Pest Megyei Hírlap, 1988. március (32. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
1988. MÁRCIUS 12., SZOMBAT 7 Váskándi Géza: 1 Meséli nagyapám Sokan nem sejtik, hogy az én nagyapám tudja, hogy s mint van a mennyország tájékán. Múltkor is elmesélte, hogyan fúj sorakozót Szent Péter, amikor a Lelkek közül valakinek friss hírt szeretne mondani. A Lelkek felsorakoztak Szent Péter pedig kisuvickolt, recsegés csizmában — így meséli nagyapám — végigsétál a sorok között s azt mondja: — Maga, meg maga, meg maga, lépjen ki! A Lelkek szép illedelmesen kiállnak a sorból s csendben várakoznak.’ — No, lesz kapsz! — gondolta riadtan a többi, sorban maradt Lélek, s van, aki persze kárörömmel is. Ekkor Szent Péter, mintha csak kitalálná gondolatukat, nagyot nevet: — Berezeltek, mi?! Mi tagadás — mondja nagyapám —, a Lelkek mind nagyon berezeltek. — Na, maga utcát' kapott a földön. Nem hallja? Utcát neveztek el magáról. A Lélek meg csak áll, s azt se tudja, sírjon-e, nevessen-e — s nagyapám éppen úgy csinál, mintha ő maga lenne ez a Lélek. — Magának is fényesebb lehetne a gombja! — szól Szent Péter. — Bezzeg, ha látnák a múzeum vizi- tálói, milyen szerencsétlenül áll itt... — Miféle múzeum? — hebegi a Lélek. — Miféle, miféle! Magának a szülővárosában takaros kis múzeumot építettek. Még belépti díjat se kell fizetni. Vagy nagyon keveset. A Lelkek csak bámulnak — meséli ■nagyapám —, olyik szívének kertjében bizony irigység kezdi nyitni sárgácska virágját, melynek levele úgy csíp, mint a csalán. Mert szó,' ami szó, más elbánás várja a^pn Lelkeket, akiknek emlékével a földön ivalami szép történik, mint azokat, kikkel rút dolgok vagy éppen semmi, mintha nem is éltek volna. S bizony Szent Péter — hunyorít nagyapám — nemcsak eme híreseket állítja ki a sorból. — Maga, meg maga ... Reménykedve lépnek ki a Lelkek. — No, magát megint szapulják a földön. Sose lesz vége! — Hogy engem? — kérdi ijedten a lélek. — Bizony ám! Hogy így meg úgy nem jól csinálta a dolgot. Szépen megszökött az igazság elöl! A Lélek tudja, aznap csak száraz kenyeret kap s hozzá csupor vizet. Mert — azt mondja nagyapám — a mennyország leginkább egy nagy kaszárnyára hasonlít, ahol még zárka is van. De én tudom, csak azért mondja, hogy ne vágyjon oda senki, mert akkor ott sem volna hely. — Hát magáról mért nem írnak soha semmit az újságok? Még az apróhirdetés sem!? — fordul a másik felé a bajszos Péter. A Lélek lesüti szemét, nagyon rös- telkedik, hogy eltelt annyi év és róla még semmit nem neveztek el. Mert ha itt lenn tudnák — emeli fel ujját nagyapám —, hogy ott fent milyen fontos a mi vélekedésünk, ezerszer meggondolnánk, mi földiek, hogyan gazdálkodjunk az emlékükkel. Néha, miközben nagyapám ezt meséli, kikukkint nagyanyó is. Nagyanyó — akár a mesében: kis ősz, töpörödött asszony. A fésű alig áll meg apró kontyában, olyan ritka szálú lett, de a régi utcában senki olyan túrós csuszát nem tudott csinálni, amilyet ő. Ettől még Penyigey Béla bácsi is megnyalja mind a tíz ujját, pedig ő bárók és grófok asztalánál is vendégeskedett. Volt egy gyönyörűséges leánya — meséli nagyapám —, hosszú és vörhenyes hajú, egy amerikai milliomos vitte el a háztól. De Béla bácsi maga is valami báró vagy gróf volt, nagyapámnak távoli rokona. Olyan ménese volt, hogy még a Kormányzó Ür is csodájára járt. Nagyapám meséli: a szépséges Sárika nékem is rokonom szegről-vég- ről. — Vajon mit csinálhatnak ott fönn? — bök fel, mintha a régi zöld utcában a mennyezetre, a mestergerendák közé, de én tudom: azt akarja, a csillagokra gondoljak én is mostan. — Még, még! — bökdösöm nagyapám oldalát, s ő tudja: ez azt jelenti: „még mesét!”. Mert nem szeretnék most lemenni az utcára, nagyon nagy a zaj, a füst és köd, a forgalom. Mire én leérnék a tizedik emeletről, ez a lift megint rossz, lehet, elmenne a kedvem, hogy kószáljak a ház előtt a sok törmelékkő között s még egy fa sincsen, ami mögé elbújhatnék, ha jönne az a fiú, akinek nincs nagyapja, se nagyanyja és nem rokona--a szépséges Sárikának. Ez a fiú mindig csúfolódik, hogy nékem nagyapám van. — Miféle srác az, akinek nagyapja van? Az ilyen nem ember. Még köpni is szokott egyet. Ezért mikor reggel iskolába indulok s nagyapám utánam szól, várjak, ő is lehozza a szemetet, próbálok elszökni. Jól tudom, miért akar velem jönni. Hogy lent még megigazítsa a sálamat s még egyszer megcsókoljon. Amj nem volna éppen rossz, ha nem állna ott az a fiú, akinek nincs nagyapja s akitől félek, s aki aztán a buszig, de még a buszon is hajtogatja: „Láttam a nagyapust, megint jól lesmárolt.” Nem tudom, hogy hívják, még két-három hete sincs, hogy a zöld utcából ebbe a nagy tömbházba költöztünk. Bemutatkozott egyszer, de úgy elhadarta a nevét, kicsit pösze is, hogy nem értettem semmit. Szégyelltem volna még egyszer megkérdezni, féltem, kinevet. A többi gyerek meg olyan, mint a suhogó denevérszámyú ember. Kora reggel az ajtón mindegyik kirepül s délután vagy este meg be. A folyosón semmi, a lépcsőkön a huzat olyan, mint az új postás: le-föl jár egy-egy lakásszámot keresve. Hát így. S akkor hát estefelé, miután a legfontosabb leckémet már megcsináltam s a televízióban sincs semmi, odamegyek nagyapámhoz s azt mondom: — Megyünk? ö már tudja, ez mit jelent. A spájz mellett van egy mélyedés; ide tulajdonképpen egy beépített szekrény jönne, de az még nincsen. Ide teszünk két széket, egy kicsit s egy nagyot, S amíg bent apám, anyám, nagyanyó, bátyám és húgom a televíziót nézik, én nagyapám meséit hallgatom. De ezt még húgom se tudja, pláne a bátyám, mert ő ilyeneket mondana: — Hát lány vagy te? A mese a lányoknak való — kitelik tőle. Néha, amikor a családból valaki meglát bennünket, nagyapám azt mondja: — Kikérdezem a technikaleckét. Azért ezt mondja, mert ehhez igencsak ért. Ezt elhiszik neki. S amikor az ajtó becsukódott a kíváncsiskodó után, ő újra kezdi. Bizony, ha a földiek tudnák, hogy a Lelkeknek ott a sorban, milyen fontos, hogy lentről jó híreket kapjanak — ezerszer is meggondolnák a dolgot. Több múzeumot, utcát neveznének el róluk, hogy nagyobb legyen az eszem-iszom. Mert — emeli fel ismét ujját nagyapám — ilyenkor este díszvacsora van a mennyországban, pezsgőt bontanak, nem is oroszt, hanem franciát annak tiszteletére. akiről jó hírt hoztak a fellegek közé. Az egyik Lélek egy ilyen vacsorán felállt s megkérdezte Szent Pétertől, aki szép magyar dolmányban. huszármentében az asztalfőn trónolt: — Édes jó Szent Péter, nem írhatnék én a földre egy tábori lapot? — Miféle tábori lapot? — pödörte meg hökkenten kackiás bajszát az öreg Péter. — Amilyet régebb a frontról küldtünk mi, katonák. Afféle zöld levelezőlapon. Én aiAa otthonról mindig csomagot kaptam ... Hátha nekem is kijárnának valamit lent a rokonok. Nagyon zsenánt, hogy mindig másért durran a pezsgő, érettem itt még nem ihatott senki, a végén még potyalesőnek tart a tisztelt társaság — s a Lélek jó mélyen lehajtotta a fejét. Bizony, haszontalannak érezte magát a sok híresség között — mondta nagyapám —, hogy érte semmilyen mulatságot nem ütnek nyélbe soha. És Szent Péter, hogy az ilyeneknek is valam; hasznát lássa, levitte őket látogatóba ama frissen avatott múzeumba ... Hanem ezt máskor meséli el — ígérte nagyapám, most menjek csak tanulni szépen, mert ha igaz, holnap ismét felkél a nap e földön. Vajon ki lehet ez a fiú? — töprengtem, s hol a zöld utca, meg az a mesemondó mélyedés a falban? A tévétől s szüleitől elfordult, hogy nagyapja meséinek szentelje idejét... S miért fél annyira attól a fiútól, akinek nincsenek nagyszülei? Csupa kérdés, melyek mögött miféle titok fátylazza önmagát? De címet nem írt a borítékra. Ahogy forgattam, zizegve kihullott valami: jó féloldalnyi írás. Ez is apró, gondos, szép betűkkel; keskeny margó, mint a fösvény barázda. Magyarázat a Szerkesztő Úrnak. Szoktam néha mesét írni. „Nagyapám meséit.” Most ezt írtam. Én állami gondozott gyerek vagyok, kicsi koromtól fogva. Kedves direktorunk és a kedves Kopor tanár azt mondták: rendezzünk egy meseíró versenyt itt az intézetben. Én ezt adtam be. Nem nyertem semmit. Megkérdeztem Kopor tanár urat, hogy tán valami rosszat írtam bele. Nem, nem, mondta, de mi nem ilyesmire gondoltunk, színtiszta mesére: valami hihetetlent kellett volna írni, mondta. A mennyország nem lehet ilyen, Szent Péternek nincs magyar huszárdolmánya, s a mennyország sokkal hihetetlenebb. A tömbház se hihetetlen. Én mondom, nekem a tömbház is mese, nem ott élek, csak egyszer jártam még benne. Nagyapám és nagyanyám is mese. A húgom, a bátyám is. Kopor tanár úr bólogatott, úgy van, úgy van, de újra azt mondta: igazi, színtiszta mesét várt volna tőlem, így mondta: „ez olyan tömbházszagú”. S csak ismételgette, hogy valam; hihetetlent kellett volna írni, egészen hihetetlent. Hát én azt írtam — mondogattam neki én is, ő meg csak csóválta a fejét. Nem forszíroztam hát, volt egy másik pályázat: országos. ..a gondozottak élete, hétköznapjai”. Oda küldtem el. Levélben, üzentek. Azt írták: a gondozottnak nincs nagyapja: ■■'illetve''hát'van,- de nem ismeri. Ez így nem a hétköznapokról szól. Az én hétköznapjaim nem lehetnek ilyenek. írtam volna meg a színtiszta igazat: a hétköznapomat. Én azt írtam. Ez mind az én hétköznapom, ilyen a hétköznapom. Színtiszta igaz, nem hazudtam, mikor ezt írtam. Nekem egy hétköznap, az életemben ez jutott eszembe. Mindazonáltal nem tudom, ha mesének nem jó, de életnek se, hétköznapnak se — akkor miről is írtam, mihez tartozik ez. Hova. Ezért* küldtem el a kedves Szerkesztő Úrnak. Mit válaszoljak neki? Mindössze ennyit írtam. Kedves fiatal barátom! Magam sem tudom, mit mondjak minderről. Ügy gondoltam, inkább közzé adom szavait. Boldog, aki nagyapja helyett már mesélni tud. írjon még, hisz ha valóban igaz: holnap ismét felkél a nap nekünk. Tengerparton Herczeg Árpád: Azt a hajókirándulást a Missisippin Telefonálni kéne, felhívni barátokat, nőket ismeretlenül, mesélni csodás utazásról, tengerparti nyárról, s megemlíteni azt a hajókirándulást a Mississippin, amelyre évek óta várok — Telefonálni kéne, fecsegni hogyvagyokról, madarak hajnali dalát csempészni odaátra, s fanyar kékfrankost ebéd utánra: emlékeztetni garabonciásokat kőlevesre, emlékeztetni egyszervolt közös pohárra — Telefonálni kéne. Csörögni, csörömpölni, bclerobbanni szikkadt csöndekbe, sörmagányba, feldúlni áporodott nászágyakat, mintha csak véletlen müve volna — Telefonálni kéne, mondom: s tétován, mint aki már leszámolt füttyös hajnalokkal, bimbamos delekkel s az alkony is tálcán kínálja a szívszakasztó izgalmakat fátyolos szemének: csak legyintek, lebeszélem magam minden elhatározásról. S maradok, gubbasztok a szivárványos képernyő előtt, fülelve lépcsőházi mocorgásra, pusmogásra: talán éppen engem keresnek — repülő halak képeit most hozzák cl nekem. Valkó Antal versei: Megörökítés Parabola Egy nagylátószög Egy pontra két sarkában rohanó felhők azon túl pontról-pontra a többi tájkép végül a mélypontra oldódás a legcslegmclyebb pontra Bencze József versei. Kering a szerelem... Kering a szerelem pincértálcán. A pofonvert hűség jajveszékel. A böjti szél feltámadásért könyörög. A szakállasán ébredő bölcsesség álarc. Kihűlt ágyakon ül a csend. Éterhóban vadliba jajgat. Mankóin a hold áll, hallgat. Sirató „Fiam, ne hagyj a bomlott agyúak közt a pokolban, fiam oldozz fel, vérem ága, velem virágozz.” Hordágyon kiabálsz, mintha fiad megválthatna. Bámcsz, keserűtekintetű kisházunk magánya. Kinek a kegyetlenségét bünteti vélünk a sors? Jaj. elkezdődtem méhedben halálod veszteségét is kibírni. Árva, nvűg-keservült, beteg öreg korod korhol. Bizalom. Van bizalom? Tojást lámpáz szemed ege. Gyászt táncolnak törekben a tyúkjaid. Farkas István festményei Dúsa Lajos: Kórházkert Végre kigyógyulhatsz bajaidból, nagyvizitet tart éppen az ősz. Hajnali dértől alvrd a nyílt seb, ónos esőtől varasodik. Múlik a láz már és tehetetlen kis daganattá ráncosodon zúzmaradíszcs tiszta fehérben látod, alig van kínod, alig. Ködburkán a nemleheteknek mint a vetélők magzata ülsz. Télmama fürdet fagy kloroformban kései rózsák bimbai közt. Vetri Csathó Ferenc: CS K. T. Taorminában fú a szél Jajce világító lámpafényben Ám a cédrus egyre magányosabban indul zarándokúira el utánad s csak nézi már zarándokútjét ecset palclta patikuslcgény Nagymama és unokája
