Pest Megyei Hírlap, 1988. május (32. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
Jehoda János: Üzenet a messzeségbe (V. Viszockij emlékére) Farmer-Hamlet amikor először láttalak a Taganka csillag-pillantásai alatt nem tudva mely lábra állni magam jobb a bal megbotránkozva elcsodálkoztam mint lehet így ez: mi itt bent a sok felhevült szívben az összellemet keressük magunkban kint meg Claudius-varjúhad kaparja szét mélyvetésű álmunkat több felvonását látva a történelemnek bevallom: én is tapsoltam sok tömjénezettnek bár Napbatűző vörösre izzadt tenyerem a Holdra ugató kakasülőn kései sós könnyeket sejtetett hisz lent megannyi alvószomszéd ült üresen a sok löttyedt karosszék régen reménykedő homlokunkon redők ajkunkon a jussod Te mentél legelöl magunkba szívni friss levegőt és felhúzni a redőnyt végre látni tisztán földön az égen mi ne legyünk nappali denevérek mert ezek vagyunk águnk lassan vastagabb mint törzsünk sok útszéliek még több oltványosok és fajtiszták a Napba tartunk és ha meg is égünk mi nem üszkösödünk velünk teremti meg magát a vajúdó világ Tandorl Dezső: A Régi Idők Fordítójának verseiből A mások útjai, miket keresztezünk, érintetlenül is, vagy nem is tudva róluk, váratlan hír nyomán meg-jelződnek nekünk, és a találkozás akármijét lerójuk: miféle híradás foglalhatja magába e néma tartományt, melyről a képzelet „ szökellte sem közöl se szót, se láthatásra alkalmas képeket, köröz csak téveteg: elgondolni, ki-mit, ki-hogy és ki-mi-cclra, egyszerre szédület fogja el a merészet, fel- és lefokozás kétféle földkarc,ja utaztat semmibe, résszé tépvén egészet: így gondolhatjuk el, ki az, ki nem vagyunk, ki „a másik”, s talán szét is kell bomlani mind a jelenbeli képzetnek, mert magunk’ vagyunk kénytelenek valósnak vallani: de akkor, messze tűnt idők mélyeiről kezd felbukkanni csak valami ismerősség. és mintha feledés nem volna semmiről, érezzük, ugyanoly kép-másunkat, s előbb még: előbb, mint hirtelen magunkká-változásunk, és ha jól lel szivünk, kezdeményekre lel, melyeknek másai vagyunk, mind-mi-a-másunk, s mintha vinne egy út, mely van, mert menni kell. Krémer József versei: Nem bírnám terhét Nem bírnám terhét ha visszajönnél — Nehezen viseltem amikor elmentél Csend jött utánad fagyos éjszakák — Zúzmara-virágos ködös télvilág Nem bírnám terhét ha újra szeretnél ■ Nehezen viseltem amikor elmentél In memóriám (Jurij Trifonovnak) Egyenesek és körök — a halál valóság Ichullanak a levelek a vaskos törzs sem örök! Fénysebességgel utazol tőlünk távoli végtelenbe Te jóságos agg-gyerek... Emlékedet én is kutatom — Célt veszít a megtört fény — szemem ha lecsukom még látlak — tűnő arcodat Oh, be kár, hogy megtörtént.. Az élet angströmnyi hossza porszem a végtelenben —■ de az örökkévalóságot két egyenlő részre osztja! Egyenes, halál és körök — a létünk, az idő, a csend s még egy biztos nekem: csak az igaz barátság örök! (1987) Oláh- János: Az erdő Az erdő nem volt túlságosan messze a falutól. A kék dombok közé fulladt dűlőút hamarosan elérte az első, rit- kásán sorjázó fákat, amelyeket alig lehetett megkülönböztetni a rét szédülten szanaszét tévelygő kecskefüzeitől, hiszen maguk is füzek voltak, csak a közülük fölérző illat volt egészen más, nem a vizenyős lapály édeskés folyóiilatát kavarta itt a szél, a kezdődő dombság föld- és mohaízű hűvöse csapott az arcodba, s a lombokból nem az alkonyi gébics fájdalmas-keserű, magányos nyeker- gése szólt, hanem a tülekvő, bábeli madárseregiét vásári perlekedése. Észre se vetted, és már a kígyószürke gyertyánosban gázoltál, tapostad a sárga, mély horhos porát. A szódásüvegszürke fényben elsat- nyult áz aljnövényzet, megdermedtek a bogarak, röptűk elakadt, a táncoló por lüktetését nem hívták elő a bevetülő fénypásztmák. A domb derekáig tartott ez a víz alatti, nyomasztó várakozás. Az utat addig szinte lélegzet nélkül tetted meg. Mígnem végre fölszakadt a nedves alagútmély, s befogadott a lázasan szétindázó, mohás árnyaktól suttogó tölgyes. Akármeddig elbarangolhattál itt, hegyre föl, völgybe le, és nem értél a Végére mégse e csöndes mormolásnak. Akárha a tenger zúgott volna a füledbe. A tenger, amit szépszerével sohase hallottál, hacsak kagylómélyi mormo- lás formájában nem. A pusztai csor- dakút visszhangos csobbanása adhatott volna még képzeletednek némi fogódzót, ha a rosszízű büszkeség nem akadályozott volna meg végképp benne, hogy elfogadd. A fiú egy álmodó mozdulattal az égnek fordította az arcát. Ügy érezte, a permet a bőrére csapódik, s pattogzó mázként az ajkára szárad a só. Hanyatt feküdt a gyíkok járta fűben, szemben a semleges kék égbolttal, amely a sustorgó levelek mögül feszült figyelemmel lesett le rá. Átengedte érzékein a napsütötte júliusi délután minden békéjét. Itt hevert le a déli verőn, a. tisztás kezdetében, ahova elhallatszott az' öreg — magában, amikor senki se hallotta, bizalmas vakmerőséggel így. nevezte a vénséges vén tölgyet — sustorgó zsörtölődése. Az árnyékba nem merészkedett. A fa látszatra semmiben nem különbözött egy közönséges tölgytől, még csak nagyobb se volt a társainál. Talán a fák is úgy vannak vele, gondolta, mint az eniberek, egy idő után nem növekednek, csak a kérgük lesz vastagabb, az ágaik görcsösebbek, a törzsük bütykösebb, Így múlnak el az évek, az évtizedek, az évszázadok, de talán még az évezredek is... Ezer év, elképzelni se tudta, menynyi lehet. Egyáltalán, van-e kezdete, és van-e vége? Ha gondolatban kitűzzük is mindkét pontot, attól még nem biztos, hogy azok a valóságban is léteznek. Álmodni köny- nyebb, a lehullásra kész, egymásba mosódó pillanatok olyankor úgy reszketnek egymás mögött, egyik a másikhoz érve, akár a szélben szédelgő őszi levélrengeteg. Ritkásan át-áttünedezik közöttük egy, apró alakokkal benépesített, látkép. A röptűkben megdermedt tűhegynyi, apró madarak feketén rajzolódnak ki a különös, valószí- nűtlenül kék ég előtt. A pusztát gyérszálú, álmatagsárga fű lepi be. A hangyanagyságú alakok lovaik nyakára görbédnek, lobog a lovak sörénye. Utááánam! Az értetlen régiségű szavak mélyéből ez villámlik föl. Ha nem is érted, azért tudod, mit jelent. A hangzók, bár nem te mondod ki őket, megroppannak a fogad • alatt, akár a szélfútta porszemek, az ízük is olyan, mintha nem álmodban forogna ez a szél, hanem itt volna körülötted valóban, ledöntene a lábadról, s végiggörgetne a lejtős domboldalon, akár a ka. tángkóró elszáradt bozontját. A nyelved hegyére nyírkéreg édessége fut, az orrodat a szikkadt lótrágya penészillata facsarja. A fölcsapó fűcsomók, a szétfröccsenő göröngyök a lovak csánkjára csapódnak. Aztán a rohanás és a megállás rázkódásában összemosódik a fű a fűvel, s feltárul előtted a mikroszkopikus részletek csapdája. Csak előre mehetsz, akár egy varsa egyre szűkülő szája, vonz a kényszer, míg egészen azonos nem leszel a látvány szenvtelen hálólüktetésével. A puszta egy órási szigeten terül el sziklás, késpengeélű partvidék védelmében. E parttól partig tartó földrésznyi birodalom fejedelme te magad vagy. Az ország szívéből, e hullámzó dombság rejtette ezeréves tölgyfa árnyékából figyeled alattvalóidat, akiket mind, bármilyen sokan vannak, név szerint ismersz, de akik téged egyáltalán nem ismernek. Először öreg Gyula vezette el ide. Ugyanilyen forró nap delelője végén. Az öreg ment elöl. Nehezen járt, de ő nem merte megelőzni. A bordó, ráncora száradt kérgű somfabot fölverte az útról a port, amelynek opálos felhői szinte életre keltek a forróságtól kábultan vibráló levegőben. A fa alatt az öreg leverte a bottal a száraz, összekuszált füvet, és csak utána tapogatta el a tenyerével. Így csinált helyet magának. Csak magának. A fiú tisztes távolságból figyelt. Az öreg nehézkesen térdre ereszkedett, majd lezökkent a földre. Nem támaszkodott félkö- nyékre, mint a mezei emberek általában, hanem úgy elhevert, ahogyan csak otthon, az ágyban szokott az ember, és ott is csak akkor, ha beteg. Az arcára ráhullott egy. összepöndörödött levél, de nem söpörte le A fiú ekkor fordított hátat, óvatosan kereste a visszautat, megpróbált észrevétlenül tűnni el. Az öreg sohase került elő többé. A fiú többször is kijött a fához, de az elfeküdt füvön kívül semmiféle nyomot nem talált. Még a bot se került elő. Lassacskán a fű is lábra állt. Érintetlen és titokzatos lett újra minden. A lombsuhogásra figyelt, hátha kihallik belőle valami, de a személytelen. távoli hangzavarból egy gúnyos nevetés foszlányain kívül semmi nem rémlett elő. Közelebb ment. Fölemelte a fejét. A lomb árnyéka az arcába vetült. Leereszkedett a fűbe. Nem félt, mégis szorongva hunyta be a szemét. A csönd s a mozdulatlanság mikroszkópja alatt a legkisebb zaj, a legelvételtebb mozdulat is óriásira növekedett. A fű percegése, a hangyák vándorlása a homokszemek között, a fűszálak tövében úgy ro- bajlott, olyan nyomasztóan és tapintatlanul, mint valami fegyvercsörtető díszszemle. Aztán ezek a jelentéktelenségükből hirtelen óriássá növekedett jelzések is elenyésztek, a gondolatok visszahúzódtak csigaházukba, megdermedt a képzelet kaleidoszkópja. A parányi lovak megálltak szökellés közben a levegőben, sörényük elakadt a széltépte lobogás bogán, a nyílvesszők fölfüggesztették röptűket, a csatakiáltások elhaltak a fekete torokmélyben, csupán a sötétség terebélyesedett akadálytalanul. Sikamlós leplei mohón rebbentek szerteszét. A robbanás váratlan zaja a homloka tájékán Hatolt be egyenesen az agyvelejébe, és a tarkója irányába sugárzott, mintha egy rozsdás varrótű szúrta volna át a koponyáját, fölöslegessé téve a hallás hosszadalmas, nehézkes műveletét. Talpra ugrott. Nem kezdett azonnal menekülni. Megadón tűrte az ijedtség okozta bénaságot, nem próbált szabadulni tőle. Érezte, hogy odafönt hirtelen zajos lendülettel, akár egy körhinta, ingadozni, forogni kezd a lomb. Nem ért rá megkeresni az utat, egyenesen belevetette magát a lejtőn terpeszkedő bozótosba. Ügy futott, mintha nem is futna, nem érzékelte a mozdulatokat, az arcába csapódó ágak okozta karmolások fájdalmát, semmit. A homokszín szél az inge alatt verdesett, s olyan magasra röpítette, hogy egyetlen pillantás, sál képes volt belátni a dombtetőt. Kicsavarodva végig a tisztáson ott feküdt hanyatt az ezeréves tölgy, így holtában most már valóban igazi óriásnak látszott. Tengerszürke, harsány szélzúgást fakasztó lombja beborította a tisztást. Az egykori öles törzs helyén néhány lándzsaszerű szilánk meredt az ég felé, olyan fenyegetően, mintha át akarná döfni az eleven hártyaként reszkető égboltozatot. A veranda léghajójában, amit a lámpafény szeszélye nagyvonalúan szakajtott ki a hirtelen lezuhant este tömbjéből, már együtt ült-a család a vacsoránál. Olyan hirtelen sötétedett be. hogy a fiú észre se vette. A tücskök kegyetlen-éles trillázása is csak most szúrt bele a dobhártyájába, amikor becsattant mögötte a léckapu üvegsimára fogdo- sott kallantyúja. A család komor, szemrehányó várakozással fogadta. Az aggódó tekintetek fölébresztették benne a bűntudatot. Nézte a nagyapja ősz, időtlen kaktuszarcát, a barnás, szikkadt földtüremléseket utánzó bőrt, a moccanatlanul mélyre húzódó szemet, amelynek tekintete semmit el nem árult. Amit első pillanatban olyan nyomasztónak érzett, olyan mértéktelen büntetésnek, a hallgatás kényszere most természetesnek tetszett. Az volt az érzése, úgy is mindenki mindent tud már, fölösleges volna hát bármit elmondania. GARABONCIÁS Estefelé Jóba Éva rajzai