Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-05 / 287. szám

Törő István versei: Emberibb A folyó mormolását hallgatom hazáig, lombokra ül a pára. madár neszez, a kert már az alkonyt várja, minden ájulatba mártva, testemben hullámzik a bejárt nap, földig húzza az embert álma, tűnődik végletekben, pedig viruló közegben hajlik a szóra, dobhártyát törőre, tele van agya füttyjelekkel, botorkál emlékek peremén, hol tanyát vert a múlandóság, s kivirul ez a költemény, papírra veti jószándékú betűit, melyek felörlik indulatát, mert csípése van még a percnek, mint méregbe mártott anyagnak, tapad a nyelv, arcra fagy a vigyor. s a vihar elcsendesül, de ott, legbelül egyre csak forrong, járja táncát, szétválik, elzuhan, ösztöntől hajtva alattomosan — dicsérő imára hajlik a szám, kipereg minden indulat belőle, a csinytcvések boldog tettei porzanak fent a láthatáron, de új tettek jönnek, s szelíd napom így lesz emberibb. Doboza vagyunk Tehernek, súlynak nincs határa rajtunk, csak a tűznek, s vacogásnak, doboza vagyunk folyton a bűnnek, félúton hagyja álmunkat a felvergelt ösztönök rángatása, térképek, tükrök, csomópontok, letaposott mezők, halomba dobált víziók, szív alatt remegő kontyos magányok — a lapulások évszaka van, mikor a felbolygatott szervek lüktetését kivédi a test, s a védekező sejtek kioldják a transzcendenciát — megtörölnek a lombok, a Haza virágai emelnek fel a fényhez, bölcsek kőarcát, horpadt sírjait keressük, Arany nyelvét, Petőfi igazát, miközben sorra levetjük álarcunkat, s nem vesszük észre, hogy alatta újra csak álarc van. Tóth László: Elmélázva Időnként talán valamelyik szállodaszobában (az utcáról aulóbúgás és villamoscsilingelés ömlik be vastag sugárban az ablakon) nagyon magányosnak érezzük magunkat (nem kapcsoljuk be a rádiót) csak fekszünk az ágyon (nem megyünk ki a fürdőszobába lezuhanyozni) és hallgatjuk clmélázva (a telefon is néma) hogy zeng föl bennünk (az utcáról vastag sugárban autóbúgás és villamoscsilingelés) hogy zeng föl valahonnan a az idők mélyéből Altamira Cro-Magnon G, Nagy Illán: Csillagot mozdít Diófa sárgul levelet hullat az őszi kertre Csodának ennyi is elég a pusztulásban hogy építkezzen az ének sóhajtok tavaszra várva csillagot mozdít a lélek Fábián László: Kötőfék Valaha utcaajtók előtt álltam így, és szólongattalak neveden: indul­junk szokásos (gyakran nem is volt annyira szokásos) őrjáratainkra, nézzünk szét a pajták mögött, fus­sunk el egy trappban a lődombig, onnét — óvakodva — az erdőn át, hogy a fölnpttek észre ne vegyék, a lóúsztatóig, előbb azonban az ér­parton még ugrasszuk vízbe az un­kákat, a barna erdei békákat, vagy — ellenkező irányban — settenked­jünk ki a malomhoz (dehogy is volt az már malom, a háború csak a gá­tat meg a meredező cölöpöket hagy­ta meg belőle), ahol, ha éppen ala­csony a vízállás, rámerészkedhetünk a száraz gátra, hogy onnét lessük a vizet (rosseb a kőikéit — hallom anyád szidalmait — mindig a vizet lesik, még beleeszi őket a ménkű!), vagy föllebb a parton azt a kor­hadt tuskót, amelyben kígyók (de­hogy azok, ártatlan siklók voltak) fészkeltek, hogy borzongva piszkál­gassuk őket; valaha ott strázsálta- lak, amíg elő nem keveredtél kiál­tozásomra a színből vagy a mű­helyből, valahonnét a kert alól, ahol jobbára a kullóval vacakoltál, hív­talak kitartóan, hogy olykor már anyád unta el, és továbbította dü- hödten hátra szavaimat, az a ro­hadt kutya, ami miatt óvakodtam benyitni, meg ugatott veszettül, vi­csorogva harapta időnként a lécke­rítést, valahogy átvette anyád bé- kíthetetlen haragját, és megtoldo- gatta tomboló kutyadühével, csábí­tottalak a kiszáradt patak hídja alá, hogy végigkóstoljuk a száraz leve­lekből ügyetlenül pödört cigarettáin­kat (olykor egy skatulya gyufa sem volt elegendő a rágyújtásra), olykor ráfanyalodtunk, hogy odasündörög- jünk valamelyik őrző gyerekhez, akitől legalább egy csikket kikönyö­röghettünk, később, mikor már ma­gunk is tehenekre vigyáztunk a ré­ten, csak egymás hangját lestük, néztem, föltűnik-e végre fekete klottgatyád a zöldben, miképpen az egészet figyelted te is, úgy terel- lük a marhákat, hogy mind köze­lebb keveredjünk egymáshoz, és amikor kicsi idő maradt délben (a délutáni kihajtás előtt), te álltái az utcaajtóban előttünk, kiáltottál: gye­rünk a folyóra, s a nyár perzselő útporából örömest dugtuk lábunkat a hűs vízbe, bemerészkedtünk a legmélyebb forgókba, hogy kékülő ajakkal, borzongó remegéssel sza­ladjunk aztán a szivárványszemcsé­ket csillogtató fövenyre, az elma­radhatatlan klott inas combjainkra tapadt, föl kellett csavarnunk a gatya szárát, hogy mozogni tudjunk benne, hemperegtünk a forró ho­mokban, mély barlangokat kapar­tunk bele, és egyszer csak (pontosan tudtad te is, mikor indult a csíny) kapkodni kezdtünk a társaságunkat kereső lányok után, disznolkodó megjegyzésekkel botránkoztattuk őket, durvábbnak akartunk látszani, mint amilyenek voltunk, hogy át­érezzék hóbortos fölényeinket, hogy megfélemlítsük őket, és rákénysze- rítsük tiszteletünkre, mert ekkor ezt véltük az egyetlen elfogadható vi­szonynak, mivel egymás előtt is fitogtatni akartuk lehengerlő modo­runkat, hiszen váratlanul közénk pottyant az a lány (igen, valóban ezzel kezdődött minden!), csak úgy ott termett, szó szerint közibénk, és ezáltal távolabb is taszított ben­nünket egymástól; álltam a kaputok előtt, hiába kiál­toztam: csak az a megnyomorodott fenevad csaholt; álltái az utcaajtóban, a miénk­lassul a bogár megerednek aszályba neműit patakok Pörögve hull a légy s fecskék gyűlnek az utcán begombolkozik a rét sünöcske búvik avarba lustán Egy udvaron két öregasszony üst fölé görnyed füstbe kendőzve főzik a lekvárt pattog a tűzben a muzsikás szikra menyecske-arcú társait hevítő táncra hívja Mozdul az asszonyok karjaiban a munka örök mutatója sejtről sejtre jár az erő jövőnk a szívükhöz igazítva Viadukt Gábor Éva alkotása Próféta Ifj. Pál Mihály szobra ben, szólongattál: hangod egysze­rűen nem jutott el hozzám; valami kiszakadt belőlem, ami hozzád kötött, valami kiszakadt be­lőled, ami összefűzött, ami egymás­ra utalt, és elindultunk — látszólag másfelé —, hogy minduntalan egy­másba ütközzünk, mert attól a pil­lanattól fogva úgyszólván minden utunk ahhoz a lányhoz vezetett, vas­tag szőke fufruja alól zöld szeme csillogott felénk (feléd és felém; ta­lán olykor egyszerre is), egyike volt ez számos trükkjeinek, amelyek el­len akkor még nem voltunk fölvér­tezve (és így lehettünk egyazon pil­lanatban boldogok és boldogtalanok), amelyek közül azonban rövidesen jó párat megismerhettünk (én tud­ni véltem, hogy ki is ismerhettem), önfeledt izgalommal mesélted, hogy a verandán az öledbe ült, és a fe­kete klottgatya képtelen volt meg­védeni feszülő kamasztitkodat, én pedig beleremegtem az elbeszélésbe, hiszen még meztelen hátamon érez­tem a fonott karosszék mintáit, amint belenyomódtak a bőrömbe, és pontosan ismertem azt a zavart büszkeséget, amely sugárzott belő­led, miképpen tenyerem is bármikor megformálhatta volna gömbölyű mellét, olyan pontosan följegyezte hajlatait; mesélted csókját a híd alatt (ott, ahol korábban a cigaret- tázás művészetét próbálgattuk), én pedig elhallgattam, ami nekem ju­tott; minden akkor kezdődött: a ra­jongás, a vetélkedés, a ragaszkodás, a féltékenység, a szerepek gondos kiosztása, a tekintélyt hajszoló kí­méletlenség, öröm és szenvedés, hiány, majdnem-beteljesülés, állan­dósult-izgalom, düh és kínlódás, ha­rag, civódás, köztünk pedig — köz­ied és közöttem — valami szótlan és mélabús egyezség a méltatlan hely­zetek kerülésére, állhatatos fegye­lem a viszonyunkban, az ütközések kerülése, eredendő tapintat, jóllehet, könnyek (szó szerint is), fogcsikorgatások közepette, hogy aztán együtt bukjék fölszínre be­lőlünk az elkeseredés, az első ka- maszos lerészegedés után, a bor mámorában belőled is, belőlem is ugyanaz a név bugyogott elő má­niákus ismétlődéssel, keserű epe, a hányás keserűsége, a reménytelen­ség keserűsége, a fájdalomé és a kijátszottságé, tompa kiáltozások egymás felé a hajsuhogás fölött, kapkodás egy elmosódó arc után, amely — egyetlen pillanatra — csá­bító élességgel rajzolódik ki, mint amikor a mozigépész a vetítés éles­ségét próbálja beállítani, mindössze annyi a különbség, hogy ezúttal a folyamatos vetítés züllik szét szürke foltokká, hiába nyúlnál, nyúlnék utána sóvárgó mozdulattal, és ben­ned ottragadt ez a semmivé foszló lánykép is a legélesebbek között (én kijózanodtam), cipelted ma­gadban tovább, ámbár — látható­lag megroggyantál terhe alatt (én csak elképzelem azt a sajogást), új­ra meg újra visszavarázsoltad azt a bizonytalan állapotot, amikor a legpontosabb kép, a legvilágosabb lenyomat is távolodni kezd valaho­vá a végtelen mélyére (bennem a felejtés gyógyító eufóriája, vala­mint újabb, kiérleltebb, rafinál­tabb kísérletek), túl a szőlőlugas árnyékán, a zizegő nádas sűrűjében, a petrencék rendezett halmain, alá­úszik a folyó megújuló hullámain, és nem merül föl szirénképpen a habokból, ámbár ültödben ott az átforrósodott fövenyen mintha csak­is arra vártál volna, kiáltoztam a füledbe, hogy visszatérítselek, és megrémültem a gondolatomtól; meg­értettem hosszúra nyújtott menekü­lésedet, előbb a hajtóvadászatot, amit elrabolt vágyaid után indítot­tál, mert minden akkor kezdődött; rohantál utána, hátha megragadha­tod szoknyáját, bolyongtál egy is­meretlen város ismeretlen falai kö­zött. netán föl lelhetnéd, hogy a vé­letlen segítségedre lesz, eleinte min­den szabad pillanatod erre az esz­telen kutatásra szántad, valami kegyben reménykedtél, talán ha megadatnék (én még ezt a kegyet sem hajkurásztam, mégis ráakadtam egy komor őszi délutánon, amikor­ra már elnyugodtak a fegyverek, usvanabban a városban), és nem tudtad, nincs ilyen kegy, számod­ra csak a kocsmák kegyelme ma­rad, valami suta csodában bíztál, hiszen benned csodaként élt a meg­jelenése, csodaként legócskább trükkjei is; képzelegtél. egyszer csak beállít a versenyistállóba, ahol a kecses állatok közelében megfelelő elfoglaltságra akadtál, megáll majd az ajtóban, zöld szeme átvillog a -félhomályon,;-?» ^hajnal málladozó szürkületén, lappangó mosolyára a lovak egyszerre fölnyerítenek, mint­ha köszönteni akarnák, de lehet ez akár a kancák irigysége is, min­denesetre te megérezted őt, te őt érezted, őt te érezted, csilla­píthatatlan vágyakozásod ered­ménye ő, megkésett közeledés annyi vélt vagy gyanított ígé­ret után, amik benned kicsíráztak, sőt, majdhogynem szárba szökken­tek (bennem dehogy, én a józan­ság mintaképe: élni kockázat nél­kül), szemed mereven ráfeszül a jelenésre, annyi esztendő után is a csodára, amit — talán azért tudod — egy kis csalással varázsoltál ma­gadnak, szédületed mutatványa ez (enyhe savanykás illat lengedez az istálló szagában), tántorgásod egyre bizonytalanabbá teszi lépteidet, té­tován kapaszkodók után tapogatsz, indulsz a fény felé, a zöld szemek jelzése felé, zizzenő szempillák felé (én már kiáltozom, a neveden szó- lítlak, mint hajdan utcaajtótokból), kezedből kötőfék lóg, olyan rende­zetlenül húzod magad után, ahogy sose tetted volna, arcodon fölpiros- lik a hajnali nap fénye, mi több, némi glória fedezhető föl erősen kopaszodó fejed fölött (ellenfény, bi­zony ellenfény — mondogatom os­toba tudálékossággal), tétovázásod­ból is rettenetes bizonyosság süt felém (szólongatlak olyan hangon, amely — sajnos — többé már sem­miképpen el nem érhet), a padlás felé visz: elindultál abba a kire- keszthetetlen és föltéphetetlen ma­gányba — fejfádnál állva szólongatlak Kiss Dénes: Séta szülőföldemen í. Virágok és fák anyanyelvén beszélgetek a tájjal — Nyomomban az előbb zivatar loholt még Most ékszerez madárdal 2. Füttyökből gótika épül fénylik a dallam-torony Zászlókat lenget nyárelő a fákat friss lombokkal serényen cserepező 3. A tájon ballag az ember Suhognak sudár nyárfák Lehajtok némán a földhöz és hallom az ifjúság örökös szívdobogását!

Next

/
Thumbnails
Contents