Pest Megyei Hírlap, 1988. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-16 / 13. szám
6 1988. JANUAR 16., SZOMBAT Színházi levél Molnár, a második sorból Lehet abban valami törvényszerű, hogy az első világháború kellős közepén, iszonyatos vérvesz- tesegeket hozó csaták, hadműveletek hírei közepette, egy sokak szerint már vesztésre álló háborúban nyakig benne levő ország fővárosában egymás után jelennek meg a színházakban a búfelejtést szolgáló szórakoztató, köny- nyed, mintha-mi-sem-történt- volna darabok. Nemrég, a Dollárpapa várszínházbeli felújításáról írva, már emlegettem ezt a jelenséget. Most a Radnóti Színpad új bemutatója. Molnár Ferenc Úri divat című játékának felújítása, ismét előtérbe hozza ezt a gondolatot. Az Űri divat ugyanis szintén ebbe a körbe tartozó termék. 1917 végén mutatták be a Nemzeti Színházban. Akkor tehát, amikor már hozzánk is eljutott a pétervári forradalom híre, s amikor már lezajlott Budapesten az a hatalmas munkásgyűlés, amelyen talán először hangzott el a követelés: legyen vége a háborúnak, fogadja el a monarchia az oroszok felajánlotta fegyverszünetet. Mindez nem volt titok; a fővárosi és a vidéki lapok nagy tudósításokban számoltak be az eseményekről. Nos, ebben a hangulatban,- ebben a robbanást jósoló szituációban az ekkor már hatalmas színpadi sikerekkel büszkélkedhető Molnár Ferenc új darabbal jelentkezik. A Liliom, Az ördög, A testőr, a Doktor úr után ezzel a játékkal, amely egy már-már az ütődöttségig jó ember pesti divatáru-kereskedőről szól. Juhász úr, az Űri divat főhőse, mintha nem is e világból való lény lenne. Három felvonásban előadott története gyakorlatilag nem más, mint a különböző formában realizálódó megcsalatások, becsapások, át- ejtések láncolata. Nem is enyhén hiszteroid felesége, akit természetesen gyöngéden szeret, s akiben jobban megbízik, mint saját magában, otthagyja a simára nyalt frizurá- jú. hatalmas és lendületes svá- dájú segéd úrral, Oszkárral. Juhász úrnak mindez csak arra alkalom, hogy megbocsásson az asszonynak és a csábítónak. Hogy a nej és a „harmadik” magával viszi Juhász úr tekintélyes bankbetétjét, s emiatt a jó forgalmú üzlet tönkremegy, az sem hozza ki angyali béketűréséből ezt a Király utcai szentet. (Hajdanán a Király utca — a mai Majakovszkij utca — volt a divatáru-kereskedések egyik központja, s feltehető, hogy Juhász úr üzlete is valahol a Teréz-templom táján lehetett.) Amikor az üzletet (és talán a szép és csinos Adél asszonyt is) pártfogólag támogató gazdag gróf a birtokára menti amolyan cégvezetőnek a tönkrement és elhagyott Juhász urat, ez a betegesen vajszívű jóember előbb — merő szívjóságból — tönkreteszi a gróf híres és igen jövedelmező, különleges csípős sajtjának gyártási processzusát (— Ez a sajt egy inzultus volt, és maga egy bocsánatkérést csinált belőle! — mondja az ügyről a gróf), majd egyszerűen képtelen kirúgni azt a tisztviselőt, aki az ő kontójára csal, ha- zudozik, adósságokat csinál. És ez még semmi. Mert azt is eltűri (bár ezt már kissé nehezebben), hogy a divatáruüzlet volt könyvelője, a szép, csinos és nagyon okos Paula kisasszony a gróf barátnője legyen — holott, mint egy gyönge pillanatában elárulja, ő direkt szerelmes a lányba. De még ezzel sincs vége. Mert amikor Juhász úr egy szerencsés fordulattal visszakerül a divatáruüzletbe, s az váratlanul elkezd nagyon jól menni, kis híján visszafogadja a tönkrement, lerongyolódott Oszkár urat, és majdnem megbocsát a feleségének. Szerencsére befut Paula, és mire a jámbor Juhász úr észreveszi, már be is ült a kasszába, hogy a grófi szerető kényelmes, de bizonytalan státusát felcserélje egy biztosabb pozícióval: férjül veszi az áldott jó ember Juhász urat és az aranybányának bizonyuló úridivat-üzle- tet. Ez, mi tagadás, nem a legjobb Molnár Ferenc-darab. Valahonnan önmaga második sorbeli teljesítményei közül való. Sem a meseszövése, sem a figurái, sem a szellemessége nem érnek fel akár Az ördög, akár A testőr teljesítményével. A történet valamikor a boldog békeidőben játszódik. Nyoma sincs semmiféle kellemetlenségnek. A gróf zavartalanul kereskedik Angliával. Akadály nélkül utazgatnak Olaszországba vagy Franciaországba. A legjobb és legfrissebb francia vagy angol divatcikkek másnap már Juhász úr üzletében vannak satöbbi, satöbbi. Szóval: nincs itt semmi baj, minden olyan, mint a háborítatlan századfordulón, s az utána jött kilencszázas években volt. Jó, én megértem azt is, hogy egy súlyos ellátási gondokkal küszködő, háborús fővárosban, ahol egyre nyomasztóbb a távoli háború jelenléte is, felüdülésként hatott a régi szép békeidő felidézése. Nem Molnár volt az egyetlen, aki ezt tette. Gábor Andor a Dollárpapával ugyanezt képviselte, az említett Király utcában álló Király Színház elsöprő sikere a frissen bemutatott Csárdáskirálynő volt — hogy csak a legjellemzőbb színházi eseményeket említsem. Búfeledte- tés? Nosztalgikus visszaemlékezés? Talán ez is, az is. De a legfőbb szándék talán az lehetett, hogy két kevésbé sikeres színmű, A Farkas és a Farsang után most valami biztos sikert produkáljon Molnár Ferenc. Hogy erre a Juhász úrra azt is mondhatjuk: majdnem földöntúli jósága mintegy kontrasztként áll a környező világ gonosz mesterkedéseivel szemben, s akár modellértékűnek is felfoghatjuk? Hát istenkém, így is felfoghatjuk, de miután a környező világ csak egy-két svindler alakjában jelenik meg, s fenyegeti a született balek Juhász urat, talán túlzás jelképnek tekinteni a derék kereskedőt. Radnóti Színpad előadása viszont talán jobb is, mint a darab. A tavalyi siker, a Kék róka folytatásának is tekinthető, ha így vesz- szük. Verebes István rendezése most is nagyon stílushű, van benne egy picike ironikus felhang is, és színészei most is remekek. Elsősorban a grófot játszó Kálmán György bravúros, de Bálint András Juhász ura, a dekoratív Varga Mária Paulája, Egri Kati óramű pontossággal felépített Adél asz- szonya, Gera Zoltán bölcs re- zonőr Fülöp ura, Dörner György tenyérbemászó modorú Oszkár ura vagy Gordon Zsuzsa álelőkelő méllóságos asszonya is kitűnő. A színészek megemelik a darabot, s majdnem olyan elegánssá teszik az Űri divatot, mintha az üzlet a Váci utcában állott volna. Takács István A Ki ül a Március 15. tér közepére? Restaurálták Vác városcímerét Esztendeje éppen, hogy Vác városának új, fiatal, mindösz- sze harmincesztendős főépítésze van. Itt nőtt föl, szinte minden követ ismer, ami együtt jár azzal, hogy hozzászokott környezetéhez, természetesnek veszi. Emiatt sem könnyű a dolga, mint a városért felelős szakembernek. Fogadó és búcsúzó — Milyennek látja a város építészeti arculatát? — keresem meg Philipp Frigyest, a tanács újjá varázsolt műemlék épületében. — Amikor műegyetemi hallgatóként a diplomamunkámat készítettem, tanárommal, Kaszás Károllyal tettünk itt sétákat. Azóta egészen más szemmel látom szülőhelyemet. Ma az építészetben erőteljes változás mutatkozik: az emberi léptékű, organikus irányzat a mérvadó. Ezt figyelembe véve, túl nagynak érzem á Március 15. teret. Nagyon szép ugyan, de ki ül ki a közepére? Egyetemista koromban vettem észre, hogy az emberek, csupán a drogéria előtti kis térbővüle- tet kedvelik. Már többen szóltak, hogy a nyári napsütésben vakít a burkolata. — Miért éppen ezt a teret említette? — Mert ez Vác szimbóluma. Mitől is egyéni Vác építészeti arculata? Attól, hogy tereknek, terecskéknek láncolati rendszerét alkották meg annak idején. Igen hangulatosak a Géza, a Konstantin, a Szent- háromság és a Március 15. terek. Vácott található Magyar- országnak szinte egyetlen olyan történeti városrésze, amelyben létezik fogadó-, illetve búcsúztató építmény: a kőszentes híd a Gombás-patak fölött, illetve a Mária Terézia látogatásának tiszteletére emelt diadalív. A Dunáról nézve pedig templomsorok, egymást átfedő tetők tárulnak elénk — megformálva a város jellegzetes sziluettjét. Nem feledkezhetünk meg a műemlékekről sem, amelyek hallatlan értéket képviselnek! Szerencse, hogy ezeket a hetvenes években megmentették! Ennek köszönheti a város, hogy tagja az UNESCO nemzetközi műemléki szervezetének, az ICOMOS-nak. A műemlékeket tekintve, itthon a nyolcadik helyen állunk. — Amikor az ember komppal érkezik ide, azonnal a történeti városrészben — sűrű kipufogófüstben — találja magát. Mennyire árt az a műemlékeknek? — Nagyon nagy mértékben! Éppen ezért az általános rendezési terv szerint a kompot már kihelyezzük innen. Az idén ennek részletes kidolgozására tervpályázatot ír ki a tanács. Az általános rendezési tervnek egyébként van külön műemlékvédelmi része, amely úgy fogalmaz, hogy a védelem a táj képére és az ideológiai értékekre is vonatkozik. Nem lehet olyan új utcákat nyitni, közlekedési rendet változtatni, amely megbontja az évszázadok alatt kialakult településszerkezetet. Ilyen vállalkozásba már több város belebukott. Űjra felmérjük — teljes körűen — a műemlékeket. Nemcsak építészetileg kutatjuk a múltat, hanem történetileg is, hogy legyen olyan dokumentált anyagunk, amely igaz, és amelyben a hasznosítás lehetőségei is benne foglaltatnak. Bjztos vagyok abban, hogy a város egyes réázei nemzetközi védelem alá fognak kerülni. Az úgynevezett műemlékvédelmi tanácsi területeket pedig most kezdjük felülvizsgálni. Városképi értékétől függően helyi védettség alá kerülhetnek: építészeti részletek, utcabútorok, öntöttvas korlátok, ódon kilincsek, portálok, macskaköves burkolatok, régi tűzcsapok és postai gyűjtő- ládák. A döntcs jó volt — A háború után elsőként kezdték az országban a műemlékek helyreállítását. Hol tartanak most ezek megőrzésében? — Nehéz a kérdés. Dombay Sándor hajdani városi főmérnök körülbelül hét évtizedes munkáját nem tudták olyan intenzitással folytatni, s sajnos el vagyunk maradva. Ez a város sem kerülhette el ugyanis a mennyiségi lakásépítést. Az már más kérdés, hogy hol találtak ennek helyet. Ügy érzem, a döntés jó volt. Tény, hogy a legnehezebb pénzügyi időszakhoz érkeztünk, de amit évtizedekkel ezelőtt Dombay Sándor megfogalmazott, az most is megállja a helyét. El kell kezdenünk a tömbrekonstrukciót, mégpedig oly módon, ahogyan ő tervezte. A belvárosban a tömbnyitásokra vonatkozó elképzelései — kicsit módosítva — ma is érvényesek. Az élet azonban azt diktálja, hogy például a műemlékeknek középületi funkciót kell adni. Puttószobrocskák Régóta gyűjtögetem már az idősebb váciak által elmondottakat az építészeti műemlékekről. Hosszú a lista, de talán sikerül bepótolni egy keveset ennek alapján a lemaradásból. A feladat fontosságát fémjelzi, hogy Duray Krisztina személyében egy fiatal építész foglalkozik a műemlékekkel. Elértük, hogy egymillió forintos műemlékvédelmi keretünk van, ami korábban nem volt. — Mire fordították ezt az összeget a múlt évben? — Elvégeztettük a hegyes torony kutatását. Megerősítésére és helyreállítására tervet készítettünk. A tanácsháza reEgy puttószobrocska a négy közül, amely a Fő téren található. Az Idei tervek szerint ezeket is rendbe hozzák. (Vimola Károly felvételei) noválásakor elmaradt a homlokzati szobrok felújítása, amit az idén befejezünk. Restaurál- tattuk Vác városcímerét, amely eredetileg is festett volt. Szeretnénk megmenteni a Fő téri négy puttószobrocskát, s a kőszentes híd szobrait. Felvettük a kapcsolatot a Műszaki Egyetem Építészettörténeti és Elméleti Intézetével a kövek konzerválására. A Közép-Duna Vidéki Intéző Bizottság anyagi támogatásával elkészítettük a Feszi Frigyes- féle öntöttvas rácsok Duna- parti sablonjait. Az idén például a Duna-kikötőnél helyezünk majd el a rácsokból. Tavaly negyvennégy műemléki lámpát öntettünk le, amelyeket majd szintén hiányzó, sérült, vagy javítandó világító- testek helyére állítunk föl, például a Fő téren. E feladatok elvégzésében nagyon nagy mértékű társadalmi munkával segítettek bennünket a helybeliek. Sokat jelent tehát számunkra a város lakóinak lokálpatriotizmusa. Remélem, továbbra is számíthatunk rájuk... Vennes Aranka A Pest felöl Vácra érkezőket a kőszentes híd fogadja, amely a Gombás-patak fölött vezet át. Megrongálódott szobraira ugs'an- csak ráfér a javítás (a cím fölött balra). Mária Terézia látogatásának tiszteletére emelt diadalív búcsúztatja a városból távozókat (a cím fölött jobbra). R A DIÓFIGYELŐI Gordon Zsuzsa, Bálint András és Egri Kati az Űri divat egyik jelenetében CSORBA GYŐZŐT mai líránk legjobbjai közt tartják számon, akik ismerik; sajnos alighanem kevesebben ismerik, mint érdemelné. Pécsett él és dolgozik; a főváros irodalmi „tőzsdéin” nemigen jegyzik, s azért, hogy jegyezzék, emlegessék, vitassák, dicsérjék vagy legalább ócsárolják. ő maga nem tesz semmit. Őrá még a hivatalos elismerés sem irányította rá az ilyen alkalmakkor jobbára elmaradhatatlan múló reflektor- fényt. Hírét egyedül csak a munkájával istápolja, s ez a munka sosem üt zajt, sosem pályázik hirtelen tovatűnő időszerűségre, viszont mindig komoly, értékes és maradandó. Ennél találóbban és tömörebben nem lehetne jellemezni Csorba Győzőt, nemcsak mint költőt, hanem mint embert is. Rónay György szavait idéztük, aki már első szárny- próbálgatásai óía figyelemmel kísérte pályáját. Talán még ismerői közül is csak kevesen tudják, hogy ez az ízig-vérig pécsi költő ugyan már a város szülötte, ám vasutas édesapja a Nyírségből sodródott ide. Élete nem tálcán kínálta neki a sült gesztenyét. A kilenc gyerek közül 6 volt a nyolcadik. Szerénysége konok szívóssággal párosult. Utóbbinak köszönheti, hogy sikerült saját lábán megállnia; a középiskola után a jogi egyetemet i,s elvégezte. Már diákkorában izgatta a műfordítás. Talán ennek is köszönhető, hogy a harmincas évek végén a pécsi egyetem akkori franciaprofesszora egy középkori francia költőnek, Héliannak egy ötven versből álló ciklusának fordítását — baráti közvetítéssel — rábízta. Tele ifjúi buzgalommal — mint egy alkalommal maga vallotta — vállalta a feladatot, annál is inkább, mert az eredeti francia kiadásban az ófrancia szöveg mellett modern átültetés is szerepelt, így meg tudott birkózni a nyelvvel. Ezt a ciklust a Janus Pannonius Társaság saját sorozatában jelentette meg, ennek révén került a társaság tagjai közé és így került kapcsolatba a városban élő írókkal és lett szinte indulásától kezdve a Sorsunk című igényesen szerkesztett folyóirat munkatársa. Megismerkedik — többek között — az akkor Pécsett élő Weöres Sándorral és Pécs irodalmi életében oly nagy szerepet játszó Várkonyi Nándorral. Hadd tegyük hozzá, hogy ebben a szép hangzású zenekarban az első hegedűs egyre inkább Csorba Győző lett. Pedig nem törekedett soha arra, hogy vezéregyéniség legyen. Mint minden igazi költő, legfőbb céljának azt tekintette, hogy önmagát kifejezze. Mikor egy alkalommal költői titkairól faggatták, szelíden tűnődő mosollyal azt mondta: abból kell kiindulni költészetének megítélésekor, hogy mérhetetlenül szereti a valóságot. Persze — tette hozzá —, én a valóságot nemcsak a gyárban vagy a szántóföldön tudom elképzelni, hanem egy szoba sarkában vagy az anyakönyvvezetői hivatalban s egy könyvtár polcai közt is, egyáltalán mindenütt. A vásártól kezdve az utcai közlekedésig, a kisgyereksírástól, egy magányos rét közepéig, ón mindent szeretek. AZ ÍRÓVÁ AVATNAK című rádiósorozatban idézték föl Csorba Győző indulásának körülményeit. Ügy érzem, a szerkesztő, Dénes István körültekintő munkája nyomán a költő e korszakát emberileg is híven ecsetelte a műsor. Igaz, nemcsak akkor, hanem élete során mindig jól kellett gazdálkodnia a nap huszonnégy órájával, hogy a munka mellett időt szakítson az írásra, az önképzésre, az irodalmi életben való részvételre is. Ám ez elkerülhetetlen, hiszen a költő nem altathatja el magában a verset, mert mint ma is vallja: ... kell beszélnem magamért és másért,/ magamért azért, hogy másért beszéljek./ Nemcsak gyönyörködtetésért — tanulságért/ születik minden igaz emberének./ Nem az építő fontos, hanem az épület,/ ez áll védő- tetőként a vándorlók felett. Szombathelyi Ervin
