Pest Megyei Hírlap, 1988. február (32. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
I 4 1988. FEBRUÁR 27., SZOMBAT mint arról az első oldalon beszámolunk, csütörtökön és pénteken sorkatonai szolgálatra bevonuló fiatalok töltötték meg a Nemzeti Sportcsarnokot. A rövidre vágott hajú fiúk többsége kísérettel érkezik: édesanyák, menyasszonyok, apák jöttek el velük. A búcsú nehéz. Könnyek csillognak a lányok és az anyukák szemében, de még néhány fiatalemberében is. Jönnek persze egyedül is szépszámmal, vagy barátok együtt. S máris itt az első sorakozó ideje, persze még nem pattognak éles vezényszavak, a sorok is csak úgy civil módra állnak össze. Lesz idő megtanulni... Mire a határőrlaktanyába érünk, a hozzátartozók már elbúcsúztak. A fiúk az ebédlőben ülnek, az adategyeztetésre várnak. A konyhából az első katonai ebéd illata száll: babgulyás fő a hatalmas üstökben. A következő állomás a gyengélkedő épülete. Itt az orvosi vizsgálaton esnek át először. ..........................................................................................................pi R ántás kerül az üstbe.' Köböl Tamás és Mogyoródi Zoltán szakácsok főzik a finom babgulyást Aztán papirzsákba kerül a civil ruha, néhány nap múlva majd otthon csenget vele a postás. Neve, anyja neve, foglalkozása ... ? — hangzik már ki tudja hányadszor a kérdés Akinek a haját túl hosszúnak ítélik, azt a fodrászok veszik kezelésbe. Utána irány a zuhanyozói Majd újabb vizsgálatok ' következnek. Magasság és testsúlyadatokat jegyeznek be az egészségügyi könyvbe, vérnyomást mérnek, megnézik a fogakat, végül egy kellemetlen pillanat: a tetanuszoltás. Már csak a ruha és a felszerelés kiosztása van hátra: fehérnemű, meleg alsó, ruhák, sapkák, derékszíjak, bakancs és egy sor felszerelési tárgy, aminek a rendeltetését még ezután kell majd megtanulni. Egyelőre az öltözködés sent megy túl gyorsan és szabályosan, de a civiléletnek — egy időre — már végképp vége: katona lett a fiúkból. Igaz, még csak „kopasz” — ahogy a laktanyában az újoncot nevezik —, de katonai Hancsovszki János és M. Nagy Péter riportja Búcsúzás pillanatai (cím melletti kép). Nem maradtak rejtve a lyukas fogak sem (cím feletti kép). Gyors frizuraigazítás. Házat építeni, önerőből megoldani a lakásgondokat — régóta nem leányálom. Drága az építőanyag — ha van egyáltalán —, sok a bosszúság, az időt rabló papírmunka, tengernyi a vesződség az iparosokkal. Mégis úgy tűnik, manapság inkább ezt, a kisebbik rosszat ajánlatos választani — már ha teheti valaki —, mint a helyi tanácsoknál hosszú évekig sorban állni, kivárni, hogy egy életre eladósítsa magát néhány négyzetméteres birodalmáért az otthonra vágyó fiatal. Mert újabban egy-egy lakótelepi lakás ára elérheti a régi családi ház emelet-ráépítésének, tetőtér-beépítésének költségeit is. Pár éve, amikor még négy számjegyű négyzetméterárakkal számolhattunk, elképzelhetetlennek tűnt, hogy a telepszerű lakásépítésre vállalkozó szervezetek ugyanazért a munkáért a 80-as évek végére 20—23 ezer forintot is elkérnek. Bár az ugyancsak igaz, hogy alig húsz évvel ezelőtt, 1946- ban, amikor az új pénz, a jó forint megszületett, sokan vélték, hogy a lakás nálunk mindenkit megillető szociális juttatás lesz. Ma már nyilvánvaló, hogy nem az... S elsősorban nem azért, mert nem épül elég lakás, hiszen tudjuk: éveken át eladhatatlan otthonok tömkelegé várt fizető- és hitelképes vevőre. Most — legalábbis megyénkben — nincsenek ilyen gondok. Egyelőre. Egyelőre nem lesz megbízás — Dabason 210 lakás, egy lakótelep sorsa volt hosszú ideig bizonytalan. A 14 ezer 500 forintos négyzetméterenkénti árak miatt komoly értékesítési gondjaink voltak — emlékezik vissza Meggyes József, az Országos Takarék- pénztár Pest Megyei Igazgatóságának helyettes vezetője az alig néhány hónappal ezelőtti állapotokra. Mondja, az említett összeg ez idő szerint akár alacsonynak is tekinthető: 1990-re várhatóan 20 ezer forintért épít lakásokat a 43-as ÁÉV Kerepestarcsán, míg a Dutép 18 ezerért vállalkozott Cegléden. Vác, Gödöllő, Dunakeszi ugyancsak nagy mennyiségű lakással gazdálkodik a jövőben. De az, hogy a gyarapodás mennyibe kerül majd, arról nincs pontos adat. — Az elmúlt év során 280 lakásra kötöttünk megállapodást, az előkészítés megkezdődött, de az építőipari vállalatok húzódozása miatt nem tudunk megállapodni az árban — folytatja Meggyes József. — Olyan lakások építésére, amelyek az áruk miatt előre láthatóan eladhatatlanok lesznek, nem adunk megbízást. Az építők viszont azt mondják, nekik nem éri meg olcsóbban vállalkozni, hiszen míg maximált árral dolgoztak, ezreket fizettek rá minden elkészült otthonra. — Tavaly ősszel még örültünk, hogy a vállalat egész idei kapacitását eladtuk. Ez évre 350 lakás átadásában állapodtunk meg a megbízókkal. Most aztán fő a fejünk — jó Számolgat az ország Egy ország tanulmányozta néhány hete fizetjisi szalagját, bérlapját, számítógépes ívét — kinek mi dukál —, hogy megtudja, miként járt a bruttósítás utáni első fizetésnapon. Egy pillanatra alkalma volt megpillantani a nagy összeget — de jó lenne mindet zsebre vágni —, majd azt, hogyan fogyasztotta le a bruttó összeget nettóvá a tízszázaléknyi SZTK és a jövedelemadó-előleg. Volt, akinek többnek tűnt a társadalombiztosítás az eddiginél, mások jóleső érzéssel méregették a magasabb családi pótlékot. Végül is a bruttósítás nehéz, bonyolult műveletét azzal a konklúzióval zárhatta le, aki bérből, fizetésből él, hogy nincsenek csodák: jó esetben maradt a bér, de sok helyütt előfordult csökkenés is. Főleg a kisebb fizetéseket csapolta meg néhány tíz forinttal a tízszázalékos SZTK, akit nem kompenzáltak családi pótlékkal, annak a mínusz veszteség maradt. Rossz nyelvek szerint bruttó a hét vezért követő nyolcadik nagysággá vált, azt hiszem, egy ideig emlékezni fogunk rá. Bruttót a személyi jövedelemadó páratlanul gyors bevezetése ültette hatalomra. Más kérdés viszont, hogy az adófizetés a béreknek az árnövekedéseknél lassúbb növelése miatt szűkíti fogyasztásunkat is, meg átrendezi a jövedelemstruktúrát a központi alapok javára. Mert számolgatásainknak most az a lényege: a lakosságnak meg kell hoznia az áldozatot a gazdasági vérfrissítéshez és vérátömlesztéshez. Hiába, hogy az elmúlt évek túlfogyasztásának zöméért az ipar, az indokolatlan támogatások, a megnövelt import okolható, pillanatnyilag nincs más tőke, mint a lakossági megtakarítás az ipari szerkezetet javító beruházásokra, a költségvetési hiányok pótlására, az adósságállomány csökkentésére. Ennek megértése egyet jelentett a január elsejei áremelések megértésével, habár a számolgatások ezzel nem fejeződtek be. Azért egyrészt, mert az év hátralevő részében még várhatók áremelkedések, s ha nem romlik egyensúlyi helyzetünk, ezek már nem érik el az év eleji magasságot. Azért számolgatunk, pontosabban számolunk azzal, hogy a több pénzért jobb minőséget, tartósabb, élvezhetőbb árut kapunk. A cikkek dotációjának megszüntetésével — reméljük — ezután az állam sem pótolja a vállalatoknak a vásárlói érdektelenség miatti kieséseit, ha a rosszabb, áru termelőnek és kereskedőnek a nyakán marad. Reméljük. Azt ugyanis még el kell érni, hogy a vásárló ítélete legyen döntő: szankciókkal, versennyel, ellenőrzéssel. Számolgatásaink közepette azon is elgondolkodunk, hogy rendben van, korlátozódik a lakosság fogyasztása, de ez vajon mindent megold? Aligha. A stabilizáció szerencsére előirányozza ugyan az állami fogyasztás csökkentését is, elsősorban az indokolatlan vállalati támogatások megszüntetését, a veszteségesek jórészt saját munkán alapuló talpra állítását, a nélkülözhető intézmények bezárását is, de e lépések nélkül a lakossági fogyasztás megrövidítése aligha segítene bajainkon. Ez evidencia, mégsem tűnik annak azoknak, akik feszültségektől tartva félelmezik az ipari struktúraváltást, a felszámolásokat:, nagyhírű üzemek „szétverését” emlegetik a gazdasági decentralizációról hallva, bankuralomnak nevezik a pénzügyi követelmények alkalmazását a rosszul gazdálkodókkal szemben. Nem számolnak azzal, hogy a feszültségek gazdaságunk működési zavaraiból keletkeznek. Magyarán, ha nem vállaljuk e feszültségeket — amelyeket egyébként előrelátással, figyelemmel tompítani is lehet — lehetetlenség a gazdaság alapvető bajait megszüntetni, s akkor már kockára tesszük egész létünket is. Komornik Ferenc lenne, ha sikerülne megegyezni abban, hogy a lekötött mennyiségnek csak egy részét adjuk át ebben az évben — mondja Somorjai Béla, a Pest Megyei Állami Építőipari Vállalat igazgatója. A tartózkodás okairól elárulja: azokat a lakásokat, amelyeket Vácott 13 ezer 500 forintért, vagy Gödöllőn 14 ezerért adnak át hamarosan a megrendelőknek, ma 21—22 ezer forintos négyzetméterenkénti árért építenék fel. Hiába, ők sem akarják olcsóbban adni munkájukat, mint bármelyik nagy építőipari vállalat. Hogy ez az ár elfogadhatatlanul magas? Áru híján szűkül a piac — Ennyiért éri meg — mondja Somorjai Béla. — A PÁÉV 1980—81-ben évenként ezer lakást épített. Jó néhány esztendeje ennek alig harmadát vállaltuk a maximált árak miatt. Ha többre kötöttünk volna szerződést, tönkre megyünk bele. Most itt a lehetőség: a szabad őr már gazdaságossá teszi — legalábbis a jövőben — a lakások építését. Arról pedig, hogy a 20 ezer forint feletti építési ár a vásárló szempontjából rettentően magas, csak annyit mondha- *j’c, hogy addig, amíg nem szabadulunk meg a szociálpolitikai megfontolások és a vállalati érdekek összekapcsolódásától, amíg a lakáshoz jutás feltételei ilyenek maradnak, addig az árak valóban megfi- zethetetlennek tűnnek.., Élni, lakni azonban valahol kell. Hogy milyen áron? Erről a felek hamarosan dönteni kényszerülnek. Nagy a nyomás — a lakásért sorban állók köre igen széles. S félő, hogy az építőipari cégek által diktált árak érvényesülnek majd. Még akkor is, ha az optimisták azt mondják, a versenyeztetés letöri az árakat — a keresletet és kínálatot előbb-utóbb szabályozza a piac. Csakhogy ezen a piacon manapság egyre kevesebb cég kínálja portékáját. — Húsz év alatt majdnem ezer lakást építettünk fel. Az elsők voltunk a szövetkezetek között, amelyek telepszerű lakásépítésre vállalkoztunk — mondja Orth Mihály, a Gödöllői Építőipari Kisszövetkezet elnöke. — Tavaly tíz, az idén 14 szociális bérlakás építését vállaltuk, 1984-ben ugyanis befejeztük a nagy volumenű lakásépítést. Nem voltak egyen- löek az esélyeink a nagyvállalatokéval, hiszen addig, míg a 43-as ÁÉV 2000 lakást épített évente, addig mi harmincra voltunk képesek. Ugyanolyan feltételek, szabályok és árak mellett. Azt hiszem, nem lehet csodálkozni azon, hogy úgy döntöttünk, így nem mehet tovább. Ma már más jellegű tevékenységet folytatunk, s nem is törjük azon a fejünket, hogy újra nagy mennyiségben építsünk lakást. Hogy miért? Orth Mihály több érvet is felsorakoztat: — Ha a gazdasági szakember véleményét kérdi, azt mondom, az új, a hároméves jótállás bevezetése miatt nem vállalkozunk. Elsősorban nem is a saját képességeink miatt mondom ezt, bár elismerem, nálunk is dolgoznak gyenge teljesítményt nyújtó emberek* MUNDÉRBA BÚJTAK A CIVILEK Uuhapróba; avagy angyalbőrbe öltöznek az újoncok Ezt még gyakorolni kell A határ a csillagos ég lesz?
