Pest Megyei Hírlap, 1987. november (31. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-23 / 276. szám

1987. NOVEMBER 23., HÉTFŐ Razzia hajnali kakasszóra II. Lavór alatt fortyog a mámor Gazdáik a képen nem kívántak együtt szerepelni szeszfőző al­kalmatosságaikkal (Kókai Ferenc felvétele) A tanácsháza nagytermében nyolc óra tájban, az összehan­golt akció vége felé már jó né­hány „vendég” ücsörög. A le­bukott bögrések mint szabály- sértők, és hajnali ügyfeleik mint tanúk. Az egyik sarok­ban vagy húszliternyi lefog­lalt pálinka, a bejárati lép­csők tetején két begyűjtött mini szeszfőzde. Kaszab Jó­zsefé a kisebb. A „nagyüze­mi bb” berendezést (volt) gaz­dája, Mihályi István 1985-ben fabrikálta egy 20C literes le­mezhordóból, egy befőző bog­rácsból, beléfordított lavórból, amelynek kifúrt aljából rézcső kunkorodik felfelé. A lavór alatt fortyogott az alkoholmá­mor ígérete. Most a 74 éves, termetes Mihályi bácsi for­tyog: — Villamosgép-kezelő és fűtő voltam 1968-ig. amikor kor- kedvezménnyel nyugdíjba men­tem. És nem gazdagodtam meg. Most háromezer körül van a nyugdíjam... jó, hát pontosan nem is tudom 3 ezer négy vagy ötszáz körül? Hát maga meg tudna élni abból? A feleségem? Igen, ő is nyug­díjas. Igen, igen, és dolgozik mellette... De még egy autónk sincs. Hogy másoknak hogyan jut lakásra, megélhetésre, ko­csira a keresetükből? Meg­mondom én! Sehogy: lop, csal, hazudik mindenki. Ez így van. Kedves Mihályi bácsi! — gondolkodik él a civil. — A háromezer forint körüli nyug­díj valóban nagyon kevés. De, ha mindenki, akinek csak ennyit hoz a postás — és még életük párja jövedelmére sem számíthatnak — nekilátna tit­kon pálinkát főzni, törődhet­nénk is benne. Ez a megoldás? Hogy dolgozzon a cián, meg a többi méreg, a fémsók? Néz­zen csak rá a törzsvendégei­re.... Dr. Jakab Géza rendőr szá­zados, akcióparancsnok a hom­lokát masszírozza, lazít. Még készülnek a jegyzőkönyvek, de kész a mérleg. — A tizennyolc felkeresett lakás közül hatban tetten ér­tük a zugfőzőket, kimérőket. Harminc százalék. Eredmé­nyes akció volt. Akad. aki úgy hiszi, megúszta. Ne bizakod­jon, nemcsak az a bizonyos korsó, hanem a bögre, ponto­sabban a bögrés is pórul jár­hat előbb-utóbb. Benkó Istvánon, sülysápi ta­nácselnökön, az akció egyik kezdeményezőjén, nem látszik elégedettség, csak a fáradtság. — Nem öröm számunkra nem az ilyesmi. De hozzá tar­tozik a munkánkhoz. Bennün­ket a közösség, azon belül is a családok érdeke vezet. Egy­re jönnek a jelzések család­anyáktól, tanácstagoktól, hogy bögrecsárdákba vándorolnak a fizetések. A helyi üzemektől — tizenkettő van —, hogy reg­gelente bepálinkázva, ittasan érkeznek be emberek! Az előtte levő iratcsomón legfelül a Műszeripari és Mű­anyagfeldolgozó Kisszövetke­zet bejelentése. — A hátrányos helyzetű csa­ládoknak szociális segélyt, be­iskolázási támogatást adunk, átvállaljuk az óvodai, napközi otthoni térítési díjak fizetését — sorolja a tanácselnök. — De ha ennél nem lépünk to­vább, a gondok újratermelőd­nek. Az idén összesen I millió 72 ezer forintot terveztünk a szociálpolitikai feladatokra. Ebből 820 ezer forintot már eddig elköltöttünk, de ebből egy fillért sem a bögrecsárdá­soknak szántunk. Tizenhét olyan családot tartunk nyil­ván, ahol az egyik vagy mind­két szülő alkoholista. Ilyen környezetben 45 kisgyerek él. Egyetlenegy is sok lenne. Kint a lefoglalt zugfőző be­rendezések körül a fotós kere­si a legjobb látószöget. A ké­pen csak a lefoglalt tárgyak lesznek majd láthatók, mert volt tulajdonosaik már nem kívánnak velük együtt szere­pelni. Mint ahogy nem örül a kéretlen nyilvánosságnak, s a várható — csak több zöldhasú bankóval kiegyenlíthető — büntetésnek a már említette­ken kívül: Triber Ferencné a Magdolna út 45. alól. Neki sem ez az első ügye. ő vásá­rolt pálinkával üzletel. Ballai Istvánná, a Vasút utca 26-ban saját borát, pálinkáját árulja Es az akció végére menetrend­szerűen érkezett „befutott” Cseh István, aki legutóbb a vonaton bukott le. de odahaza megtalálták és lefoglalták a főzőüstjét, nagy mennyiségű cukorcefréjét is. Fut a kocsi hazafelé. Leg­alábbis a civillel. Az akció­parancsnoknak még akadnak más teendői is, hiszen egyéb­ként a bűnügyi alosztály veze­tője. Másutt is sok a gond — mondja. A térség többi tele­pülésén is szerveznünk kell hasonló akciókat. Az utas — mert a civil mindig csak ci­vil marad — nem tudja, örül­ni kellene-e a hírnek vagy mérgelődni, hogy szükség van rá. Valahogy úgy lenne jó. ha a macska is, az egér is, a sajt is, a róka, a nyúl, meg a ká­poszta / is megférne együtt, s mindegyik élné a maga leg­jobb életét. Mint a mesében. De hát a heppiend is csak ott biztos. A birkózás tehát foly­tatódik ... Vereszki János (Vége) A Szövaut új szolgáltatásai Bővíti a szolgáltatások kö­rét a Szövetkezeti Szállítási és Szolgáltató Vállalat (Szövaut), amely a fuvarozók növekvő versenyében igyekszik helyt­állni. Újabban az általa szál­lított áruk egy részének rak- tározására is vállalkozik, így például a VOSZK Szövetkezeti Kereskedelmi Szolgáltató Kö­zös Vállalat megbízásából— annak diszpozíciói alapján — fogadja, tárolja és juttatja el a cikkeket a megrendelőkhöz. A kisebb szövetkezetek szá­mára évente 10—15 szállítás­szervezési tervet dolgoznak ki, javaslatot tesznek a fuvarok célszerűbb, takarékosabb bo­nyolítására. Kérésre a szövet­kezeteknél ellenőrzik a külső fuvarvállalók által benyújtott számlákat, ilyenkor egyebek között azt vizsgálják, l\ogy az „idegen” vállalkozó megfelelő tarifát alkalmazott-e, nem té­vedett-e a számlázásnál. A belső vállalati szállítási admi­nisztráció ellenőrzésére, egy­szerűsítésére is vállalkoznak. A vállalat részt vesz a fo­gyasztás} szövetkezetek és a szövetkezeti vállalatok szállí­tási szakembereinek tovább­képzésében is. Évente 4,5—5 ezer ember oktatását vállal­ják. Tanfolyamon gyarapítják például a nemzetközi fuvaro­zásban részt vevő gépkocsive­zetők, gépkocsi-előadók és szállításvezetők tudását. A Szövaut a budapesti és vidéki telepein nemcsak a sa­ját fuvareszközeit hozza rend­be, hanem esetenként másokét is felülvizsgálja, s a javítások­hoz szükséges alkatrészek be­szerzésében is közreműködik. Ünnepi megállók Főpincér és pej paripa nélkül A nyugdíjasok sem tétlenek Az ilyen rendezvények kül­sőségei már olyan magától ér- tetödőek, hogy bizonyos fo­nákságokra most is csak ak­kor döbbentem rá, amikor a megírás előtt végiggondoltam, hogy is, mint is volt. Először meghívót kaptunk — írásban is, szóban is — a nyugdíjas vasutasok szakszer­vezete monori tagcsoportjának második félévi taggyűlésére. Kettőt szoktak tartani évente: az első félévi amolyan hivata­los beszámolókkal, ismertetők­kel és tájékoztatókkal, a má­sodik viszont már oldottabb, fehér asztalok mellett, zené­vel, kortyolni- és harapni- valóval. A legidősebbek Persze nem az évi két tag­gyűléssel merül lel az összes esemeny, rendszeresen klub­napokat tart, kirándulásokat szervez, összefogja a jelenleg épp háromszázhuszonhárom főt számláló tagságot, nincs olyan ügyes-bajos dolog, melyben nem tudna segíteni. Mindezekről menet közben többé-kevésbé már beszámol­tunk ifj. Molnár Eleknek, a tagcsoport titkárának köszön­hetően, aki oly energikusan áll — pontosabban: mozog, fáradhatatlanul — funkciójá­ban, hogy a híradásról sem feledkezik meg. A meghívásnak természete­sen eleget tettünk. Könnyű is lenne tudósítani, hiszen az ünnepeken — mert ez a tag­gyűlés több alkalmat is meg­ragadott az ünneplésre, mint később látni fogjuk — min­den fényesebb. Ünneplő.ruhák, meleg kézfogások, izgatott és jókedvű sürgölődés, a kulisz- szák mögött, az alkalmi büfé­ben, vendégek... Molnár Elek nyitotta meg a programot, üdvözölve a je­lenlevőket — közöttük dr. Szászik Károlyt, az MSZMP Monori Városi Jogú Nagy­községi Bizottságának első titkárát —, aztán rövidesen mód nyílott az első ünneplésre: legidősebb tagjaikat köszön­tötték születésnapjukon. Per­sze, hogy mosolygott minden szív, amikor a 90 esztendős idős Molnár Elek, a 8Ó éves Szabó Zoltán, a 75 éves Ga­lambos János, Chrenek Dezső, Király Lajos, Otrokocsi Imre, Petrovai János, Rojcsik Jó­zsefTakács István, Burján Benő és Ágoston Győző át­vette az emléklapokat. Dr. Szászik Károly novem­ber 7-e alkalmából szólt válta­kozó, megújuló világunkról, nehéz hétköznapjainkról, kö­zös dolgainkról, emlékezve a múltra — melynek a résztve­vők aktív részesei voltak. Az utóbbi napokban — mondta egyebek között — kétszer is volt alkalma nyugdíjas, idős emberekkel közösen ünnepel­ni, s ezek a találkozások azt bizonyítják, hogy szükség van hasonló találkozókra, „ünnepi megállókra”, amelyek erőt adnak a további munkához. Gyalog jöttek Hiszen a nyugdíjasok sem tétlenek. Ki a csekély nyugdí­ját egészíti ki rendszeres munkával, ki a családban áll helyt, gyerekek, unokák mel­lett, háztartásban ... Felesle­ges ezt sorolni. Minden jó ér- zéső és épeszű embernek ökölbe szorul a keze, ha azt — márpedig sajnos, nemegy­szer — hallja, hogy a nyug­díjas teher a társadalom nya­kán. Családias, jó hangulat kez­dett kibomlani a monori mű­velődési központ, nagytermé­ben, a találkozó színhelyén. Asztalokra kerültek a virslis- tálcák, az otthonról hozott pogácsák, zserbószeletek, hó­kiflik. E sorok írója is ta­pasztalhatta az áradó vendég­szeretetet, ennek a nem kis közösségnek összetartó meleg­ségét. A 90 éves Molnár Elek irigylésre méltó testi és szelle­mi frissességével volt vendég­látó házigazda az egyik sarok-, asztalnál — joggal, hiszen az ő munkája nyomán lomboso- dott ekkorává a monori nyug­díjasok szakszervezetének fá­ja: Chranek Dezső a rózsafái­ról beszélt, s hogy mennyire Búcsúzik egy generáció M ég ereje van a napnak, s az ezerszinű természet s megpróbál jobb kedvre de- íteni. Mégis, ballagva a hegy­gerincen, szomorú lesz az em- >er. A fák alatt ott rohad a egnap még mosolygó gyü- nölcs. A szikár öreg — tíz éve még igronőmus volt — borral kí- íál. Kortyintjuk a tavalyi riz- inget és az elmúlást vitatjuk. \z ősz korosodását tovaröp- senő levelek kísérik, és ez idős ;ársamat a múltra emlékezte- ;i. Amikor fiatal volt, az jgyanilyen nyirkos novemberi létvégén a jövő fontolgatása /olt a beszédtéma, az új bor, íz árából épülő ház! S kinek jutott volna eszébe a mulan- lóság. Hetykén puttonyozott i fiatal, ma pedig már dióért ;em tud lehajolni az öreg. Az aszott, vékony öregember semmi pénzért meg nem vál­na kalapjától. A gazdászéleté- re emlékezteti. Hazánk mint­egy kétmillió nyugdíjasából csak egy ő, de ami mindany- nyiunkban közös: az emléke­zés. Itt a hegyen már csak faj­tabéli nyit rá ajtót. A fiatalok kapkodva érkeznek, leszednek, megraknak és robognak. Csak ők, a régi parasztok ismerik a titkot: lassan járj, tovább érsz. Ilyen volt nagyapám is. Sze­kéren, biciklin kívül nem ült más járműre. Gúnyolta az ál­tala csak kistaxinak csúfolt gépkocsimat. Megnézte alapo­san, de beültetni nem tudtam. „Mire jó ez” — mondta nem­egyszer — „ettől még nem le­szel több..Akkor még nem bájn után gyűjtik a kukoricát, egymást ugratva válogatják az almát, s tavasszal ők bontják ki a szőlőt. Nem is érzik ma­gukat fölöslegesnek. Parancsol a szükség, a természet. De egy­szer elérkezik az idő, amikor sok már az öt szem tyúk, a gesztenye is hiába mosolyog az avarban. Jó, ha az orvosig bír­ja erővel a láb. Nyűg, mi több, teher olykor az élet. Akinél a szerencse és a szándék talál­kozik, szociális otthonba megy. Vannak falvak — szerencsére egyre több —, ahol öregek nap­közije enyhíti a magányt. De az éjszakák hosszúak. Főleg a városba csábított öregeknek. A kezdeti lelkese­dés, az őszinte, szívből jövő hí- vogatás' rövid idő alatt felej- tődik. Marad a hétköznapok­ból, korkülönbségből fakadó zsörtölődés, vibrál az ideges­ség. Élesednek a mondatok. Emelkedik a vérnyomás. Mert tényleg, a fáradt kézből köny- nyebben kicsúszik a pohár, a leves is kifröccsen, s az össze- költözés kezdetén még oly nagy háromszoba-összkomfort egy­re zsugorodik. Az erdei páfránynak sem jó a mindennél kényelmesebbnek hitt, műtrágyától fehérlő, dí­szes cserépben. Senyved, her­vadozik. ■, E zek a csendes kisöregek is ott téblábolnak a forgal­mas utakon, nyakúkat teker­getve keresik az egyforma tömbházak között gyerekeik lakását. Leülnek a parkokban, barátkoznak. Vagy éppen ki­állnak az erkélyre, és jó eset­ben a távoli erdőt, a közeli platánokat nézegetik óraszám. Néha megpróbálunk velük be­szélgetni. Elvétve. Győri András fontos lenne már, ha illetéke- selr is észrevennék a mag- gyárkert katasztrofális állapo­tát, ahol pedig hajdanán még lampionos korcsolyapályát is működtettek az ott lakók... És mindenkinek volt baráti szava, mondanivalója. Nem az emlékezésé, nem csupán azé! Velünk élnek átdolgozott hét­köznapjainkon, cselekvő ré­szesei a mi gondjainknak, hogyne lenne hozzá szavuk! Kellemesen telt-múlt a dél­után, gazdára találtak a tom­bola nyereményei, a színpa­don hangolni kezdett a zene­kar ... Azt már csak később vet­tem észre, hogy a művelődési ház környékén bizony nem állt egyetlen gépkocsi sem. Gyalog jöttek a meghívottak, meg biciklivel. (Ne törődj vele, hogy messze van a Nyer­ges. Lesz ott mindenkinek kocsija!? — Fejenként kb. 350 forintot kell befizetni a va­csorára — mondta a talál­kozó szervezője. Nem sok iga­zán, mondtam én. Aki meg még enni-inni akar, úgyis visz magával pénzt. Egy üveg pezsgő volt a tombola főnye­reménye. Lehetett nyerni cso­koládét is. (Jutnak eszembe a farsangi, báli beszámolók, ahol pej paripát is nyerhetett a nagyestélyis bálozó.) Másképp csinálják De hát nem összehasonlit- gatni akarok én itt, mert ál­lítom, hogy se a főpincér, se a pej paripa nem hiányzott, nagyon jó volt nélkülük is a hangulat. Csak épp eszembe jutott, hogy szoktunk' ünne­pelni mi, „aktívak” és hogyan ünnepelnek a nyugdíjasok, meg az is eszembe jutott, hogy egyszer, nemsokára, mondhatni egykettőre nyug­díjasok leszünk mi is ... K. Zs. Szájtátva Egyetlen mérce Beiktatták, mert megválasz tották az új embert a válla­lat élére. Ahogy Ilyenkor il­lik, sok jót elmondtak róla, s csak úgy mellékesen, félmon­datos megjegyzésként hangzott el az, ami a lényeg. Tudniil­lik az, hogy a munkában vá­lasztódott ki a személye, azaz (megfogható, mérhető) mun­kával bizonyította alkalmassá­gát, képességeit, rátermettségét a posztra. Hallgat szájtátva az ember, s nem érti, miként szorulhat az a sokadik helyre, aminek az elsőn kellene állnia. Mert lé­tezhet-e más mérce, bármilyen posztra, mint a munkában va­ló kiválasztódás, legyen szó bármilyen tisztségről, beosztás­ról? Nem létezhetne, de saj­nos, létezik. S mert van, ezért húzódik a hátsó sorba az az érv, amely normáUs állapotok közepette indokoltan követe­li magának az első helyet. Hi­szen a kiválasztás gyakran nem a (munkában való) kivá­lasztódásra alapozódik, hanem seregnyi más mindenre. Arra, jobb esetben, hogy eddig mi­lyen beosztást töltött be az il­lető, rosszabb esetben arra, ki Ismeri, ki ajánlja, kinek a va­lakije ... S mert ez nem ki­vételt erősítő szabály, az sem szabály, hogy emllttessék az elsőnek az első: a jelölt mun­kában és munkával bizonyí­tott, abban vált ki a többiek közül. A legjobb mérce egyben a legegészségesebb is, mert ki­vonja a szubjektivitás köré­ből azt, ami nem tartozhat oda, a kádermunkát. Ezért ez a legjobb mérce az egyetlen lehetséges, a munka, a tett, a cselekvés, az azokban testet öltő tehetség, rátermettség, ké­pesség, tudás. A jóknál min­dig van mit mérlegelni, a gyengéknél kell keresgélni az indokokat, a munkával nem, vagy csak lazán összefüggő magyarázatokat. S kérdés, ez utóbbiak mennyiben feledtetik előbbiek hiányát. Avagy nem is kérdéses ... ?! MOTTO kiegyensúlyozott, derűlátó em­berként fogad barátot, idegent. „El kéne adni, nem bírom” — ez jár a fejében szüntelen. De válaszol is magának. „Ezt? In­kább dolgozom rajta, mint po­csékba menni lássam idegen kezében.” Generáció, a régmúlt egy darabja búcsúzik. Nehéz búcsú. A legkedvezőbb helyzetben azok a falusi öre­gek vannak, akik egy fedél alatt élnek a fiatalokkal. Szá­mítanak rájuk a kertben, az unoka pátyolgatásában, a le­vesbe való tyúkok kopasztásá- ban. Ezek a mamák, dédik te­szik lehetővé több százezer em­ber naponkénti ingázását, a jó­szág melletti moziba járást. Szükség van rájuk, ők is ér­zik. Mégis, ha csak tehetik, e törékeny nénikék pihenni a kiskonyhába térnek, a papa meg inkább a szőlőt választ­ja, s főleg nyáridőben legfel­jebb hetente jár haza megtöl­teni a tarisznyát, hogy azután huncut mosollyal a szája sar­kában ismét elkocogjon. Ezek az önkéntes száműzetésbe vo­nuló öregek kívánják a család melegét, de valami megfogha­tatlan ösztön folytán tartózko­dóan hátul maradnak a fiata­loktól. Átadják a házat, a sta­fétabotot, mindössze közeli, csendes szemlélőként akarják leélni, ami még visszavan. A legszorultabb helyzetben az egyedül álló öregek vannak. Amíg bírja a derék, a vissz- eres láb, nem petyhüdt a kar, ott vannak minden munka­csúcs idején a földeken. Kom­gondolkodtam a szavain, mo­solyogtam az ő kis világát, az egy kataszteri hold földet, a tavasztól őszig tartó „életet”, s csodáltam mindenhez érté­sét. Beszélhettem én fejlődés­ről, űrhajózásról, tengerről, rákkutatásról, ezeken meg ő mosolygott. „Minek mindent megismerni? Aminek az élete­det köszönheted, azt tudd, s ha tisztában vagy vele, pápább le­hetsz a pápánál.” A hetvenes években felgyor­sult a generációk cseréje a me­zőgazdaságban. Azok búcsúz­nak sorra az aktív munkától, akik elkezdték a nagyüzemi gazdálkodást. Talán sokuk nem is hitt benne igazán, de ma­kacs paraszti vérük bizonyí­tani akart. ízlelgették a „kö­zös” fogalmát, ahol bevált módszerekkel, nagyapáinktól örökölt élettapasztalattal irá­nyították a munkát, termelték a húst, a tejet, a gabonát. Em­legették az acélos bánkutit, s rácsodálkoztak a nekik szokat­lanul alacsony, ám bőtermő bezosztájára. Nyugdíjba vonultak. A hat elemis elnök 50 éves tapaszta­lattal szívében, fejében, itt a szőlőben még bizonyít, borá­nak híre a fővárosba is eljut, almásának gyümölcsét reklám­ként adja az erre tévedt gye­rekeknek. Reggelente csak fel­kapaszkodik ide, elégedetten körülnéz, tekintete megpihen az öregapja által ültetett vén­séges diófán, fájdítja a szívét a gyümölcs rothadása, aztán elszöszmötöl napnyugtáig. So­ha nem éri utol magát, de itt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents