Pest Megyei Hírlap, 1988. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-16 / 13. szám
Tóth-Máté Miklós: Időzavar S ügér nagyon ritkán jár moziba, tévét is csak alkalomszerűen néz, esténként szakkönyveket olvasgat otthon vagy a számítógéppel bíbelődik. Sügér programozó matematikus egy vállalatnál, szereti a munkáját, tulajdonképpen — ahogy mondogatja is — az tölti ki az életét. Néhány éve még egy asszony is kitöltötte, de Sügér — bárhogy akarta is — nem tudta igazán „beprogramozni” a mindennapjaiba, így rövidesen elváltak. Az asszony azóta már újra férjhez ment egy mézeskalács-kíszítőhöz, aki ugyan nem sokat ért a matematikához, de a szívügyekhez annál inkább. Most hát egyedül él Sügér a harmincas éveit taposva, és reménnyel telve, hogy eljöhet még az „igazi” az ő életében is. Csak éppen ismerkedni nehéz manapság ezen a nagyra duzzadt Pesten, különösen egy olyan elfoglalt, visszahúzódó embernek, mint Sügér. A vállalatnál nincsenek kedvére való nők, hirdetni, házassági irodákba járni nem az ő „műfaja”, szórakozóhelyeket látogatni úgyszintén, az utcai ismerkedés meg egyenesen elképzelhetetlen a számára. „Majd valahogy kialakul ...” — gondolja Sügér két számtani művelet közölt, de ezen kívül nem tesz semmit az ügy érdekében. Egyik este, hosszabb túlórázás után, fáradtan érkezik haza, és számoktól zsongó agyát pihentetni bekapcsolja a televíziót. Valami magyar filmvígjáték megy, a történet valamikor a harmincas évek végén játszódik. Sügér szórakozottan figyeli az eseményeket, agya „képernyőjén” néhány részmegoldást perget még le a munkájával kapcsolatban, és már hajlik rá, hogy elzárja a készüléket, amikor a filmben megjelenik a női főszereplő. Beperdül inkább, szőkén, teltkarcsún, kicsit ferde vágású szeméből huncut fényeket villantva elő, és Sügér, a programozó matematikus, „programon kívül” a hatása alá kerül, ö még ilyen szép nőt nem látott! Ez maga az élet, maga a fiatalság! Ha ő ezt megismerhetné közelebbről, ha csupán pár szót válthatna vele, és hát ki tudja ... hátha ... Végül is történhetnek még csodák, hátha a művésznő is egyedül él, és talán éppen ő. Sügér ... Igaz, ez még álomnak is túlzás, de miért ne lehetne megpróbálni... Mi történhet? Legfeljebb nem sikerül az egész ... A film után felhívja a televíziót, és megkérdezi, ki játszotta az imént vetített filmnek a női főszerepét. — Vígh Eleonóra... — hangzik a válasz. Nem túl ismert név — gondolja Sügér —, de hát fiatal, kezdő színésznőnél ez természetes. És egyébként sem jelent sokat, hogy ő ismeri-e vagy sem, hiszen nem járatos a színházi világban. Tárcsázza a nevek szerinti tudakozót, és megkérdezi, hogy Vígh Eleonóra művésznőnek van-e otthoni telefonja. Örömmel hallja, hogy igen, és jegyzi fel a megadott számot. Eddig hát simán ment minden, de most hogyan tovább...? Mit mondjon majd neki? És mi történik, ha a férje vagy az élettársa veszi fel a telefont? Gratulálni azért lehet az alakításához, ebben még nincs semmi törvénybe ütköző. Legfeljebb ennyi, és nem több, de legalább hallja azt a kedves, szép hangját. Milyen jól énekelt abban a vidám filmben, és remekül táncolt! Temperamentumos nő lehet, az egyszer biztos! Izgatottan hívja a megadott számot. Foglalt. Hát persze, sokan gratulálhatnak neki most. Még egyszer próbálkozik, aztán újra. Végre sikerül. — Vígh Eleonóra művésznő?.!'.— kérdezi Sügér torkában kalimpáló szívvel. — Igen, az vagyok... — hagyja helyben a női hang, amit éppen csak érteni lehet. Sistereg, recseg a telefon, lehet, hogy vonalhibás. — Elnézést, hogy csak így ismeretlenül ... — kezdi Sügér —, de nem tudtam megállni, hogy elragadtatásomat ne tolmácsoljam mindjárt a művésznőnek ... Az első elfogódott mondatok után Sügér fokozatosan belelendül, dicséri a remek alakítást, a nagyszerű élményt, amit ezáltal kapott, és ha nem venné tolakodásnak a művésznő, naeyon szeretne egy autogrammal ellátott fényképet. — Maga talá’kozni akar velem? — kérdezi a nő. — Igen, ha lehetne... — mondja megcsukló, rekedt hangon Sügér —, csak éppen, hogy egy kézcsókkal kifejezhessem a hálámat... — Nincs akadálya — mondja a nő —, jöjjön el holnap a lakásomra. Hold utca négy, harmadik emelet kettő. Délután öt óra. Megfelel? — Igen ... hogyne ... És köszönöm ... Sügér aznap nehezen alszik el. Erre még titokban sem számított. A nő a lakására invitálta. Ez fantasztikus! Ez mese! Ez egyszerűen nem is lehet igaz! Csak álmodja... biztos, hogy csak álmodja az egészet! Tíz szál vörös rózsával baktat fel másnap délután egy belvárosi öreg bérház harmadik emeletére. A lift persze nem működik. De ez most nem érdekes, bagatell, nevetséges ... Még néhány perc, és szemközt állhat a szőke csodával, a kedvesen csúfondáros szemek rávillannak, és ő, Sügér... Hány lépcsőfok még?! Pontban öt órakor nyomja meg a csengőt. Bentrői kutyaugatás felel erre, majd hallja a biztonsági zár csörgését, a kulcs fordulását, és végre kinyílik az ajtó. Kék masnis pincsi ugrik rá, végignyal a kezén, körbeszimatolja. — Csöpike, nem szabad! — inti rendre egy szigorú női hang, mire a pincsi még egy utolsót vakkantva otthagyja a programozó matematikust. — Ugyan már, olyan aranyos. II — akarja mondani Sügér, de a látványtól megdermed benne a szó. A rózsacsokor fedezékéből kitekintve hajlott hátú kis öregasszonyon pásztáz végig a pillantása. Haja fehér, mint a porcukor, necchálóval körítve, csipkezsabós, sötétkék bársonyruhát visel, és ezüstfogantyús botra támaszkodik. — Vígh Eleonóra vagyok..! — mondja, és koppant kicsit a botjával. — Kerüljön beljebb, fiatalember ... Sügér nehezen mozdul, mint akit megbabonáztak. Mi ez? Valami rossz tréfa? — Bizony lelkecském .!. — sóhajt az öregasszony, nyugtázva Sügér elképedt pillantását —, eltelt az idő ... Tudja, mikor készült ez a filmem? Ezelőtt ötven évvel... — ötven évvel?! — Sügér szájából úgy hatnak a szavak, mint egy feljajdulás. — Maga ezt nem tudta? — A néniké nevet Sügér elképedésén. — Hogy lehet ez? Hiszen már csak a- kópia miatt is ... — Fekete-fehér készülékem van .!! motyogja Sügér —, elég régi is már... De egyébként is később kapcsoltam be ... És tetszik tudni, én nagyon ritkán nézek filmet... — No, nem baj — mondja a matróna —, azért csak jöjjön be ... Majd keresek egy képet magának abból az időből. Drága megboldogult uram vasúti főtanácsos volt, komoly ember, választanom kellett. És én választottam ... Három gyerek, hat unoka ... így folytatódott az én pályám. — De a telefonkönyvben a művésznevén tetszik szerepelni. Gondolom, azért tudták megadni a számot. — Ja igen .!! valóban . I! Mert szegény uram halála után még megkísértett a múlt. Néhány évig még játszottam itt-ott, de csak olyan nyúlfarknyi szerepekben. Sta- tisztálgattam inkább, na, ez az igazság. De annak is van már vagy tíz esztendeje. Előretipeg a szobába, helyet mutat Sügérnek egy díszpárnákkal zsúfolt kanapén, és közben vázába rendezgeti a rózsákat. — Szépek ... nagyon szépek. Nem is tudom, mikor kaptam ilyen gyönyörű rózsacsokrot utoljára. Maga igazán gavallér, fiatalember. Kér egy kis likőrt? — Nem. Köszönöm, nem kérek. — Talán egy kis bort? — Tessék csak hagyni. Nincs sok időm. Igazán csak egy pár percre jöttem... — Sügér szájából tompán koppannak a szavak. Ilyen blama is csak vele eshetett meg! Észrevehette volna, hogy az egy régi film. De akkor is csak azok az átkozott számok ... mindig a matematika ... „Élhetetlen” — hallja újra elvált felesége hangját, és most magában tökéletesen igazat ad neki. — Várjon, kedveském, keresek egy képet — mondja az öregasz- szony, és szép mívű, ódon kredenc- nek húzza ki a fiókját. Csengetnek. Hallani, hogy a pincsi megint az ajtót kaparássza csaholva, de az öreg Benke László: Egyedül 1 Lehet, hogy fölösleges lesz megtenni azt a néhány mozdulatot, ajtót kellene nyitni, mintha csöngettek volna, de ha senki sem áil kinn, a csalódás fájdalma nevetségessé tesz. Csak el ne felejtsem: a postás meg a szégyen ajtóról ajtóra jár s nem lehet tudni előre semmit. 2 Ila lehetne nem várni, csak elfogadni az egyedüllétet, megérteni először is a bűnöst kellene. Tettére a kiúttalanság vitte rá, bánta, hogy megszületett, s mert képtelen volt együttélnl gyöngeségeivcl, késsel férkőzött emberi szívhez. 3 Egyedül vagy, barátom, meg én Is egyedül vagyok. Összeröhögnek hátunk mögött az árnyak, váratlanul váltunkra ver s széthordja sóvárgásunk a szél. De csak hallgatunk. Várunk. Hallgatjuk lehallgatható életünk. Illyés Gyula: Beszéd botommal Tréfából vettem sétatársamul, de most már ő nem bocsát el, ez a bot. Agy-szellőzéskor estelente hű társaságban ballagok Tekintettem előbb, mint jó ebet. Érzem, egyre közelebb hozzám: Tagom lett. Ki gondolná itt az utcán: Három lábon megyek? S elgondolhatná bárki, hogy nekem még derűt is kínál (nem bánatot) ez a bot? Mint mikor — „jöjj, gyermekem“ kezet anyánk adott. Megyek s ha — mondják — korosodom is, — mintha felnőttösködne minden köröttem —, hogy hívjam? — közösség, isten, jövő? Súgva: ne félj, de bízz. Tudom, hova visz ez az út, ez a bot. De még van bennem kívánság pörgetni öl is, mint régi legényi pálcánk: nos, űzzük csak a bút! néni nem figyel most a csengetésre. Albumot vesz elő, azt lapozgatja. — Csengettek! — figyelmezteti hangosan Sügér. — Az unokám lesz .!! — mondja az öregasszony, és indul ajtót nyitni. — Leküldtém a patyolatba. Sügér utánanéz. „Éppen csak ötven évet késtem ...” — gondolja fanyarul, és rácsap az egyik díszpárnára. El innen, de minél előbb! Aztán már jön is vissza az öregasszony és vele egy lány, Sügér megtágult szemmel nézi. Hiszen ez a szőke csoda! Pontos mása annak, akit a filmen látott. Vagy talán még attól is szebb, kívánatosabb. — ö a legidősebb unokám.!! — mondja az öregasszony —, Elvira. És képzelje, fiatalember, programozó matematikus ... Egy volt színésznő unokája. Hát nem fantasztikus? — De igen... az... Fantasztikus! — dadogja Sügér felállva a bemutatkozáshoz. És úgy érzi, csoda történt. Szőke csoda! Memento Eőry Emil szobra Raszul Gamzatov Hajó e föld... Kelényt István: Ősz, parázs... Arnyéklila vadmandula letört faág (mögül csillag) mint még soha — úgyszólván fáj vakító ősz parázslik át... két elem Törő Istvánt Téli napok Ropog a fagy földön, levegőben, prüszkölve kelünk, álmunk beleroppan az éjszakába, annyi nesszel hurcol a sötét; nap nélküli láthatáron leng a pára, hófüggönyt biggyeszt a föld ablakára, s belénk bújik a tél — disznót ölnek, hallom a hörgő tusát, s a fogók ujjongó neszét, meghívást a vacsorához, ily távol semmi sincsen, alvó fák, fagyott tó, hóval behintett utak, melyek nemrég a szívekig értek — a varjak közénk sírják magukat, házak mélyéről vakkantanak a kutyák, a sózott, latyakos főutakon toporognak lusta járművek, s a fűtött szobában, hol egész nap ég a villany, már tervezgetjük a tavaszt. Hajó e föld. Kitéve között az őserők merényletének. Miközben annyi úszni képtelen gyerekkel, nőkkel népes a fedélzet. S ha gyűlöletbe húny a józan ész, s duhaj viaskodásba vész az ember: mi lesz — ha lesz! — e földhajóval és utasterében annyi védtelennel? (Hárs György fordítása) Csik István ra/'za T érstruktúra
