Pest Megyei Hírlap, 1988. április (32. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-23 / 96. szám
1988. ÁPRILIS 23.; SZOMBAT 7 Csariády János: Szó-beszéd Csak kedvet adjatok, ti hervadt ligetek, parkok, elszáradt füvek, csak adj, csak adj, te magas égbolt, és fent lakozó pogány istenek — száguldani a végtelen terek minden horizont-vonalán át, ti mind, ti mind, ti kedvet adjatok bíbelődni magammal s a szavakkal. A szó, a szó lángoló csipkebokra, minden szavam legyen, mi volt, legenda, története a melybe-süppedt ezrek dobbantásának, kik tovább ereznek e mondatokban, tiszta szó-beszéd, mely év-ezrek füvéből máig-ért. (csak kedvet adjatok, csak adjatok) szavam jajdul kitépett nyelvemért. Künn tapossák a verset autók, más dallam ez, nem áram-zizegés, motort pörgetnek gyermek-gázolók, valahova rohannak, valahova kiürült aggyal, rángatódzó szívvel száguldanak a hidakon keresztül, nem mint a dalban karcsú hangszerek a végtelen sztyeppék igézetében, amelyek íve torkomban remeg. Bíbelődni magammal s a szavakkal sorsom csomózta Gordius-kötés, míg nem röppen kard felhasítni torkom, a viharmadár dalát is kimondom s a mezők hervadását, sarjadását, s a fent lakozó pogány istenek ideje-tűnt, elégikus haragját, s gyermek-korom elkopott nagyharangját. Besze Imre: Játszik a szél az asztalon. Fűzőidre mázolt bádogasztalon Várlak, Nézem az órát, vánszorog levelek árnyéka táncol; az a hűséges, lüktetés-mutató, múló formák s elmúló tartalom, bújkál a fény fölöttem és forog szív alakúak. minden levél. Fölöttem nyárfa bújik a szélbe, lombjába kócol a déli verő s a nap levetíti remegése cákkolt árnyait. Tornai Mari: Elhalkul a nap, felhők sietnek a nyárfa fölé — csönd ül az asztalon; fflzöld-reményű levél-szivednek rajzát keresem. ahogy a fény „az idő lassan elszivirog" (József A.) auugy álltak a betonon ahogy az egyik karja kulcsolódott ahogy lehanyatlott a másik feje ahogy a betonon álltak az égbolt egyre emelkedett a tér egyre tágult az idő megállt pisszcnéstelen aztán csak egy felém bicegő loncsos lány csak egy távolodó fiú közönyös háta Csanyi László: Ólomkatona éthordóvá Szertartásosan leül megszokott padjára. A liget ilyenkor kihalt, az ágak között tétován tör át a fény, a levelek árnyéka ellenőrizhetetlenül lebeg az út kőkockái között, azt sem tudni, milyen évszak van, az idő, mint rakoncátlan folyó, kiáradt medréből. Mielőtt leül megszokott padjára, gyanakodva körülnéz, mert könnyelműség lenne beérni a csalóka látszattal. De a liget ilyenkor kihalt, csak két suhanc áll a félárnyékban, az egyik heves taglejtésekkel magyaráz valamit, talán viccet mesél, mert a másik vihogva figyeli. Ilyenek ezek, gondolja megvetően, s elfordítja a fejét, mi közöm hozzá, egyáltalán, mi közöm az egészhez? Néha maga elé , rakja kitüntetéseit, időrendi sorrendben, s ilyenkor megállapítja, megbízható, lelkiismeretes ember volt. A minap egy könyvet hozott ki a könyvtárból, ha jól emlékszik, Tolsztoj írta, az ő élete is olyan volt, mint Ivan Iljicsé, „egyszerű, mindennapi és iszonyú”. Az utolsó szónál megtorpan. Iszonyú? Az emberek persze annyi mindent beszélnek,, de nincs takargatnivalója, s ha újra kellene kezdenie, ugyanígy tenne mindent. A következetesség, mondja maga elé, s keze megrándul, de meg is áll a levegőben, ökle fáradtan szétnyílik, mintha eleséget akarna szórni a madaraknak. Tekintete üres, arca földszínű. Néhány veréb ugrál a bokrok között; utálja őket. Szóval ennyit ér a hűség, mormolja megvetően, kérdő hangsúly nélkül, s látja magát, amint kaptat föl a lépcsőn, nyitja az ajtót, de szét se néz, az éthordót már kikészítette, fogja és indul vele vissza. Ha jobb lábbal lép ki, a földszinten is jobb lábbal lép a lábtörlőre, csak ne hibázza el, ezt mindig kedvező jelnek tekintette. De ahogy innen, a ligeti pádról nézi önmagát, ennek sincs jelentősége. Mintha minden összezsugorodott volna, a játékház lépcsőjén egy ólomkatona lóbálja az éthordót, s fanyalogva gondol ayra, hogy a hyügdíjás előj-' fizetéses menüben ma megint krumplistésztát adnak. Ha Teréz élne, más lenne minden, biztosan marhapörköltöt főzne, ő is szerette, de mióta meghalt, be kell érnie a nyugdíjasmenüvel. Ennyit ér a hűség, mondja maga elé, összehúzott szemöldökkel, tárgyilagosan. Mindig hivatása magaslatán állt, ezt nem lehet elvitatni tőle. Ezt nem, s öklével a padfa üt. hogy az ellenséges verebek szétrebbennek. „Hatalmának tudata, a lehetőség, hogy bárkit tönkretehet, akit tönkre akar tenni, végül nem utolsósorban az a tudat, hogy hivatása magaslatán áll — minden örömöt szerzett neki” — ahogy a könyvben olvasta. Olasz kisváros Darkó Gábor rajza No lássuk csak. Ott volt például Bodajki. Kérem, Bodajki fondorlatosán sorainkba furakodott. Elhallgatta, hogy nagybátyja kizsákmányoló volt, kulák, márpedig a ku- lák ugyebár lista nélkül is... s elmosolyodik, igenis, önérzetesen vállalja minden tettét Bodajkit később internálták, aztán nem tudja, mi lett vele, ennek azonban nincs is jelentősége, mert Bodajki azzal is tetézte bűnét, hogy jó szakembernek álcázta magát. Hohó, ismerjük az ilyeneket! — Micsoda rafinéria, de túljártam az eszén, s mennyi másén még! Elégedetten mosolyog, s amikor néhány veréb visszaszáll a bokrok alá, idegesen rájuk kiált, hess madár! Gondolatai mindig a múltban keringenek, legszívesebben az ünnepi kavargásban látja magát, kabátján kitüntetések csörömpölnek, zászlók lengnek a szélben, ütemes taps hangzik, a lelkesedést nem lehet feltartóztatni. Este Teréz megkérdezi tőle, na milyen volt, s ő sápadtan áll az előszobában, nem tudja, hogyan mondja el,' mert egyszer csak ott volt a kivételes férfiú előtt, aki megszólításával tüntette ki. Teréz, aki jó feleség, s megbízható elvtársnő, idegesen sürgeti, de hogyan mondja el a pillanat ünnepélyességét? Milyen volt? — türelmetlenkedik Teréz, — szép, válaszolja végül, de ezen Teréz is megütközik, nem úgy gondoltam, mentegetőzik, buta vagy, a teste inkább tömzsi, mint nyurga, de fenség árad belőle és szeretet. Ölni tudnék érte, mondja a hős önérzetével, mire Teréz tárgyilagosan csak ennyit felel: az ellenség nem alszik. Teréz ünnepi vacsorával várta, erre is emlékszik. Fölemeli fejét, s beleszippant a levegőbe, érzi a marhapörkölt súlyos szagát, de az ábránd elillan, a játékház lépcsőjén ólomkatona lépked lefelé, kezében éthordót lóbál, s fanyalogva gondol arra, hogy a nyugdíjasmenüben ma megint krumplistésztát adnak. Korán megtanulta, hogy csak feletteseiben hízhat, egyébként is „az emberekkel nem 'szabad semmiféle kapcsolatot létesíteni, csakis hivatalosat”. Jelenti, amit tapasztalt, s azt is, amit tapasztalhatott volna. Amit az emberek tesznek, gyakran csak látszat, s arra jó, hogy szándékukat leplezzék. Bodajki esete világos, hálás lehet, amiért internálással megúszta. Pazsérival más volt a helyzet. Apja fűszeres volt, húga ’48-ban Nyugatra szökött. Pa- zséri szerint férjhez ment, s Dort- mundban egy gyárban dolgozik. — Pazséri! — és fölényesen legyint. Együtt gyerekeskedtek, de már akkor volt benne valami sunyiság, márpedig kutyából nem lesz szalonna. Egyébként be is vallotta... — ilyen az élet. És a többiek? Az élet rend és fegyelem. Nem bratyizunk, nem építünk ki elvtelen kapcsolatokat, jól is néznénk ki. Itt volt például Magassy, így, nevének előkelőskö- dő végződésével. Tanár volt. s amikor jött a francia békeküldöttség, igénybe kellett venni, mert a városban csak ő tudott franciául. Bűntudattal lehajtja fejét: nem voltam elég éber. Valakit melléje kellett volna állítani, hogy ellenőrizze, megbízhatóan fordít-e. Később bevallotta, hogy bizonyos szavaknál valóban pontatlan volt. Bonyolult nyelvtani magyarázatokba kezdett, de ismerjük az ilyesmit. Nézi a makacs verebeket, s arra gondol, most azért megkérdezné Magassyt, mit mondjon valójában a francia békeharcosoknak, akik természetesen beépített ügynökök is lehetitek, s csak azért jöttek, hogy találkozzanak Magassyval. Most akár el is üldögélhetnének itt a pádon, mint 'egy nyügalmas bárkán, megkérné, tegyen végre töredelmes beismerő vallomást, ő pedig szemébe mondaná, hogy tudta, mindent tudott. Sóhajt, milyen szövevényes az élet. Az órájára néz, rövidesen dél, az ólomkatona nemsokára elindul éthordójával. Szegény Teréz, sóhajt, pedig magára gondol, s azt is tudja, hogy többé senki nem főz neki marha- pörköltet. Csak múltja van, ezt kell tapasztalnia napról napra. Még nyugdíjas-találkozóra sem hívják soha. Felemeli két kezét, ujjait széttárja. Nincs rajta vérnyom, állapítja meg tárgyilagosán. De a közelében gyülekező verebek idegesen szétrebbennek váratlan mozdulatától. Ül megszokott padján a meghatározhatatlan évszakban, mert azt sem lehet tudni, hogy ősz van-e vagy tavasz. Szép volt, töpreng a kétes fényben, s a múlt üvegfalán túl hang szól, de az utcán autók dübörögnek, alig érti meg. „Milyen volt?” — kérdezi Teréz, s ő válaszolni sem tud, az árnyak között bujkáló napsütésben másik hangot halt, „jó feleség és hű elvtársnő volt!”, olvassa egy elkoszlott papírlapról az öreg Pereszlegi, a társadalmi temetések állandó szónoka, s bosszankodva gondol arra, hogy ennyi idő alatt megtanulhatta volna a szöveget, de most már ez is mindegy ma úgyis krumplistésztát adnak a nyugdíjasmenüben. Jaj, Teréz, nem voltam pontos, amikor ott az előszobában válaszolni akartam, de az emlék, tudod, a fény, ami áradt belőle, elkábított, most meg a kutya sem törődik velem, látod, ide jutottam, te is elhagytál, pedig milyen szépen mondta Pereszlegi elvtárs, igaz, hogy a vén hülye alig tudta olvasni a szöveget, én meg arra gondoltam, hogy igazán jó feleség voltál, hű harcostársam, s azt is tudtad, hogy Bodajki gáládul befurakodott közénk, Magassy tanárt meg talán az ellenség fizette, mert máig sem tudjuk, mit mondott a franciáknak. ■Mi csak jót akartunk, Teréz, igazán nem érdemeltem ezt az iszonyatos magányt, szólj Teréz, miért van az, hogy egyedül ülök ezen a rohadt pádon, nézem a verebeket, s most már neked se mondhatom el, hogyan is volt, amikor ott álltam előtte, te meg azt kérdezted, „milyen volt?”, nem tudtam felelni, mert oly szép volt, hogy téged is neki adtalak volna, ha ugyan ilyen földi vágyakkal leereszkedik hozzánk, s amikor azt mondtam, ölni is tudnék érte, helyeslőén bólintottál, s most már teljesen közömbös Bodajki vagy Magassy tanár sorsa, mert hittünk és örültünk az életnek, Teréz. És nincs, tovább. Rögtön dél. mehet az ebédért. Csak egy hét múltán tűnt fel a házban, hogy meghalt. Ügy mesélik, amikor feltörték a lakást, a földön feküdt, ,az éthordó érintetlenül állt áz asztalon. Valószínűleg ebédhez készülődött. Egy vékony könyv is volt az asztalon, Tolsztoj elbeszélése, az Ivan Iljics halála. Ezt később visszavitték a megyei könyvtárba, ahonnan kölcsönözte. Bencze József: Biztatás Egy félszeg lány biztat, írjak verset feledjek keservet. Megcsókol álmában, őriz, segít, rámkölti estjeit. Akkor is véd e lány, hogyha halott leszek, szíve véznácska húr, most is velem rezeg. Oly, mint mázos edény, törékeny porcelán, sugarát vetíti, szigorát ontja rám. Szabó Csaba: Névnapi vers Virágot kellene adnom, vagy virág-szép szavakat szálanként összeszedni gondjaim megnőtt sziklái közül; edzett viharvirágokat, melyek a perc réseiből nőnek ki hittel és reménnyel az érzelem felszökő szirtfokain, múlhatatlanul, miként a barátság s lobogva, akár a vágy! Előd László: Akáclevelek Ez az akácfalevél-tépegető idő! ez a folytonos semmibe-bámulás! ez a Mcssiásra-várakozás, aki kajánul bolyong hajad válladra omló fürtjeiben! Tépdesem a szeret, nem szeret kettes számrendszerének akácfalombját; nő a lábam alatt az avar; hány levél még a remény, hány levél még az élet, amíg a fa kopárra vetkezik?
