Pest Megyei Hírlap, 1988. április (32. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-06 / 81. szám

1988. Április 6., szerda Pedagógiai napok Pest megyében Minden gyerekben érték rejlik Nagy érdeklődés kísérte a Pest megyei pedagógiai na­pok tegnap délelőtti nyitóese- ményét — amint arról lapunk 1, oldalán írunk —, amelyre a Fővárosi Pedagógiai Inté­zetben került sor. A zsúfolá­sig megtelt színházteremben dr. Szivi József, a Pest Me­gyei Pedagógiai Intézet igaz­gatója köszöntötte az egybe­gyűlteket s az elnökségben helyet foglaló Szabó Józsefet, az MSZMP Pest Megyei Bi­zottságának osztályvezető-he­lyettesét és dr. Novák Ist­vánt, a Pest Megyei Tanács művelődési osztályának veze­tőjét. Dr. Novák István rövid át­tekintést adott a Pest megyei pedagógiai napok történetéről. Emlékeztetett arra, hogy száz esztendővel ezelőtt született Anton Szemjonovics Makaren­ko, a XX. századi neveléstu­domány és gyakorlati pedagó­gia kiemelkedő egyénisége. Idézte Ancsel Éva filozófus szavait: „Makarenko azt tisz­telte a gyerekekben, amivé lehetnek, de azt meg is köve­telte, hogy azzá legyenek.” Mindannyiszor erre kellene gondolni a nevelőmunka so­rán ahhoz, hogy a differen­ciált személyiségfejlesztés — a minden gyerekben van va­lami érték — elvét önma­gunkban és kollégáinkban tu­datosítsuk — jelentette ki dr. Novák István. A makarenkói elmélet má­sik talpköve a közösségi ne­velés. A ma és a jövő isko­lájában újra hangsúlyt kap­nak a közösségek, amelyek a személyiség fejlesztésének színtereivé válhatnak. Többek között ez a megállapítás is kifejezésre jutott dr. Petrikás Árpádnak, a Kossuth Lajos Tudományegyetem tanszékve­zető egyetemi tanárának Ma- karenkóról szóló előadásában. Ugyanebben az időben az MSZMP Budapesti Bizottsá­gának Villányi úti oktatási igazgatóságán az alkotó pe­dagógusok fóruma kapott he­lyet, ahol dr. Lóránt Ferenc, az Országos Pedagógiai Inté­zet főmunkatársa a pedagó­giai pályázatok és újítások az iskolai innovációban betöltött szerepét elemezte. Farkas La- josné, a Pest Megyei Pedagó­giai Intézet igazgatóhelyettese pedig tolmácsolta a bírálóbi­zottság véleményét. A hat­vanhárom beküldött mű kö­zül hatvanat értékeltek, egyet újításként továbbítottak, az átlagszínvonalat közepesnél jobbnak tartották. Hogy mennyire a figyelem közép­pontjába került a matemati­kaoktatás, bizonyítja az, hogy tízen foglalkoztak e témával. Ezt követően .Oberczán Jó­zsef, a Pest Megyei Tanács művelődési osztályának he­lyettes vezetője átadta a dí­jakat. Első díjra érdemesítet­ték Kecskeméti Istvánná (Cegléd) Pedagógiai vizsgála­tok Cegléd város napközis tá­Várszeginé Székely Zsuzsa nagykőrösi pedagógus átveszi az el­ső helyezésért járó díjat Kormos Valéria kötete Gyermekfalu gyerekcipőben Bajba jutott hajósok segély­kérő morzejele volt a három betű: SOS. Azt jelenti: ment­sétek meg lelkeinket. A világ átvette a hívójelet, értelmét kiteljesítette, nemcsak életek­re, hanem eszmékre, vállalko­zásokra vonatkoztatva, mint­egy egyetemesítve a humani­tás jegyében. E három betűt választotta nemzetközi jelzés­ként a családon kívül nevel­kedett gyermekek mentésére Hermann Gmeiner, e három betű világszerte az SOS gyer­mekfalvak jelzése — ezt a három betűt választotta köte­te címéül Kormos Valéria, aki a magyarországi, battonyai SOS-falu történetét figyelem­mel kísérve könyvbe foglalta az ország legfrissebb és leg­kisebb településének eddigi történetét. A szerző a Nők Lapja mun­katársa ás kezdettől figyelem­mel kíséri gyermekvédelmi rendszerünk legújabb színfolt­ját — annak reménykeltő és sötét színeivel egyetemben. Nemcsak a gyerekek, hanem a velük foglalkozó felnőttek sorsáért is felelősséget érezve született meg az újságírónő dokumentum értékű könyve, melynek ajánlásában Pozsgay Imre oly pontosan megfogal­mazta: rendkívül jó érzékkel fedezi fel a szerző az autók rata típusú vezetés és az álta­la infantilizátt civil egyesüle­ti tagság viselkedésének okait, kölcsönhatását, körülményeit. A rossz vezetés, a megalapo­zatlan becsvágy és kontrasze­lekció sajátos keveréke embe ri megaláztatásokhoz és a va lódi ügy elsikkasztásához ve zet. Pedig az SOS-falvaknak él­niük kell! Ez Kormos Valéria személyesen ki nem mondott, ám könyve minden lapjával igazolt véleménye. Nevelőket, hivatalnokokat, gyerekeket szólaltat meg sorra. Olyano­kat. akik még tettre készek és optimisták és olyanokat, akik lelkileg és egzisztenciálisan is belerokkantak az SOS-falu életével kapcsolatban történ­tekbe. A battonyai gyermekfalu ötödik esztendeje létezik. Űj vezetősége tavaly ősszel látott munkához, ez év januárjától nevezték ki új vezetőjét Ga­lambos György személyében, aki harmincnyolc éves, test- nevelési főiskolát végzett szervezői szakon. Év elején ötvennégy gyermek és tizen négy nevelőanya, illetve segítő volt a falu lakója, Az egyesület élete, úgy fest, biztonságosabb, jobb sínpáron halad most, sőt, újabb hazai gyermekfalvak építéséről is hallani. A lehetőségről Kecs­kemét és Szombathely mellett egy Pest megyei település, Százhalombatta is érdeklődött. Kormos Valéria járt Bécs- ben, az SOS-szervezet nemzet­közi központjában, hogy szá­mos kérdésére választ kapjon a gyermekfalvak nemzetközi hálózatával kapcsolatban. Megtudhatunk tőle sok min dent a gyermekfalvak műkö­déséről szerte a világon Bizakodva mondja ki köny­ve epilógusában: képessége és meggyőződése szerint nálunk is mindenki — akinek ez feladata, szívügye — azon igyekszik, hogy a köz megren­dült bizalmát és az SOS-moz- galom hazai presztízsét visz- sz aszerezze. — esk — borában című munkáját, va­lamint Várszeginé Székely Zsuzsa (Nagykőrös) Nemzeti érzés és tudatvilág tükröző­dése 10—14 éves tanulók gon­dolkodásában című művét. Második díjat kapott Újvá­ri István (Vác), Sziládi Fri­gy esné (Nagykőrös), Bogdán Zoltán (Cegléd). Harmadik díjat ért el Kapuvári Antalné és Rozgonyi Jánosné (Érd), Vörösvárszky Ottó (Cegléd), Rigó Katalin és Szakács An­talné (Százhalombatta), Nyer­ges Józsefné, Kulacs Tiborné és Várszeginé Székely Zsuzsa (Nagykőrös), Treszkai Barna (Cegléd). A Pedagógiai Tár­saság különdíját dr. Szabó Alfrédnénak ítélték: Adalé­kok Cegléd Mészáros Általá­nos Iskola történetéhez című tanulmányaiért. Ezekkel az eseményekkel egy időben a Pest Megyei Pe­dagógiai Intézet épületében is sokan megfordultak. Második alkalommal került sor az újí­tó pedagógusok által készített taneszközök kiállítására. — Az idén előtérbe kerül­tek a számítástechnikai prog­ramok — állapította meg Mar­tinász Ferenc, a Pest Megyei Tanács csoportvezetője, a bí­rálóbizottság elnöke. — A hu­szonhét kiállító pedagógus kö­zül tizenhatan foglalkoztak számitógépes programmal. A korábbi matematika—fi­zika tárgyú programokon túl most megjelentek a történel­mi, földrajzi, orosz nyelvi, technika tantárgyi programok. Olyanok, amelyek nem csupán a gyakorlást segítik, hanem új anyagok feldolgozását is. Régi, szakmai berkekben jól ismert team is kiállított: Pin­tér Lajos, Kapros Béla és Ró­naszéki László érdi pedagó­gusok technikaoktatáshoz szükséges anyagokat, tárgya­kat készítenek, amelyékkel el­látják a budai körzet általá­nos .iskoláit. Igen nagy sikert aratott Balia Benjamin duna- bogdányi tanár, aki elhozta a földrajzi gyakorlókért általa készített makettjét. Szintén a Pest Megyei Pe­dagógiai Intézetben került sor tegnap délelőtt az általános is­kolások megyei számítástech­nikai versenyének döntőjére. A körzeti vetélkedőn résztve­vő százötven tanulóból tizen­nyolcán jutottak el idáig, bi­zonyítva korosztályukhoz ké­pest magas szintű tudásukat. A kialakult szoros élmezőny­ben végül is első lett Kufi Gábor gödöllői hatodikos, má­sodik Kovács Kristóf monori ötödikes, harmadik Márton Attila újhartyáni nyolcadikos diák. A Pest megyei pedagógiai napok rendezvényei a megyei pedagógiai intézetben és a körzetközpontokban ma és hol­nap folytatódnak. V. A. Építészeti eszménykép Nagybörzsönyben Templomai a középkort idézik Tréfának véltem, amikor egy ízben az Országos Mű­emléki Felügyelőségen valaki így határozta meg foglalkozá­sát: műemlékes. Később má­soktól is hallottam ezt a ki­fejezést. Mindegy, hogy mun­kaköre szerint kőműves, ku­tató, restaurátor, ács vagy építész az illető. Mindegyikük nyilván tudja, hogy tevé­kenységük szorosan egymásra épül. Eredményt csupán együttes felelősségvállalással érhetnek el. Nemcsak gondol- godásmódjuk, hanem életvite­lük is hasonló kell legyen. Szándékosan hagytam ki a felsorolásból a fotóművésze­ket, akik évek, évtizedek óta megörökítik a műemlé­ki munka minden fázisát. Ugyanakkor szinte mindig háttérben maradnak. Pedig most is az ő alkotásaikból nyílt kiállítás az OMF vár­beli,' ■ Táncsics Mihály utcai székházában. Dobos Lajos, Mihalik Tamás és Hack Ró­bert felvételeiből százhúszat választottak ki. Valamennyin helyreállított középkori ma­gyar templomok láthatók. A fotódokumentum-tárlat külö­nös hangulatot áraszt, mert az aula közepén átvilágítható fotók mutatják be a jelentő­sebb faliképeket, illetve azok részleteit. Kis falusi templomok: nincs közöttük két egyforma. Egy­szerű formáik ellenére mind egyedi. Teljes szépségében — bár a felvétel nem színes — áll a sopronbánfalvi és a sopronhorpácsi templom, ame­lyeknek helyreállítását még 1955-ben végezték el. Ugyan­így látható a fényképezőgép jóvoltából a XI. századból származó — tehát legkorábbi — templomaink egyike, a tarnaszentmáriai. A Borsod­Abaúj-Zemplén megyei Bold- vában őrzik, vigyázzák az egyetlen olyan hazai templo­mot, amelyre keleti torony­párost építettek. Ez a hely arról is nevezetes, hogy ha nem is itt írták le, de itt mondták a Halotti beszédet. Talán ebből is éízékelhető, milyen nehéz volt összeállíta­ni a kiállítás anyagát. Hiszen a magyar műemlékek harma­da egyházi jellegű. Ugyanak­kor ezek a legrégebbi épüle­teink, amelyek hazánk első tizedeit, századait idézik. Ist­ván király hozta törvénybe, hogy templomainkat kőből emeljék. Jóllehet eleinte csu­pán rotundákat, körtemplo­mokat alakítottak ki, amelye­ket később hajóval bővítet­tek, ám mégis a megtelepe­dés, az állandóság és a ma­gyar államiság jelképeivé váltak. Walter Ilona, a tudományos osztály helyettes vezetője szá­mára szinte mindegyik re­konstrukciós feladat emlékeze­tes valamiért. Annál is in­kább, mert ő vezeti a közép­kort kutató csoportot. Emiatt jó ismerője a helyreállítások­nak is. Szinte minden képről színesen tud mesélni; Nagy­börzsönyről is szívesen ma­gyaráz. Igaz ugyan, hogy csupán e településünk képviseli Pest megyét a kiállításon — ám két templommal is. Walter Ilona osztja azt a véleményt, amely szerint az egyik, a Szent István-templom, a ro­mán stílusú falusi templom- építészet eszményképe. Így láttatja a fotóművész is: ma­gas dombgerincen, a Ipoly- völgye széles tája fölött áll, félköríves szentéllyel, vörö­sesszürke traehitfalaival. A XIII. század eleji építészeti emléket az OMF tavaly el­hunyt tehetséges építésze, Ér­det Ferenc állította helyre. Nemesfémbányászata miatt Nagybörzsöny igen jelentős volt a középkorban. A bá­nyásztemplom azonban már gótikus stílusú. Sok vitát vál­tott ki annak idején, hogy a diadalív vonalát és a boltozat bordáit kiszínezték a helyre- állításkor. Pedig a gótikát festés jellemezte. Sedlmayrné Beck Zsuzsa elgondolásai alapján hozták helyre. Igényes és szép munka mindkettő. Érintetlenül hagy­ták, iletve visszaállították kö­zépkori formájukat. Kerítőfa­laikkal. egész környezetükkel a középkort idézik. A középkori magyar temp­lomokat bemutató kiállítás —« amely e hónap végéig tart nyitva — abba a sorozatba illeszkedik, amely az OMF harmincesztendős tevékenysé­gét illusztrálja. A felszenteli és ma is templomként műkö­dő egyházi építészeti értékek­ről készült felvételek azonban frissen renovált állapotot örö­kítettek meg. így akad közöt­tük olyan, amely 20—30 esz­tendővel ezelőtt készült. Eny- nyi idő alatt azonban néhány épület állapota ismét lerom­lott. A kiállításon elénk táruld összkép tehát csupán — álomkép. Tennes Aranka A falusi templomépítészet esz­ményképe a homlokzati tornyos, kisméretű, román stílusú nagybör­zsönyi egyházi építészeti emlék, a XIII. század elejéről (cím fölött balra). Nagy vitát váltott ki a hely­reállításkor, hogy kiszínezték a fa­li párkányból induló diadalívet és a csillag boltozat bordáit (cím fö­lött jobbra). Rádiófigyelő! HOVA LETT A DAL? A műsor gazdája, Hegyi Imre már elöljáróban leszögezte, hogy nem tudunk énekelni, nem merünk énekelni, nincs mit énekelnünk. A Himnusz harmadik soránál egy sta­dionnyi tömeg hallgat el, a Szózatot nem ismeri föl a he­tedikes lány, az esküvőn har- minchatszor énekelték el a csipkés kombinét. A példákat lehetne bőven szaporítani; nyúlósan foszlá- nyos szövegek kóvályognak a levegőben, a legelemibb dal­lamigénynek sem tesznek ele­get, esetleg egy-egy magyar­nóta csiklandozza — főleg az idősebb korosztály — fülét. Ami van. abból is a melódiát száműzték mindenféle szel­lemtelen zenei bohóckodások, melyek dobhártyarepesztő idét­len üvöltözéssel járnak együtt. A közös ének nemesfényű örö­mét fölváltotta a közös tom- bolás féktelen vadsága, mely olykor már nem ismer sem­milyen határokat. Mi ennek az oka, mi tör­tént itt nálunk néhány év­tized leforgása alatt? A mű­sor nagy elszánással kísérli meg az okokat földeríteni. A széles körű nyomozás azon­ban már az iskola kapujánál megtorpan. Abban az ország­ban, ahol a Kodály-féle ének­tanítás világhíre fölröppent, ahová a világ minden tájáról zarándokolnak mohó kíváncsi­sággal zenepedagógusok, azok is legfeljebb „kirakatban" szemlélhetik zenei életünk nagy vívmányát, mert manap­ság a tanterem falai közül jobbára kiszorult. Minden bizonnyal úgy járt, a csupán a matematika bűv­körében élő tantervi újítók jóvoltából, mint a testnevelés, amely a gazdasági előrehala­dás szempontjából elhanyagol­ható tényező. Mint ahogy még a meglévő tornatermeket fel­számoltuk, éppúgy más „hasz­nos” célra kisajátítottuk a zeneszobákat. Igaz, kárpótlá­sul támogatjuk a zenei tago­zatú iskolákat, de a tömegek zenei pallérozásának ma sincs gazdája, akárcsak a tömeg­sportnak. Hosszú éveken át hevertek parlagon ahhoz, hogy most néhány esztendő alatt szellemileg jövedelmező ter­mőfölddé változtassuk. Ugyanakkor a korábban oly szép sikereket elérő öntevé­keny csoportok is a jelenlegi lapos pénztárcánk mellett egy­re kilátástalanabb helyzetbe kerülnek. Ám hadd tegyem ehhez hozzá, az énekkultúra nem elsősorban pénzkérdés. Még a harmincas évek dere­kán is a középiskolákban he­tente egy-egy énekóra szere­pelt a tantervben. A tanárok legtöbbje a magyar irodalom oktatói közül került ki, akik a magyay népdal életben tar­tását szívügyüknek tekintet­ték. Ma, ahogy a rádióműsor­ban elhangzott, ha egy osz­tályfőnöki órán énekszó lenne a napirend, az osztály hangos kacajra fakadna. Hegyi Imre jó szándékú tö­rekvése, sajnos, bármerre in­dult is el, még mindig olyan falakba ütközött, amelyeket a korábbi évek iskolareformjai emeltek. ÍRATLAN ÉVEZREDEK. Az előbb említett adást mintegy alátámasztotta Szilágyi Ferenc összeállítása A magyar nyelv századai sorozatban. Előadá­sában a magyar nyelv gyöke­reit igyekezett feltárni, ami­kor még a szó csak „szájrul szájra járt”, a magyar és a vele rokon népek nyelve ki­alakulóban volt. Azóta termé­szetesen a szétvált törzsek más és más életkörülmények közé kerülve nagy átalakulá­son mentek keresztül. Egyes szavak azonban híven őrzik a kétségtelen rokonságot. A vér, víz, hal szinte mindenütt megtalálható. A szoros értel­mében igen rokonszenves mű­sor keretében az író és össze­állító felidézte Illyés Gyula találkozását a harmincas évek derekán — amikor a szovjet írószövetség kongresszusán vett részt — egy Moszkva melletti mordvin klubban. Egy ideig idegenül bámulták egymást, a feszesség nehezen oldódott fel, mígnem a ven­dég szájáról elröppent az el­ső közös szó. Ezt követte 3 többi, míg végül úgy búcsúz­tak, mint két régen látott ro­kon, akik az idők folyamán valahogy megfeledkeztek egy­másról. Szombathelyi Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents