Pest Megyei Hírlap, 1988. február (32. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-13 / 37. szám
■ 1988. FEBRUÁR 13., SZOMBAT Ksrmum Negyvenhárom éve felszabadulást jeleztek a fővárosi harangok Pokol a „budapesti erődben” A hadtörténészek szerint a sztálingrádi csata után a budapesti volt a második világháború legtöbb áldozatot követelő, városért vívott ütközete. Akik annak g másfél hónapnak a rettegését, kínjait és nyomorát átélték, azoknak aligha kell bizonygatni ennek az értékelésnek a realitását; akik viszont Budapest felszabadítása után születtek, ma már könyvtárakat megtöltő hadtudományi és memoárirodalom rengetegében lelhetik fel a tényeket, amelyek ezt az értékelést alátámasztják. Miközben a fővárosunk felszabadításáért elesett hősök dicső emléke előtt kegyelettel fejet hajtunk, idézzük fel — nagyon vázlatosan —, mi történt negyvenhárom évvel ezelőtt. Kezdjük visszaemlékezésünket annak a határozatnak a megemlítésével, amely több százezer ember értelmetlen pusztulását okozta: Hitler 1944, november 23- án adta ki utasítását, miszerint Budapestet „háztól házig vívott harccal" kell védeni, tekintet nélkül a lakosságra és a lakónegyedekben okozott károkra. Veesenmayer követ és birodalmi meghatalmazott Hitler szándékát így tette közérthetővé: „Nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk". S a vadállati elhatározás könyörtelen kivitelezésére Hitler nem is választhatott volna alkalmasabb és elvetemültebb embert, mint amilyennek Karl Pfeffer von Wildenbruch SS-Ober- gruppenführer, a Waffen-SS tábornoka, a „budapesti erőd” parancsoka bizonyult. Amikor 1944. december 26- án a főváros körül bezárult^ á szovjet csapatok gyűrűje, mintegy negyvenötezer német és ötvenezer magyar katonának' kellett íriegkísérelriie, hogy Gille tábornok IV. SS- páncélós hadtestének megérkezéséig a szovjet hadsereg csapatait feltartóztassa. (A páncélos hadtestnek Budapestig való előretörése egyébként a fasiszta hadvezetés öncsaló ábrándjának bizonyult.) Fővárosunk felszabadításának nehéz feladata hárult a szovjet 30. és 18. lövészhadtestre, valamint a 7. román hadtestre. Élőerőben kétszeres, lövegekben két és félszeres, aknavetőkben háromszoros volt a szovjet és román csapatok fölénye, a kiváló védelmi lehetőségek teljes és embertelen kihasználása azonban számottevően erősítette a fasiszta hadsereg-csoportosítás helyzetét. A Budapest körül húzódó úgynevezett „Attila vonal” mögött a fasiszták több mint kétszáz ellenállási csomópontot hoztak létre, amelyek egy-két lakónegyedet, egy-egy gyárat, üzemet vagy vasútállomást foglaltak magukban. A csomópontok tűzrendszerébe bekapcsolták a gyalogsági nehézfegyvereket, a különböző űrméretű lövegeket, a páncéltörő és légvédelmi tüzérséget. Az erőkkel és eszközökkel tervezett manőverezésekhez figyelembe vették a csatornahálózatot és a pincéket is. A város pereméhez vezető utak pásztázására közvetlen irányzású lövegeket és nehézgéppuskákat állítottak fel. Sok helyütt elbarikádozták az utcákat és tereket, a fontosabb irányok lezárására ak- nazárakat is telepítettek. Több utcát épületek felrobbantásával tettek megközelíthetetlen- né. Számítván arra, hogy a szovjet hadsereggel szemben előbb-utóbb mégiscsak hátrálniuk kell, a pesti oldalon hat, a budai oldalon négy védelmi vonalat építettek ki. Egyszóval, mindent előkészítettek annak érdekében, hogy Hitler kívánsága, a háztól házig vívott harc megvalósuljon. A hatalmas előkészületek hiábavalóságát a felszabadító csapatok harci sikerei — ha tragikusan nagy emberveszteségek árán is — bebizonyították. A hadászati megfontolások szerint a pesti oldal mindent feláldozó védelme már előre céltalannak látszott. A német tábornokok javasolták is Hitlernek, hogy a történelem folyamán mindig védhetetlen- nek bizonyult pesti oldal helyett a domborzati adottságainál fogva előnyösebb pozícióban védhető budai hídfőre koncentrálhassák az erőket, de a javaslatra Hitler dührohammal válaszolt. 1944. november 28-án a szovjet 18. lövészhadtest már kiverte az ellenséget Maglódról, Gyálról, Rákoskeresztúrról, Pestimréről, s az esti órákban Pestlőrincen, valamint Kőbánya-Kispest, Soroksár szegélyén harcolt. Ez azt jelentette, hogy a szovjet és román csapatok már áttörték az „Attila vonal” 6., 5., 4. védőövét és az ellenséggel szoros harcérintkezésben felzárkóztak a harmadik védőövre, sőt helyenként bele is ékelődtek. Ily módon a német fasiszta hadvezetés elvesztette képességét az arcvonal tervszerű alakítására, a lőszer-, üzemanyag- és élelmiszer-utánpótlás lehetősége már légi úton is a minimálisra csökkent. Malinovszkij marsall és Tol- buhin marsall frontparancsnokok ebben a helyzetben joggal gondolhatták, hogy a német vezérkarhoz intézett ultimátumukkal elkerülhetővé válik a további vérontás. — „Tábornok úr bizonyára belátja — írták —, hogy minden további ellenállás elvesztette értelmét. A harc céltalan folytatása feltétlenül csapatainak megsemmisítéséhez, a békés polgári lakosság lelketlen feláldozásához és a magyar főváros teljes pusztulásához vezetne. A további felesleges véráldozatok elkerülésére, Buda- pesnek, történelmi jelentőségű műemlékeinek, kulturális értékelnék és művészeti alkotásainak megmentése éntekében felszólítjuk a harctevékenység beszüntetésére.” Az ultimátum az ellenállás abbahagyása esetére biztosította a német hadifoglyok hazatérését, a magyarok azonnali szabadlábra helyezését. „A fegyverletételben érintett csapatok tagjai egyenruhájukat, rendfokozati jelvényeiket, kitüntetéseiket, a magántulajdonukat képező tárgyakat és értékeket megtarthatják. A törzstisztek és tábornokok ezenkívül megtarthatják szúrófegyvereiket. Az összes sebesültek és betegek azonnali orvosi kezelésben részesülnek.” Az immár reménytelen helyzetben lévő német fasiszta hadvezetés nemcsak, hogy nem fogadta el ezt a rendkívüli nagylelkűségről tanúskodó ajánlatot, de még a szovjet parlamentereket is — Steinmetz Miklós és Oszta- penko századosokat — gáládul megölette. A parlamenterek tragédiájának hírére a szovjet és román csapatok felújították támadásaikat. Január 18-án Gurgen Ma- karovics Apkarov rohamcsoportja elfoglalta a Parlament épületét, s még ugyanezen a napon Pest egész területéről kiüldözték a németeket. Hátravolt még azonban a budai oldal temérdek áldozattal járó felszabadítása. Ebben a műveletben ma már kideríthetetlen számú magyar honvéd is a németek ellen vívott harcokban áldozta életét. A német hadseregcsoport maradványai végül a Vár területén zsúfolódtak össze. Pfeffer von Wildenbruch február 11. estéjére határozta el, hogy az ostromgyűrű áttörésével nyugatra menekíti a még harcképes hadosztályokat. A kitörés tervét olyany- nyira titokban tartotta, hogy arról Hindy vezérezredes, a magyar csapatok főparancsnoka is csak a végrehajtás előtti órákban kapott tájékoztatást. Este 20 órakor 23 ezer 900 német, ebből kilencezerhat- száz sebesült, és húszezer magyar, ebből kétezer sebesült, további ötszáz nyilas meglepetésszerű kitörést kísérelt meg. Ámde a szigorú titoktartás ellenére mindent elsöprő pergőtűz fogadta őket. A német fasiszta „Dél” hadseregcsoport hadműveleti naplója szerint ,február 16-ig 624 főnek sikerült a német vonalakig eljutnia”. Pfeffer von Wildenbruch is csak a Budakeszi útig jutott, onnan már szovjet gépkocsi vitte fogságba. Tábornoktársai közül többen is osztoztak az elbolondított és értelmetlen pusztulásba hajszolt katonáik sorsában. Február 13-sn a déli órákban a budai oldalon is elhallgattak a fegyverek és a felszabadulást köszöntötték a fővárosban a harangok. Ezen a napon 324 löveg 24 össztüzével köszöntötte Moszkvában azt a győzelmet, amelyet a szovjet Vörös Hadsereg egységei — a soraikban harcoló román és magyar katonákkal együtt — arattak a hitlerista német csapatok és nemzetáruló magyar bérenceik felett. Nem tudjuk pontosan, hány férfi és nő, gyermek és aggastyán halt meg a másfél hónap alatt a német fasiszták, a nyilas pribékek golyóitól, az éhségtől, a fagytól, a rettegés és reménytelenség nyomasztó érzésétől. Azt sem tudjuk egész pontosan, hogy abból a félmilliónyi szovjet emberből, aki Magyarország felszabadításáért áldozata életét, hányán haltak hősi halált a rommá zúzott Budapest utqáin. Hónapok múltán, amikor nyugati szakemberek megtekintették Budapestet, némelyikük úgy vélekedett, hogy ezt a város ötven év alatt sem lehet újjáépíteni. Felszabadult népünk munkájával cáfolt rá erre a jóslatra. Cs. S. Állandó mérők Az OMÜV Műszer- és Vasipari Kisszövetkezetben ez évben mintegy 25 millió forint értékben készítenek folyamatos szintjelző berendezéseket. (Hancsovszki János felvétele) Kisiparosok ajándéka Nicaraguának A KIOSZ országos vezetősége nevében Molnár György elnökhelyettes 250 munkaruhát és hozzájuk tartozó pamuttrikót adott át pénteken a szervezet székházában Sütő Gyulának, a magyar szolidaritási bizottság alelnökének. A ruhákat Baranya, Borsod, Fejér, Heves és Somogy megye kisiparosai készítették — 160 ezer forint értékű társadalmi munkában — a magyar fiatalok által épített nicaraguai szakmunkásképző intézet tanulói részére. . Bővítés minisztériumi támogatással Olcsó cikkek bolthálózata Az átlagosnál olcsóbb, de megfelelő használati értékű termékek iránt egyre inkább növekszik az igény. Különösen azok az üzletek — például a bizományi és alkalmiboltok — népszerűek, amelyekben kifejezetten olcsó holmikat árulnak, de mind több kereskedelmi vállalat nyit olyan egységeket is, amelyekben a végleg leértékelt készleteket, a kis hibás, vagy például mérethiányos termékeket árusítják árengedménnyel. A Kereskedelmi Minisztérium anyagilag is támogatja azokat a vállalatokat, amelyek úgynevezett olcsó boltokat nyitnak. Tavaly pályázatot hirdetett ilyen üzletek létesítésére, s 2,6 millió forinttal járult hozzá a vállalatok költségeihez. A pályázat eredményeként hat vállalat összesen 19, olcsó cikkeket árusító boltot nyitott. Az idén a minisztérium tovább folytatja a pályázati rendszert, s további támogatást nyújt az olcsó boltok nyitásához. Elsősorban olyan üzletek létesítését szorgalmazza, amelyekben egy adott árucsoporton belül a mindenkori átlagár alatti fogyasztói áron kínálnak bizonyos árukat, s a választékot úgy alakítják ki, hogy az egymást helyettesítő termékek közül az olcsóbb fajták legyenek kaphatók. A minisztérium ott is ajánlatosnak tartja az alacsonyabb árú termékek kellő választékának kialakítását, ahol nem kifejezetten olcsó áruk forgalmazása a cél. A HÉT HÍRE KITALÁLVA © Az Országgyűlés ipari bizottsága a veszteséges vállalatok tevékenységének javítására kidolgozott programot vitatta meg. © A főváros volt a helyszíne a Medicina ’88 kiállításnak. © A Szilikátipari Tudományos Egyesületben a szakág környezetvédelmének helyzetét tekintették át. © A hét híre az is, hogy Szolnok adott otthont az országos vendéglátó-ipari tanácskozásnak. Nehezen kideríthető lenne, mert évtizedekre kellene visz- szalekinteni, mikor is volt olyan egymást követő öt esztendő, amikor folyamatosan csökkent a vendéglátás forgalma. Most már, fél évtizede, sikerült, sikerül ezt a furcsa rekordot tartania a vendéglátóiparnak. Miközben világszerte tisztes jövedelmet fial a befektetőknek a vendéglátás, nálunk másról sem hallani, mint veszteségről, ráfizetésről, bezárt üzletekről. Már-már a régi vicc jut az eszébe az embernek az egyszeri kereskedőről, aki azért nem ment tönkre, mert egy- egy napon zárva tartott... A mai helyzet azonban nem vicc. Sőt egyre nyugtalanítóbb. Azoknak is, akik szeretett szakmájukat féltik, annak holnapját látják sötéten, s azoknak is, akik volt vendégként esetleg holnap is szeretnének valahová betérni. Felkapottnak számító, okkal közkedvelt éttermek, vendéglők termei, bokszai ásítoznak üresen csúcsidőben is mostanában, s mennyire néptelenek azok, amelyek korábban sem tudtak szinte semmit sem felmutatni a klasszikus vendéglátásból 1 A megyében 1980 óta folyamatosan fogy a vendéglátó helyeknek a száma. Ami örvendetes lenne, ha a csúf kocsmák, a hangos botrányokkal büszkélkedő bisztrók tűnnének el a hálózatból. Erről azonban nincsen szó. Ami ilyet felszámolt a szocialista kereskedelem, azt megnyitotta máshol (olykor a túlsó oldalon, a másik utcában) a magánszektor. öt esztendő alatt megkétszereződött a magánkereskedők száma a vendéglátásban. S a tanácsoknál hallottak szerint ma is éppen elég jelentkező van bisztró, falatozó, poharazó, borharapó, sörcsarnok, büfé, borozó, italbolt, kocsma megnyitására. Ez még érthetetlenebbé teszi a helyzetet, hiszen hon- nét seregük ez a rengeteg áldozatkész ember, aki a szocialista szektorhoz hasonlóan szeretné ráfizetni ingét, alsóneműjét a vendég fogadására?! Ami igaz, az igaz persze, ezek a vállalkozók a megyében tizenegyszer, tizenötször akkora forgalmat bonyolítanak le italból, mint ételből... a szocialista szektor szerződésbe kiadott üzleteinél ez az arány „csupán” ötszörös ... Megbékélni akkor sem bé- i kélnénk meg ezzel az aránynyal itt a szerződéseknél és ott a magánszektorban, ha úgy kerülne az ital a száraz torkú vendég elé, ahogyan azt a régi vendéglősök természetesnek tartották. Ügy viszont végképp hiányzik belőlünk a hajlandóság a megbékélésre, hogy tudjuk: legtöbbször a körülmények nem mások, mint karikatúrái a vendéglátásnak, s minden három esetből kettőben valami módon megrövidítik, becsapják azt, aki fizet. Tavaly több mint tizenhárom százalékkal emelkedett a vendéglátás színvonala. Mivel a folyóáron mért forgalom növekedése ennek a felét sem érte el, az összehasonlító áron kimutatott változás, akárcsak a korábbi években, most is negatív előjelű. A lépcső még mindig lefelé vezet. Meddig?! És hová? Már-már teljesen kívülállóként nézi a közönség, sikerül-e teljes alapossággal elriasztani a vendéget még a kísérletétől is annak, hogy egy szombaton vagy vasárnap családostól betérjen valahová. A szakmabeliek őszintébbje elismeri, áraik már régóta nem az átlagember pénztárcájához igazodnak. De ha nem ahhoz, akkor mihez? S alapozhat-e egy nagy hagyományú és különlegesen kényes szolgáltatási ágazat pusztán a külföldiekre és a vastag bukszájúak keskeny hazai rétegére?! A vendégül látás világában tavaly végbement áremelkedés minden korábbi csúcsot felülmúlt. Vajon nem itt húzódik meg a magyarázata annak, miért tizedelődik meg évről évre most már ismétlődően a vendégek serege? BŰVÖS asztal ez. Kitálalva rajta étel és ital, de egyben kitálalva mindaz is, amit valamikor szégyenkezve tagadott volna meg a szakma, ha egyáltalán eszébe jut, hogy elkövesse. A hamis kalkulációk, az árdrágítások, a túlszámlázások, az adagok megrövidítése, a nyersanyagokkal folytatott manipulációk mindmind azt mutatják, nem gazdasági természetű elsősorban a baj ebben a szép szakmában, hanem erkölcsi, még ha vannak is ennek az erkölcsi romlásnak gazdasági természetű okai. Kétkedünk tehát a jövőt illetően, mert nem tudjuk, ez a kettős tálalás kiknek mire csinál gusztust.., Mészáros Ottó Gépesítik a mészoltást Szigethalmon Kevesebb munkásra lesz szükség Szigethalomhoz közeledve vastag, ködszerű pára száll a levegőben. A por finom puha hamuréteggel vonja be a környező fákat és házakat, lerakódik, mint mész a csontokba. A helybeliek megszokták már ezt a látványt. Hozzátartozik a falu arculatához. A gerecsei termelőszövetkezet szigethalmi mészüzemé- ben vagyunk. A bejárati sorompó előtt teherautók sorakoznak. — Jelenleg nem foglalkozunk mészégetéssel — tájékoztat Kozma István üzemvezető-helyettes. — A váci gyárból szállítjuk darabosan az oltatlan meszet saját gépkocsijainkkal. Naponta átlagosan tíz-tizenöt vagonnyit hozunk, de néha ennél is többet. Csak az oltást végezzük itt. Régebben, amíg Pesztericz János tulajdonában volt ~ a telep, égettek itt helyben is. A termelőszövetkezet 1970 ótg üzemelteti a mésztelepet. Hatalmas mésztároló gödrök mellett vezet utunk. Megállunk egy pillanatra az oltógépeknél. — Ne menjenek közelebb — figyelmeztet bennünket Hatos György művezető —, mert az öltógép nincs teljesen lefedve és a szemükbe fröcs- csenhet a mész. — Az oltóban száz fokon negyven percig forraljuk a meszet — mondja Szalay Jenő szakmunkás. — Utána vastag csöveken keresztül folyik az oltott mész a tárológödrökbe. Mintegy hatszáz vagont tudunk tárolni a négy gödörben, ahol két-három hétig „pihen” a mész, és utána kézi szedéssel hozzuk a A darabos meszet a futószalagra rakja Szalay Jenő (Csécsei Zoltán felvétele) felszínre, és itt helyben csomagoljuk. — Még ebben az évben szeretnénk átállni a gépesítésre — veszi vissza a szót Kozma István. — Már megkezdtük a gödrök mélyítését, amelyek befogadóképessége ezáltal megduplázódik. A kézi szedés helyett szivattyúval hozzuk majd felszínre a „pihent” meszet, és ömlesztve, teherautókkal szállítjuk majd a Tüzép-telepekre, és ott csomagolják zsákokba a vásárlók kívánsága szerint. Az oltógépek kapacitását is növeljük. A gépesítéssel párhuzamosan csökkentjük a létszámot. Jelenleg kilencvenen dolgoznak a telepen, de az átalakítás után körülbelül ötven fő elegendő lesz. — Kevesebb kézi erőre lesz itt szükség — veti közbe Kiss József —, jó néhány embernek meg kell válnia a mészoltó üzemtől. Pedig megszoktuk ezt a munkát. Megtaláltuk anyagilag is a számításunkat. Meg az sem utolsó szempont, hogy itthon, a falunkban dolgozhattunk... Keresztes Szilvia
