Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-19 / 299. szám
1987. DECEMBER 19., SZOMBAT 5 Oláh János: Az idegen Kelényi István versei: Fohászkodás Áraszd meg szavaknak lángjával telkemet — higgyem hatalmadat tündöklő szeretet miattad gyöngültem s nem vagyok erős sem legyen hát altalad a kertem termékeny csupa sár-ragyogás — sötét vakított meg szemeim bogarát röpítsd fényeidnek engedd bennem a csönd is újra teremjen harmatozz fejemre tű zara nyeső ben! Őszi káprázat Micsoda árnyak s őszi holt fények, milyen káprázat. miféle bánat — tükröm az arcod — benn még fölfényiek: elúszó kertek, merülő éjek. Tükör az arcom — csöndemben nézlek, benne fölfénylett-elúszó éjed, őszi hold-kertet — tündöklő árnyad. — lidércek szállnak, szállnak lidércek! — mily csönd merít s mely lélek-káprázat? ! Beák AAór: Aranyrög Kicsi ér eredt szívemen, aranyrögöt görgetve. Mossa, mossa reménytelen, ítésö ősz van. És esteLáthatatlan eső szitál. Apró szemével megles. Áldozat vagyok s tettes. Csontvázamra feszítve. ★ Láthatatlan eső szitál. A föld fuldoklik tőle. Ártatlan gyerek-halál szaladt ki az csőre. Néztem s zokogtam hangtalan, ahogy nyomomban felhő. Nagy tisztásokról álmodtam. S elnyel az őszi erdő. ★ Későősz van és este. Áldozat vagyok s tettes. Már végleg térdre esve figyelem, ami nem lesz. Aranyrögökre térdel, s bekötött szemmel szólít. Szólít röggel, erekkel. Fuldokló földdel szólít. • - ' I ú ' Ú Krémer József: Vallomás Ért^d élek — érted? Születtem, hogy éljek, Élek, hogy meghaljak ... Bocsásd meg majd, kérlek! (1987) Mezey Katalin: Alagút Mért nem két lyukúra csináltattad alagutadat? De akkor ez is szép volt, hátborzongva járt által a nép; mi lesz, ha leszakad? £n is sok időt töltök el itt, várva, hogy a sor majd nekilódul. Ki tudja hányadik vers születik már ebből a forgalmi dugóból? Bényei József: Szeretni Aki szeretni megtanult anélkül hogy visszaszeretnék hajnalban ébred s keresi virradatban a naplementét Az ének megcsomósodik mire a lélek elereszti Hozzátok alig érkezett menni szeretne menni menni Cs .lag közt keres kavicsot örül csörrenő békasónak Simogatássá bűvöli arcán a vas ostorcsapokat Markában aranysárga por és szórja szórja szórja szélbe Szeretni próbál s senki sincs aki viszontszeresse érte Harmat Béla versei: Sebek martaléka homlokod pogány múzeum szögek ezüstjével cifrázott sebek martaléka kézfogásokat szórtál pazaroltál gúnyos imát csküvést híreket cáfoló hittclcn gvárdián jaionganak szolgák tanítványok csúfondáros szemek lesik a végetérö utakat komédiát Szüreti faggató Hallgatsz! a letaglózott ének szemhéjad alá zuhan ama őszt visszaperelni zsigereimbe költözöl (Még gazdátlan pillanat ő árnyékban kószál lebegése ccllamagány és barikád béklyózza körös-körül) A békés, salakrágta föld meg- adóan sunyt a napon. Hol vörös, hol fekete hepehupában sisteregve lapult a por. Az óriási ócskavastelep fölött föl-fölbúgott a villanydaru motorja. Óvatosan engedte le a csápját, markolta föl a rozsdás hulladékot, mintha attól félne, akármikor visszaejtheti őket. A gyűrött roncsok, mint a pókhálóra a bogarak, olyan bizonytalanul, s kelletlenül ragadtak rá a mágnesre. Távolban, az út végén ott ko- morlott a bezárt gyárkapu vasrácsa. Néhány inas ődöngött előtte, bizonytalanul káromkodtak, bele-be- lerúgtak a kapuba, de csak óvatosan, nehogy leváljon a bakancsuk talpa, eltörjön a lábujjuk. Valószínű, a portással veszekedtek az imént, és most így próbálták levezetni az indulataikat. A portás rájuk se hederített. A feje olyan mozdulatlanul virított a kapu melletti üvegkalitkában. mint egy agyagszobor. Kissé ügyetlen munka: a koponya túl lapos, a homlok behorpadt. Benne volt a hanyag mester váll vonása: a célnak így is megfelel. Az inasok megunván a hiábavaló okoskodást, leültek a kerítés betonlábazatára. Egyikük, alacsony, köpcös, szőke alak, afféle hangadó típus, sört vett elő egy reklámszatyorból. Az üveget egyetlen ügyes mozdulattal a kerítés vasán nyitotta föl. Jó haverként a többieket kínálta először. Az idegen, úgy volt öltözve, mint valami elöljáró, öltöny, fehér ing, nyakkendő, messziről figyelte a jelenetet. Kissé furcsának találta, amit lát. A bezárt kapu megtorpedózásra késztette. Nem volt biztos benne, hogy őt kiengedné a portás, hiába van hivatalos, egy alkalomra szóló kilépési papírja. Tudta, a gyárnak három kapuja van. Most különösen félt attól, hogy a távozási szándéka meghiúsul, nem várt nehézségekbe ütközik. Ügy érezte, képtelen volna elviselni még egy ilyen jelentéktelen kudarcot is. Amíg a másik kapu felé baktatott, sok mindén megfordult a fejében, de gyökeret verni egyetlen gondolat se tudott. Ez az ismerős bizonytalanságérzés csaknem teljesen úrrá lett rajta. Minél jobban gyűlölte, ^nmál makacsabbul tért vissza hozzá, az utóbbi időben már szinte naponta elővette. Ki vagyok én? Mit keresek egyáltalán ezen a világon? Ó, hogy gyűlölte ezeket a közhelykérdéseket, mégsem tudott hátat fordítani nekik. A sarokba szorították, leköp- dösték, kinevették, mint hajdan a kérges kezű, cigarettaszagú, százszor bukott vagányok az osztályteremben. Ügy érezte, most is azok veszik körül. Mennyire szeretett volna, mégse sikerült soha egy szemernyit se hasonlítani hozzájuk. A villanydaru íelbúgott, és zörögve elejtette a terhét. Az öntödéből vastag gőzoszlop csapott fel. A köszörűcsarnok egykedvű visítása meglapult a háttérben. A salakút közöttük kanyarodott. A forduló végén már látszott a keleti kapu. Innen belülről semmiben sem különbözött a nyugatitól. Az idegenben felmerült a kétely, csak nem eltévedt? Álmodni sem könnyebb, mintha ébren tévelyegsz a világban, nem, semmivel se. Van úgy, hogy az álom súgja meg, amikor már végképp nincs tovább, hogy mit tegyél. Ha nem figyelsz rá, elveszel. A valósággal szemben az álom mindig önzetlen, minden ellenszolgáltatás nélkül segít, ha segít. Az érzékek idővel eltompulnak, a gyermeki elfogulatlanság kincsei szanaszét gurulnak a Testem1 hitetlen zarándoka izmaimba szökött bujdosó ha kipusztulnak szemeink álmainkra koccintunk! Töprengető A látószögrő Különbözőképpen látjuk a dolgokat, aszerint, milyenek vagyunk: a dolgok jók és rosszak, szépek és rettenetesek — attól függ, milyen szemmel nézzük őket. (Karel Capek) Aki messze lát a jövőbe, a múltba is messzebb lát. Ezért emlékszik jobban a ma embere a kőkorszakbeli ősére, mint a római polgárra, aki pedig időben közelebb volt hozzá. A múlt fokozódó feltárása döntő bizonyíték arra, hogy haladunk a jövő felé..., hogy közeledünk válami messze hegygerinc felé, ahonnan egyszerre pillantjuk majd meg bölcsőnket és koporsónkat. (Karinthy Frigyes) Érdemes megfigyelni, mily különböző érzelmi reakciót vált ki valamely esemeny bizonyos emberekből. Némelyek szörnyű csatákat élnek át, a halállal néznek szémbe, és elképzelhetetlen borzalmakon mennek keresztül, mégis ép lélekkel kerülnek ki belőle, míg másoknál a holdfény remegése a sivatagi tengeren, vagy egy madár éneke az erdő sűrűjében olyan megrázkódtatást okozhat, hogy egész lényüket megváltoztatja. Vajon ez az erő, vagy a gyön- geség jele? (Sommerset Maugham) Marie azt mondta, hogy szeretné megismerni Párizst. Elmondtam neki, hogy éltem már ott, és megkérdezte tőlem, hogy milyen. Azt mondtam: piszkos. Sok a galamb és sok sötét udvar van. Az embereknek fehér a bőrük. (Albert Camus) Semmi sem okoz akkora örömöt az embernek, mint az a tudat, hogy van ellensége, aztán megpillantani az ellent, s meggyőződni, vajon tényleg olyan-e, mint elképzeltük. (Italo Calvino) A rútságnak van egy előnye a szépséggel szemben: a szépség elmúlik, a rútság megmarad. (Honoré de Balzac) Nagyon buja, friss zöld volt minden, mióta utoljára látta, s hogy azóta a foiyónak ez az álsó szakasza történelmi jelentőségűvé vált, az semmit sem változtatott rajta. (Ernest Hemingway) GYŰJTÖTTE: HAVASMAZI LÁSZLÓ Takács Imre: Galagonyavirágzás Amikor a galagonya virágzott, nem voltál fönt a hegyen. Nem voltál fönt a hegyen, amikor kivirágzott a galagonya. Elaludtam a bódéban, nem álmodtam amikor a galagonya virágzott, amikor kivirágzott a galagonya. A galagonya virágzásakor nem történt velem semmi. Amikor kivirágzott a galagonya, egyedül voltam, szabad. Nekem már csak szabadságom van, semmi másom. A kötelezettségeim önkéntesek. Vízszintesen feküdtem, függőlegesen álltam, amikor a galagonya virágzott, amikor kivirágzott a galagonya. Archimedész Besze Imre: Akárki, bárki Magam vagyok magam. Kéne kéket festeni közeli égre. Velem vagyok velem. Várom röppenő szárnyú közös álmom. Magad vagy te is. Akárki, bárki, aki úgy tudna engem megalázni, bclcfájdulna minden félrevert harangszó, mit adnék érte. TÖRT HULLÁMOK világban, és nincs az a zsugori fajankó, aki összeszedhetné vagy akár csak megőrizhetné őket. Megesik, hogy az egyetlen segítőkész hangot elengeded a füled mellett, és akkor ott maradsz az ájulás zöld zsibongással fűtött, tehetetlenséget sugalló göröngyös csapdájában, mindaddig, amíg valaki föl nem emel, le nem porolja a ruhádat, be nem kísér az üzemorvosi rendelő olaj festékkel lemázolt, külvárosi vizeldéhez hasonlatos előszobájába. Alapjában véve minderről nem tudsz. Eltűröd, mert képtelen vagy másra. Halvány sejtelmek vesznek körül, és nem egészen biztos, amiről beszélnek. Sokáig ülsz a kényelmetlen lécpadon, féírebillentett fejjel. Tudod, hogy itt vannak veled, de nem látod a fogfájós szomszéd arcokat, mintha teljesen;' de 'teljesen egyedül . Volnál.'A nővérek vihorászása, műszercsörgés zaja szűrődik ki a bezárt .ajtók mögül az L alakú várótérbe. Szeretnél így maradni, szeretnéd, ha sohase kerülne rád a sor, megúsz- nád kezelés nélkül. Igen, úgy érzed, nincs is már semmi bajod, akármelyik pillanatban fölállhatnál, elmehetnél. A barátságos, megnyugtatóan öreg arc alighanem az orvosé. Beszél hozzád. és nem várja el,.hogy válaszolj. Ez minden, ennél többet nem is szeretnél. Azért bízol meg benne, mert öreg. A káderlapja az arcára van írva. Nem firtatod, mi lehetett a bűne, pazarolta a vizet, a gázt, szabotálta a május elsejei felvonulást vagy éppen a templomi esküvőjén vesztett rajta. Látszik, beletörődött a száműzetésbe. A fiatalok mind ingerültek, sértődöttek, aljasak, kíméletlenül törekszenek fölfelé. Avval, hogy milyen áron, nem érnek rá törődni. Elhagyod magad, mélyet lélegzel a hűvös gyógyszerillatból. Aztán a fehér köpeny mord gyűrődéseire látsz. A szemed az ablakra téved. Egy vézna akác csapkodja mohó leveleivel a füstös üveget. A gyárkapu vasrácsára kóbor újságcafatot ragasztott a szél. Az idegen visszanézett. Ez az önkéntelen mozdulat árulta el Egyébként kínosan ügyelt rá, hogy ne gondoljon semmire. Nem volt kedve emlékezni. Kidobták, elengedték? Ezek most valahogy mellékes szempontnak számítottak. Esze ágában sem volt értékelni a váratlanul furcsa szabadságot. Az inasok, mint valami régi jő ismerősre, úgy vigyorogtak rá a rács túloldaláról. Féktelen jókedvükben a nyelvüket is kiöltötték. Most is a szőke, köpcös járt elöl. Csak úgy virítottak a szeplői. Végül az üres sörösüveget is feléje hajította. Az idegen nem ugrott el. Föl se merült benne a menekülés lehetősége, de a szükségessége se. Az üveg közvetlenül a lába előtt csattant szét az aszfalton. Hátat fordított a rács vasára tapadt kárörvendő ifjú arcoknak, egykedvűségéből a trágár kiáltozás se zökkentette ki. S elindult a helyiérdekű üres megállója felé. A rozoga bádogbódé megvédelmezte az illetéktelen tekintetektől. módot adott rá. hogy bele- feledkezhessék az öntudatlan várakozásba. AZ ILLUSZTRÁCIÓK MÁRCZ1 KITTI MŰVEI .
