Pest Megyei Hírlap, 1988. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-23 / 19. szám

1988. JANUÁR 23., SZOMBAT Tornay Mari versei: január egy szentendrei temetőben harangvirágok járhattak erre havasesőben harangvirágok halottaimon viaszrózsák hó-árnyék izzadó konzervdobozok szanaszét széttárt karú jég-mohás kőkeresztek pentaton amennyit egy gyufa lángja bevilágol ahogyan egy tapló-arc felragyog csak ahogy kiszűrődik egy hang csak ahogy kiválik egy mozdulat a végtelen hártyáit bontogatom Szikszai Károly: így pillanat tört része Szakonyl Károly: Szabadidő öt óra körül járhat. A lassan le­szálló kora esti köd nyomasztóan telepedik emberre, autóra egyaránt. A körúton már sűrűsödik a forga­lom, bár a zöld hullám még szabá­lyos lüktetéssel tudja átereszteni az autóáradatot. Igaz, néhány türelmet­len úrvezető — akár az emberi szer­vezetbe került vérrög — már meg­próbál szabálytalanul áthaladni a város aortáján, de komolyabb baj szerencsére még nem történik. A kisfiú nem ismeri az órát, de már érzi az időt. Tudja, hogy né­hány pillanat múlva megszólal a csengő, hiszen péntek van. Kezével elengedi a függönyt, mely lassan visszahullik helyére, aztán a sarok­ban lévő ágyához lábal, fölmászik rá, és becsukott szemmel végigheve- redik a mikiegerekkel díszített ta­karón. Egy kívülálló nyilván azt gon­dolná, hogy néhány pillanat múlva mély álomba fog szenderülni, de ő tudja, hogy már „csupán” a vára­kozás hosszú perceivel kell meg­birkóznia: szemhéja alatt érzi a függönyön keresztül beszűrődő neon­reklám ritmikus színváltásait; még csak tízig tud számolni, így hát új­ra és újra elölről kell kezdenie: egy, kettő, három, négy ... Tudja, hogy megint egy tábla csokoládét fog kapni az apjától, s tudja azt is, hogy a mama majd megint veszekedni kezd vele, hogy mi a fészkes fenének hozott már megint csokoládét, nyilván azt akar­ja, hogy Dezsőké fogai minél előbb menjenek tönkre, mire a papa azt fogja válaszolni, hogy egy négyéves férfinak már igenis rengeteg kaló­riára van szüksége ... Dezsőké elmosolyodik, és titokban apjának ad igazat: elvégre heti egy tábla csokoládé igazán nem sok ... — Tudod is te, mi kell egy négy­éves gyereknek! — háborodik majd föl az anyja. — Téli cipője például nincs. Hócsizmája sincs! És' te azt hiszed, hogy egy tábla csokoládéval elintézheted a szeretetedet... Hogy egy tábla csokoládéval elintézhetsz mindent. — Ennél a szónál majd hatalmas1 levegőt fog venni, hogy aztán teli tüdővel folytathassa: — Akkor kellett volna gondolkoznod erről, amikor megcsináltad! De a te felelősségérzeteddel akár egy óvodá- nyi kölköt is megcsinálhattál vol­na!... A papa erre el fog vlgyorodni, és ujjával finoman meg fogja érinteni a mama arcát. — Akkor kellett volna gondolkoz­nom, mielőtt feleségül vettelek vol­na — válaszolja majd anélkül, hogy felemelné a hangját, azzal oda fog lépni Dezsőkéhez, a hóna alá fog nyúlni, és néhányszor föl fogja dob­ni a plafonig, miközben széles mo­sollyal az arcán azt fogja monda­ni: „Szívem szotty, kapaszkodj!” És Dezsőké kapaszkodni fog, és a boldogságtól nemsokára olyan vörös lesz az arca, mint egy ünnepi zászló­nak. Aztán a papa majd csiklandozni kezdi, amit Dezsőké hatalmas si- kongatásokkal hálál meg, végül egy férfias kacsintás kíséretében vala­büszke rá, hogy számítanak tudásá­ra. A háiálkodók legfeljebb ilyesmi­vel honorálhatják a szívességét: — Van itt egy régi babakocsi, mit szól hozzá, szomszéd úr? — Nézzük csak! Hm... tudnám használni a kerekeit. — Keze alatt mindenből lehet még valami, így aztán sok limlom menekül meg a korai enyé­szettől. Elképzelem, hogy egy riporter a szabadidő helyes eltöltéséről fag­gatván, megkérdi tőle: — Jár ön színházba? — Nem — mondaná em­berünk természetes egyszerűséggel. — Szórakozni? — Nem, sehová.— De valahová csak elviszi a felesé­gét? — Hogyne! A rokonokhoz, vi­dékre. Vagy ha dolgunk akad itt, ott... — Sétálni nem szoktak? — Minek? Itt a kert. — Mozi? — Be­kapcsoljuk a tévét, de elszundí­tunk ... — Lényegében mivel töl­ti a szabad idejét? — Hát látja, mi mindennel foglalatoskodom. — És mindez kielégíti? Tökélete­sen. — Szokott olvasni? — Ha rá­érek. — Regényeket? — Újságot. Meg szakirodalmat. — Verseket? — Kis mosoly. — Nem. Azt már nem, gyermekkorom óta. — És ezt he­lyénvalónak tartja? — Nem tu­dom... — Bizonytalan vállvonoga- tás. — Más köt le. Nézze, nincse­nek káros szenvedélyeim. Jobban tenném, ha kocsmáznék? — Egy szóval sem mondtam, de talán tar­talmasabban kellene élnie. — Ezt hogy érti ? ... — Hát... — s itt a riporter elakadna. Zavartan pislog­na, mert emberünk őszinte érdek­lődéssel várná szavait. Kaján öröm­mel nézem ennek a képzeletbeli ri­porternek a sarokba szorítottságát. Látom, látom, már nyelve hegyén a közhely, de az ártatlan, nyílt, ki­váncsi várakozás belé fojtja a szót. Okosabb, ha hallgat. — Igaz is! — nyögi ki végre, hogy megtörje a csendet —, nem tud ajánlani erre­felé egy cipészt? Ahogy jöttem, le­vált a cipőm sarka... — Mire em­berünk: — Nincs itt a közelben ilyen. De adja csak ide, majd én megjavítom... Délután, amikor hazatér a mun­kából, Trabantjával egyenest be­hajthat az udvarukba — a felesé­ge már várja. A rekedten berregő motor elhallgat; kiszáll a kocsiból, üdvözlik egymást. — Mi újság? — Semmi, hála istennek. — Akkor jól van. — Bemennek a házba, kis ideig csend van, de nemsokára újra megjelennek átöltözve, otthonos ru­hában, munkára készen. Mindig ta­lálnak elfoglaltságot. Az asszony leginkább a házban, az ember, ami­kor csak engedi az idő, odakinn. Vagy a garázsban, ami egyben jól felszerelt műhely is, ügyes kis gé­pekkel, satupaddal, szerszámokkal. S van itt rengeteg fa- meg fém­holmi, s ezernyi apróság: szögek, alátétek, festékek, régi lámpák, dró­tok, egyebek. Minden, ami csak szükséges lehet a ház körül. Em­berünknek még szalagfűrésze is van, villanymotorral — hiszen ma­ga vágja fel a nyáron méterbe ra­kott ölfákat téli tüzelőnek; nem­csak a telepen vásároltat, hanem a hordalékfát is, amit az árterületen talál, az utca végén, a fölyónál. A rönköket meg a vihar tépte ágakat hazatalicskázza. Valamit mindig lel­het útón-útfélen — hasznos alkal­matosság ilyen vidéki háznál a ta­licska. A nyulaknak sarlózott lu­cernát, füvet is jobb azon toligálni, mint vállra vetni a zsákot. Ámbár, ha kell, zsáknál nehezebb holmit, akár betongerendát is felkap ez az ember. Ha valahol azt mondják: — Ejnye, szomszéd úr, maradt vagy egy mázsa mész, nem tudja hasz­nálni? — De bizony, tudja. S viszi máris. Még nincs teljesen kész a háza. Azt is maga építi, már mióta! Va­kolni fogja most már, csinosítani; de lesz még mit fabrikálni rajta. Hosszú évek óta készül ez a haj­lék; a családján kívül más segítsé­ge nem is volt hozzá. De nem is kellett; ért ő mindenhez (most már!). Lelkiismeretesebben falaz, kövez, csempéz, parkettáz, fest, má­zol, szerel, mint némely iparos. Las­san halad, de amit elkészít, az hi­bátlan. Ott vannak a szakkönyvek, azokból sokat tanult. Egy ideje^ a bádogosmesterséghez is éppúgy ért, mint a villanyszereléshez. A fűtést is maga vezette be, a tetőfe­dést sem bízta másra. A szükség vitte rá. Szép a háza, nem hivalkodó, de mutatós, kényelmesen lakható. A kertje is takaros, van veteményes meg gyümölcsös, a szőlő is terem egy kis borocskát. Munkája a jó­szágán tehát elég sokrétű: mező- gazdasági, ipari meg fizikai — de szellemi is, ha a műszaki tervezé­seit is beszámítjuk. Csoportvezető egy üzemben. Né­metül és oroszul beszél; az angolból kimaradt, a háború alatt így hozta a sorsa. Jobbára Európa keleti ré­szén forgolódott; bár mostanában már járt Nyugaton is, valami vál­lalati munka révén. A felesége ktsz- tag, gyermekjátékokat állít össze, bedolgozó. Fiaik megházasodtak; nem nehéz kitalálni, hogy városi la­kásukat a szülők a fiataloknak ad­ták át; így csöppentek bele egy új építkezésbe — életük derekán. A szabad szombat és a vasárnap különösen jól kihasználható, sokat el lehet végezni két nap alatt. De az utcabeliek is jönnek: — Mene­tet vágnék erre a csőre, szomszéd ... — Persze segíteni kell. Máskor: — Nem nézne át egy percre, dől a csapból a víz, talán szétmaródott a tömítés... — Pénzt nem fogad el; melyik zsebéből elő fogja varázsolni a húszdekás Boci csokit, és Dezső­ké kezei közé csúsztatja. A mama az ajtófélfának dőlve fogja végignézni kettejük játékát, s amikor a papa — mintegy jelezvén a móka befejeztét — néhányszor megütögeti Dezsőké popsiját, meg fogja kérdezni: — Éhes vagy? Erre a papa azt fogja válaszolni: „Mint a farkas”. A konyhában már meg lesz terít­ve. Bélszínrolót fognak enni sült krumplival. Minden pénteken bél­színrolót esznek sült krumplival, bár a papa még sosem jegyezte meg, hogy például az egyoldalú táp­lálkozás mennyire egészségtelen ... Zokszó nélkül ülnek majd az asz­talnál, és eszik a bélszínrolót sült krumplival, pedig már mind a hár­man legszívesebben kiköpnék, de hát a bélszínroló a viszonylag könnyen és gyorsan elkészíthető ételek közé tartozik, és még mindig olcsóbb, mint fél kiló hús ... Vacsora után, miközben a mama el fogja mosogatni a piszkos edé­nyeket, Dezsőké be fog szaladni a szobába, hogy előkészítse a játékhoz való terepet: lepakolja a dohányzó- asztalon lévő tárgyakat, hogy aztán szép, katonás rendben elhelyezhes­se rajta társasjátékát, amit még Laci bácsitól, a mama barátjától kapott karácsonyra. Az a neve, hogy Ki nevet a végén, és még nem ve­szett el belőle egyetlen bábu sem ... Szóval elő fogja készíteni a terepet, de a papa megint azt fogja mon­dani, hogy most fáradt, meg amúgy sincs sok ideje, talán majd legkö­zelebb. így aztán Dezsőké ismét kénytelen lesz egyedül játszani. Ál­talában úgy szokta megoldani a helyzetet, hogy a jobb keze az övé, vagyis Dezsőkéé, a bal pedig a pa­páé. Ilyenkor persze hagyja, hogy mindig a papa nyerjen. Még akkor is, ha netán ő állna jobban ... Ha így lesz, ma este megint figyelni fogja a papát, és ha tiszta lesz a levegő, hát csalni fog egy kicsit. Persze azt is tudja, hogy ilyenkor mindig tiszta a levegő, hiszen alig figyelnek rá ... Egymással szemben fognak ülni a fotelban, hangjuk megnyugtatóan fog folydogálni, egé­szen addig, amíg a mama barátjára nem terelődik a szó. — Laci jól van? — kérdezi majd epésen a papa, miközben fél szem­mel Dezsőkét fogja figyelni, aki majd éppen a dobókockát fogja ráz­ni az ujjai között. A mama arcára erre olyan csábos mosoly fog kiülni, mint egy egérfo­góba rakott szalonna. — Remekül — fogja majd vála­szolni, és hosszasan dicsérni kezdi majd Laci erényeit. — Akkor is pofátlanság, hogy csak úgy ideköltözzön — jegyzi majd meg a papa. — Ha már egyszer a bíróság ne­kem ítélte a lakást, mégsem vonul­hatok zárdába — válaszolja majd a mama, és a nyomaték kedvéért föl fog állni, hogy megigazítsa a mel­lettük lógó képet, mely Lacit ábrá­zolja, amint éppen búvárfelszere­Kodály-emlékérem (ELŐ- ÉS HÁTLAP) Csíkszentmihályi Róbert alkotása lésben áll valamelyik vízparton. — És te? — fogja mondani ezután. — Ügy hallottam, már nem vagy együtt azzal a kis szőkével... — Jók az informátoraid — fogja válaszolni erre a papa, majd egyre nagyobb indulattal ki fogja fejteni, hogy azzal a szőkével már több mint fél éve nincs együtt, amit a mama egyre fölényesebb mosollyal vesz majd tudomásul, s mire a papa a végére fog érni, a mamának már akkora lesz a szája, mint egy tíz­méteres madzag. — És te?! — tajtékzik majd to­vább a papa. — Azt hiszed, hogy te talán szerencsésnek mondhatod ma­gad?! Azt hiszed talán, hogy ezzel a Lacival megütötted a főnyere­ményt?! — Ennél a mondatnál hosszasan föl fog nevetni. — Igaz, miatta aztán nyugodtan alhatsz ... Ez az ember olyan randa, hogy nincs az a nő, aki az ágyába csal­ná!... — Úgy beszélsz, mintha te len­nél az Alain Delon — vág vissza majd gúnyos elégedettséggel a ma­ma. — Ha egyszer én vezettelek az ol­tár elé... — Mert akkor még nem tudtam, hogy Laci a világon van! És ha így folytatod, eltiltom tőled a gyereket! — A mama szeme most olyan zava­rossá fog változni, mint a körúti forgalom. — Minek jössz te ide egyáltalán? Azért, hogy engem sze­kálj? Hát nem volt még elég? A papa most hosszasan nézni kez­di a mamát. Szemét annyira bele­fúrja majd a mama arcába, hogy szinte fájni fog neki. — Szóval el akarod tőlem tiltani a fiamat? — kérdezi majd a papa; hangja hideg lesz, mint egy kés. — Á, csak úgy kicsúszott a szá­mon — legyint majd fáradtan a ma­ma. — De azért normálisabban is viselkedhetnél... A papa erre be fog nyúlni a zse­bébe, és elő fogja venni belőle a villamosbárletét, és meg fogja mu­tatni a hátulját, amelybe egy fény­kép lesz becsúsztatva: hármójukat ábrázolja, ahogy annak idején a fényképész beállította őket. Egé­szen oda fogja tolni a mama arca elé: — Látod? Ezen a képen még egészen normálisak voltunk. Halk nyikorgással fog kinyílni az ajtó, és Laci fog megjelenni a kü­szöbön. Szívélyesen kezet fognak rázni a papával, majd oda fog lép­ni Dezsőkéhez, és két csattanós pu­szit fog biggyeszteni arcocskájára, de Dezsőké tudni fogja, hogy ez is csak a pénteki ceremóniához tarto­zik, különben Laci bácsitól sosem kap puszit. A papa már nem fog visszaülni a fotelba, hiába marasztalják, Dezső­ké pedig gyorsan össze fogja rá­molni a társasjátékot, és három perc alatt útra készen fog állni édesapja előtt. — Aztán vigyázzatok magatokra — fogja mondani a mama, azzal le fog hajolni Dezsőkéhez, hogy meg­igazítson a ruháján valamit, és uj­jaival kicsit összegereblyézze a ha­ját. — Ugye, te is vigyázni fogsz magadra, mamának szemefénye! Dezsőké majd sűrű bólogatásokba kezd,, mert szeretne már minél előbb kint lenni az utcán. Miután be fog csukódni mögöttük az ajtó, és elindulnak lefelé, Dezső­két valami furcsa, megfoghatatlan érzés fogja a hatalmába keríteni... Aztán be fognak ülni' a papa autó­jába, és körbe fogják furikázni a várost. Fél hétre kell majd vissza- érniök, hát több mint fél órájuk lesz még. Dezsőké mosolyogva fog kibámulni az ablakon, s kicsit saj­nálni fogja a járókelőket, akiknek nem adatott meg, hogy egy kényel­mes autóban ülve utazzanak, mint neki, aki most az apjával utazhat! Az apjával, amit nem tehet meg minden gyermek. Mert akinek ren­des apukája van, annak talán eszé­be se jut, hogy az apukájával le­het. Abban talán semmi jó sincs ... Unalmas, mint neki Laci bácsi. Nap mint nap látja, nap mint nap be­szél vele. De a papa, ő más. öt egy héten csak egyszer láthatja. Hát ezért várja mindig annyira a pén­teki napot. De azt ma sem fogja elmondani neki, hogy talán ezért erednek el a könnyei minden elvá­lás után. v Aztán megszólal a csengő. Dezsőké kinyitja a szemét, aztán fölugrik az ágyról, és nem törődve semmivel, rohanni kezd az ajtó felé. Péntek van, öt óra múlhatott né­hány perccel.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents