Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-15 / 142. szám
4 1988. JÜNIUS 15., SZERDA A reformlíonyha nem hódit Napirenden a közétkeztetés Gyermekkoromat egy dunántúli faluban töltöttem, az osztályban majd minden gyerek napközis volt. Csak az nem, akinek otthon volt a nagymamája, s volt ideje mindennap finom házi koszttal várni az unokáját. Ámbátor a tízórai, az ebéd és az uzsonna a napköziben is nagyon ízletes volt, leginkább azért irigyeltük a hazajárókat, mert nem kellett délután is az iskolában ülniük, szigorúan megtanulni minden másnapra feladott leckét. Manapság azonban legendákat, dehogy is legendákat, rémmeséket hallani a napközikről, különösen az étkeztetésről. Írásos dokumentum is készült erről nemrégiben Szi- getszentmiklóson, ahol a Fogyasztók Tanácsa vizsgálta meg a közétkeztetés helyzetét. Meghurcolt eledel Három témakörrel foglalkoztak, a diákok — ide lehet sorolni az óvodai és bölcsődei étkeztetést, a nyugdíjasok ellátásával és a speciális, diabetikus étkeztetéssel. Tulajdonképpen az összes nagyobb vendéglátóra kiterjedt a vizsgálat a Sport vendéglő kivételével. Így felmérték az Erdős vendéglő, az Árpád és az Aranysas munkáját. . A szigetszentmiklósi gyermekek közül egyedül a böl- csődések fogyasztják azt, amit helyben főznek, s mint az köztudott, igazából ez a legjobb megoldás. Azért csak az az ebéd a legízletesebb, amit nem kell messzire szállítani, amit nem kell újra melegíteni. Azt, hogy küllemében milyen változásokon esik át a „meghurcolt” eledel, azt talán nem is kell ecsetelni. Így az a néhány nyugdíjas is jól jár, aki a bölcsődében ebédelhet. Bár ez összesen csak 163 személyt érint. Koránt sincsenek ilyen jó helyzetben a város óvodásai, hiszen a 784 gyerek közül csak a fele eheti azt, amit az óvodában főznek, a többi a Csepel Autógyárból kapja az ebédet. Márpedig a gyár igazán nem arra rendezkedett be, hogy a fejlődésben levő apróságok tápanyagigényeit kielégítse. Valójában a felnőtt dolgozók szükségleteinek megfelelő étrendet állítanak ösz- sze, s így nem is nagyon lehet azon csodálkozni, hogy az óvónők felhívják a szülők figyelmét: etessék otthon a gyerekeket, ha azt akarják, hogy vifamindús, a kor követelményeinek megfelelő táplálékhoz jussanak a kicsik. Az iskoláskorúak a legváltozatosabb helyekről érkező meleg étellel laknak jól. Egyedül a kettes iskola nebulói vannak abban a szerencsés helyzetben, hogy az oktatási intézmény falain belül készült ebédet fogyasztják, de a hármas iskola diákjai már az Árpád étteremből hozott élelmet kapják, s az egyesben tanulók pedig a Csepel Vendéglátóipari Vállalat főztjét fogyasztják. De ezt sem akármeddig! Hiszen csak az első, második, harmadik és negyedik osztályos tanulók részesülhetnek az iskolai étkeztetés előnyeiből. Az ötödikeseknek s a nálunk nagyobbaknak már valamelyik vendéglőbe kell befizetniük, Túlterhelt éttermek Az ideálisnak éppen nem mondható helyzetet tovább rontja az a tény, hogy maguk az éttermek is rendkívül túlterheltek. Végül is a helyiség és a felszereltség korlátokat szab, s nem lehet növelni az elkészített adagok mennyiségét a végtelenségig. Annál is inkább, mivel a működési engedélyben meg van határozva, hogy mekkora teljesítményre elegendő egy-egy vendéglátóipari egység. A túlzott mennyiségi követelmények, a leterheltség pedig — jól tudjuk — nem szolgálja kedvezően a' minőséget. De míg egyik oldalon a túlterheltség okoz gondot, a tavaszi és téli szünetekben kihasználatlan a kettes iskola konyhája. Ilyenkor jóval kevesebb gyerek veszi igénybe a napközis ellátást. Szerencsére már felvetődött egyesek fejében az a teljesen kézenfekvő gondolat, hogy Ilyenkor a többi iskolák étkeztetést előfizető diákjai is a kettes iskolában ebédeljenek. Igaz, ez ebben a pillanatban még csak elképzelés, hogy ebből valóság legyen, szükségeltetik még egy-két egyeztetés, megbeszélés, tanácskozás. Remélhetőleg a következő tanévben ez a kérdés megoldódik. Néhány szót feltétlenül kell ejteni a nyugdíjasok ellátásáról is, annak ellenére, hogy igazából nem számottevő a város közétekeztetésében. Mint a vizsgálat megállapította, legjobban azok elégedettek, akik a bölcsődében ebédelnek, s bár az Aranysas személyzete is minden tőlük telhetőt megtesz az idősekért, itt néha akadnak gondok a minőséggel, ami szintén a túlterheltség rovására írható. A harmadik terület, amivel a Fogyasztók Országos Tanácsának szigetszentmiklósi aktivistái foglalkoztak, a speciális vagy diabetikus étkeztetés helyzete volt. No, ezen nem sok vizsgálnivaló akadt, hiszen ilyen gyakorlatilag nincs a városban. Pedig elég szép számban található cukorbeteg a településen, s főleg a magukat nehezen ellátó idősek között. Sajnos nem a leg- rózsásabb a helyzetük. Igaz, az A la carte étterem vezetője, Ratkó Kálmán többször próbálkozott megnyerni a helybelieket a modern, vagy reformkonyhának, de inkább csak az érdeklődés nagy, a vásárlók már kevesebben vannak. És ami nincs — Tartottunk a hármas iskolában salátabemutatót, néhány ínyencségen keresztül próbáltuk megismertetni a miklósiakat a reformkonyhával, de igazából erre nincs lehetőség — mondja Ratkó Kálmán. — Nehéz beszerezni az ételek elkészítéséhez szükséges alapanyagokat és valljuk be őszintén, az is drága. Ügy tűnik, hogy egyelőre mi nem tudjuk egészségesebb étkeztetésre szoktatni a város lakóit. Az imént felsoroltak alapján kiderül, hogy vannak még hiányosságok Szigetszentmik- lóson a közétkeztetés terén. De javul-e a helyzet, várható-e valami változás? Ezt kérdeztük meg a város pénzügyeinek legavatottabb ismerőjétől, Szadai Erzsébettől, a tanács pénzügyi osztályának vezetőjétől. — Szerencsére biztató hírekkel szolgálhatok. A most épülő középiskolában készül egy ezeradagos konyha, ami el tudja látni az iskolákat, így csökken az éttermek túlterheltsége. A konyha 1990- ben nyit. Fiedler Anna Mária Ügyeljünk a sorrendre! Ülésezők illemtana Az egykori lovas nemzetből gyűlésező ország lettünk. Pedig figyelmeztet egyik bölcs népi mondásunk: A sok beszéd megeszi a dolgot. Számos (illetve: számtalan) értekezlet kezdődik ezzel a megszólítással: „Kedves elvtársak, kedves elvtársnők!” A levezető elnök vagy előadó — bár szándéka nyilván tisztességes — megsértette anyanyelvűnk hagyományait és — hallgatóit. Az elvtárs megszólítás a 19. század első felében született a munkásmozgalomban. Eredetileg csak ez az egy szóalak létezett, jelentése ugyanis magában foglalta a nőt is, a férfit is. A latin eredetű kolléga a német nyelvben párt kapott: der Kollege (kartárs, munkatárs), die Kollegin (kartársnő, munkatársnő) — ennek mintájára jött létre az elvtárs „bordájából” az elvtársnő. (Az eredeti kétneműséget őrzi például az élettárs, diáktárs, mivel nem használjuk az élettársnő formát.) Bár magyarosabb, tehát ajánlatosabb a Kedves elvtársak! összefoglaló megszólítást mondani, ha valaki mégis követi (mert követheti) a mai gyakorlatot, akkor legalább a sorrendre ügyeljen! A nőket — mint másutt is — illik előre engedni, tehát így helyes és udvarias: Kedves elvtársnők, kedves elvtársak! Mindenképpen fölösleges és esetlen a nemre utaló információkettőzés ebben az esetben: Kovácsné elvtársnő. Egyszerűbb így: Kovácsné elvtárs. Az előadók gyakran szólnak így hallgatóikhoz: „Mint az elvtársak tudják ...” Ez a harmadik személyű forma (elv- társak-ők) kissé távolságtartó: mintha nem nekik, hanem róluk beszélne az előadó. Em- berközelibb így: Mint önök tudják ... Vagy: Mint önök, elvtársak, tudják ... „Specialitás”, hogy plakátokon, meghívókban ez áll: „Ünnepi beszédet mond X. Y. elvtárs.” „Előadó X. Y. elvtárs.” Fölösleges az elvtárs szó feltüntetése, mert 1. nincs közvetlen megszólítás(értékű), 2. nem utal egyértelműen a párttagságra, hiszen az elvtárs szó jelentése kiszélesült, szinte minden közéleti és hivatali érintkezésben használják. Sőt már idegenek, ismeretlenek megjelölésére is szolgál. Ezért kellene visszaadni az elvtárs szót szülőközösségének: csak politikai, mozgalmi kapcsolatokban említsük. Más helyzetekben nem kell félni a tisztelt hölgyeim és uraim, honfitársaim, munkatársaim, hallgatóim vagy a kedves ünneplők megszólításoktól. K. Á. A büntetéstől nem lesz tisztább a víz Az ideális megoldás a csatorna Hazánkban is megállíthatatlanul romlik az ivóvíz minősége. Ráadásul a szennyezéseknek csak kisebb részét tudják kimutatni azokkal a műszerekkel, amelyek a szakemberek rendelkezésére állnak. Ezen gondolatok kapcsán a Szentendrei-sziget jutott az eszembe. A kialakult helyzet megértéséhez legalább villanásnyi visszapillantásra van szükség. Amikor a harmincas évek felében a főváros vizet keresve kinyújtotta csápjait a Szentendrei-sziget felé, s ott földeket vásárolt, hogy ezeken kutakat fúrjon, még egészen más volt az élet. Horány és Surány üdülőházainak százai helyén erdő állott, a földművelő parasztság kemikáliákat, fürdőszobát nem használt, a Duna vize kék színt vetett, iparnak nyoma sem volt. Egyszóval semmilyen külső hatás nem fenyegette a kutak vizének tisztaságát. Iható kincsünk Az évtizedek múlásával azonban a körülmények gyökeresen megváltoztak. Hétvégeken (döntő többségben fővárosiak) tízezrek laknak és táboroznak a víkendházak- ban, a szigetcsúcson. Az élet- színvonal emelkedésével párhuzamosan megnövekedett a háztartások vízfogyasztása, belterjes mezőgazdaságot folytat a Kék Duna Szakszövetkezet, működik a húsüzem. Kitermelődtek az alapvető ellentmondások. Nevezetesen a Szentendrei-sziget teljesen csatornázatlan, a víztisztító építése is áll. Ugyanakkor a négy község lakosságának élni kell, ők pedig kenyerük javarészét a mezőgazdaságban keresik meg. A terület legnagyobb kincse a csaknem tisztítatlanul fogyasztható ivóvíz. Ezzel szemben a Duna szeny- nyezettsége növekszik vagy stagnál, senki nem tudja hova tűnik el a lakosság kommunális szennyvize, s bár ne látnánk hova kerül a Kék Duna Mezőgazdasági Szak- szövetkezet húsüzemének nem éppen hasznos mellékterméke. Természetes, hogy a Fővárosi Vízművek küzd a szeny- nyező források ellen. Csakhogy az az igazság, hogy a szélesebb értelemben vett hidrogeológiai biztosítás nincs megoldva (bár ez az érvényes rendeletek szerint a mindenkori üzemeltető feladata lenne), az ipari őrök földrajzi területet tartanak szemmel, de a talajból, folyamból jövő támadás ellen tehetetlenek. Pedig létérdek lenne a szigeti víz védelme, hiszen a kétmillió köbméteres fővárosi csúcsfogyasztáshoz e térség járul hozzá napi egymillió köbméterrel. Mi lenne tehát a megoldás? Rozsdamentes tejtartályokhoz Évente mintegy 600 millió forint értékű terméket gyártanak Budaörsön a Mezépszer Vállalat üzemeiben. Felvételünkön: Pató Ildikó a rozsdamentes tejtartályokhoz készíti elő, pik- kelyezi a koracélt. (Hancsovszki János felvétele) A helyszíni vizek kiemelése? Lehet, de költséges is, meg veszélyes is. Mert például elég egy olajszennyeződés, s a következmények beláthatat- lanok. Mindenki tudja, hogy a legideálisabb a Szentendrei-sziget csatornázása volna. Azonban sokan ennek a gondolatnak már a megpendíté- sekor is hüledeznek, mondván, még Budapest peremkerületeiben sem mindenütt futnak szennyvízelvezető csövek az utak alatt, akkor hogyan képzelhető el, hogy a gyéren lakott, 64 négyzetkilométeres szigeten ilyen rendszert építsenek ki? Igaz, ami igaz, a Dunakanyar e kies részén egy köbméter szennyvíz elvezetésének és tisztításának a fajlagos költsége 1986-os áron számolva köbméterenként 155 ezer forintra rúgna, ami az országos átlagnak több mint kétszerese. Meg aztán, a két-há- rom hónapig használt üdülő- területen (mint Horány és Surány, amelyek immár tízszer akkorák, mint Szigetmonostor és Pócsmegyer) hogyan is lehetne gazdaságosan üzemeltetni egy szennyvízelvezető rendszert? Belátom van igazság ebben az érvelésben, de a nagy kérdés az: ki lehet-e egyáltalán fejezni költségekkel Budapest biztonságos vízellátásának fontosságát? Hiszen figyelmeztető, hogy a Dunamenti Regionális Vízmű folyamparti kútjai is egyre szennyezettebbek. Fontos láncszem Lehet büntetni a Kék Duna Szakszövetkezetét környezetszennyezés miatt, lehet szorítani a céget arra, hogy csökkentse a felhasznált műtrágyák mennyiségét, csakhogy ez nem megoldás, mert a húsüzem a Dunakanyarban az ellátási láncolat fontos szeme, s a növények terméshozama is csökken, ha netán nem megfelelő a szívó-rágó kártevők és a gombák elleni védekezés. Sok pénzbe kerülne Nézzük meg mennyibe is kerülne a Szentendrei-sziget csatornázása, 1986-os kalkuláció áll rendelkezésünkre. Eszerint, beleértve szeméttelepépítést, zártkertek felvásárlását, külterületi földek megvételét, közterületek fenntartásának költségeit, kutatásra, műszerekre szánt pénzeket, a mezőgazdaságnak nyújtott kártérítést, egyszóval mindent, ami a listára kerülhet, a számla vége egymilliárd 543 millió forint. Nagy pénz! De ha a kérdést úgy vetjük fel, hogy a főváros vízellátásának végleges megoldásához sok-e, vagy kevés, úgy gondolom, elbizonytalanodunk a válasszal. Ezt a nagynak tűnő összeget másképpen is ki lehet fejezni. Például úgy, hogy elvégzőnk egy számítást: ha a fővárosban köbméterenként egy forinttal megemelnék a vízdíjat, három esztendő alatt megteremtődne a Szentendreisziget csatornázására szükséges anyagi erő. Nem kétséges, hogy ezen utóbbi mondatok láttán többen azt mondják magukban: lehetetlen elképzelés. Pedig azt is ki lehet számolni, hogy az egy forintos emelés lényegtelen többletet jelentene a családok gazdálkodásában. S végül is: a szigeti kommunális szennyvíz „termelésében” a Horányban, Surány- ban és másutt hétvégi házzal bíró fővárosi lakosok járnak az élen. Talán az e kérdésben létrejövő Pest megyei és fővárosi összefogás lenne a legbeszédesebb példája annak, hogy . a jószomszédság és az egymásrautaltság milyen nagy tettek véghezvitelére képes. Ezt a problémát ugyanis nem lehet elodázni, megkerülni. Itt; a gondok hónapról hónapra súlyosabbak lesznek. A szigeti szennyvíztisztító megépítése csak késleltetheti a folyamatot. Vicsotka Mihály Szomszédok Hihetetlen, hogy a gyűlölet is képes összekötni embereket. A gyűlölet — annak sokféle árnyalata — olykor önmaga ellentétéből építkezik. így a dolgok fonákjáról mutatja az emberi jellem kiismerhetetlen, kihűlt kráterekkel, holttengerekkel tűzdelt tájait. Mi mással magyarázható különben történetünk két emberének görcsös ragaszkodása egymáshoz, akik több mint tizenöt évet töltöttek el egyazon munkahelyen. Még az asztaluk is egymás mellett állt. A sok év alatt nem múlt el nap, hogy ne utálták volna egymást. Nem apró, napi kekeckedések voltak ezek, ettől sokkal magasabb szinten, már-már esztétikai tartományokban dúlt a két szomszéd háborúja. Színvonalasan és igényesen rombolták egymás lelkét, s nem tűrték a környezet, a munkatársak jelenlétét, a kibicek beleszólásait kettőjük intim gyűlöletébe. Ők egymással — közönség nélkül — vívták a ki tudja, milyen belső lelki-érzelmi energiákat mozgásba hozó kis háborújukat. Kifürkészhetetlen szellemi párbajnak is tekinthető viszony volt ez, amely naponta feldobta, életben tartotta a két bajvívót. Talán megajándékozta őket azzal az érzéssel, hogy szellemiekben uralják a természetet, már-már sikerült kifogni a múló időn. A hivatalban mindenki tudott e különös viszonyról. Arról, hogy a két ember között hangos szó még nem esett a másfél évtized alatt, de arcuk vonásai, gesztusaik, ki nem mondott, vagy félig kimondott szavaik éles pengéivel őrlik egymást. Egyesek szerint külsőleg, hanghordozásban, gondolkodásmódjukban is mind jobban hasonlatossá váltak egymáshoz, mint a házastársak, akik észrevehetetlenül a saját képmásukra formálják a másikat. Történt pedig, hogy a két szomszéd közül az egyiket a dolgok rendje szerint elérte a nyugdíjazás ideje. Nagyon fognak hiányozni egymásnak, súgtak össze a hátuk mögött a kollégák. Úgy látszik, a gyűlölet, az utálat, a megvetés is jobban érzi magát az otthonos, megszokott környezetében. R,átapad az emberre, ragaszkodik gazdájához, aki újrateremti, tovább dúsítja és naponta felneveli magában az emberi érzések e különös torz virágait. A magára maradt szomszéd, a szavahihető kollégák, ismerősök szerint, alig egy fél évig bírta az elviselhetetlen nyugalmat, a gyűlölködés nélküli világot. Elunta a békét, és korkedvezményes alapon nyugdíjba vonult. A rossz nyelvek szerint azóta többször látták őket egy árnyas park fái alatt, ahol konok, semmit sem változó tartással ültek a sakktábla fölött és önfeledten gyűlölték egymást. íme, helyreállt a természet rendje... Páll Géza
