Pest Megyei Hírlap, 1987. november (31. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
8 1981. NOVEMBER 7., SZOMBAT Színházi t.f.vét „...Él még Bánk!” H „Színészek közül én voltam az első, kinek Bánk bánját egy délutáni órában atyjának szövőszékére ülve mindketten (édes atyja takácsmester volt), egy kancsó bor mellett a szerző felolvasta.” így emlékezett vissza a reformkor híres színésze, Udvarhelyi Miklós, Katona József drámájának első „nyilvános előadására”. Régi barátok voltak ők ketten: Udvarhelyi az időtt volt az úgynevezett második pesti magyar színtársulat tagja — 1313 és 1815 között —, amikor a fiatal joghallgató, Katona József ott a drámaírói mesterséget tanulni (és a színészetet is próbálgatni) kezdte. Mivel a Bánk bán első változata 1815-ben készült, Udvarhelyi már erről is tudott. Az adatok szerint ezt az első kidolgozást olvasta fel neki Katona Kecskeméten, valamikor 1815 végén vagy 1816 elején, tehát akkor, amikor a pesti társulat már feloszlott, s Udvarhelyi a vándor- színésszé lett társakkal a vidéket járta. A Bánk bán átdolgozott, javított változata 1820 végén jelent meg könyvalakban. Katona ekkor már a szülőváros, Kecskemét alügyésze. A cenzúra azonban csak a kiadást engedélyezte, a színre vitelt nem. Majd csak 1833-ban, Katona halála után három évvel, Kassán kerülhet színre, a régi barát, Udvarhelyi Miklós jóvoltából, aki jutalomjátékául választja a drámát, s benne — szerényen — Mikhál bán szerepét alakítja. És újabb hat évnek kell eltelnie, hogy a Bánk bán végre az új, másfél esztendeje felépült pesti teátrumban — akkor még Pesti Magyar Színház volt a neve — színre kerülhessen. A dátumot érdemes megjegyezni: 1839. március 23. A dráma azóta gyakorlatilag folyamatosan benne van, benne él a magyar színház- művészetben. (Külföldi útjáról most nem beszélünk, de annyit megemlíthetünk: számos nyelvre lefordítva, igen sok ország színpadán jelent meg már az idők folyamán Bánk, a nagyúr. Madách nagy műve, Az ember tragédiája mellett mindenképp a Bánk bán a klasszikus magyar drámaköltészet reprezentánsa határainkon túl is.) Magyar nyelvű bemutatóinak, felújításainak száma csak komoly színháztörténeti kutatásokkal lenne megállapítható. A Nemzeti Színházban köny- nyebben nyomon követhetjük az útját, mivel a színház fennállásának 150. évfordulójára kiadott igen alapos és megbízható kötetben (A Nemzeti Színház 150 éve) felsorolja a Bánk bán bemutatóit, felújításait is. Az adatokat böngészve szembetűnik néhány érdekesség. Például az, hogy az 1839- es bemutató után majd csak 1858-ban — tehát 19 év múlva, az osztrák elnyomás és cenzúra enyhülésével, tíz évvel az 1843 márciusi forradalom után — volt az újabb bemutatója. 1868-ban (egy évvel a kiegyezés után!) először kerülhetett színre a dráma a teljes, a kényesnek vélt, királyellenesnek, lázadónak minősített részek kihagyását is végre visszaállító szöveggel. A rendező: Paulay Ede. Aztán majd’ fél évszázadig nincs új színre vitel. Majd csak 1916-ban újítják fel a darabot (képzelhető, minő elöregedett, lepusztult, állapotban volt már ekkorra a Pau- íay-féle előadásnak már csak a díszlete is!). Ekkor a fiatal Hevesi Sándor rendezi, aki majd még kétszer — 1924-ben és 1930-ban — viszi színre a klasszikus nemzeti drámát. Érdekes a felszabadulás utáni sorsa is. 1945-ben Major Tamás rendezi. 1948-ban Márkus László, a korszak jeles színházi embere. 1951-ben Major és Vámos László. 1953-ban ezt az előadást felújítják, aztán egészen 1962-ig (9 évig!) nincs új Bánk bán. Ekkor is Major rendezi. 1970-ben Both Béla, 1975-ben pedig Marton Endre. És most — megint csak 12 évi szünet után — Vámos László. Aligha lehet kétséges, hogy épp a Bánk bán sosem volt, sosem lehetett csupán egy a szokásos bemutatók vagy felújítások közül. Vele a színház (bármelyik, nem csak a Nemzeti) mindig külön is akart valamit mondani, kifejezni. A Bánk bán első színpadi megjelenése óta mindig az adott kor, az adott időszak kifejezője is volt, saját belső konfliktusai, a történelmi szituációk kicsengései mindig a színre vitel aznapiságával is rezonáltak. Volt. amikor ez az aktualizálás túlságosan is előtérbe tolakodott, s olyan vonásokat aggatott a drámára, amelyek nem is voltak benne, lázadóvá emelve nemcsak az örök elégedetlen Peturt, de a Nagyurat, Bánkot is, és majdnem proletárforradalmárrá Tiborcot. És volt idő, amikor inkább a dráma morális konfliktusaira helyeződött a hangsúly, a Bánk-figura hamleti vonásai lettek élesebbek. Láthattuk nagy, látványos, operai hatású díszletekben és tömegjelenetekkel feldúsítva, s láthattuk szinte kamaradrámaként előadva, kicsiny színpadon, sallangok nélkül. A Bánk bán ezt is elbírta, azt is. És elbírta önnön hibái, dramaturgiai pontatlanságai, kidolgozásbeli egyenetlenségei terhét is. Egyes jelenetéi, felvonásai, egyes karakterei vitára, elemzésre késztették a legjobb irodalmárokat, Vörös- martytói Arany Jánosig, Gyulai Páltól Illyés Gyuláig. Ugyanakkor a Bánk bán állandó kihívást jelentett a színház — rendezők, színészek — számára is. A felújítás mindig feladat és ügy volt. A z most is, a Nemzeti új produkciójában. De a siker nem felhőtlen. Vámos László ugyan (helyesen) elsősorban fiatalokra bízza a fontos szerepeket (Bubik István: Bánk bán, Kv.bik Anna: Melinda, Mácsai Pál: Ottó, Izidora: Juhász Róza), s a másik fontos csoportot rutinos színészekre (Gertrudis: Psota Irén, Petur: Kállai Ferenc, Tiborc: Sinko- vits Imre), — de ebből a kettősségből nem lesz egység, a nemzedékek más és más stílusa zavaróan különböző marad. így aztán a gördülékenyen előadott történeten kívül nem sokat kap a néző. Legfeljebb tudatosodik benne, amit Tiborc mond: .....El m ég Bánk!" — azaz a dráma él, s még sok-sok felújítást fog megérni. Takács István Hozzáöregedve a költő szavaihoz A versmondás prófétai hivatás Psota Irén (Gertrudis) és Bubik István (Bánk) a Nemzeti Színház előadásának egyik jelenetében azt mondta, átvállalja a költségeket — de ez csak ígéret maradt. Sosem kapott tőle egyetlen fillért sem. Sőt... — Az apám nem bocsátotta meg nekem a pályamódosítást. Kinéztek otthonról, gúnyoltak, művész uraztak. Végül kénytelen voltam albérletet keresni és munkát vállalni. Nem voltam népszerű Ahogy fölidéződnek a régmúlt események, arca elkomorul. Hiszen egyik oldalról a család méltatlannak, leaiacso- nyítónak tartotta, hogy négy gyermekük közül az egyik színész lesz, a másik oldalról pedig éppen a polgárinak tartott foglalkozása miatt nézte őt ki magából az ifjúsági mozgalom. Horváth Ferenc szép és tartalmas, ugyanakkor buktatókkal teli pályafutása során megmaradt kommunistának és kiváló előadóművésznek. De nem volt könnyű. — Még cserkészkedésem idején megszoktam a kirándulásokat, s később is folytattam azokat. Így jutottam el a gödi Fészekbe is, ahol gyakran szavaltam. Megismerhettem József Attilát, s hallhattam szemináriumi előadását. Aztán teltek az évek. 1939- ben állástalan színész lettem, mert a származásom miatt nem szerződtettek. 1941-ben behívtak munkaszolgálatra ... Mint régi mozgalmi embert, a felszabadulás után színház- igazgatónak nevezték ki. Előbb az Állami Bányászszínház, majd a Magyar Néphadsereg Színháza élén állt. (A régi és a mai Vígszínház.) Hálátlan feladatot teljesített, hiszen akkor naponta, kötelezően, három helyen kellett játszania a száztagú társulatnak. Vidéken, katonáknak, munkásoknak, parasztoknak. Szabály volt ez, amit illett túlteljesíteni. — Nem voltam népszerű ember — mondja kicsit keserűen. — Kegyetlen dolog volt megkövetelni olyan színészektől, mint Lehotay Árpád, Sulyok Mária, Ruttkai Éva vagy Ajtay Andor, hogy filmezés, vendégszereplés, próba után még tájoljanak is. Bulla Bírna például haláláig ki nem állhatott... Szerelem és kapaszkodó Horváth Ferenc a Madách Színház tagjaként ment nyugdíjba. A legjobbak közül való versmondó volt. Érdemes és Kiváló Művész címmel, valamint Jászai-díjjal is elismerték. — Nem panaszként említem, csak szigorú tényközlés- ként: a mozgalom rátelepedett az én színészmesterségemre Mindig meg-megtört a pályám, hiszen sokfajta feladatot kaptam. Voltam két hónapos bentlakásos propagandistaképzésen, meg hat hónapos pártiskolán is. El tudja képzelni, micsoda kiesés volt? Ne értsen félre, hittem abban, amit csináltam, csak éppen a művészi munka rovására ment. Közben kerületi meg budapesti pártbizottsági tag voltam, meg színházi párttitkár. Akkoriban még verset sem mondtam jól, a színészi feladatokról már nem is beszélve. Szerepet sem igen kaptam, mondván: a Horváth úgysem ér rá próbákra járni. Maradt tehát számomra a versmondás, mint nagy szerelem és mint egyetlen kapaszkodó is. — Kedves költőm? Nem tudok neveket mondani. Azoknak a verseit veszem a műsorba, akiknek gondolatai találkoznak az enyémmel, s akik mondanivalójukat szépen tudják visszaadni. Azokat a költeményeket, amelyeket elmondok, mindig szeretem is. Akár önálló estem van, akár csak fellépek valahol, azzal, amit előadok, állást is foglalok. A művészet mindig politizálás, akár direkt az, akár áttételes. Véleményem szerint az utóbbi az igazi, őszintén szólva, prófétai hivatás a miénk. Ügy vagyok ezzel, mint Babits Jónása. Szeretem, csinálom, de ugyanakkor félek tőle. Az utóbbi időben visszavo- nultabban él Horváth Ferenc. A mindkét szemén lévő szürkehályogot talán januárban megoperálják. Addig a felesége pótolja a szeme világát. Ennek ellenére november 15- én önálló Babits-estje lesz a Várban, s a napokban készített vele egy Babits-összeállí- tást a rádió is. — Kevés fóruma van ma már a költészetnek — mondja. — Gyakorta még az ünnepet sem teszi igazán azzá egy-egy szavalat. Mégsem bántam meg, hogy egy életen át versmondó voltam. Mindmáig vállalom ízlésemet, világnézetemet, hitemet. A versmondás ugyanis csodálatos dolog. Olvassuk, elemezzük a poéta szavait, aztán hozzáöregszünk az értelmükhöz, s akkor már el is tudjuk mondani a fiatal költő gondolatait ... Körmendi Zsuzsa Sürgető kényszer — Ha az ember az ünnepségek során elhangzó előadásokra visszaemlékezik, akkor az unalom, a sok közhely, az érdektelenség jut elsősorban az eszébe ... — Ez valóban így van, pont- tosabban így volt — mondta Tálas Péter, az' Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara tudományos szocializmus tanszékének tanársegédje. — Az utóbbi egykét évben, véleményem szerint, nagy változás történt. Talán ugyanolyan nyitásként fogjuk később ezt a korszakot értékelni, mint a Sztálin halálát követő, 1953 utáni periódust. A történelemből még régebbről is hozhatnánk erre a jelenségre példákat. Amikor a társadalom fejlődésében törés mutatkozik, bizonytalanná lesznek a korábbi egyértelműségek, és mint például éppen a XX. században is —• az ember elveszti jövőképét. A legkülönbözőbb fórumokon arról beszélnek: válság van, s ilyenkor a múlttal való kritikus és őszinte szembenézés egyszerre sürgető kényszerré vá^ik. — Ez a változás nem csak a szaktudós számára érzékelhető? — Sok helyen tartottam TITelőadásokat, és úgy tapasztaltam, hogy a köztudatban is valódi érdeklődés érezhető a szocializmus közelebbi és távolabbi múltja iránt. A közönség többsége eddig erről csak ünnepnapjaink történelmeként értesült. Viszont formálissá lettek az elmúlt évtizedekben ünnepeink is. A felpántlikázott, drapériás megemlékezések azonban most mintha átalakulnának; újra tartalmasabbakká válnak. A múlttal való kapcsolattartás — merem remélni — elmélyül. Hétköznapi história — Nem kényelmesebb a történésznek régebbi időszakok históriájával foglalkozni? — Nem a kényelmi szempont a döntő választásomban. A korábbi években ez a választás még több problémát okozott volna, mert a dokumentumok nem voltak hozzáférhetők. Ma sem vagyunk elkényeztetve, hiszen nagyon sok anyag még mindig zárolt, de van-e annál érdekesebb, mint megérteni mai világunkat, környezetünk beidegződéseit? A szocializmus fejlődéstörténetének az eddig kevéssé ismert hétköznapjaira is ráterelődött a figyelem, ami így is van rendjén, hiszen a történelem — mint maga az élet is — hétköznapokból áll. Nagyobb nyilvánosságot kaptak azok a történeti munkák, amelyeknek szerzői szakítani kívántak a korábbi beidegződésekkel. Rám a legnagyobb hatással Szűcs Jenő, Kosáry Domokos, 1. Tóth Zoltán és Lengyel István voltak — hogy csak a legjelentősebbeket említsem. — Az ő munkáik mellett feltétlenül figyelmet érdemel a közelmúltban megjelent — az 1917-es oroszországi forradalmak történeti vázlatát adó tanulmányok közül az egyik legszínvonalasabb — könyv, Krausz Tamás írása, A cártól a komisszárokig című. Ez a mű szinte ismeretlen területekre kalauzolja az olvasót. így például viszonylag részletesebben olvashatunk a válságba jutott birodalom egyik utolsó tartópilléréről, a cári titkosrendőrségről, az Ohranáról, Lesz-e nyilvánosság? Magyar nyelven eddig publikálatlan források és dokumentumok alapján mutatja be a szervezet felépítését, működését és módszereit. A szerző által megjelenített — s a különböző pártok tagjainak sorába beépült — Ohrana-ügynö- kök karrierje és tevékenysége plasztikusan érzékelteti azt, hogy a korabeli munkásmozgalomnak milyen nehézségeket kellett leküzdenie a cári Oroszországban. Hasonlóképpen az anarchista mozgalmak is új megvilágításba kerültek, jelentőségüknek megfelelően, s rámutatva arra, hogy például ennek a témakörnek a további vizsgálata is újabb felfedezésekkel kecsegtet. A legutóbbi időszakban számtalan népszerűsítő és tudományos szakirodalom foglalkozik éppen az 1905-ös és 1917-es forradalmak időszakával, amelyeket nemcsak előadásaimban tudok jól felhasználni, hanem tudományos kutatásaimban is. — A közelmúlt tapasztalatai alapján úgy tűnik, nincs arra biztosíték, hogy mindig megfelelő nyilvánosságot kapnak a történelmünkre rávilágító szaktudományos munkák. Nem visszahúzó-e a pályája elején álló történésznek arra gondolni, hogy esetleg az íróasztalfióknak fog dolgozni? — Ez elvileg elképzelhető, de úgy látszik, hogy jó pár évig nem fog bekövetkezni egy olyan időszak, amelyben feleslegessé válnak ezek a kutatások. Az évezred végéig biztosan szükség lesz a múlttal való kritikus szembenézésre. Hadd idézem az idősebb történészgeneráció egyik legjelesebb képviselőjének, Kosáry Domokosnak egy útmutató gondolatát: „A múltat vállalni emberséggel, felnőtt nemzetként. szorongás és öncsonkítás nélkül, nem a' gyengeség, hanem az erő jele és egyben forrása is.” Üjj írisz ^ költők, a legnagyobba! A a ritkák, az igazi meste . v rek összefoglalják ma ‘ $ gukban az egész emberiséget ^ nem törődve se magukkal, s . ^ szenvedélyeikkel, odavetve sze ^ mélyiségüket, hogy feloldódja nak a másokéban, újrateremti x az egész Mindenséget ... Ár S mintha a ma emberének ner I ^ lenne szüksége mindarra , ^ amit Flaubert ilyen szépe: ^ megfogalmazott. A versesköte jfc tek a könyvesboltok eldugó) s polcain porosodnak, s a bib S liotékákban sem a lírikusoi S alkotásait keresik az olvasók § A vers, ami valaha oly igei ^ fontos része volt életünknek sj háttérbe szorult, sőt: egyéb ként kiváló színészeink közű sj is egyre kevesebben tudnál £ Igazán jól szavalni. Szavalni S Talán inkább verset mondani ^ úgy, hogy az hozzám szóljon ^ csakis nekem mondjon valamit ^ Ahogy gyermekkorom egyil ^ elismerten legjobb versmon ^ dója, Horváth Ferenc tette. A ^ mai fiatal generáció már nevét sem nagyon ismeri, eh § évtizede szinte nem volt olya: nagy állami ünnep, hogy Hor ^ váth Ferenc ne szerepelt vol ^ na. Most már, hetvenötödil ^ születésnapjához közeledve ^ kicsit magányos. Maga pályát tévesztett! Barátságos, könyvekkel zsú folt otthonában beszélgetőn! múltról, gyermekkorról, pá lyakezdésről, jelenről és jövőről. S bár az emlékezés sebe két szakít föl, az idős művés: emberekbe vetett hite és optimizmusa mégis töretlen. Életét két dolog határozta me$ végletesen. Ez a kettő összefonódott s vált egy kissé szokatlan, de annál mélyebt tartalmú egységgé. Horváti Ferenc kommunista színész. — A mozgalomba — akármilyen furcsának is tűnik — cserkészként kerültem. Rajpa rancsnokunk, Czóbel Érne fertőzött meg minket a baloldali szellemmel. Inasok, segédek voltak abban a csapatban. Együtt jártunk a tüntetésekre. Ez a kezdet aztár egész életemre hatott: tavalj ünnepeltem ötvenesztendő: párttagságomat — mondja. — Szavalni tizenöt éves koromban kezdtem. Akkoriban optikusnak készültem, meg is szereztem a segédlevelet. Iskolánkat látszerész-egyetemnel csúfoltuk. A mester, aki tanított bennünket, afféle önkéntes népművelő volt, aki önképzőkört is alakított. Műso rókát csináltunk, színdarabokat adtunk elő. Olvasásra, önművelésre buzdított bennün két. A jó példával maga jár elöl, hiszen végül kiváló or vos lett belőle. Egyszer az mondta nekem: — Feri fiam m.aga pályát tévesztett. Szí nesznek kellene lennie. — Megfogadtam a taná csát, ám azt még ma sem tudom, nem azért mondta-e mert optikusnak rossz letten volna ... Mindenesetre jelentkeztem a Magyar Királyi Színiakadémiára, ahová föl i: vettek. S ahogy az már lenni szokott, a tisztes polgári család a kereskedő édesapa ellenállt Jó darabig nem tudott fi.' szándékáról, aki Túrkevén éle keresztapját győzte meg elképzeléseinek helyességéről. A ma is sok szeretettel, tisztelettel emlegetett keresztap? vállalta, hogy a tanulmányot ideiére folyósítja a havi se- gédi fizetését. Aztán csak kiderült, hogv Horváth Ferenc színésznek készül, s a pap? Env fiatal történész előadásai OJ Ünnepekkel szembenézve A közelmúltban összefutottam egy rég nem látott Ismerősömmel, és kicsit meglepődve hallgattam, hogy ezen a héten több helyen is előadást tartott az ünnepi rendezvénysorozatok alkalmából. Tudtam ugyan, hogy már az egyetemi évek alatt is — mint történészhallgató — érdeklődött a szocialista országok XX. századi történelme iránt, de hogy a Szovjetunió történelmének egyik specialistájává váljon, azt nem gondoltam volna.
