Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-19 / 299. szám

1987. DECEMBER 19., SZOMBAT — S 7, f N H Á 7,1 LEVÉL—I Életképek boleróval Galgamácsai karácsony a Jurtában A téli ünnepkör hagyományai A Jurta Színház galériájában év végéig tekinthető meg a Van- kóné Dudás Juli mintegy negyedszáz festményéből álló ki­állítás. Képünkön a Háromkirály köszöntő című alkotása látható. A gyermekek figyelnek ben­nünket — fi­gyelmeztetett 1943-as filmje címével (s a filmmel) az olasz neorealiz- mus kiemelkedő filmművé­sze, Vittorio de Sica. Figyel­nek bennünket, tehát nagyon is látják, mit mívelünk, mi, felnőttek. Látják, sőt, átlát­ják főleg azt, ami a család­ban történik. És egyáltalán nem biztos, hogy ebből sok jót tanulnak. Bennük még ép, sértetlen, tiszta fogalmak él­nek, hiszen a gyermek tiszta lappal születik. Hogy mi ke­rül később erre a tiszta lap­ra, az viszont jórészt tőlünk, felnőttektől függ. A gyerme­kek figyelnek bennünket, és ez óriási felelősséget jelent. Az ő figyelő szemük előtt élni: mindenkori megmérettetés is. A gyermekszemek persze a család sáncain kívül zajló ese­ményekre is figyelnek. Az ösz- szefüggéseket, az okokat még aligha értik, de azt észreve­szik, hogy a külső világ mi­képp hat a szűkebb környe­zetükre. Más szóval: ha a tör­ténelem beleszól az egyes em­ber életébe (márpedig mind­untalan beleszól, ha akar­juk, ha nem, főként hogy ezt a történelmet jórészt mi, egyes emberek is csináljuk), akkor az erre történő reagá­lást is észreveszik. És ez oly­kor igen mulatságos lehet a számukra. Bennük még sokkal épebb az érzék a szó és a cselekedet egybecsengésének vagy egybe nem csengésének a felismerésére. Természetes igazságérzetük még ép. őszin­ték, s nincsenek még gátlá­saik a véleményük kimondá­sakor. A hazugság az nekik még hazugság, a csalás csa­lás, és alkalomadtán ezt ki is fejezik. Egyáltalán nem számít új­donságnak, ha novellában, re­gényben, filmben, színdarab­ban az író, a szerző ezt a gyermeki nézőpontot választja elrendező elvül. Sajátos lehe­tőségeket nyújt, ha a gyerme­kek szemével láttatjuk az ese­ményeket, az életet, a törté­nelmet. Azonkívül, mint ez sok műnél megfigyelhető, ez a megközelítés egyben a szerzők saját gyermekkorának felidé­zésére is igen alkalmas. És, a dolog természeténél fogva, ar­ra is alkalmas lehet, hogy va­lamelyes ironikus színt adjon a műnek, Abban az új magyar szín­padi műben, amelyet a Jó­zsefvárosi Színházban most játszanak, az író, Horváth Pé­ter, ezt a gyermekszemmel lá­tást és láttatást választja té-' mája‘megközelítési módjául. Főhőse, az Unoka, életünk leg­utóbbi harminc-egynéhány évének a tanúja. Pontosabban: e közelmúlt néhány fontos dá­tumához kötődnek észrevéte­lei, tapasztalatai. A játék há­rom felvonása 1956-ban, illet­ve 1987-ben játszódik. Az Unoka hatéves kisgyerekként tűnik fel az első felvonásban (már amikor feltűnik, mert, tekintettel a kint éppen zajló kalamajkákra, többnyire az asztal alatt tartózkodik). A második felvonásban huszadik születésnapját ünnepli a csa­lád, s a sors tréfája, hogy az Unoka, mintegy születésnapi ajándékként, megkapja a be­hívót, s így még odaérhet a „prágai tavasz”-ra. A harma­dik felvonásban az Unoka megállapodott korú férfi, aki már rég a maga útját járja, s éppen akkor toppan be lá­togatóba a régi családhoz, a Nagypapához, amikor az öreg­úr jobblétre szenderül. A kérdés persze az, mit lát, mit vesz észre, s hogyan rea­gálja le benyomásait ez az Unoka, és hogy ezekből ho­gyan képes működő, érdekes, életképes színpadi müvet al­kotni az író. Horváth Péter fiatal ember, fiatalabb is, mint hőse, az Unoka. De tel­jesen egyértelmű, hogy az él­mények, melyeket színpadi hősével megtapasztaltat, a sa­ját élményei is. A novellák, regények, rádiójátékok, s egy filmje (Szerelem első vérig) révén jól ismert nevű író, aki (mellesleg?) színészként is dolgozik, önéletrajzi elemeket azonban inkább csak táma­szul, megerősítésül használ a darabban. Nem önéletrajzot ákar ugyanis írni, hanem tör­ténelmi helyzetrajzot. És a bajok éppen ebből a szándék­ból eredeztethetek. A darabot átszövi egy ze­ne, Ravel Boleró ja. (Ez is a játék címe: Boleró.) Ez szól fontos dramaturgiai pillana­tokban, erre táncolnak időn­ként a szereplők, s ennek a konokul ismétlődő dallamnak a szakadatlan körforgása talán azt is érzékeltetni akarja, hogy a körülöttünk zajló élet és történelem is ugyanilyen monoton és állandó, legfel­jebb csak hangszerelésében, de nem alapdallamában vál­tozó valami. Ez nem túl op­timista nézet, de van benne igazság. A nagyobb baj az, hogy Horváth Péter ebben a monoton körforgásban több­nyire csak sémákat lát. A sémákban is rejtezik persze igazság, — de éppen az ár­nyaltság s az egyediség hi­ányzik belőlük. Ez a család, amelyben az Unoka él, túl sok ilyen sémát mutat. A mindig, mindent túlélni, meg­úszni akaró Nagypapa, a ma­gát a családért feláldozó, há­ziszent Nagymama, a zavaros életű Ildi (a lányuk — azaz az Unoka mamája), aki művé­szi ambícióit végül is szolid alkoholizmusra váltja, az ’56- ban a lakásba beeső volt „sárgacipős” (azaz a „Testü­let” zenekarában játszó klari­nétos), meg a „nemzetőr” (az­az egy trombitás), akik egy darabig egy zenekarban fúj­ták. de aztán, mindkettőtle­csukták, s így mintegy önma­guk áldozatai lettek, a volt bá­rónő szomszéd és élelmes, rá- ménős, mára nagymenő ma­szekká fejlődő „albérlője”, meg a minduntalan feltűnő, az egyes felvonásokat és azokon belül az egyes jeleneteket ösz- szekötő Postás nagyon isme­rősnek tűnik. Nekem különö­sen visszacsendítenek két mű­vet, Görgey Gábor Huzatos ház című komédiáját (a Vi­dám Színpad játssza), s Gár- dos Péter filmjét, a Szamár­köhögést. De még ez sem len­ne olyan nagy baj. Az igazi fogyatékossága az ennek a já­téknak, hogy a három felvo­nás csak három életkép ma­rad. Életképek boleróval. Tet­szetősen, olykor mulatságo­san, ám a felület, a felszín alá nemigen hatolva. Ráadá­sul a harmadik felvonásban már az a bizonyos gyermeki látásmód sem érvényesül. H ogy az előadás mégis nézhető, az Petrik József a megíratlan össze­függéseket is kidolgozó, a nem létező mélységeket is megmutató rendezésének, va­lamint két kitűnő színészi ala­kításnak — Velenczey István, a Nagypapa és Pécsi Ildikó, a Nagymama — köszönhető. Számomra a Boleró sokkal in­kább az ő csöndes és keserű tragikomédiájukról szól, nem pedig az Unoka nem túl ere­deti tapasztalatairól. Közellátás Magánügyem, hogy hosszú évekig keresztül-kasul utaztam az országban újságíróként. Pest megyében nemigen akadt tennivalóm, figyelmem min­dig a megyehatáron túlra ter­jedt. Igen meglepődtem, ami­kor első ízben alaposabban körülnéztem szűkebb hazánk­ban. E megyének sajátosságai közé tartozik ugyanis, hogy benne található a főváros. En­nek „közelsége” némely eset­ben több hátránnyal jár, mint előnnyel, már ami a frissen felduzzasztott lélekszámú tele­pülések iránti kötődést, szere- tetet illeti. Az utóbbi időben ugyan eze­ken a helyeken is táplálják, erősítik az emberekben az odatartozás érzését, tudatát. Ez nem könnyű feladat, hiszen élmények, emlékek kapcsolják lakóhelyéhez a falu vagy a város polgárait. Bármilyen furcsán is hang­zik, rám is átragadt egyfajta közeire tekintés. Külön meg­jelölöm például a Rádióújság­ban azokat a műsorokat, ame­lyek megyénkkel foglalkoznak. Sokszor még a helybeliek számára is szolgálnak megle­petéssel az éteren át sugár­zott programok. Egy biztos, hogy mindenképpen jó érzés­sel töltik el az ott élőket a hely történetéről, egy-egy is­mert falu- vagy városbeliről készült riportok. Az elmúlt hét végén három példa is akadt erre. Erzsébet királyné születésének 150. év­fordulójáról Polonyi Péter, gö­döllői Városi Helytörténeti Gyűjtemény igazgatója emlé­kezett meg, magával ragadó gondolatfűzése, minden bi­zonnyal nagy érdeklődést kel­tett a többi hallgatóban is. Fodor Csilla fél órát töltött mikrofonjával a Váci Kötött­árugyárban, ahol munkásdi­nasztiákkal találkozott. A hét­vége két műsorvezetője, Ker­tész Zsuzsa és Antal Imre. a Ceglédi Kaszinóban töltött másfél órát. Nemcsak a város vezető személyiségeivel, ha­nem színes egyéniségeivel is megismerkedhettünk. Hasznosnak bizonyulnak ezek a műsorok, mert a tele­pülést közelebb „hozzák” még az ott élőkhöz is, fölkeltve a figyelmüket kultúrájára, ne­vezetességeire. Milyen jó len­ne, ha ezt a fajta „közellátást” minél többen megtanulnák. V. A. TANAKODÓ. Szúnyogh Szabolcs szerkesztő-műsorve­zető egyórás műsorában szak­értő vendégekkel, a rádióhall­gatókat is bekapcsolva arról tanakodott, hogy mi lesz a sorsa a gimnáziumoknak. A csupán érettségizettek sze­mélyazonossági igazolványába a „szakképzettsége: nincs” bejegyzés kerül, a vállalatok nem szívesen alkalmazzák őket. A gimnáziumi végzett­ség leértékelődött. A munka- közvetítő intézmények is ar­ról számolnak be, hogy az idény háromszor annyian ke­restek gimnáziumi érettségi­vel állást, mint tavaly. Nem lehet számon kérni a középiskolai oktatástól, hogy mindig és naprakészen ki­szolgálja a gazdaság szakem­berigényét. Naiv elképzelés Elhalványulnak, messzeségbe tűnnek a régmúlt idők szoká­sai. hiedelmei, erkölcse. A gal­gamácsai naiv festő, népmű­vész, a Galga menti szokások, hagyományok őrzője, művészi átörökítője, Vankóné Dudás Juli már két éve nem él köz­tünk. Következetes, értékmen­tő munkássága azonban fenn­maradt, fennmaradhatott, mert szellemi örökségét méltó utó­dok ápolják, gondozzák: lá­nya. Takácsné Vankó Etelka, unokája Takács Ibolya, s az a galgamácsai együttes, ame­lyet Vankó Etelka vezet. Ha­sonlóképpen rendkívüli szere­pet játszik az értékek megőr­zésében, messze-távoli elter­jesztésében a néprajzkutató­filmrendező Moldován Domo­kos. Legutóbb a Jurta Szín­házban került sor a november 3-án megjelent, Galgamácsai karácsony című hanglemez be­mutatójára. Élő lemezbemutató Moldován Domokos húszéve­sen isínérté' meg Dudás Júló nénit és azóta Kodály Zoltán, Dömötör Tekla és Ortutay Gyula indító biztatására, Csen- gery Adrienne lejegyzésében rendszeresen gyűjtötte a da­lait. filmeket készített róla és hanglemezek jelentek meg. Csak felsorolásszerűen állja­nak itt emlékeztetőül azok a fellépések, amelyek együttes lenne ehhez igazodni, mivel a folyamatos igényváltozást nem követheti az oktatási rendszer. A gimnázium fel­adata továbbra is elsősorban a felsőoktatási intézményekbe való továbbjutás lehetőségei­nek megteremtése, és hogy olyan műveltséget adjon, amellyel bármilyen szakmát könnyen, rövid idő alatt el­sajátíthat az érettségizett ta­nuló. Kicsit zavart, hogy a műsorban többször szinoni­maként használták a gimná­ziumi, illetve az értelmiségi képzést, azért, mert ma már mindannyian tudjuk, hogy felsőfokú diplomával rendel­kezők nagy többsége nem ér­telmiségi, csupán egy maga­san képzett szellemi munkás, KORKÖSTOLÓ. Simkó Já­nos tudománypolitikai műsora csütörtökön késő este hang­zott el a Kossuth adón. A színes összeállítás gördüléke­nyen egymáshoz kapcsolódó témái lekötötték a figyelmet. „A karácsony előtt megszapo­rodó titkaink” és Elit Niko- lov most megjelent könyve kapcsán a politikai, a tudo­mányos, az orvosi, a gyónási titkokról, a titokkommuni­káció elméleti paradoxonjá­ról beszélgetett Simkó János és Csepeli György szocioló­gus. Ennek lényege, hogy a titok birtoklása egy olyan feszültségi állapotot okoz, amely az akarattól szinte füg­getlenül éppen a titok létéről árulkodik. A titok alaptermé­szete tehát, hogy lelepleződ­jön. Most dolgozzák ki a szak­emberek az informatikai tör­vényt, amely a személyiség jogainak védelmét is figye­munkájuknak fordulópontjai voltak: 1966-ban bemutatkozás az Egyetemi Színpadon, majd amatőr portréfilm készült Juli néniről, aki később elkészítet­te a balatonfüredi Hotel Ma­rinában a 84 négyzetméternyi, nyolc nagyméretű pannóját, megelevenítve a négy évszak szokásait. Kiállítások sora a hetvenes években itthon és külföldön, Európában és a tengerentúlon. 1976 kará­csonyára jelent meg a Sej, Galgamácsa eszembe se jutna című lemez, majd a következő évben a Falum, Galgamácsa című önéletrajzi könyv, amely nemrégiben kibővítve, immár a második kiadásban, 525 olda­lon látott napvilágot. Ezt kö­vette 1979-ben Dudás Juli 60. születésnapjára megjelent, Dá- dili fecske című lemez, amely népi mondókák, gyermekjáté­kok gyűjteménye. A televízió­ban most láthatjuk A magyar naiv művészet nyomában cí­mű, Moldován Domokos által rendezett sorozatot; amely könyv formájában a következő év januárjában kerül az ol­vasó kezébe. Csak a közelmúltban szület­hetett meg az a Galgamácsai karácsony című lemez, amely­nek élő lemezbemutatójáról most szívesen szólok, s figyel­mükbe ajánlom, mivel a Jurta Színházban még december 24- én délelőtt gyönyörködhetnek a galgamácsai együttes elő­lembe venné. Korunkban, amikor a számítógépek me­móriája képes egy-egy em­berről rengeteg adatot tárol­ni, veszélybe kerül az indi­vidualitás. A hatalom többet tud rólunk, mint az egyén a hatalomról. Mint minden szo­cialista ország, mi is a har­mincas évek szovjet modelljét vettük át ebben a vonatkozás­ban, és egyebek között ebből származik a mindenhol köze­lítőleg egy időben jelentkező válságszindróma. Az erős ál­lam az állampolgárok minden szféráját ellenőrzi. Ma ez az elgondolás nem életképes. A titok ellentéte: nyilvánosság kell és ezzel együtt a szocia­lista országok fejlődésének korrekciója. Úgy tűnik, ez csak megrázkódtatásokon, válságokon keresztül lehetsé­ges. Kár, hogy valóban olyan ritka, mint a fehér holló Pál Beatrix szemlélete. A Marx Károly Közgazdaságtudomá­nyi Egyetem hallgatója vitába mert szállni Bródy András­nak, a gazdasági fejlődést termodinamikai egyenletekkel modelláló elméletével, ö ter­mészetesnek vélte azt a gon­dolkodási folyamatot, amely­ben a szakember nem ugrik át egy-egy bonyolultabb ma­tematikai kifejezésen anélkül, hogy ezt meg ne értené. Csu­pán a szemlélet, a gondolko­dás szigora az, amely ezt a fiatalt partnerré avatta? Ha megkésve is, helyet kell ad­nunk a közgazdaság-tudo­mányban a matematikai mód­szereknek, s megpróbálni el­felejteni az ötvenes évek rossz beidegződéseit. Ú. í. adásában. Csak most láthatott napvilágot ez a téli szoká­sokat, hagyományokat meg­örökítő anyag, hiszen a lemez- felvétel közben meghalt Van­kóné Dudás Juli, a fiatal gyár­tásvezető, Horváth György és az összeállításban segítő nép- zenekutató, dr. Borsai Ilona is. Potryozás a fonóban A Jurta színházbeli elő­adás, amint a hanglemez is, a Szent Mihály napi fonóbeli szokásoktól a borbálázáson, a betlehemézésen, a kántáláson keresztül, egészen a szeren- csézésig öleli fel a téli falu­beli hagyományokat, a hozzá­juk kötődő, az azokat megele­venítő énekeket. A városi em­ber — és különösen a fiatalok számára — az élettel teli szín­padkép mese. Meseszerű, szí­nes népviseletben megjelenő alakjaival ugyanúgy, mint ba­bonás hiedelmeivel, szokásai­val, kifejezéseivel. A\ közönség főleg gyermekekből áll, de a szülők is olyan dolgokról hall­hatnak, olyan értékekkel is­merkedhetnek meg, amelyeket talán csak a nagyszülők tud­nának feleleveníteni. A hagyományok szerint egy- egy magányos özvegyasszony adta ki a lakását fonónak. Galgamácsán a felső- és alsó­fonóba jártak a lányok, s almában, .dióban, aszalt szilvá­ban, kukoricában fizették a bérleti díjat. A guzsalyról le­húzott kenderszálat orsóra te­kerték, s közben énekeltek; szombaton, vasárnap még tán­coltak is. Amikor megérkeztek a legények, akkor lassabban ment a munka, de ha nem jöt­tek, akkor különböző igézések- kel csalogatták őket. Ilyen volt a pottyozás is, amikor a lapá­ton égő kenderbe a lányok egy-egy újabb kendercsomót d-bva, kimondták az általuk szeretett legény névét: potty ide Kuruc ■ Feri... és így to­vább. Láthattuk, miként jósol­nak vőlegényt a lánynak olT lón elforduló rostával és tál­ba kukorékolással. Ha megjöt­tek a legények, akkor a lá­nyok által elejtett orsót ellop­va, azt csak három csók el­lenében adták vissza. Játszot­tak velük, incselkedtek, de csak a játék — Fordulj bolha, Kútba estem, ki húz ki.,. —, a szokások erkölcse, illeme szerint közeledhettek. A Borbála-köszöntőt a gye­rekek énekelték a névnapju­kat ünneplő lányoknak, asszo­nyoknak, s jutalmul piros al­mát, _ aszalt szilvát kaptak. A névnapokhoz, ünnepekhez szorosan kapcsolódó játékok sorát Katalin névünnepe zár­ta. András után már csak bet- lehemeztek. Adventtól kará­csonyig egyi angyal — aki a betlehemet tartotta — s vele öt pásztor járta a házakat, ahol ajándékokat kaptak éne­kükért. Kántálás, szerencsézés A fonóban gyakorolták a kántálást, felelevenítették a régi dalokat, hogy karácsony estéjén kettesével vagy ki­sebb csoportban járjanak a lá­nyok is házról házra, hogy az ablak alatt énekeljenek. „Köll-e maguknak angyali vi­gasság?” — kérdezték a ház lakóit, s ha azoknak volt még diójuk, amit a betlehemezők- nek, kántálóknak szánták, ak­kor szívesen meghallgatták őket. A szerencsézés kará­csonykor és újévkor is szo­kás volt. Az új esztendőben már csak a fiúk jártak ház­ról házra elmondani jókíván­ságaikat, 1 hogy legyen jó ter­més, hosszú kender, a lánynak férjhezmenetel, sok disznó és tojás, béke, bőség és szeren­cse. Hát bizony, jókívánságok, szerencse a következő évre ma is elkelne, de hát ki mondja a varázsszavakat...? ! Már csak a színház rezer­vátum-falai között részesül­hetünk a régi népszokások nyújtotta élményekben, örö­mökben, vagy archív filmfel­vételek kockáit látva gyönyör­ködhetünk a magyar falu emberközeli közösségeiben. Ujj Iris* Takács István Születésnapi körlánc. Jelenet a Boleró előadásából ADIOFIGYEL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents