Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-31 / 308. szám
AZ MSZMP PEST MEGTEI BIZOTTSIGK ÉS A MEGYEI TIH1CS LIPf* PEST MEGYEI TfLÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! XXXI. ÉVFOLYAM, 308. SZÄM Ara: 2,20 forint 1987. DECEMBER 31. v n.:A v CSÜTÖRTÖK *5 n incsen semmi túlzás, az Bt S olvasó figyelmét meg- KmJ kapni óhajtó hírlappal ir^‘ ügyeskedés abban h az állításban, mely címként szolgál. A köznapi valóság fogalmazódik meg benne,^mert hiszen igaz: mindenki adót fizet. A kisded is, az idős is, az állásban levő, a tanuló, a nyugdíjas, a falun lakó, a városban élő ... mentessége senkinek sincsen. Az azonossághoz a különbözőséget az adó lerovásának a formája, ha úgy tetszik, hogy szakszerűek legyünk, akkor az adónem társítja. Adót fizet a kisded, ha a zsúfolt szülészeten, a túlterhelt személyzettől nem kapja meg a már-már tökéletességig pontos ellátást. Lerója a maga adóját a pöttöm leányka, fiúcska, amikor belekényszerül a nem oktatási célra épült, de arra szolgáló terembe, amikor hely híján nem jut be a napközisek csoportjába. Napjainkban a megyében 120 ezer gyermek általános iskolai oktatásáról kell gondoskodni, de ennek az oktatásnak a tárgyi feltételeiben hatalmasak a különbségek; a gyermek, a pedagógus, a szülő egyaránt megfizeti ezeknek a különbségeknek az eltérő adóját. A megyében negyedmillió ember nem a lakóhelyén dolgozik; utazni kényszerül. Ingázik tehát, s furcsa módon, miközben állami támogatást kap a tömegközlekedési, eszközökre váltott jegyéhez, adót is fizet, a zsúfolódás. a késések miatti, idegeskedések, a méltatlan körülmények elviselése formájában. A megye lakosságának tizennyolc százaléka vesz át havonta nyugdíjat, járadékot. S fizetik az adót. ki-ki más mértékűt, de bevasalódik rajtuk, mert az egyiknek a létminimumhoz elég csak az. amit kap, a másiknak beteg lábbal kell a községből a városban levő szakrendelőbe eljutnia, a harmadiknak az az adója, hogy bár beérné olcsóbbal is, a drágább holmit kell megvásárolnia, mert nem gyártanak, nem árulnak neki megfelelőt... Igen, mindenki adót fizet. Szokatlan nézőpont? Talán inkább került, szemérmesen félretolt lehetősége a tények 'szemügyre vételének. Nyersen hat ugyanis kimondani akár élőszóban, akár írásban: végső soron mindennek az árát, adóját, következményét az állampolgár, s az állampolgárok közössége, a társadalom fizeti meg. Nehéz év áll mögöttünk. Ne illedelmeskedjünk. Ennél a mostani évnél is nehezebb esztendő vár ránk. Tele bizonytalansággal, nem próbált eszközök, módszerek lehetséges kedvező és kedvezőtlen hatásaival, következményeivel. Amikor kezdtük 1987-et, nem számítottunk ugyan könnyű hetekre, hónapokra, de most már tudjuk sajnos, amit terveztünk, az sem teljesült. Nem teljesült a gazdaság egészében és részleteiben, bár a változásnak fellelhetőek a jelei, de a jeleknél már sokkal többre van szükség. A megye iparának termelése ugyan felette áll az országos növekedési átlagnak, de egyre inkább kiütköznek a vállalati gazdálkodás gyengéi, az érzéketlenség a költségekre, a rugalmatlanság, a bel- és külföldi felhasználói igények kielégítésében. A megye mezőgazdasági üzemeiben, sajnálatosan megegyezve az országos irányzattal, csökkent az állatállomány, az építőipari cégeknél az előző esztendeinek a felére esett vissza a termelékenység növekedése... A jót örömmel kell üdvözölni, de a rosszat sem szabad elfeledni, mellőzni, főként akkor nem, amikor bajainknak a súlya most már tényleges próbája az egyén, a család, a munkahelyi és a lakóközösségek teherbírásának. Keserves dolog rádöbbenni arra, ami ugyan logikailag kézenfekvő, de amit hosszú időn át nem hittünk el, azt gondoltuk, vezetők és vezetettek egymást ijesztgetik csak ilyesmivel. Be kell látnunk a tények szoros kalodájába zártan: a rossz munka rossz világot teremt...! A jó (jobb) világhoz jó (jobb) munka kell. Nem igaz az, hogy a nyíltan kimondott igazság, a valóság kendőzetlen megmutatása, a tények nevén nevezése pesszimizmust teremt, mert leszereli a cselekvésre készülőket, lefogja a munkálkodó kezet, megbénítja a jobbat kutató elmét. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Az így-úgy forgatott, szépített, színezett igazság, az ilyen-olyan rész- és csoportérdekek kendője fedte valóság, a tények felének kimondása, felének elhallgatása teremt, teremtett pesszimizmust, kiábrándultságot, kétkedést, rendített meg bizalmat, szerelte le a cselekvésre gyürkőzőket, az értékek hamis rendje fogta, fogja le a munkálkodó kezet, bénította, bénítja a jobbat kutató elmét. Az állandósult ideiglenesség, a módszerként meggyökeresedett kapkodás, a szabályozók minden szabályra fittyet hányó változtatása nem oka, hanem már következménye volt a rossz munkának és az ma is. Visszahat arra. felerősíti, de nem az teremtette. Az ok más, mélyebben rejlő. Az ok egy hatalmas népszerűségre szert tett, nemzeti közmegegyezést kialakító, a szocialista gazdaságot megújítani kezdő, szilárd elveken nyugvó politikai gyakorlat legfőbb erejének, a változások, a változtatások szükségességét felismerő és a cselekvést ahhoz igazító képességének a csökkenése, némely tekintetben az elvesztése. A politika vezérelte gazdaság egyszerre tükre a világban végbement és végbemenő, általunk befolyásolhatatlan objektív folyamatoknak és a politikai gyakorlat ilyen természetű, említett erőt vesztésének. A társadalomban, a gazdálkodásban immár hosszú ideje hat az a fertőző, mert sokféle betegséget terjesztő vírus, melyet a késedelmesen hozott (politikai és gazdasági), a még nagyobb késedelemmel és csak felében, harmadában, töredékében végrehajtott döntések termeltek és termelnek ki. Valójában megteszünk mi minden lépést, amire szükség van, de már csak akkor tesszük meg (akkora késedelemmel), amikor a közben tovább változott feltételek és körülmények más, újabb lépéseket követelnek, követelnének meg. A gyenge, mert az idővel aszinkronban levő döntések, a kapkodva és éppen ezért halmazával hozott jogszabályok, rendeletek, a gyak111 1 * * VJ' ran változó, a percek logikájának engedő, tehát az órák, a hetek, az évek szemszögéből nézve rossz szabályozások teremtette, kialakította helyzetben, környezetben az egyén, a termelői közösség, az állam- polgári kiskollektíva úgy érzi, érezheti,, maga válik (válhat) bírájává önmagának. 8 miközben mindenki adót fizet (s miközben ez az adó egyre nagyobb, egyre keservesebben meg- és kifizethető), a közös sors kapcsai lazulni kezdenek, a kollektívákban atomizálódás indul meg, terjed a csak nekem, nekünk ne legyen rosz- szabb, a többivel nem törődünk gyakorlata. Itt tartunk, pontosabban itt is tartunk 1987. és 1988. fordulóján. S ez az is szócska most nagyon fontos. A valóságot kell látnunk, nemcsak bajainkat, hanem azt is, ami történt és jól történt, ami erőt igazol, ami holnapot rajzol fel, ami hitet ad. A kegyetlenül komisz időjárás ellenére a megye mezőgazdasági üzemeiben sikerült az 198S. évinél több kalászost betakarítani, az iparban tetemesen megnőtt a nem rubelelszámolású kivitel, az általános iskolai osztálytermek 126 darabos gyarapodása lehetővé tette a váltakozó tanítással oktatott általános iskolások arányának 16 százalékra mérséklését. S ez csupán a megfogható, a tárgyi alakban testet öltő változások némelyike, ám ott sorakoznak mellettük, sőt előttük azok, amelyek ugyan nem meg- foghatóak tárgyi alakban, de rendkívül fontosak. A többi között ilyen az a határozott állampolgári igény, amely a megye minden részén beszámolásra késztette az országgyűlési képviselőket a kormány munkaprogramjának elfogadása (szeptember 17.) után. Azoknak a vitáknak a sora sem kevésbé fontos, amelyek a helyi politikai, állami testületekben lezajlottak az 1983. évi teendők, tervek kialakításakor, s amelyek azt mutatták, nincsen megoldhatatlan helyzet akkor, ha az állampolgárral nyíltan, őszintén beszélnek, ha nem akarnak előle elhallgatni semmit, ha annak^ tekintik, ami: felnőttnek. Az adóreform, a január elseje után érvényes árcédulák, a már előzetesen, az Ország- gyűlés ülésén bejelentett — és az 1988. évi népgazdasági tervben rögzített — reálbércsökkenés aligha édesíti a búcsút a most véget érő esztendőtől, s még kevésbé teszi vonzóvá az újat. Bizonyosan más ez az esztcndőváltás, mint sok korábbi, s nem óhajaink szerint más, hanem azok ellenére. A valóság azonban nem óhajainkhoz igazodik. Hol tartanánk már akkor, ha ez, az óhaj és a valóság párosa reális, elérhető lenne! Hosszú időszak telt el úgy. hogy valójában óhajainknak a rabjai voltunk, s kérdéses, kétséges, megtörtént-e már a szabadulás?! A tanulságokért kell belátnunk, óhaj és nem több volt csupán, hogy kívül re- kesszülc határainkon mindazt, ami a világgazdaságban végbement és végbemegy, amint puszta óhajoknak bizonyult sok minden a világpolitikában is, amit elérni akartunk. Ke, j u v. .................. m ény kompromisszumok árán mozdult, ami mozdult a nemzetközi politikában, s kemény munka árán érhető el a mozdulás a gazdaságban is. A tanulságokért kell belátnunk — és ennek a belátásnak ma még kevés a jele —, hogy a gondok megoldásának halogatása, a bajokkal való szembenézés késleltetése nem vezet sehová, sőt egyre nehezebbé teszi a helyzetet, a társadalmat, a gazdaságot jellemző állapotokat. A ma és a holnap hasznosítandó tapasztalatokért kell belátnunk, hogy a jogok és a felelősségek nem különülhetnek el egymástól, azaz ahol sok, nagy a jog, ott sok, nagy a felelősség is. Ahol nem tudni ki miért felel, ott azt sem tudni, kinek mihez van joga. S ha sem felelősséget, sem jogot nem lehet egyértelműen kötni személyekhez, testületekhez, akkor elkövetkezik az a helyzet, amikor tetszés szerint vállalt vagy nem vállalt a felelősség, s tetszés szerint bővíthető, szűkíthető a jog. S ha a tetszés vagy a nem tetszés szabja a verdikteket, akkor készen a melegágya, sőt az üvegháza a szubjektivizmusnak, a voluntarizmusnak nemcsak az irányítás különböző posztjain és testületéiben, hanem magában a társadalom egészében is. Amire napjainkig már gazdag példatár gyűlt össze mind az irányítás, mind a társadalom gyakorlatából. Az öngerjesztő kölcsönös türelmetlenkedés hol letargiát, hol csodavárást teremt, tart fenn, s ennek a szélsőséges érzelmi hullámzásnak nem sok köze van a társadalmi-gazdasági fejlődés objektív törvényeihez. Nem járunk könnyű szakaszában országépítésünknek, mert ilyen szakaszban járunk. T ársadalmunk ezer mindentől, s végső soron érdekektől tagolt, de lehet-e kétség abban, hogy a legalapvetőbb dolgokban — hatalmas értékű történelmi vívmányként — létrejött, él és fejleszthető, fejlesztendő az azonosságok kapocsrendszere?! Az állampolgárok döntő része ebben a hazában, szocialista körülmények között akar jobban élni, emberibben boldogulni, szellemi és tárgyi, erkölcsi és dologi értékek birtokosává lenni. Az azonosságnak egyik tartópillére az is, hogy mindenki adót fizet. Csak éppen mindenki előtt (éppen azért, mert mindannyian fizetjük a közvetlen és közvetett adókat) ott kell lennie a pontos, tisztességes elszámolásnak arról, ki hogyan, miért és mennyit ró le, s amit lerovatnak vele, az igazságos-e, megfelelő-e a társadalom és a gazdálkodás, az azokat keretbe foglaló szocializmus elveinek, eszméinek, kvadrál-e a hirdetett és a gyakorolt erkölcsi mércéivel, mértékeivel. Ha erre hiányzik a felelet, akkor semmi más kérdésre sem adható válasz, s ha nincsenek válaszok a miértekre és a hogyanokra, nem kísért-e bennünket annak a veszélye, hogy ugyan megyünk, mendegélünk, de nem tudjuk, hogy hová?! , j •» v - ■F—T1—"1 ■■■<■ !"<■ i< » i
