Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-01 / 283. szám
1987. DECEMBER 1., KEDD 3 Corpus delicti Rágógumi Nemrég valahol azt olvastam, mi, magyarok egyebek között abban is különbözünk más népektől, hogy nálunk nem számít különösnek, ha a vonaton, az autóbuszon, vagy más alkalmakkor, amikor sok ember jön össze, ismeretlenül is szóba elegyedünk egymással. Immár éppen tízesztendős, csaknem mindennapos utazásaim, amelyek Vác és Budapest között zajlanak, megerősítik az iménti tapasztalatot, bár az utóbbi időben egyre sűrűsödnek a jelek arra, hogy a bezárkózás, a befelé fordulás a zötyögő, kattogó vonatokon is terjed. íme egy példa, a legfrissebb, amely tegnap történt az utolsó délelőtti, Vácról a Nyugatiba tartó szerelvény utolsó előtti kocsijában. Valahol Göd környékén — talán Göd-felsőn — fiatal apur ka szállt fel kisfiával. Hamarosan az egész fülke meggyőződhetett róla, hogy a gyerek a korához képest nagyon okos. Amikor a papa a kalauznak ezerforintossal fizetett, a szemben ülő idősebb hölgy tréfás megjegyzését értve — „milyen jól járt az apukád, hiszen egy pénz helyett sokkal többhöz jutott" —, szépen elmagyarázta, hogy csak kilenc darab százast kaptak, ami kevesebb, mint az egy ezres. S a sikeren felbuzdulva, az édesapa mindjárt folytatta is a többek figyelmét magára vonó produkciót. — Na, mondd meg, mennyi ötször öt? — Huszonöt — vágta rá az apróság. — És huszonöt meg huszonöt? — Hatvan ... — hangzott bizonytalanul, majd határozottabban a jó felelet: — ötven! S ez így folytatódott egészen a végállomásig. Már mindenki készülődött a leszálláshoz, amikor a hölgy egy külföldi csomagolású rágógumit vett elő: — Tessék, neked adom, mert nagyon okos voltál — mondta, s a papa megjegyzésére, miszerint a gyerek nem szokott rágózni, már csak úgy futtában válaszolt: — Nem árt az neki... * Amint a hölgy eltűnt, az apa rámordult a fiára: — Miért fogadsz el idegentől bármit is?! Azonnal tedd le! A kissrác bizonytalanul forgatta a kedvenc csemegét az ujjai között néhány másodpercig, majd az ablak előtti kis tartóra rakta. Leszálltak. Én elhoztam a rá- gót, s mától itt őrzöm a fiókomban corpus delictiként. Igen, egy gonosz tett eszközeként, emlékeztetve arra, hogyan lehet embertelenül egy kisgyermekben szép lassan kiölni — az emberek iránti bizalmat, tiszteletet. (furuez) Ha aláírnák a szerződést, tönkremennének Elszáll az idő - és a pénz is? Ha 1984-ben azzal állt volna valaki a Pest—Nógrád Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat vezetői elé, hogy a hőn áhított világbanki hitel vesztüket okozhatja, bizonyára a vészmadár vagy az ízetlen trcfacsináló bélyegét ragasztják az illetőre. Csakhogy az idő tájt nem létezett ember, aki ezt állította volna. Akkoriban 70 milliós nyereséget reméltek a szakemberek a hitel révén megvalósuló rekonstrukciótól, s így a kockázat mérlegelése helyett inkább a tervek szövögetésével foglalkoztak. Azokkal a tervekkel, amelyeket — majd 3 év múltán! — az illetékesek elfogadtak, de amiket, ha lehetne, a húsipariak legszívesebben elfelejtenének. Legalábbis abban a formában, ahogy azt egykor elgondolták. Pedig az idő óráról órára jobban sürget — a hajdanán tíz évre tervezett, de ma már húsz éve működő ceglédi kísérleti üzem rekonstrukciója nem várathat sokáig magára. Azt mondani tehát — tekintve a korszerűsítés előkészítésébe eddig fektetett milliókat —, hogy felejtsünk el mindent, nem lehet. Ami azonban az egykori álmokat, a világszínvonalú húsfeldolgozót illeti, bizony úgy tűnik, hogy annak eredeti képei lassacskán szertefoszlanák... Többször átdolgozták A jó szándék, a segítőkészség persze bizonyára megvolt minden illetékesben. Bár ez — látva a mai helyzetet — kevésnek bizonyult. Az átszervezések, módosítások, egyeztetések hatása ellenben túlságosan is soknak: — Az eltelt évek során jóformán mást sem csináltunk, mint, hogy a különböző elképzeléseknek, változásoknak megfelelően alakítgattuk, mó- dosítgattuk a terveket, adtuk egyre alább az elképzeléseket — idézi fel az előzményeket Marschik Pál, a Penomah igazgatója. — Amikor 1985- ben elkészült az első költségvetés, úgy tűnt, hogy az 1 milliárd forintot meghaladó összegből megvalósulhat a ceglédi üzem teljes rekonstrukciója, a sertésvágóhíd egészének korszerűsítése. Da- raboló-bontó-csomagoló rendszer létrehozását terveztük, s a jelenlegi 2000 tonnás hűtőház mellé egy nagyobb, mintegy 3000 tonnás építését határoztuk el. Ma már mindez csak illúzió. A beruházás költségeinek körülbelül egyötödét dollárért vásárolt gépek jelentették. Azt hiszem, nem szorul magyarázatra, hogy mit jelentett számunkra a dollár árfolyamváltozása. Arról már nem is beszélve, hogy a mi lehetőségeink mennyiben módosultak ez idő alatt. Persze nem pozitív irányban ... Az igazgató utolsó szavai, a hangsúly, ahogy kiejti azokat, megzavar. Miért érzem úgy, hogy végérvényesnek, vissza- vonhatatlannak tekintik a beNyoíc napon, napi nyolc órában Tanfolyam telexkezelőknek Ebben az évben több más termék mellett 450 darab Gepárd 8 telexkomputert készítettek a Triton Számítástechnikai és Távközlési Kisszövetkezetben. E korszerű távközlési berendezések nagy részét a Magyar Postánál helyezték üzembe. Ezekben a napokban a péceli kisszövetkezetben a posta dolgozóinak 20 fős csoportja kezelési tanfolyamon sajátítja el a készülékhez szükséges programozási ismereteket, a gép üzembehelyezését, szervizelését, és alapfokú számítástechnikai ismeretekre is szert tehetnek. Felvételünkön: Ács József fejlesztőmérnök, a tanfolyam vezetője segít a hallgatóknak a telexgép kezelésének elsajátításában. (Iiancsovszki János felvétele) következett változásokat? Hiszen nem csupán ennek a vállalatnak kell jövőre szorosabbra húzni a nadrágszíjat, jobban megfogni a forintokat. Nyári Miklós, a Penomah gazdasági igazgatóhelyettese mintha olvasna a gondolataimban: — Nem a jövő évtől félünk annyira, hogy ne merjünk belevágni a beruházásba — mondja. — Körülöttünk évek óta úgy zajlik az élet, hogy csak kívülállóként szemlélhetjük a sorsunkat meghatározó eseményeket. 1985 tavaszán, amikor a sikeres tárgyalások után megszületett a döntés a világbanki hitel felvételéről, még senki nem tudta közülünk, hogy milyen változásokat hoz a bankrendszer átszervezése. Hónapokat veszítettünk azzal, hogy a Magyar Nemzeti Bank és az Állami Fejlesztési Bank után a Budapest Bankkal kellett jóformán elölről kezdeni az egész ügyet. Később ugyanilyen gondot okozott a hitel visz- szafizetését szavatoló Állat- forgalmi és Húsipari Tröszt megszűnése. Ismét egyeztetések, tárgyalások, módosítások sokasága következett. Végül ez év szeptemberében megszületett a szerződés véglegesnek tekintett formája, amiből rá kellett jönnünk: a jelenlegi fettételek mellett a vesztünkbe rohannánk egy ilyen hitel felvételével. Ä tröszt idején azzal tették félre fejlesztési elképzeléseinket, hogy nekünk ott lesz a világbanki hitel, a közös pénzt másra kell szánni. Beletörődtünk. Nem volt módunk — már csak a gazdaságtalan export miatt sem — külön gyűjtögetni a fejlesztésre. Drága a hitel Azt pedig már mellékesen jegyzi meg Nyári Miklós, hogy a kezdet kezdetén jó esélyük volt arra: a hitelek felvételéhez szükséges saját alapot állami támogatásként könyveljék el. Sok minden változott azóta e téren is. Eleinte kecsegtetőnek látszott a kedvezményes hitel felvétele a saját alap pótlására. ám ma már az a 300 millió forint, amit így igénybe vennének, a tízéves törlesztés lejárta után valójában 400 milliót jelentene. S közben az árak, a költségek napról napra növekednék. Az idő pedig halad. Amúgy a szerződés szövege változatlan. A beruházás befejezésének határideje továbbra is 1989. december 31. — Ez év márciusában, a sokadik átdolgozás alkalmával közöltük a banki szakemberekkel, hogy ha nem kapunk rövid időn belül érdemleges választ, akkor nem tudjuk sem a határidőt, sem az árakat garantálni — veszi át a szót Mátyus Ferenc, a vállalat műszaki igazgatóhelyettese. — Évek óta áll a pénzünk a bővítésre vásárolt földben. A tervekre ez évben 20 milliót költöttünk. Bizonytalanra már nem akartunk építőanyagot vásárolni, s amikor szeptemberben megkaptuk a végleges szerződés- tervezetet, hová mehettünk volna tégláért, cementért. Pedig úgy terveztük, hogy jövő tavaszra készen állnak az épületek, csak belső munkáink lesznek. E helyett leghamarabb márciusban foghatnánk hozzá az építkezéshez — ha egyáltalán lesz addigra anyag, s győzzük majd fizetni az árát. így is szembe kell néznünk a valósággal: a hitel összegéből a jelenlegi árak mellett — a 3000 tonnás hű- tpház nélkül — csak 70 százalékát tudnánk elvégezni a rekonstrukciónak. Azt sem a szerződés szerinti határidőre Márciusban még bíztunk a vállalkozás sikerében. Sem a célt, sem a határidőt nem volt szándékunk módosítani. Ma már egyiket sem tudjuk vállalni. Pár éve 70 milliós nyereséget reméltünk a fejlesztéstől. Most viszont tudjuk, abban a pillanatban, ahogy aláírnánk a jelenlegi szerződést, menten tönkre- mennénk... Nem hiszem, hogy ezek után bárki is csodálkozna azon, hogy bár valljuk: fejleszteni kell, hozzátesszük: — nem minden áron. Mert ez az ár számunkra már elfogadhatatlan. Meddig ketyeg az óra? Megmásíthatatlanul hangzanak az utolsó szavak. Érthetően. A Penomah ugyanis túlságosan sokáig várt türelmesen ahhoz, hogy jutalomként számára rózsa helyett tövis teremjen. Mégis ide kívánkozik a kérdés: annak idején, amikor a mainál lényegesen előnyösebb feltételek mellett tervezték a beruházást a vállalat vezetői, vajon reálisan vették-e számba lehetőségeiket? Nem volt-e túlságosan mámorító és kecsegtető az az állami támogatás, amelyben reménykedtek és ami, akárhogy is nézzük, ingyen hullott volna a húsipariak ölébe? S vajon most, hogy szerényebb keretek között ugyan, de ismét rpódosí- tásokon törik a fejüket, gondoltak-e vajon arra, hogy kezdeményezésükkel újabb procedúrát indítanak el, s így az óra még tovább ke- lyeg? Ha pedig mindehhez hozzátesszük, hogy az utóbbi időben némiképp csökkent a sertéstenyésztők körében a tartási kedv, természetesnek tűnik a kérdés: elegendő lesz-e az alapanyag ahhoz, hogy az új üzem teljes kapacitással működjön majd? Mert, ha a világbanki hitelnek alapvető kritériuma is, hogy a vállalat, amely fejlesztési lehetőséghez jut, nyereséges legyen, a jövő szempontjából sem hanyagolható el, milyen hatásfokkal működhet egy milliárdos új üzem. Jól átgondolt, alaposan megfontolt döntésre van tehát szükség, hiszen a vállalat sorsa állhat-bukhat ezen. Pató Zsuzsa Erős kötődés a faluhoz Krcnikaíró nyugdíjas tanító Albertirsán Még most is élénken él az emlékezetemben az az esős novemberi délután, amikor a Hazafias Népfront Pest Megyei Bizottságának székhazában ünnepélyes keretek között kiosztották az 1986-os krónikaíró pályázat díjait. Az első helyezést — a zsűri egyhangú döntése alapján — Szántó József nyugalmazott albertirsai tanító kapta. Az emberek szeretete Most itt ülök a krónikaíró meghitt otthonában és a kezdetekről beszélgetünk. Kint már az őszi fagyok nyomait viselik a krizantémok, bent családias, békés, védett nyugalom. Bejelentés nélkül érkezem, mégis olyan kedves a fogadtatás, mintha régóta vártak volna. A ház asszonya finom süteményeket tesz az asztalira, a házigazda pedig mosolygósán tölt a kupicákba egy kis szívmelegítőt. Ö maga Így vall életéről, sorsáról: — Megszakítás nélkül Albertirsán élem a szó régi, nemes tartalmát magán viselő néptanító egyszerű életét. Ezt a hivatástudatot Is jelentő életformát egykori iskolámból, a volt szegedi tanítóképzőből hoztam magammal, ahol az ötéves tanulmányi idő alatt valósággal belénk oltották a falusi nép szeretetem, ügyének szolgálatát. Ilyen indíttatás után én ma is természetesnek tartom, hogy nem lehettem más, mint aktív közéleti ember. A tanítóság mellett voltam énekkarvezető, karnagy, műkedvelő színjátszó-rendező sportköri edző és elnök, községi tanácstag, majd a község első kultúrotthonának függetlenített igazgatója. Főhivatásomnak mégis a tanítói pályát tekintettem mindenkor, amit az is bizonyít, hogy négy évvel a nyugdíjazásom után, ma is tanítok. A negyedszázados krónikaíró tevékenysége is a faluhoz kötődik, ahol tette a közösség mindenesének dolgát, s az esték faggató magányában merészkedett egyre mélyebbre az itt élők és önmaga megismerésében. Ezért is fontos, hqgy abban a közegben szólalhatott meg pályamunkájában, ahol az utolsó évtizedek politikai légkörében, az egymásrautaltság napi munkálkodása közepette lelt egynyelvű, krónikás hűségét érteni igyekvő társakra, s talán újabb inspirációkat teremtő közösségre is. — Az elmúlt évben emlékeztünk meg a község újra- népesülésének 275. évfordulójáról. Bensőséges ünnepség keretében idézték a múltat az általános iskola rendezvényén is, melyen az albertirsai oktatásügy 275 éves múltjára emlékeztek. Az elmúlt esztendőben avatták fel a község új, korszerű tornacsarnokát, amely az iskolai és a tömegsport fejlődéséhez nagy segítséget ad. Megkezdték a községben a szennyvízelvezető csatornahálózat és tisztítótelep építését. A többlépcsős szakasz beruházásához az érintett lakosok 25 ezer forintos hozzájárulást fizettek 15 évi részletfizetéssel. A község gyarapodását jelenti az albertirsai vasútállomás felújítása is, melyet a MÁV 600 milliós költséggel valósít meg. Még elmondja, hogy minden bizonnyal a község egyik legszebb épülete lesz a helyi kisiparosok saját erőből épülő székháza, melyet a nagymúltú helyi kisipar történetében immár másodszor valósítanak meg. _____ A mi a krónikaírást illeti, Szántó József tisztában van azzal, hogy az bizony kétélű fegyver: hasznos tevékenység, mert az utókor számára a kronológiai eseménynaptár megőrzi a jelenkor történéseit, az elemző része viszont a krónikaíró személyes véleményén alapuló értékelés, összegzés, bírálat, és ehhez jó adag bátorság kell, hiszen napjainkról, ma élő és dolgozó, a legtöbb esetben vezető személyekről is szól. Ezért a króni- kaírónak a felelősségtudattal párosuló tárgyilagossággal kell dolgoznia, ami nem könnyű és a tévedések lehetőségét is magában hordozza. Igényük a munkáját A község párt-, tanácsi és társadalmi vezetői Szántó Józsefet a falu hűséges krónikásának tekintik, esetenként igénybe is veszik kutató-gyűjtő munkájának egyes eredményeit, és ez biztonságérzetet, buzdítást ad további munkájához. — Szívesen csinálom — mondja befejezésképpen —, mert úgy vélem, mind a jelen, mind a múlt történéseinek megörökítésével a szű- kebb haza, a szülőföld történetének megismertetését szolgálom. és vallom, hogv e táj szeretetén át vezet ez út a hazaszeretet érzéseinek elmélyítéséhez. Ezért pedig érdemes dolgozni. Keresztes Szilvia Vöröskereszteseink küldette Másként is élnek gyerekek Arról már volt alkalmunk hírt adni e hasábokon, hogy néhány város, illetve városi jogú nagyközség vöröskeresztes szervezete mozgássérült gyerekeket üdül- tet nyaranta. A gondolat és az első táborok megszervezése dr. Kampós Katalintól, a váci kórház csoport- vezető gyermekgyógyászától, a Vöröskereszt váci vezetőségének aktivistájától ered. Éppen ezért a doktornőt nagy tisztelet övezi vöröskeresztes körökben is. Természetes tehát, hogy a kongresszusokat megelőző megyei értekezletükön beválasztották a kongresszusi küldöttek csoportjába. Dr. Kampós Katalin évtizedekkel ezelőtt egyetemistaként kapcsolódott a mozgalom munkájába, s orvosi hivatása részének tekinti azóta is. — Még 1980-ban, a nemzetközi gyermekév kapcsán vetődött fel, mit tehetnénk szavak és álrendezvények helyett a Vöröskereszthez méltót a gyermekekért. S akkor a súlyosan mozgássérült és a halmozottan fogyatékos gyerekekre gondoltunk, akiknek egyetlen napjuk sem képzelhető el szülői vagy orvosi felügyelet nélkül — emlékeztetett a kezdetre Kampós Katalin. — Ha már a sorsukon nem is tudunk alapvetően változtatni, tegyük lehetővé legalább néhánynak, hogy nyaralhassanak, mint a hozzájuk hasonlp korú, egészséges társaik. A doktornő két kamasz és egy böicsődés korú gyermek édesanyja. Hogy Kampós doktornőnek meg a városi Vöröskeresztnek könnyű-e megszervezni azóta is minden nyáron 40—45, magát ellátni képtelen gyermek felügyeletét az üdüléshez? Nem hinném. Mindenesetre valami lelki kohézióra hivatkozott, amely ösz- szetartja azoknak az embereknek — pedagógusoknak, egészségügyieknek — a 12— 15 tagú kis csoportját, amelyből a legtöbben azóta is segítőtársai, és minden nyáron velük tartanak, éves szabadságukat áldozva a mindennapos, 24 órás szolgálatra a törökmezői turistaházba, amely akkor csak az övék. Embert próbáló vállalkozás. Fizikailag és lelkileg is. — Éreztem, hogy ezt nem szabad abbahagyni, újra kezdeni nehezebb lenne. Mert azért ehhez erő kell. Nem csupán fizikai értelemben... De azt senki se higgye, hogy ez áldozat részünkről — élénkül meg a hangja. — Nagy bol- doságot szerez mindnyájunknak az együttlét. Gyerekeink mosolyát látva nekünk is mosolyogni, nevetni támad kedvünk. Vidám csapat vagyunk ám! Szórakoztató programokat készítünk elő, sokat játszunk, versenyeket, műsorokat rendezünk és kirándulunk. Közben elterelődik a figyelem arról, hogy többségük tolókocsiban ül vagy fekszik. Éppen ezt akarjuk elérni. Érezzék, ők éppen olyan gyerekek, mint a többi. A magunkéi pedig lássák, másként is élnek gyerekek. Kádár Edit
