Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
mr • .Wilt/j 1988. JÜLIUS 16., SZOMBAT Szellemek utcája Minden ellenemre van. Én nem kívánok többé táncokat, Olyat nem tudsz mutatni pajtás, — nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni, Sem zenét, — minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatók. Az életem javát sötétben töltöm el, A mélyen elrejtező, néma férfikort. E sugallat hűvös. — Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka És abban minden lobogásban volna, — hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait A semminek ... mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez! S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is És régi, kipróbált szíved kutyáknak vettetik. Igen, — szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét, Szédítő, teljes napsütés: aranyrózsáidat... Mi mindent szerettem, már nem tudom. Boldog forróság volt nékem ez a földi tűz, Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát Képzeltem hozzá... S ma már éjszakám: Egyetlen teljességem. — Ne higyjétek, nem sóhajtok, Sőt feledni vágyom minden múltamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban, Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? — Sötét vagy-e? Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmúlás! Egy hellenista arab költő búcsúverse Ö én völgyem, hegyem, S ó én szép, barna feleségem, S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat, S ti éjszaka örvényei s fekete tiizei szívemnek, S félelmek anyja, te hármas Hekaté, — Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom, S nincs gyermeki báj, amely kicsalna síromból S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné Mert néma lettem, mint a föld, S néhány évszázad múlva felszánt a földművelő S csontjaim porát a szél összekavarja. ajkam, Száz éve született Füst Milán Boldogságos szomorúság A feleségem története A magyarokho; Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok S azt meg keli védened. Hallgass rám. Egy láthatatlan lángolás Teremtő meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod: Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog cl. ha rágondolok is. Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott E nemes-szép alakzat... Rossz idők futottak el feletted, Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak, Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték világodat, Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, — majd a vad burjánzás Mindent ellepett utána, — oly termés volt ez e térségeken emberek! Hogy üszőkké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie ... De légy türelmes, — szólok hozzád, — vedd a Libanon ös cédrusát, e háromszázezer éves szüzet, — rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre Tekintsed őt, — türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong. De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben Kibonthatja gyümölcsét c nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt. Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam! Én prófétáktól származom. a Kimeietien peiegseg nosszu évek óta akadályozza őt a mozgásban. Éjszakára a fal melletti, párnákkal púpozott heverő a szálláshelye. Hiába kapta vissza a háború után katedráját az egyetemen, melytől az ellenforradalom fosztotta meg, végül az egyre rosszabbodó állapota a nyugalomba vonulást parancsolta számára. Pedig sokáig — közel lakván az egyetemhez — tanítványai áldozatos segítsége még elég volt ahhoz, hogy legendás Sha- kespeare-előadásait megtartsa. — Ma már képtelen volnék erre. Fáradt és é«yre1 betegebb vagyok. Még a muzsika sem gyönyörködtet, a képzőművészet sem — mutat körbe a lemezek tartójára, és a komoly csendet vigyázó képekre. Pedig talán nem is olyan régen mennyire, de mennyire érdekelt minden. Míg hallgatom, ismét személyes környezetének összhangja kap meg. Költé- ! szetének biblikus mélységekből feltörő hangja a modern szabadvers hangszerelésében. Ugyanez árad a szoba mindégyik szegletéből, s szavai Az elmúlás kórusa, meg a többi vers látomásos sorait, érzéki áradását, a kínzó öngyötrődést, lírájának emlékezetes élményeit idézik a látogatóban. — Amióta befejeztem a Parnasszus felé című regényemet, immár néhány esztendeje nincs új témám. Pedig érzem, most úgy tudok írni, ahogyan kell. Nem szalad el a toliam, képes vagyok csak a lényegre ügyelni; a szavak kínálkoznak önként, de hát az a téma ... Voltam már így máskor is életemben, de akkoriban még nem számoltam az időt, most már bizony az utolsó tartalékaimat élem fel. Közben többször is cseng a telefon. Barátok, ismerősök keresik. A külvilággal ez a legfőbb kapcsolata. A színház titkárnője például arról értesíti, hogy drámája, a Negyedik Henrik király az ötvenedik előadás felé közeledik. A hír felvillanyozza. Mielőtt letenné a kagylót, kéri, hogy az ő nevében is köszöntsék a két főszereplőt, a nagyszerűen játszó Gábor Miklóst és Dómján Editet. Különben szeretne ott lenni az előadáson, mint ahogy minden erejét összeszedve a bemutatón is megjelent. — Kaptam még egy drámát ajándékba a rendezőm. Pártos Géza jóvoltából A Catallust. Én régen elvetettem, több szempontból nem éreztem tökéletes alkotásnak, éppen azért, mert nem tartottam érdemes szülöttnek, sohasem adtam ki. A Nyuaatban jelent meg, onnét ásták ki. Többen is elolvasták, megnyugtattak. hoay ne aggódjam, mert tévedtem. Remélem, nekik van igazuk. Mindenesetre a bemutatón — ha akkor erőm engedi — nagyon szeretnék ott lenni. Ez a vágya azonban sajnos nem teljesedett be. Egészségi állapota- rohamosan romlott. Még jóformán két év sem telt el, s a magyar irodalomnak e kiváló alkotója végleg lehunyta szemét, néhány nappal hetvenkilencedik születésnapját követően. Szombathelyi Ervin — Milyen édes vagy így részegen — kacagott rajtam a feleségem, és nem győzött biztatni, hogy meséljek neki még, hol voltam, hogy mulattam, mit csináltam az éjjel. És még és még, holott ömlött belőlem úgyis a szó ... Ám egy furcsa ravaszságot is tapasztaltam ugyanekkor magamon. 5 ez azért nevezetes, mert nagyon jólesett nekem ez a ravaszság, szinte jobban, mint a becsület. — így kellene bizony élni — mondtam én magamnak —, mert így talán lehet is. Még részegebbnek tettettem jgyanis magam. S minthogy ilyenkor felelőtlenül lehet locsogni, azt tettem tehát, éberen figyelve mind ; közben szavaim hatását gömböiy- ded, pici feleségemen. Olyan volt, mint a gubanc. összekuporodva feküdt a rózsaszí- iű díványon, kék pizsamában, könyvek és cigarettacsutakok közt, mintha ő is átzüllötte volna ezt az éjszakát. S mondom, akár a gubanc, mint egy kék színű gombolyag, amelyet megtépáztak a macskák. És ennyi az egész? — kérdeztem ;n. — Ezt szeretem? — S mondha- ;om, nem győztem csodálkozni maiamon az éjszaka hatalmas tüneményei után. Hogy ezt szeretem. De valami nyomás is volt ugyanakkor a szívemen, amely arról szólt, logy hiába kalandozom én, igaza /an Miss Bortonnak, ettől a semmiségtől úgyse tudok én már megszabadulni. S e megállapítás oly tisztán és ünnepien állott előttem e csendben: — a részegség ünnepi csendjében, s ebben a különös reggeli fényben — mert felhúztam a redőnyöket is, s csupa fénnyel telt meg a szoba ..., iogy szinte hallani véltem a hangomat, amint összevissza beszélek. Mintha nem is én volnék. Elmeséltem neki a két nővel való salandomat, mégpedig a következő változatokban: Hogy két milliomosnő, akikkel Kodor ügyeivel kapcsolatosan kerültem össze az éjjel — a nevüket lem jegyeztem meg, most se tudom, «csodák, nyilván valami szabadon íóválygó lebernyeges keselyűk — mondtam én — de szépek, mint az álom madarai, esküszöm erre —, s itt esküre emeltem a kezem —, az egyik molett madár, a másiknak a dereka olyan íves, mint a hegedűé ... (E szónál roppantul kacagott a feleségem — maga költő, maga költő — sikította. — Madár és hegedű — sikította —, maga édes. — Minthogy ezek a franciák pontosak ám.) — És ez a két különleges madár, esküszöm ... (s itt újra esküre emeltem az ujjam) — mind a kettő megkérte a kezemet az éjjel — meséltem neki szomorúan. — Vagyis, én most már mindenkit meghódítok ám, mert hódító ember lettem, vegye tudomásul — tettem hozzá néminemű mosolyok közt. A feleségem, persze, majd legurult a díványról. — Te édes, te cukros — jajon- gott, és a kis véknyát fogta megint. — Jaj, az oldalam — kiáltott fel hirtelenül, s az arca eltorzult. Mert a derekával csakugyan volt egy kis állandó baj néki, semmi lényeges, isiászféle vagy ilyesmi —, s mihelyt neki baja volt, annak mindjárt én voltam az oka. — Fáj — mondta most is szemrehányóan, és befordult a fal felé. Még az arcát is eltakarta előlem. Elhallgattam tehát, s dülöngélve kezdtem el vetkőződni a csendben. Egyszer csak hallom: — Hogy volt az? — És hallom ám, hogy kuncog a takarója mögött. Erre hát újra nekikezdtem. Elmondtam neki kétségeimet, mikor az egyik lábacska véletlenül megnyomogatta kicsit a lábamat az asztal alatt (persze, ki szépítettem a dolgot), majdnem ugyanakkor pedig valami kezecske is meghuzigálta a kabátom szárnyát — meséltem én —, mii)t valami gonosz kis szel- lemesasszonyok az erdőn. — És maga? — kérdezte pislogva. — Én hát följebb szorítottam kicsit a cipőmet, ami természetes is .., Ez csak természetes, igazán. — Jaj, minek nevezzem, mfnek nevezzem, imádom — visított a feleségem. (Minthogy a szerelem úgy érdekelte őt — mindennél jobban, s persze minden, ami körülötte tenyészik.) Hát erre folytattam. Elmondtam, hogy mind a ketten feketében voltak (Kodort persze kihagytam a dologból — mármint hogy az ő szeretője az egyik — minden ilyesmit), majd így szőttem- fontam tovább szavaim fonalát, egyre nagyobb részegségre serkentve magamat: — Viszont mit csinálhatok kettővel egyszerre, nem igaz? — S mintegy tanúságul hívtam az egeket. — Hogy vegyek el egyszerre kettőt feleségül? — Jaj, Istenem. Hát muszáj mindjárt elvenni? — esedezett a feleségem. — De mikor akarták. — Hogyhogy akarták? Hogy elvegye őket? — Ha mondom. Űri szavamat adom. Vagy mégse hiszi? A szavam csak megér még valamit... S itt elhallgattam. — Hát nem mondta nekik, hogy nős ember, hogy van már egy felesége? — Hogyne mondtam volna. — És azok? — Mi az nekik? Amerikában könnyen megy az ilyesmi. (Ügy forgattam a dolgot, hogy amerikaiak voltak.) Biztosan azt gondolták, ha van is már egy feleségem, otthagyhatom a kedvükért... Ezt így kimondtam. S itt álljunk is meg, mert itt nagyot fordult az élet. Elég nagy csend is támadt a szobában e szavak után. A feleségem ugyanis felült a díványon, felkönyökölt. S előbb rágyújtott. mélyen szívta be a füstöt, azután így szólt: — Egyszóval, megint sikered volt, gratulálok. — És nevetett, könnyedén, alig észrevehetően. Majd ábrándozva, tűnődve: — Milyen érdekes, épp tegnap kérték meg az én kezemet is. — Mondom, ezt csak úgy mellékesen vetette oda. mint aki tűnődik. Viszont hozzátette, ezt a különös szócskát is: — Elenged? niségéhez ez a környezet illik. Már egy korábbi lakásáról följegyezte egyik költőbarát, hogy otthoni munkahelye kemény és magányosan vívott csaták színhelye, állandó tusakodás a papírral és a tollal. Csak a derengő világot adó háromágú karos gyertyatartót hiányoltam mostani környezetéből. Különben barna faburkolat körben, az ablak előtt könyvek közé temetkezve ül karosszékében a költő. A falakon Rippí- Rónai, Bernáth, Gulácsy egy-egv képe. Vivaldi-, Bach-lemezek az egyik kis asztal sarkán. Két esztendővel halála előtt jártam utoljára Füst Milán budai domboldalon lévő lakásában, akinek most száz esztendővel ezelőtti születésnapjára emlékezünk. Kint rügyfakasztó, virágnyitó tavasz, bent félhomály, ünnepélyes csönd. Az egész klastromi kápolnára emlékeztet, hol magános pap, magánosán végzi napi szertartását. Ennek a hangulatától mindvégig nem tudok szabadulni, amikor benyitok Füst Milán dolgozószobájának az ajtaján. Tulajdonképpen nem lép ttféjf 'igazán,“‘filézed egyé-
