Pest Megyei Hírlap, 1988. március (32. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-16 / 64. szám
mmsr .ist-:4. YE, 1988. MÁRCIUS 16., SZERDA Egy péceli továbbképzés ürügyén Eddig hetet számoltak rá... Az utóbbi időben megélénkült a közéleti problémák iránti érdeklődés. Érdeklődés, aktivizálódás, átszőve rossz- kedvvel és elkeseredett hangulattal. Ez az ellentmondás jellemzi azok viselkedésmódját is, akik a művelődéspolitikáról, a kultúra jövőjéről gondolkodnak. Ennek az ellentmondásos megnyilvánulásnak nem pusztán anyagi okai vannak. A pénztelen meztelenségben sokkal jobban Játszódnak intézményeink működési anomáliái, a pater- nalisztikus dotációs gazdálkodás csődje, az a megtorpanás a művelődésben, amelyet egy társadalmi méretű gazdasági és erkölcsi válság ölel körül. Sürgetően merül fel a kérdés, hogy a kultúra, a kulturális kormányzat és a közművelődés közkatonái vajon ringben vannak-e még. Ezekről a problémákról beszélgettek Pécelen a múlt héten egy háromnapos továbbképzésen a megye 14 körzetének közművelődési felügyelői, a kétszintű igazgatás következtében önállóvá vált Kerepestarcsa, Vecsés, Pilis- vörösvár és Gyál művelődési intézményeinek munkatársai, de hivatalosak voltak erre. a megyei tanács közművelődési csoportja által szervezett fejtágítóra a Mészöv, a szakszervezet, valamint az Állami Ifjúsági és Sporthivatal képviselői is. Nem lenne érdekes ennek a mintegy húsz embernek a véleménycseréje, agytornája akkor, ha belterjes szakmai problémák vetődtek volna föl. Erről azonban szó sem volt, sokkal inkább országos méretű gondokról. A szakemberek maguk javasolták a továbbképzés programját: azaz, hogy szerepeljenek művelődéspolitikánk időszerű kérdései, a politikai és állami intézmény- rendszerünk reformja, a készülő egyesületi törvény problémái, a népfőiskolák történeti áttekintése, mai társadalmi szerepük, majd legvégül a legsürgetőbb gazdálkodási és adózási kérdések. Semmitmondó adatok Mind a három nap előadásainak és beszélgetéseinek légkörét őszinteség és kritikai szellem jellemezte és úgy gondolom, hogy ez nem csak a szűk körnek szólt. Dr. Fodor Péter, a Művelődési Minisztérium közművelődési koordinációs titkárságának vezetője, aki 1986 óta tölti be ezt a funkciót, tömören jellemezte azt a folyamatot, amely a mai — cseppet sem szívderítő — helyzethez vezetett. Az 1968—72 közötti reformfolyamat a rákövetkező hat évben megtorpant, majd 78-ban újabb reformgondolatok keltek életre, amelyek már nemcsak a kulturális, hanem az egész társadalmi és politikai intézményrendszert célozták. 1982-re vált világossá, hogy nem hozta — a kulturális területen sem — a kívánt eredményeket a túlzott, merev, dotációs, „minden lében kanál” irányítási rendszer. Hiába állnak rendelkezésünkre statisztikai adatok, hogy évente 55 millióan fordulnak meg a művelődési házakban és 3,3 millió a könyvtári tagok száma, ha — jóindulatú becsléssel is — ma a lakosság egynegyede egyáltalán nem művelődik. Nincs művelődési érdekeltség, sőt inkább ellenérdekeltség alakult ki napjainkra; a kinyilatkoztatás a művelődés szükségességéről azonban maradt. Nem is olyan régen születtek meg azok a jelszavak, amelyek sürgették, hogy a közművelődés legyen önfenntartó, hogy ne a művelődési otthonokat támogassuk, hanem a tevékenységet... Szóval decentralizáció, amelyet, már az 1971-ben megjelent tanácstörvény is kifejezett, de feltételek nélkül! Később egyre jobban körvonalazódott a kultúra árujellege, s kiderült. hogy a társadalmi igények egészen mások, mint amit erőltetni szeretnénk. Jelenleg sincs valós képünk társadalmunk műveltségi szintjéről. Sokváltozós folyamat eredménye — magyarázta dr. Fodor Péter —, egy hasonlattal élve a helyzet megvilágítására, hogy a legutóbbi „meccsen” a kulturális irányítás vereséget szenvedett. A múlt nyáron például az ÁISH- nak sikerült elérnie, hogy az NB I-es csapatok támogatását a vállalatok kedvező feltételek mellett leírhassák az adóalapjukból. A művelődési tevékenységet támogatók számára ezt a kedvezményt nem sikerült kiharcolni. A Művelődési Minisztérium beruházási keretét több százmillióval csökkentették az elmúlt években. Ennek a következménye az, hogy a közművelődési intézmények támogatása akadozik. Szakmailag ugyan mindegyik hitelképes, dehát anyagilag!? Jelenleg nem túl nagyok az esélyek ennek a folyamatnak a módosítására. Dr. Fodor Péter nem véletlenül válaszolt a saját maga által föltett kérdésre: — Ringben van-e még a kultúra? — úgy, hogy igen, még ott van, de a padlón, és már hetet számoltak rá. Évtizedek amnéziája A rosszkedv, az elkeseredett hangulat okait racionálisan elemző előadásokat, a lényegében ugyanerről a problémáról, de a költészet nyelvén fogalmazó dokumentumfilmek színesítették. Így Magyar József: A mi kis ügyeink és Péterffy András — sokáig zárolt anyagként számon tartott — filmje: A népfőiskolákról. Már nem lenne hitele annak, hogyha valaki csak lefesti az elkeseredett helyzetet, hiszen ez szemmel látható igazság, mindannyian vergődünk benne. Program, megoldási javaslat, kiút kell! Minden előadó ezekről elmélkedett, ösz- szefoglalva az előadásokat, azzal jellemezhetők, hogy mind a demokratizálási folyamatban látta a megújulás zálogát, a válságos helyzetből való kiutat. Kénytelenek vagyunk támaszkodni az egyén, az egyéni kezdeményezésekkel létrejött csoportok szellemi erejére, az általuk megfogalmazott értékekre. Ebbe a közegbe ágyazódott az egyesületekről és a népfőiskolákról szóló diskurzus is. Tóth János, az Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézetének igazgató- helyettese messziről, a népfőiskolák nemzetközi gyökereitől indult. Erre azért volt szükség, mert a koalíciós idők utáni társadalmi változások egy több évtizedes emlékezetvesztéshez vezettek, és ami még nagyobb baj, hogy a közéletet egy máig ható félelem szőtte át. Ma tehát nincsenek meg a kedvező feltételek az alulról jövő társadalmi kezdeményezések kibontakozásához. Lehet-e így elvárni a kulturális érdekérvényesítést? Magyarországon már megszűnt az a középosztály, amely a kultúra demokratizálódásának zászlóvivője lehetne, az értelmiség egy része pedig teljes apátiában hajtja a napi robot malomkerekét és pusztán személyes kitörési kísérletekkel próbálkozik. A meggazdagodás primitív módszerei sem kedveznek a némi idealizmussal átszőtt megújulási terveknek. Tóth János egy bő évtizede foglalkozik a jelenleg évente 10-15 tanfolyamon megelevenedő népfőiskolái kezdeményezések támogatásával, s tapasztalatait pesszimistán ösz- szegezte. Viccesen szokás mondani, s van is benne némi igazság, hogy csak az alulinformált ember optimista. Jelenleg a Hazafias Népfront és a TIT támogatja az újraélesztést és a Soros-alapítvány több százezer forinttal segíti. Pest megyében csak egy helyen, Nagytarcsán szerveznek népfőiskolái jellegű tanfolyamot. Adjunk célt! Minden hozzászóló, minden előadó az országos gondokhoz képest úgymond fcts ügyekről beszélt, de konkrét célt jelöltek meg. A kampányszerű kultúrpolitikának amúgy is az volt a nagy baja, hogy sok mindent tiltott, volt, amit megtűrt, de nem adott célt, amelyet követhetünk. Ahhoz azonban, hogy ezek a kezdeményező sejtek szövetté kapcsolódjanak, amelyen fennmaradhat minden értelmes gondolat, s kinőhet belőle egy új szellemiség, egy új értékrend, meg kellene teremteni azt a társadalmi közeget, amely nélkül sorsa legalábbis bizonytalan. tíjj Írisz IALLITOTERMEKBOL Kelemen Kristóf szobrászművész és Csiszár Elek festőművész közös tárlata a Hatvani Galériában március 28-ig tekinthető meg. Március 6- ig láthattuk a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központban Kunszt Veronika szövő-himző, Bíró Sándor fazekas és Császi Ferenc fafaragó népművészek közös kiállítását. Korunk arcképcsarnoka Kelemen Kristóf szobrai kultúránk szellemi vagyonát láttamozzák, azt, amit zenében, költészetben, színházművészetben felhalmoztunk. Egyedi a vonalvezetése, a személyiség magatartást is jelöl, hiszen minden arcmás kicsit önarckép is. Szobrai, érmei korunk arcképcsarnokát vázolják fel, Pázmány Pétertől Eötvös Lorándig és Dutka Ákosig. Hősies pontossággal elemzi az arcokban az embert és az emberi tartalmat. így Bilicsi Tivadar táskás szeme a színész és a színészet maga. Hincz Gyula „lángoló” haja e nagyszerű művész teremtő lo- bogását összegezi. Híres emberek sorakoznak — nagy névtelenek mellett —, mint az orvosnő életmentő csöndjével. Az Ildikó-portré családja körébe vezeti szemünket. A látvány tanulsággal szolgál, tisztaságot sugároz. Máskor lelke- 'sít, nagy tettekre ösztönöz a mű, legyen a modell művészet- történész vagy zeneszerző. Kelemen Kristóf számtalan köztéri szobrot is alkotott. Cselekvésre ösztönöz Csiszár Elek gondolkodó és gondolkodásra késztető festő. Minden kisembert az élet központjának ítél képein, — a nádvágót, a kerítés javító öregasszonyt, vagy éppen az éjjeliőrt. Problémákat láttat. Minden festménye színes özönnel kérdezi, honnan e tömérdek fájdalom, mikor lehetünk úrrá szenvedéseinken. Ez az erkölcsi mélység növeli bennünk az együttérzést minden gond iránt. Csiszár Klek nem nosztalgiára, hanem cselekvésre ösztönöz morális tartalmú alkotásaival. Jobb a festő, mint íR A DIÓFIGYELŐI KÄEMKA. A cím a közveszélyes munkakerülés közszájon forgó rövidítése — olvashatjuk a műsor beharangozásában, majd ehhez szellemesen hozzáfűzve: Szente László riportjának a témája; ki a munkakerülő és kit kerül el a munka? Mint a továbbiakból kiderül, ez a különbségtétel nem egyszerűen szójáték volt, hanem olyan problémákat takart, melyek napjainkban és már a közeljövőben még inkább égetővé válnak. Eddig ugyanis viszonylag könnyű volt meghatározni, hogy ki az, aki mindenáron kibújik a munka kötelezettsége alól. Annál is inkább, mivel mindenkinek — ha akart — volt lehetősége arra, hogy el tudjon helyezkedni. Ha nem szakképzettsége szerint, akkor mint segéd- vagy mint betanított munkást, a gyárkapuk átvitt értelemben — tárva- nyitva várták. A hatóságnak csak azokkal gyűlt meg a baja. akiket nem lehetett a napi nyolc órai munka kordájába állítani, s jobbára a kisebb-nagyobb bűnözők létszámát szaporították. A számadatok tanúsága szerint mintegy másfél-kétezer embert kellett elítélni évente köz- veszélyes munkakerülésért. Ezek zöme is általában ugyanabból a körből került ki. Tehát ha a velük való eljárás igen, de a nyilvántartásuk egy idő után nem okozott különösebb gondot. Napjainkban ez a helyzet csak részben áll fenn. Hiszen az átszervezésekkel kapcsolatban máris ezrek — számuk később még tovább fog nőni — kénytelen-kelletlen, önhibájukon kívül utcára kerültek. Sokan vannak köztük, akik hiába talpalnak naponta a munkaközvetítő irodákba, egyszerűen nem kapnak megfelelő állást, pedig égnek a vágytól, hogy ismét dolgozhassanak. Az úgynevezett átképzési segély címén kapott jövedelem, még akkor is, ha egy darab ideig megüti a korábbi bérszínvonalukat, nem elégíti ki őket, hiszen addigi életük során a mindennapos termelőtevékenységhez szokott testük minden porcikája. Ezeket nyilvánvalóan képtelenség lenne a korábbi és a meglevő közveszélyes munkakerülőkkel egy kalap alá venni. Az a régi, a húszas években keletkezett jogszabály viszont elég kevés rugalmasságot engedélyez. Mint a rádióban elhangzott riportból kiderült, a jogalkotókat is váratlanul érte ez a fordulat, és bizony fejtörést okoz, hogy miként alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez. Nehogy ártatlan embereket felesleges zaklatásnak tegyenek ki. Még ha átmenetileg is. MI VAN A KOSÁRBAN? Január elseje óta fokozott az árellenőrzés az illetékes szervek részéről. Bár eddig a kialakult kép nem teljes, azonban néhány elképesztő dolog máris felütötte a fejét. Elsősorban a gyerek- és a bakfis- ruhák hihetetlenül magas, mondhatnánk csillagászati ára. A műsor gazdája Nagy Izabella, a Kereskedelmi Felügyelőség munkatársai előtt kifejtette: egyszerűen a józan észjárásnak is ellentmond a mostani gyakorlat. Ugyanis ma egy 42-es férficipő olcsóbb, mint egy 32-es gyerek lábbeli. Hiszen még az anyagköltség is legalább kétszerese a másiknak. De ugyanezt el lehet mondani a különféle gyermekruházati cikkekre is, összehasonlítva a felnőttváltozatukkal. A részvevők némi vita után arra a következtetésre jutottak, hogy ez jogilag nem ítélhető el a gyártó vállalatok részéről. ám erkölcsileg mindenképpen elmarasztalhatok. Üzleti ügyekben nem vagyok elég jártas, de érzésem szerint ez az okoskodás mindkét lábára sántít. A háttérben ugyanis az húzódik meg, hogy a gyermekruha — éppen államunk szociális gondoskodása révén — akkora ártámogatást kapott korábban, amit az új ár megállapításánál mint adott tényezőt vettek a gyártók figyelembe. Ehhez csapták a 20-24 százalékos forgalmi adót. Ezzel szemben a férfikonfekciót, mivel silány minősége miatt nemigen kellett, nem támogatta meg a központi kiegészítés. Ezt a körülményt pedig az árhivatalnak eleve felül kellett volna vizsgálná és időben gátat emelni az elszabaduló harácsoló ösztönök elé. Bár időt veszítettünk, de gondolom, hogy ez most sem késő még. Szombathelyi Ervin a híre, s fontosabb is művészetének közlésrendszere, mint amit felfogtunk belőle. Ebből következik, hogy élnünk kell az értékből adódó befogadás intenzitásának növelésével az ő képeit illetően is. A népművészet örökléte Régen is hímeztek, szőttek, faragtak, korongoltak, de a népművészet kincse szakadatlan, ma is nemzeti kultúránk jelenléte. Nélkülözhetetlen. Kunszt Veronika szőttesei, Bíró Sándor fazekas edényei, dísztárgyai és Császi Ferenc faragásai követik a hagyományt, és újítják is; Kunszt Veronika Gödöllőn született. Itt él, alkot; újra fo- galmazza a székely, mezőségi, mezőkövesdi és rábaközi ha-* gyományokat. Őrző és kezdeményező Bíró Sándorhoz hasonlóan, aki a mezőtúri népi kerámia erényeit kamatoztatja, sok-sok leleménnyel, pompás kivitelben. Császi Fér end hajdúszoboszlói kerékgyártó mesterből lett a faragás avatott művésze — műveit bemu* tatták Finnországban, Bulgáriában, Svédországban és a^ NSZK-ban. Mindhárman alkotásokkal tanúsítják, hogy a népművészetnek nemcsak gaz-; dag múltja, hanem fontos jö-j vője is van. Losonci Miklós Mit jelent nekem 1848? Egy hétig tekinthetik meg az érdeklődők azt a gyermek képzőművészeti kiállítást, amelyet tegnap nyitottak meg Vácott a Madách Imre Művelődési Központban. Mit jelent nekem 1848? — így szólt a Hazafias Népfront Pest Megyei Bizottságának rajzpályázati felhívása, amelyre közel 150 alkotás érkezett. Három kategóriában díjazták a legjobbakat: középiskolások, általános iskolai felső tagozatosok, valamint az alsósok, együtt az óvodásokkal. A rajzok főleg könyvekből ismert alkotások alapján készültek, de akadtak olyan kis művészek, akik önállóan képzelték el az 1848-as eseményeket. Első díjat kapott Grezner Gábor vácrátóti kisiskolás, Nagy Csaba (Szentendre, Móricz Gimnázium) és Árvái Klára (újszilvási általános iskola). Felvételünkön az ő rajza látható. Kép és szöveg! Csécsei Zoltán Rövid lejáratú, magas kamatozású, új befektetési lehetőség a KINCSTÁRJEGY. Kibocsátója a magyar állami költségvetés. Valamennyi hazai pénzintézet forgalmazza 5000, 10 000, 50 000, 100 000 és 1 000 000 forintos cimletekben. 3 hónapos lekötésre évi 8%, 6 hónapos lekötésre évi 9%, 9 hónapos lekötésre évi 10% a kamat. A lejáratkor bárhol visszaváltható. A kincstárjegy tulajdonosát a kamat után adófizetési kötelezettség terheli. Bővebb felvilágosításért keresse fel a legközelebbi pénzintézetet! Hírességek és nagy névtelenek
