Pest Megyei Hírlap, 1988. május (32. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-28 / 127. szám

1988. MÁJUS 28.. SZOMBAT Színházi levéli A kaposvári kapcsolat A gödöllőiek tudnák pontosan megmondani, hány esztendeje jár rendszeresen az ottani műve­lődési házba vendégszereplés­re c kaposvári Csiky Gergely Színház. Ahogy én magam­ban számolom, van ez a ka­posvári kapcsolat már vagy tízéves. Ami bizony nagyon sok idő. Vagy nagyon kevés? Mindenesetre a kaposváriak ezen az alapon majdhogynem Pest megyei színháznak szá­mítanak. Ha visszakeresnénk gödöllői bemutatóik címét, szerzőit, a ren.dezők és a sze­replők nevét, kiderülne: talán nem is volt olyan jelentős elő­adásuk, amelyet ne hoztak volna .el. Bizonyára nem min­dig könnyen, olcsón vagy fá­radság nélkül történtek ezek a „mozdulások” (valaha, a vándortársulatok korában, így nevezték a más vidékre uta­zást). De a nehézségeknél ta­lán fontosabbak voltak az eredmények. Történetesen az, hogy a gödöllői nézők (no meg azok a nem gödöllőiek, akik szorgalmasan kijártak „Kaposvárt nézni") az ország egyik legjobb társulatának az előadásait láthatták, helybe hozva, élőben. Azaz: folyama­tosan tudomást szerezhettek a magyar színházművészet él­vonalának helyzetéről — s ha azt veszem, hogy ehhez az is­meretanyaghoz, mely csak ke­vés honi város lakóinak ada­tott meg, még más jeles tár­sulatok vendégjátéka is bőven szolgáltatott tápot (szolnokiak, miskolciak, stb.), akkor azt mondhatom: irigylésre méltó helyzet a gödöllőieké. . A kaposváriakról szólni, ép­pen most, igen aktuális. A holnap befejeződő VII. orszá­gos színházi találkozó legiz­galmasabb. előadásait ugyanis (hem először e találkozók tör­ténetében) ők szoí'gáUátták. Az ’egyedüli társulat volt, amely két produkciót hozott a fő­városba. s már ez is jelez va­lamit. Oly időszakban, amely­ben több patinás színházunk egy egész évad során nem nagyon produkált pontozható teljesítményt, amelyben már égv közepes színvonalú elő­adás is üdítően hatott néha, a' kaposváriak még őrizni tud­ják a művészi igényességet, az igazi, nem csupán szórakozta­tást nyújtó színház rangját. Bizonyára csak az egyik lehe­tőség a millió közül az a faj­ta színház, amelyet ők csinál­nak, sok éve igen magas szin­ten, de nekem (és még igen sokunknak) nagyon rokon­szenves ez a fajta színház. Az egyik bemutatójuk Ör­kény István darabja, a Pisti a vérzivatarban. Nem új mű, nem tartozik Örkény nem játszott művei közé sem (ilyen nem is igen van, amióta már a- Forgatókönyv is színre ke­rült). A bemutatója 1979 ja­nuárjában volt a Pesti Szín­házban, de a darab 1969-ben készült, és a budapesti be­mutatón nem is az eredeti szövegváltozatot játszották; némiképp átfésült (más szó­val: enyhített) variáns volt ez. A kaposvári előadás most ■visszatér az eredeti variáns­hoz, ahhoz a szöveghez, amely az Örkény-drámák különbö­ző kiadásaiban is megjelent. Miért érdekes ez? Azért, mert ez a szöveg jobban mutatja a mű hibáit, de erényeit is. A hibákhoz sorolható, hogy a darab szerkezete laza, szét- esőnek tűnő, és kissé úgy hat, mintha sok-sok örkény-egy- percest fűzött volna össze a szerző oly módon, hogy a bennük szereplő figurák több­nyire azonosak. Az erények közt említendő viszont, hogy ez a töredékesség furcsa mó­don mégis mintha jobban ki­emelné azt. ami Örkény ere­deti szándéka volt a darab­bal, hogy tudniillik a magyar történelem (de általában is a történelem itt Közép-Kelet- Európában) vérzivataros ese- iriények sorozata, melyek lát­szólag mozaikszerüen kerülnek egymás mellé, de a történe­lem logikája (ha van neki olyan) maga is mozaikszerű, az események láncolata nem kapcsolódik tökéletesen, sok a rés, hiány, űr, a szakadás, és sok az emiatt létrejövő bi­zonytalanság, érthetetlenség, sok a majdnem abszurd moz­zanat. Örkény arról beszél a Pistiben, hogy mindnyájan Pistik vagyunk a nagy forga­tagban, s mindnyájunkban egyszerre több Pisti lakozik: a békés, a hőbörgő, a tevé­keny, az óvatos, a derék, a fé­lénk, az agresszív, a buta és a zseniális. Nem véletlenül van ez így. Csak az ilyen Pis­tik tudják túlélni a vérziva­tarokat. Más, boldogabb tá­jakon nincs szükség ilyen mimikrikre, az alkalmazkodó­képességnek ezekre a csúcs­teljesítményeire. De itt enél- kül nem megy. Hiszen itt még az is előfordulhat, hogy aki sortüzet vezényel valakire, magát is ott találja azok kö­zött, akikre lövet. A kapos­vári előadás (Babarczy László rendezésében) ezt a zokogás és hahotázás közti, folyton on­nan ide és innen oda ingó lel­kiállapotot, ezeket a labilis és mégis stabil helyzeteket áb­rázolja. Magunkra ismerhe­tünk a figurákban — és ez, nem más volt Örkény célja is. De magunkra ismerhetünk valamelyest a másik előadás hősében, bizonyos Podszekal- nyikov polgártársban is. E derék férfiú az 1920-as évek végének Moszkvájában él, éppen munka nélkül, és csa­ládjának jólétét azzal óhajt­ja újra felvirágoztatni, hogy basszustubán akar megtanulni játszani. Csakhogy ehhez egy zongora is szükségeltetne. Ám erre (s másra sem) nincs pén­ze. Marad a kiúttalan kiút: öngyilkos lesz. De amikor e szándékának híre megy, egész sor ember, sőt, csoportosulás jelentkezik, azt ajánlva, Pod- Üz'ékalnyikov nekik legyen ön­gyilkos, azaz tüntesse fel úgy a hogy azért dobta,el az életéi, mert nem bírta el­viselni az ilyen meg olyanok, ezek meg azok sorsa fölött ér­zett fájdalmát. Hősünk azon­ban a végén nem hal meg, bár mindenki azt hiszi, hogy halott. De csak tökrészeg. Ki­józanodva pedig már esze ágában sincs meghalni. A kispolgár egyetlen esélye, ha életben marad, ha átvészel és túlél. N yikolaj Erdman, a szatirikus darab író­ja sosem láthatta müvét színpadon. 1928-as előadása érdekében hiába kilincselt maga Gorkij, Vahtangov és Mejerhold (Gor­kij Sztálinnál is), a Szovjet­unióban majd csak 1983-ban mutathatja be Az öngyilkost Rajkin színháza. Erdman pe­dig 1970-ben meghalt. Ascher Tamás rendezése azért kitűnő, mert ezt a kis­sé töredékes szerkezetű sza­tírát a gogoli magasságokig képes emelni. Tragikomikus, fantasztikus és mégis a való­sághoz tapadó előadás ez, s ha van benne valami abszur­ditás, az nem más, mint a helyzet, a tények, a szituá­ciók abszurditása. Érvényes rá a gogoli mondás: Ne a tükröt szidd, ha a képed fer­de. Takács István Nemzetiségi hagyományok Az any anyel vért Budaörsön a közelmúltban tekintették át a tanácsi okta­tási. kulturális testületek a nemzetiségi politika megva­lósulásának helyzetét. Az utóbbi években — bár a nemzetiségi politika folya­matosságot kíván és igazában sohasem fejezhető be véglege­sen — számos eredményt si­került számbavenni. Az ala­poknál kezdve: az elképzelé­seknek megfelelően folyama­tosan bevezetik az iskolákban a kétnyelvű oktatást, s meg­szervezik a nemzetiségi nyel­vi táborokat is. A hagyományok ápolására is nagy figyelmet fordítanak. A közeljövőben jelenik meg nyomtatásban Pilisvörösvár, Törökbálint, Budakeszi, Pilis- borosjenő monográfiája. Ezen­kívül a krónikaírás — az utóbbi években tapasztalható visszaesések ellenére — meg­határozó jelentőségű. Buda­örs, Törökbálint, Pilisborosje- nö, Zsámbék történetét már korábban német nyelven ki­adták az NSZK-ban. Színvonalas gyűjtőmunka eredményeként látott napvilá­got 1985-ben Budaörs monog­ráfiája, a „Budaörsi krónika". Ugyancsak említésre méltó a HNF városi bizottsága és a Jókai Művelődési Központ közös vállalkozása, amelynek eredményeként a budaörsi sváb ételreceptek kétnyelvű gyűjteményét jelentették meg. Újdonság, hogy előkészítés alatt áll e gazdag anyag hanglemezen történő kiadása is. A helytörténeti gyűjtemény anyaga jelenleg 400 különbö­ző tárgyi és írásos emléket tartalmaz, s közadakozásból jött létre. A budaörsin kívül nívós helytörténeti gyűjtemény őr­zi a nemzetiségi múlt emlé­keit Pilisszentiván, Pilisvörös­vár és Solymár községekben is. A város és környékének iskolái egyre inkább felisme­rik a gyűjtemények által nyújtott nevelési lehetősége­ket. Zeneművészeti szakközépiskola — premier előtt Muzsika a régi vendégfogadóban Állványok, sóder- és földkupacok borítják a belső ud­vart. Betonkeverő dübörgő dobja veri fel a csendet. Az egyetlen szál ccetfa a hangversenyterem hátához lapulva tűri a felfordulást. Valószínűleg nem sokáig, mert azon a részén összekötőfolyosót építenek majd. Ha mindennel el­készültek. bokrokkal, virágokkal ültetik be a falakkal kö­rülzárt kis terccskét. nek a kétszeresére. A har­madik évfolyamra már száz- százhúsz lesz a növendékek száma... — Milyen hangszereken ta­nulhatnak diákjaik? — A vonósszakon: hegedűn, brácsán, csellón és bőgőn. A fafúvósok közül fuvolán, kla­rinéton, fagotton; a rézfúvó­sok közül trombitán, kürtön, harsonán és tubán folyik majd az oktatás. Nem hagy­hatom ki a zongorát és az üt ősöket sem. Erre a tanévre azonban teljes tanári állást nem hirdetünk, a zeneiskola pedagógusai vállalták a fel­adatokat túlórában néhány meghívott zenetanár segítsé­gével. A megbízott igazgatói tisztre Szalay Miklóst, az Operaház karigazgatóját sike­rült megnyerni. Brácsától harsonáig Erre már nem kell túl so­kat várni: szeptember 1-jén megnyitja kapuit a váci ze­neművészeti szakközépiskola. Létesítésének gondolata a vá­ros kilencszáz esztendős fenn­állásának ünnepségein szüle­tett. amikor az újdonatúj or­gona hangja betöltötte az egész zeneiskolát. De jó len­ne, ha a helybeli tehetségek nem szóródnának szét a négy égtáj felé, mondogatták a vá­ciak. Továbbtanulási lehető­ség híján ugyanis Győrbe, Debrecenbe, Pécsre, Buda­pestre kerültek a növendé­kek. Óhajtásuk akkor került jegyzőkönyvbe, amikor az Országgyűlés kulturális bi­zottsága a városban tartotta ülését. Két esztendővel ez­előtt pedig a megyei tanács már a határidőt is kitűzte. Cs. Nagy Tamással, a Bar­tók Béla Állami Zeneiskola igazgatójával most még csak az utcáról tudjuk megközelí­teni a leendő középiskolát — a hajdani vendégfogadó mű­emléki épületét, amelyen ott a kőtáblába vésett évszám: 1760. A helyiségek falain szá­rad már a vakolat. A tágas termek szemmel láthatóan al­kalmasak oktatás és gyakor­lás céljára. — Jól döntött a városi ta­nács, amikor ennek megújí­tásáról határozott — mutat körül az igazgató. Megállunk a majdani kamarateremben. Nemcsak mérete, hanem for­mája is hangulatossá teszi — még így csupaszon is. — Az idén szeptemberben egy osz­tályt indítunk 29-es létszám­mal — folytatja Cs. Nagy Tamás. — annak ellenére, hogy 58-an jelentkeztek. Jövő­re biztosan számíthatunk en­Mindenki szívügye Kilépünk az udvarra. — A közismeretet ott ta­nulják majd a diákok — int Cs. Nagy Tamás a gépipari szakközépiskola felé, amely hátával keríti az udvart. — Rendkívüli módon megértöek helygondjainkat illetően. Ezek azonban csupán a következő ötéves tervben, az építkezés második ütemében oldódnak meg teljesen, mert új szár­nyat csatlakoztatnak a meg­lévő műemlékhez. — Lesz-e megfelelő bútor­zat, elegendő hangszer? — A Tanért-tel tárgyal­tunk, kiválasztottuk a bútoro­kat, amelyek vásárlásához a megyei tanács 500 ezer forin­tot ad. A hangszereket a vü- rosi tanács segítségével tud­juk megvenni. Jól állunk a szervezéssel és a munkálatok­kal. Ez . annak köszönhető, hogy a városi tanács és el­nöke mindent megtesz az-•itt. m ADIOFIGYELOI ISKOLAI NYELVOKTATÁS. Már a harmincas évek máso­dik felében is, amikor a gim­názium padjait koptattam, számunkra akkor legendákba illő történeteket hallottunk, hogy például Finnországban egy érettségizett diák tökéle­tesen beszél legalább két nyelvet, az angolt és a néme­tet. Szükség esetén azonban a svéd szomszédokkal is szót ért. Irigykedve gondoltunk rá­juk, mert ez számunkra elér­hetetlennek rémlett. A legjob­bak is elsősorban azzal je­leskedtek közöttünk, hogy meglehetős alapossággal kiis­merték magukat a nyelvtani szerkezetek labirintusában, a választékos ragozásban, de már egy viszonylag könnyebb fordítási feladvány esetén ne­kik is szótárhoz kellett nyúl­niuk. Csak a tehetősebb szü­lők engedhették meg maguk­nak, hogy gyermeküket a nyári szünidő alatt külföldi szállásokon helyezzék el. Most a rádió egyik műsorá­Koltai Róbert Az öngyilkos Podszekalnyikov-szerepében ban kénytelen voltam nyug­talan szívvel arról értesülni, hogy bár a világ nagyot for­dult nálunk, de a nyelvtaní­tás tekintetében minden ma­radt a régiben. Egy ma érett­ségiző fiatal — ha a keze ügyében szótár van — olvasni, fordítani tud, ám ha beszéd­re kerül a sor, meg sem tud mukkanni. A helyzet több mint lehangoló. Ebben egyet­értettek a műsorvezetővel az élen a meghívott vendég szak­emberek. Igaz, általában a nyelvta­nulást illetően az utóbbi idő­ben megnőtt a tanulási buz­galom, elsősorban azonban a felnőtt korosztályok révén. A gomba módra elszaporodott magán nyelvtanulási lehetősé­gek is olykor kevésnek bizo­nyulnak. Mi az oka tehát an­nak, hogy az iskolákban nin­csen előrelépés? A kérdésre választ keresve a beszélgetők arra a követ­keztetésre jutottak, hogy a körülmények és a módszerek együttesen kötik gúzsba a ta­nárok kezét. Mert az valóban csak „pótcselekvésnek” szá­mít, ha heti 2-3 órában aka­runk két nyelvet is oktatni. Ugyanakkor a módszerek sem elég csábítóak arra, hogy a tanulók szívesen vegyenek részt az órákon. Ebben a te­kintetben a tanároknak van nagy szerepük. Ám sokszo • ők is tehetetlenül vergődnek a tankönyvek és a segédanya­gok szűkös viszonyai között. A változtatás igénye már évek óta érik. A szerény eredményeket azonban bajos lenne még csűrbe takarítani. Sajnos a rádió adása adós maradt olyan példákkal, me­lyek azt bizonyították volna, hogy az oktatók sem ülnek ölbe tett kézzel. Hiszen éppen a magántanítók háza tájáról ér­keznek olyan hírek, melyek azt bizonyítják, hogy a nyelv- tanulást is lehet vonzó mezbe öltöztetni. Merev tantervi előírások ma már nem kötik meg a katedrán állók közül senkinek a képzeletét. Kellő megfontolással a nyelvtani béklyókon is lehet lazítani, nagyobb hangsúlyt fektetve a társalgásra, az ismert szavak körének bővítésére. És akkor talán nem fordul elő, hogy valaki idegenben nem tud egy pohár vizet kérni. NYELVEMLÉKEINK. A ma­gyar nyelv századai című so­rozat, melyet Szilágyi Dezső ápol, most elérkezett az első igazi magyar szöveghez, régi magyar irodalmunk büszkesé­géhez, a Halotti beszédhez. Ez az Aranybulla idejéből származó és a Pray-kódexben található két részből, a pré­dikációból és a könyörgésből álló nyelvemlékünk a temeté­si szertartásba illeszkedik be­le. A könyörgés tulajdonkép­pen a hivatalos latin eredeti fordítása, míg maga a Halotti beszéd szabadon szárnyaló, irodalmilag is jelentős alko­tás. A mondatok épkézláb szerkezetűek, a latinnak nem szolgai utánzatai. Nem vész el a szerző a sokszorosan ösz- szetett mondatok útvesztőjé­ben sem. Nyilvánvalónak tű­nik, hogy a beszédet sok­szor elmondták, és így a hét­köznapok során a szóbeliség korabeli állapotához csiszoló­dott. „A magyar nyelvérzék áll itt őrt az idegen művelt­ség befogadásánál” — írta régi irodalmunk olyan neves ismerője, mint Horváth János. Följegyezték azt is, hogy jót tett a Halotti beszéd ünnepé­lyes hanglejtésére a gregorián dallamvilág is. Egyébként ke­vés olyan kifejezés van ben­ne, amelynek jelentését csak némi nyelvtörténeti ismeret birtokában érhetjük tetten. Szombathelyi Ervin ügyért. Bármilyen gond föl­merül, gyorsan és rugalmasan intézkedik. Dr. Bóth János, Vác váró* tanácselnöke elhárítja a di­cséretet. — Megörököltem a helyze­tet; tavaly március óta töl­töm be ezt a tisztet. Addigra már megszülettek a lényeges döntések. Olyannyira, hogy a távolabbi jövőben egy leendő kihelyezett főiskolai tagoza­tot is fogadhat majd az új épületünk. — Mit jelent a szakközép- iskola a város számára? — Egyrészt örömet, mert jelzi, hogy a zene iránt fo­gékony a város. De amíg a beruházás be nem fejeződik, lesz még gondunk bőven. Az iskola fenntartásában segít majd bennünket a megyei tá­mogatás. Bár egy osztályra ugyanolyan összegű céltámo­gatást kapunk, mint például egy gimnáziumira, jóllehet ez költségesebb. Ami a jövőre jelentkező demográfiai hullá­mot illeti, a továbbtanulási nehézségeken kismértékben enyhíteni fog. — Mennyit fordítanak a zeneművészeti szakközépisko­la létesítésére? — Az első ütemben 27,7 millió forintot terveztünk. A második ennél jóval költsége­sebb lesz. Nemrégiben foglal­koztunk a témával, és eldön­töttük, hogy tartalékainkat igénybe kell vennünk. Ez 3.9 milliót tesz ki. Éves tervünk­ben szerepel saját forrásként 23 milliót meghaladó összeg. Ennek egy része céltámogatás lesz a megyétől, amely a tel­jes befejezéskor éri el a 7 millió forintot. Pedig nem járda... — Miből táplálkozik a sa­ját forrás? .— Például abból, hogy a Gombás úti iskolát eladtuk a Váci Izzó KJSZ-bizottságá- nak, amely szabadidőközpon­tot alakit ki benne. Ennek az összegnek egy részéért — kö­zel másfél millióért — vet­tünk hangszereket. — A szakközépiskola nem­csak a váciaknak, hanem a megyebelieknek is nyitva áll. Hol tudják elhelyezni a kü­lönböző helységekből érkező­ket? — A most 'felvettek közül tizennyolcán jelentkeztek kol­légiumba. Ennek megoldásá­ban szintén a gépészeti szak- középiskolára számíthatunk. Nemcsak ők, hanem a város lakói is megértették, hogy a létesítményre szükség van. Nagy dolog ez akkor, amikor általában a közvélemény egy csomó dolgot út- meg járda­hosszban mér, s mi mégis többet fordíthatunk a kultú­rára. Jelentős szerep jutott ebben Cs. Nagy Tamásnak, aki teljes odaadással végzi a szervezés szerteágazó felada­tait. Oberczán Józsefhez, a Pest Megyei Tanács osztályvezető­helyetteséhez fordulok azzal a kérdéssel, hogy miért ép­pen Vácra esett a választás. — Ez egy fejlődési folya­mat eredménye. Jövőre lesz harmincesztendős a zeneisko­lájuk. Annak idején már a Vox Humana kórus is a vá­rosra irányította a figyelmet. Ügyszintén elismerten magas színvonalú a Váci Filharmo­nikusok és a Musica Humana kamaraegyüttes művészete. Tehát olyan tartalmas zenei •élet alakult ki a településen, amely ezt a kérdést eleve eldöntötte. Hozzá kell ten­nem még, hogy biztosították a szükséges épületet, vala­mint a bővítés lehetőségét. S a kollégiumi elhelyezés sem okoz gondot. A város művészeti eltartó­képessége ugyan véges, ez az esemény mégis újabb lendü­letet adhat a zenei élet fejlő­désének Vácon. Nagyobb lesz az esély arra, hogy a rendez­vények még szélesebb közön­séget vonzzanak, s az ifjú muzsikusok a település hatá­rain túl is felkészültebben állhassanak a művészet szol­gálatába. Vennes Aránk»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents