Pest Megyei Hírlap, 1988. március (32. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
8 1988. MÁRCIUS ÍZ., SZOMBAT A vízhez kötődtek a falvak lakói Öt kis sziget forrott össze A Dunakanyarba igyekvők hétvégi csapatai vagy megtorpannak mindjárt Szentendrénél, vagy továbbindulnak tel, Visegrád irányába. Arra, hogy Leányfalut elhagyva Tahitótfalu felé fordítsák a kocsikormányt, nos erre a keleti irányú kitérőre csak kevesen vállalkoznak. Leginkább azok gurulnak végig a Kis-Duna-ág keskeny hídján, akiknek odabent, a Szentendre-szigeten van az állandó lakhelyük, vagy nyaralójuk, hétvégi házuk. Ez a Budapesttől északra elnyúló — 35 kilométer hosszú és 1—4 kilpméternyi széles — sziget tehát mindmáig afféle félreeső terület, hogy azt ne mondjuk, rezervátum, ahol egyébként tényleg több olyan növényritkaság és állatfaj él, amely a legszigorúbb természetvédelmi oltalmat élvezi. Bárkák vontatói E természetes földrajzi képződmény múltját kutatva legelőbb az hökkenti meg az érdeklődőt, hogy ez a Kis-Duna-ág és Nagy-Duna-ág közé szorult földdarab valamikor éppen nem volt ennyire ösz- szefivggő egység. Hajdanában öt szigetből állt, s Kisoroszi térségében a Kecske-sziget még a XVIII. században sem volt megközelíthető száraz lábbal. A hordalékhalmokat folyvást fújó szél aztán elvégezte a maga dolgát, és az öt kiemelkedés lassan egybeforrt. Előbb azonban még Szent And- rás szigete néven emlegették, s csak később — úgy a múlt század táján lett belőle sziget- je Szentendrének. Településeinek száma azonban a hosszú évszázadok alatt sem változott. Amióta a történelmet írják, azóta mindig is négy állandó falu telepedett meg ott: Kisoroszi, Tahitótfalu, Pócsmegyer és Sziget- monostor. (A Horány és Su- rány néven jól ismert üdülőtelepek későbbi — igazán a századforduló óta virágzó — helységek.) A Szentendrei-sziget talaja könnyen mozgó folyami hordalék, homok. Ezen pedig aligha lehetett sikerrel gazdálkodni. A négy falu lakói nyilván hamar felismerték ezt, és a föld helyett a vízhez, nevezetesen a Dunához kötődtek. A halban bő vízi utat rendszeresen és eredményesen halászták, s hajóvontatással foglalkoztak. Leginkább ez utóbbival, hiszen a Visegrádi-szorosban csak így, állati és emberi erővel húzva tudtak áthaladni az áruval megrakott bárkák. Kerteszkedő apak Hajnali kofahajók Amikor azonban a vízi járművek mozgatását is átvette a gőz, új megélhetési források után kellett nézni. A leleményes szigetlakok előbb szőlő- telepítéssel kísérleteztek. Mégpedig olyan eredményesen, hogy például a kisoroszi borok Pozsonyban és Bécsben is kedvelt itókáknak számítottak. Azután ahogy Pest-Buda terjeszkedett, polgárainak mind több és több friss zöld- ségfélére volt szüksége. A ko- ra hajnalban induló úgynevezett kofahajók a szigetről mázsaszám hozták a répát, káposztát, paradicsomot, paprikát a főváros piacaira. A kertészkedés egészen a termelőszövetkezetek megszervezéséig biztos megélhetési forrásnak bizonyult. Akkor azonban a táblák egybeszántá- sával ennek a szorgoskodásnak egyszeriben bealkonyult, mert az újonnan létrehozott közös gazdaságok tagjait mindenáron gabona és más efféle termékek vetésére, termesztésére akarták rávenni. Ez pedig ezen a szigeten eleve kudarcra ítélt kísérlet! Aki tehette, elszegődött az iparba vagy máshová, a szőlők és az időközben telepített gyümölcsösök pedig sorra kipusztultak. Az újjáéledés jelei csak akkor kezdtek megmutatkozni a Kis-Duna-ág meg a Nagy-Duna-ág között, amikor a Kék Duna Szakszövetkezet vezetői végre felismerték, hogy a kertészkedő apák /örökségét kell folytatni, valamint akkor, amikor erre a vidékre is átcsapott a telekvásárlási, kiskertszervezési láz. Egyre-más- ra keltek el a korábban parla-‘ gon heverő földek, s azokra számos új épület került. E kirajzáshoz nyilvánvalóan a közműveket is fejleszteni kellett, ám ezek közül csak az áramszolgáltatás és a vízvezeték kapott elsőbbséget. A csatornázásra már alig- alig futotta. És ez az ütemvesztés fenyegeti most hazánknak ezt a körülzárt szegletét, mert onnan a kommunális szennyeződés egyszerűen nem jut ki! Ha a szippantókocsik el is viszik terhüket, azt valahol ugyanott, a szigeten ürítik ki, s a felgyülemlett mérgek a talajban maradnak. Cselőpók a dűnén A jelenkor emberének szerencséjére a minden bizonnyal bekövetkező kártétel a felszínen egyelőre még nem tapasztalható. A lágy hajlatú homokdűnéken változatlan sokaságban és szépségben terem a szigorúan védett árva- lányhaj, ugyanígy a csikófark és a ritka nőszirom. A környezetükre oly kényes apró madarak közül is több tanyázik ott; -ezek egy-egy példa» nyát a Magyar Madártani Egyesület -tagjai' a helyszínen gyűrűzik meg. A kalócserebo- garak és a cselőpókok életvi- telét pedig a biológusoknak egy másik csoportja figyeli, ellenőrzi. Sajnos a szemétkupacok gyarapodását, a hulladékok ideszállítását szinte senki sem akadályozza meg. A sziget mára a főváros egyik olyan tárolóhelyévé züllött, ahol az autóroncsok sokasága éppen úgy megtalálható, mint az át- építők, lakásfelújítók sittje. A négy falu birodalma bizony nem ezt a szomorú sorsot érdemelné. A. L. Az idős embereknek szánta Adakozni sem mindig könnyű Hát bolond vagyok én? Mondja meg, bolond vagyok? — kérdezi indulatosan Mária néni, miközben fel s alá jár a délegyházai tanácsi kirendeltség irodájában. Megráz, amit mond, hiszen arról beszél, hogy manapság önzetlenül, valamely jó, nemes cél érdekében adakozni sem egyszerű dolog. Ha számo- latlanul szórná a pénzét mindenféle haszontalanságra, talán más lenne a közösség véleménye. így azonban Szilágyi István- nét — aki sok millió forintot érő üdülőterületi ingatlanát és a háza szomszédságában levő telkét ajánlotta fel az államnak nyugdíjasotthon céljára — a délegyházi falugyűlésen a tanácselnöknek kellett megvédenie az értetlenkedőkkel szemben. Feltételek — Nem egyszerűen arról van szó, hogy Mária néni egy ingatlant ajándékoz az államnak, illetve a tanácsnak — mondja Vörös Benjáminná, a Dunavarsányi Közös Tanács vb-titkára. — Az üdülőterületi nagy ingatlant parcellázásra adja át, s ennek a bevétele teremtené meg az anyagi alapját annak a nyugdíjasotthonnak, amelyet Mária néni elképzelt. Megnehezíti a helyzetet, hogy azok a formák és keretek, amelyek manapság az idős emberek támogatására, gondozására adottak, az adományozónak nem felelnek meg. Természetesen meg kell értenünk őt, nem szeretné, ha ebből a pénzből szociális otthon épülne. Persze vannak ebben a kategóriában szép. kulturált intézmények, ám sok idős ember számára a szociális otthon ma is egyet jelent a hajdani szegényházakkal. Szilágyi Istvánná még a szerződés megkötése előtt szeretné látni, hogyan parcellázzák fel a területet, amit átad a tanácsnak. Bizalmatlanság? Lehet, hogy az, de valószínűbb, hogy egyszerű érdeklődés. Viszont így is bonyolítja a helyzetet, hiszen a tanács, amíg nem készült szerződés az adományozásról, nem rendelhet parcellázási tervet. — Tudja, a magunk fajtának a föld az istene — magyarázza Mária néni. — Makói hagymatermesztő családból származom, egész életemben a földet túrtam. Ha megérhetem, hogy megvalósul az álmom, a kertemből isttdok- az odakerülő öregeknek. Kilincselt A kert, amelyről szó van, hatalmas és minden négyzet- métere gondosan művelt. Az istállóban fényesre csutakolt szőrű lovak állnak, az udvaron seregnyi baromfi kapirgál, fél tucat kutya csahol az udvaron. Nézem a hetvennégy éves asszonyt. Arcát alig barázdálta az idő, pirospozsgás bőrét a szépasszonyok is megirigyelhetnék, a kezét azonban nem. Kérges, inas, de tiszta. A körme körül azonban ott van soha, semmivel el nem távolíthatóan a föld, hét évtized bélyege. Erdei Ferencről beszél, akivel egy osztályban koptatta az elemi iskola padjait. Szavai nyomán sejtem, hogy világéletében nyitott, érdeklődő, olvasott ember volt. A politika világában legalább olyan jól eligazodik, mint a művészetek között. Arról beszél, ügyvéd keresztfia már évekkel ezelőtt kilincselt annak érdekében, hogy az ingatlanokat felajánlhassák az államnak. Félmondatokból, ingerült kézlegyintésekből sejtem, hogy az akkori tanácsi vezetés hiúsította mag mindezt. Kár a múltat firtatni, legyint Mária néni, annyi mégis kiderül, hogy annak idején ő lépett közbe, amikor az egyik utcában a tanács ki akarta sajátítani a telkek felét. A panaszos levelek nyomán vizsgálat indult és a telekkurtításokból nem lett semmi. Nagyjából ettől az időtől származik Mária néni bizalmatlansága. Örökség Amikor arról kérdezem, hogy miért éppen az öregekre szeretné költeni a pénzét, csodálkozva néz rám. — Hát kire másra? Magam is öreg vagyok, természetes, hogy azokon szeretnék segíteni, akik úgy mint magam, csaknem végigdolgozták ezt a századot, minden rosszból kijutott nekik. Arról beszél, hogy szüleitől, nagyszüleitől örökölte talán ezt az adakozási hajlamot. Soha nem gondolkodtak, ha segíteni kellett valakin. — Még a Pest Megyei Tanács egészségügyi osztálya sem tudja igazán, mi is épüljön majd Mária néni adományából — mondja a vb-titkár. Ezt erősíti meg dr. Gerö Gábor egészségügyi osztályvezetőhelyettes a megyeházán. Ha a szerződéskötés megtörténik, akkor ülnek le a helyi tanács vezetőivel, s az igények ismeretében, anyagi lehetőségeik számbavételével döntik el, mi is épüljön majd. Készülhetnének például kis lakások a tanyavilágban élő idős emberek számára. Mária néni búcsúzik, s amilyen hirtelen jött, úgy távozik is. Seregnyi kutyája- csaholva kíséri. Figyelem a távolodó idős asszonyt. Haja színét senki sem ismeri, télen-nyárop két kendővel köti be a fejét. Szürke kardigánját cibálja a szél. Elfogadni Zavarosnak tartják, bántják, csúfolják. Vajon miért nem tudják elfogadni, ha valaki külsejében, szokásaiban, életmódjában elüt az átlagtól, azt aki önzetlenül adni akar? Miért ő szorul védelemre másokkal szemben? Miért ítélünk csak felületes benyomások alapján, s miért nem próbáljuk megtudni, mit érez, mit gondol az, aki más? Például ez a különcnek vélt, de érző szívű, mélyen emberséges idős asszony. Móza Katalin Gyűrű és citera Még hóban a határ mentén Naponta sok kilométert meg- téve, gyalqg, lóháton, kutyát vezetve őrzik á nyugati országhatárt a téli, havazásban, néhol még ma is magas hóban járva határőreink. A közúti határátkelőhelyeken igen nagy a forgalom. A kéőek a soproni határőrkerületben készültek. A magasfigyeiőn Lovas járőrszolgálatban Közúti határátkelőhelyen Éjszakai szolgálat kutyával (E. Várkonyi Péter felvételei) TVcm győzöm elégszer ma* ' gasztalni a sorsot, amiért néhány jó tulajdonsággal is megáldott engem. Viszonylag rendben van az idegrendszerem, ennélfogva nagy türelemmel viselem a testi-lelki csapásokat. Mert ha rövid életemen alaposan végigtekintek, megállapíthatom, hogy sokat szenvedtem én. Csak kuriózumként említem, hogy egy alkalommal felöklelt a falu bikája. inamba harapott egy komondor, térden rúgott egy frissen megpatkolt paripa, nyakam közé csörditettek szíjostorral, vertek nadrágszíjjal, ütöttek furkósbottal, sőt egy átkozott dinnyecsősz sóval töltött puskát durrantott rám, de akkor sem jajgattam, csak sziszegtem, az pedig emberi dolog. Mert ilyen az én természetem, hát nem is tudom tökéletesen megérteni azokat, akik kiborulnak. Mérgelődnek, emésztik magukat, például a kereskedelemben gyakran kétségtelenül meglevő, úgynevezett hiánycikkek miatt, holott, mint a közmondás tartja, nincs kár haszon nélkül. A hiánycikkekből is profitálni lehet, csak felfogás dolga az egész. S hogy ne a levegőbe beszéljek, azonnal példákkal támasztom alá mondanivalómat. Feleségem, házasságunk 7226. napos fordulóján új cipővel akart meglepni. Csak úgy, a kirakaton át kiválasztott egy neki tetsző, elegáns, koromnak megfelelően kényelmes férficsukát, ám az üzletben kiderült, hogy van is belőle elegendő, csak valamennyi az én közepes lábom- nál éppen két számmal kisebb méretű. Ragaszkodtunk a fa• zonhoz, nyakunkba véttük hát a várost, persze, eredménytelenül. Az lett a vége, hogy az 1 én cipőm árán csinos kis ruhácskát vásárolt magának a 1 feleségem, mert gondos asz■ szony ő, tudja, hogy a pénzt '■ hasznos dolgokba kell befektetni, különben elfolyik a ház■ tói... De ez mind semmi. Miután cipőkalandomat elmeséltem egy J ismerősnek, ő egy jellemzőbb történettel hozakodott elő. Néhány esztendeje pecsétgyűrűt akart vásárolni a kereszt- | fiának, annak örömére, hogy ' a fiú sikeresen túljutott a ma- ’ túrán. De túlzottan igényes " volt, ragaszkodott ahhoz, hogy fekete köve legyen a gyűrű• nek, mert ugyebár az mégsem illik, hogy egy férfikézen úgy csillogjon a gyűrű, mint a ■ stoplámpa. Bekukkantott hát i néhány olyan üzletbe, ahol feltehetőleg gyűrűket árusítanak. Egyik helyen tétován megbámulták, mint valami csodabogarat, a másik boltban sajnálattal mosolyogtak, a harmadikban gúnyosan kikacagták. Kitartóan vándorolt üzlet- • röl üzletre az ismerős, mindaddig, míg egy hangszerbolt kirakatában meg nem pillantott egy csodaszép citerát, í melyről egy pillantással meg í lehetett állapítani, hogy nép- * * művészeti remekmű. Ismerősöm azonnal ellenállhatatlan vágyat érzett a citera tulajdonjogára, a gyűrűre szánt pénzt megtetézte, s megvásárolta a hangszert. Így a keresztfiúnak■ nincs ugyan fekete köves pecsétgyűrűje, az ismerősnek viszont olyan cite- rája van, hogy hét nyelven beszélne, ha megszólaltatná, ha egyáltalán értene hozzá. Ismerősöm természetesen elégedett, hiszen voltaképpen hálás lehet a hiánycikkekkel gyakran megáldott kereskedelemnek. Mert kérdezem én, ha akkor kapható köves gyűrű, ugyan eszébe jut-e az embernek, hogy egy citera még hiányzik a házból? Simon Lajos
