gyerekkel együtt, s hiába vette el másodszorra is, elhagyta újra. Mint a gyengék, inni kezdett, s még gyengébb lett. Amikor harmadszor vette feleségül a feleségét, s az harmadszor is elhagyta, akkor kezdtek el mutogatni a háta mögött. En mindig szerettem a nagybátyámat, apám helyett az apám testvérét. Az állatok megnyalták a kezemet, a gyerekek rámosolyogtak, s a félbolondok bárgyú szemében felismertem magam, aki de jó, hogy nem én vagyok. A hétfőim meg a szerdáim a Fél Imréé voltak, a keddjeim meg a csütörtökök a nagybátyámé. Szerettem volna a pénteket közösnek, de a Fél Imre meg a nagybátyám nem jöttek ki egymással. Az a hülye, mit akarsz azzal a hülyével, dadogta a nagybátyám, szavai fürödtek a nyálban és borszagúak voltak, attól nem lehet tanulni semmit, a Fél Imre bólogatott, amikor elmondtam neki, ummgatott, hogy így van, de én tudtam, hogy fájt neki, amit a nagybátyám mondott, mert a Mu- tyuklit nemsokára megmérgezték. Ez ki, kérdeztem. Kedd volt, a nagybátyám napja, és az ágyában egy Deák Mór: A kútásó választási malac feküdt elégedetten. Messze járhatott álmában, mert csak percek múlva tért magához: megölelte a malacot, ahogy a legkisebb fiát szokta, s azt mondta teljesen természetesen: „Ez? Hát ez a Mu- tyukli.” Így vált a Mutyukli családtaggá. Megszerettem én is. Okosabb volt, mint bárrrielyik kutya — örökké nagybátyám nyomában járt, szót fogadott neki, s amikor már a mázsát közelítette, akkor se merte megkérdezni senki, levágjuk-e. A kocsma előtt ült, nagybátyámat várva, amikor ráfestettem az oldalára, hogy MUTYUKLI, ott látott meg a Fél Imre, akinek a hétfőit meg a szerdáit áttettem keddre meg csütörtökre, hogy mindig a Mutyukli- val lehessek. Haragszol rám, umm- gatta a süketnémák jellegzetes torokhangján Fél Imre, mér nem jössz? A Mutyukli miatt, öleltem át a disznót, nekem most már kedd előtt kedd jön és csütörtök után csütörtök, te egyébként is hülye vagy, és nem lehet tőled tanulni semmit, vágtam a szemébe, mert haragudtam rá, hogy neki nincs malaca. A nagybátyám is megmondta. A Fél Imre bólogatott,' s reggelre Czakó Gábor. Csángó rémmesék Elfelejt, akit elfeledtünk (l) A Szeret selymes partján, hol lanka dombot ér, és zöld a fű, és kék az ég, de madár ottan nem jár, legfönnebb csacsog együgyű éneket, no, ott játszódott egy csángó fiúcska. Épp kerek 77 kilométerrel túl a magyar nezettudaton. Helybéli volt évezrede, akár a habok közt bukfencező ke- szegecskék. Magyarországi utazók lappangtak arrafelé benszülöttes cájggúnyában.’ Mert bizony, ha észrevették volna őket a milicisták, menten kiakolbólí- tották volna őket az országból. Örökkétig és testvériesen, mint az egyik helsinki aláíró a másikat. Hát még ha tetten érték volna őketl Hajajaj! Le sem merem írni, a két elvetemült turista a legfertelmesebb aljasságra vetemedett: beszélgetésbe vegyült a gyermekecskével. Erről-arról, keszegek kapásáról, időjárásról. No, amikor már úgy találták, hogy összemelegedtek, megkérdezték a fiúcskát, aki máskülönben iskolába járó volt, nyílteszű, megtanulta, amit lehetett, no megkérdezték tőle, hogy jól érti-e az ő beszédjüket. — Értem isz, értem isz. — És mi értjük a te szavadat? — Értik. — Szerinted miféle nép lehetünk? Elgondolkozott a gyermekecske, fürge eszét végigszalasztotta a leckéin, a hallotta híreken, a tanítónő pofonján, amikor véletlenül az otthoni nyelven köszönt neki. Hiába. De hogy a válaszolásra erőst nógatták, ki bökte: — Polyákok. Nevek, nevecskék (2.) Ki tudja ma már, hogy Ferdinánd király okos ember volt-e, vagy nem? Annyi bizonyos, hogy alföldies székvárosába sosem tervezett tengeri kikötőt, viszont a rendetlenséget utálta már porosz gárdatiszt korától. Különösen azt nem szenvedhette, hogy az egyik ember ilyen nevet hord, a másik meg olyant. Például a szép Moldva tartományban az egyik ember magyarul nevezkedik, a másik olájul. Jegyezzük meg gyorsan, hogy az oláj szónak arrafelé még manapság sincsen semmi bántó csengése, miként a Hohenzollernnek sincs, ahogy őfelségét von haus aus hítíák. No, Ferdinánd király emberei az első háború után kihirdették, hogy mostantól vége a csángó összevisszaságnak: ezután mindenkinek szép oláj neve lesz. A rendelet teljesedésbe ment, és érvényben is van a mai napig, mert a kontinuitás legalább annyira fontos, mint a rend. Azóta a csángó ember két névvel él. Egy olájjal az irataiban, a hivatalokban és a fejfáján, a másikkal a családjában, meg a barátai között. Nem csoda, hogy messziről érkezett utazó ottan zavarba jön, ha például Farkas bá’ után érdeklődik. — Farkasz? Farkasz? Az csak az oláj neve. — Node a Farkas magyar névl Kacag erre a helybéli. — Dehogysze! Az ő neve magyarul Pipászl Az Isten szaga (3.) , Hírlik, hogy egy időben az Ür hátat mutatott a csángóknak. Ők azonban nem fordultak el tőle. Benedek Márton onesti orvos pedig egyenest elhatározta, hogy papnak áll. Így is történt. Magányosan folytatott teológiai tanulmányairól egy külországi útja során vizsgát tett és pappá szentelték. Hazatérvén szívén viselt reverendája fölött meghagyta fehér köpenyét, és titkon misézni, gyóntatni kezdett az anyanyelvén. Mi tagadás, magyarizált. Titokban persze, de amikor egyszer beteg lett, és operálni kellett, bizony benne felejtették a nagyollót. Meg is halt szépen, és eltemették illendően. Eddig rendben lett volna a dolog, hanem a szomszéd, aki a Benede- kék kútjára járt, beleszagolt a vízbe. Megdobbant a szívé: Iszten visszafordult! A víznek rózsaillata volt. Menten szétneszült a hír a faluban. Sürgött a nép csöbrökkel, vödrökkel, hordta a vizet, és mindenki úgy találta, hogy rózsaillatú. Özönlöttek a szomszéd falvakból, messzibb környékből is a kíváncsiak, az ájtatos szívűek, akik nem adták föl a reményt, hogy a gazolinbűzön és pacsulin túl is van világ. A hatóság nem állhatott tétlenül feladata magaslatán. Noha e mártírillatú história kissé mellévágott a szokásoknak, hamar kitalálódott a megoldás. A milícia körülfogta, a tűzoltóság kiszivattyúzta, a szanitéc kimeszelte a trunki Benedek-kutat. Éjjel-nappali őrséget állítottak melléje, hogy mindenféle suskusnak elejét vegyék. Eltelt egy nap, eltelt kettő, a víz visszaszivárgott. A népek leeresztették a vödröt, fölhúzták, megbűzölték. És úgy találták, hogy ugyanolyan véilanúrózsa-illata van, mint annakelőtte. Aki nem hiszi, járjon utána! a Mutyukli halott volt. Megmérgezték, ordította sírva a nagybátyám, a felesége háromszor elment, mind a háromszor néma maradt, megmérgezték, zokogta, s annyira berúgott, hogy leesett a szalma tetejéről, a pótkocsiról, amin kocsikísérő volt. Amikor magához tért, „csalánba nem üt a ménkű”, morogta az orvos, „még hogy kórház, kialussza magát, és kutyabaja”, csodálkozva nézett körül, mintha nem ismerné meg a saját házát, amit pedig any- nyira szerettem, hogy nagy betűkkel ráírtam az utca felőli falára: A NAGYBÁTYÁM HAZA, meg talán azért is, hogy könnyebben hazataláljon. Csak akkor derült föl az arca, amikor meglátott, és megismert, „túl közel volt az ég”, intett magához, s súgta a fülembe, „ez a malac jobban szeretett engem bárkinél, túl közel kerültem az éghez, amit nem szabad, és lezuhantam.” A Fél Imre akkor már régen kutat ásott, és valahogy nem is csodálkozott, amikor egy keddi hétfőn elmentem hozzá, hogy dolgozna-e együtt a nagybátyámmal. Vigyorogva bólogatott, mondta, mondta a süketnémák nyelvén az örömét, s én elgondolkoztam, hogy vajon azért ás kutat, mert egyszer már rászakadt a föld. „Nem fölfele törekszem”, mondta a nagybátyám, „magasról nagyot lehet esni”, keze kérges volt az első napi kemény munka után, „van, aki kifele néz, hogy meglássa magát, van, aki befele”, értetlenül néztem, de ez nem zavarta, ilyen és ehhez hasonló mondatai miatt már régen szájára vette a falu, „űrhajós már nem leszek, én nem hagyhatom el ezt a földet, hát megnézem, mi van benne. Megnézem, mi van benne.” Részeg volt akkor is, amikor Fél Imre véletlenül állba vágta a vödörrel. Térdig már ért a víz, alakult a kút, az iszappal telerakott vödör beleragadt a sárba. Rángatták, a Fél Imre fönt, a nagybátyám a kútban, s amikor lehajolt hogy jobban tudja húzni, a vödör hirtelen kiszabadult. Ma már nem tudja senki, mi történt, csak Fél Imre, de az meg nem tudja elmondani, meg különben is börtönben van. A nagybátyám elájult, és belefulladt a térdig érő vízbe, míg Imre segítségért szaladt. így most már szabad a hétfőm is, a keddem is, a szerdám is meg a csütörtököm. Hétvégeken néha látom a sírok közt ücsörögve a nagybátyám gyerekeit a feleségével, aki háromszor elhagyta őt. Szépeket mond az asszony, ilyesmiket, hogy „ne felejtsétek el apátokat soha, jó ember volt szegény”, s bár nem beszél arról, hogy aki befele néz is, bámulhat a semmibe, ilyenkor boldog vagyok Boldog, mert nem tudja, hogy a Mutyukli jobban szerette a nagybátyámat még őnála is.
