Pest Megyei Hírlap, 1987. november (31. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-23 / 276. szám

1987. NOVEMBER 23., HÉTFŐ Miami-FIGYELŐ Halottak. Lakatos Meny­hértnek a Füstös képek című kötetével kezdődött meg a ci­gányemberek cigányember ál­tal való — nem romantizáló, hanem ellenkezőleg, valóságo­san nyers és hiteles — prózai ábrázolása. Ezt követően az­tán még több hasonló hang­vételű írás látott napvilágot, s ezekre szükségszerűen a te­levíziós dramaturgok is fölfi­gyeltek. Többek között éppen a föntebb említett Lakatos Menyhérttől is kértek forgató- könyvet, ám ennek megeieve- nítése megint csak visszatért ahhoz a sztereotípiákra épülő vadromantikához. Csőstül volt abban a jelenetsprban bazseva és dajdaj, meg min­den olyan kellék — sokrán- cú rokolya, túhnéretes bajusz —, hmi egy afféle igazinak hitt-tartott cigányfilmhez szükséges. Már-már azt hihettük, hogy a Szabadság téri stúdiónkban képtelenek egy cicomátlan me­sét rögzíteni a szóban forgó népcsoportról, amikor egyszer csak feltűnt a képernyőn a szintén cigány származású köl­tőnek, Osztojkán Bélának a Halottak gyertyafényben cí­mű tévéfilmje. Nos, ez a na­gyon mai és nagyon tragikus história végre-valahára oda­hagyott minden rátétet, tar­kabarka sallangokat, és nyo­morúságos alakjait úgy mu­tatta be, ahogyan azok rossz csillagzatuk alatt megszület­tek, és tengődnek, vergődnek, loholnak, botorkálnak boldog­ságuk kék madara után. Ritka jól elkapott szerepek szaladtak ki a jobbára poéta­ként ismert szerző tolla alól, és nagy-nagy dicséretére Sző- nyi G. Sándor rendezőnek, ezek a feladatok sorra a leg­jobb kezekbe kerültek. Mind­járt elsőül az epizodistaként. elkönyvelt Raksányi Gellértet kell megemlíteni, akinek ár­tatlanul elítélt börtöntölteléke díjakra érdemes eleven szo­borként testesített meg fáj­dalmat, kudarcot és mindezzel együtt nagy-nagv emberséget. S ugvanígy a többiek, azt az ütődötten szégvellős legényt elibénk állító Papp Zoltán, a tolókocsijában szerenesétlen- kedő Déai István, a rongyai­ban is szépséges Ráckevei An­na, a nagyhangúan magabiz­tos Usztics Mátyás mind-mind pomoásan érezték és értették küldetésük célját. Mármint azt. hogy abban a fél- és al­világi környezetben is az em­bert kell megmintázniuk; e munkájuk eredménye csakis a tiszta könnyek előhívogatása, a legcsupaszabb érzelmek megzengetése lehet. S mert egytől egyig így gondolkod­tak, valóban egy megrondítő­én szép — cigány-, de sem­miképpen sem cigányos! — balladában gyönyörködhet­tünk. Köszönet érte! Erzsébet. Nem kifejezetten televíziós mutatvány volt, de ha már a kamerák este fél tíztől jó éjfél utánig pásztáz­ták a Pesti Vigadó nagyter­mét, hót néhány szó erejéig mégiscsak emlegetni szüksé­ges azt a bizonyos Erzsébet- napi köszöntőt. Annál is in­kább, úriért — s ezt igazol­hatja bárki — másnap is, harmadnap is a fél ország er­ről a borítéknyitogató ka­russzelről beszélt, s egy-két napilap szintén megeresztett már róla rövidke kommentárt. Ám míg azokban a sajtó- közleményekben jobbára a felkiáltó- és kérdőjelek jelez­ték a szerzők indulatát, ép­pen nem rokonszenvező han­gulatát, addig mi itt marad­junk csak meg a szordínós vesszőknél és a kicsi szürke pontocskáknál. Egyszerűen azért, mert ez a közvetítés, úgy, ahogyan volt, inkább be­felé fordulásra, sőt fejlehajtó szégyenkezésre késztet. Nem annyira a felléptetett színé­szek mutatványai miatt, hi­szen aki komédiás, az min­denhova elmegy és produkál­ja magát, ha teheti, hanem azok miatt a szellemi embe­rek miatt, akik a jelenkori ma­gyar műveltségnek első osztá­lyú, sőt osztályon felüli kép­viselői, s akik ehhez a hadd ne mondjuk ki mihez, sze­mélyes jelenlétüket, közremű­ködésüket hozzátársították. Hát ez volt az, ami miatt ak­kor is, azóta is pironkodik sok-sok előfizető, s kérdezi: miért éppen itt és igy kel­lett a leg valóságosabban meg­elevenednie Dürrenmatt köz­ismert tragikomédiájának, amelynek hősnője egy bizo­nyos Claire Zachanassian, és amely egy bizonyos Güllen- ben játszódik. (Azt már tény­leg egy zárójel kettős pajzsa között adjuk tovább, hogy máris útjára indult egy ke­sernyés rigmus, ilyeténkép­pen: Miilen ország ez az or­szág, miilen ország; csak nem talán — Güllenország?!) Akácz László Amíg gyermek és zene lesz a földön Jubileumi ünnepség és hangverseny Már nem sokan emlékeznek az első napokra. Az elmúlt hét végén Abonyban és Foton is három évtizeddel ezelőtti idők eseményeit idézték föl — mindkét helyen sok muzsiká­val. Szombaton Abonyban a 35 esztendeje megkezdődött falusi zeneoktatás, valamint a 30 éve működő zenei általános iskola sikereiről is szóltak; Foton pedig a gyermekváros születésnapi hangversenyeire került sor. Hallás- és ritmusérzék Egyenes tartású, csöndes szavú, távlatokban gondolko­dó embernek képzelem el Sza­bó Sándort. Nem ismertem ugyan, de emléke mégis leg­alább olyan közel került hoz­zám. mint azokhoz, akik róla beszéltek ezen a szombat dél- előttön, a Gyulai Gaál Miklós zenetagozatos általános iskola aulájában. Szinte vallomásként hatot­tak Varga Györgynek — az egykori tanítványnak —, a Bi­hari János Állami Zeneiskola igazgatójának szavai: — Abonyi vagyok. Itt nőt­tem föl, s gyermekkoromból pezsgő zenei életre emlékszem. Mindig volt alkalom, amire készülhettünk. Napjainkat újabb és újabb célok megva­lósítása töltötté ki. Szabó Sán­dor, az abonyi zeneiskola ala­pítója és előző igazgatója, fe­lejthetetlenül szép emlékeket hagyott maga után. Amit láttam, tapasztaltam, jó volt — ezt kell igazolni, tovább­vinni. A zene esemény és ünnep Abonyban. A hangverseny meghívóit a tanárok és a nö­Az abonyiak „üdvöskéi”: a majorette-csoport. vendékek személyesen hordják szét a faluban. Ä zene közös hallgatása, az együtt muzsiká­lás élménye, a sikerek vezet­tek el ahhoz, hogy megalakí­tották az abonyi fúvószenekari egyesületet, amelynek a pár­toló szülők is lelkes tagjai. Drávay József, a Gyulai Gaál Miklós ének-zene tago­zatos Általános Iskola igazga­tója elismerte, hogy szigorúak a felvételnél. A tanulóknak bizottság előtt kell tanúságot tenni hallásukról és ritmus­érzékükről, s ének- vagy ze­nekari munkát kell vállalni­uk. Tény, hogy a legjobb ta­nulmányi eredményeket a ze­nei tagozatosok érik el. Sikeres ősbemutató Magyar Sándor, a József Attila Nevelőotthon igazgató­ja arra emlékezett, hogyan E hét végén a keszthelyi Musica Antiqua együttes lépett fel (Vimola Károly felvételei) Sandino küzdelmének folytatói Nicaragua közvetlen közelről NICARAGUA napjainkban is állandóan az újságok első oldalán, a rádió, a televízió híreinek vezető helyén szere­pel. Nemcsak ezért, hanem ázért sem lehet közömbös senki sem iránta, mert a nl- caraguai forradalom egyben egy nép hősi harca, helytállá­sa is a haladás, az emberség mellett. Ugyanis egy nép vív­ja immár több mint fél évti­zedes harcát a függetlensé­gért, nemzeti méltósága meg­őrzéséért. Milyen ez az or­szág, hogyan él, dolgozik és harcol népe? Milyenek a vi­szonyok? Megtudjuk, ha elol­vassuk Seres Attila könyvét, amelyet a napokban a Zrínyi Kiadó jelentetett meg A kontrák ellen címmel. Egy nagyon jó szemű, bátor, fiatal újságíró, aki az utóbbi hat évben húsz alkalommal járt ebben az országban és módja volt megismerkedni az ottani helyzettel, emberekkel, akik vezetik a forradalmat, s a néppel, amely minden nehéz­ség ellenére kitart a forrada­lom, a haladás mellett. Seres Attila kollégám éve­kig a Népszabadság tudósító­jaként a kubai fővárosban, Havannában működött, s mint Latin-Amerika szakértője, a spanyol nyelv beszélője, iga­zán közel került ehhez a nép­hez. Nicaraguái útjai során sokszínű tapasztalatokat szer­zett, megismerte az embere­ket, így hitelesen tud tudósí­tani az ottani életről, szembe­síteni tudja a tényeket a valósággal. Maga is megsze­rette ezt az országot, s élmé­nyei révén részese lett a for­radalomnak; járt a sűrűn la­kott csendes-óceáni partvidék szinte valamennyi városában, az ellenség által meg-meg- újuló támadásoknak kitett kor nem tudtak győzni, mert Somoza diktátor került hata­lomra, aki kiszolgálta az ame­rikaiakat. A nép azonban nem hagyta abba a küzdel­met, nem nyugodott bele a megaláztatásokba, és Sandino nevével újra harcba indult és 1979-ben kivívta függetlensé­gét, szabadságát. Hogy mi következett ez­után? Ezt írja le Seres Attila. Jó érzékkel választja meg ír­ni- és mondanivalóját. Az ol­vasót elvezeti a sandinók földjére, a forradalom fővá­rosába, Managuába. Igazi ri­porter módjára elénk vetíti a hétköznapokat, az embere­ket, ahogyan élnek, gondol­kodnak. Mintha ott járnánk magunk is, úgy látjuk olva­sás közben a tájat, a környeze­tet, a helyszínt; látjuk a léoni temetőt, ahol egyforma sírok sorakoznak, ameddig a szem ellát, a harcokban elesettek pihennek ott. Ugyanis a ni- caraguai polgárháborúnak negyvenezer halottja van s egyedül a léoni temetőben tíz­ezren feküsznek a sírokban. Sok mindent megtudunk még attól a két orvostanhallgató lánytól, akiket gépkocsijukba felvettek, de Seres írása el­vezet bennünket a munka frontjára, a nehezen, aka­dozva üzemelő gyárakba, a harci övezetbe is. Megismer­kedünk a harcoló katonákkal, akiket semmi sem ingathat meg a forradalomba vetett hi­tükben. Eljutott oda is, ahol a föld még necTves a vértől. Megismerkedhetünk Lukasz- szal, a kiskorú hőssel, aki ta­nulás helyett a fegyveres küzdelmet választotta. Bemutatja Daniel Ortegát, akit szavazással is a forrada­lom vezetőjévé, államfővé vá­lasztottak, aki szolgálatnak tekinti hivatását, s elv- és harcostársaival együtt eltö­kélt, hogy a nép forradalmát győzelemre vezeti. Ugyanak­kor hallatlanul művelt, a nép gondolatait formába, szavakba önteni tudó ideológus is, aki felvilágosultan, helyzetelemző készséggel újra és újra meg­fogalmazza a forradalom iga­zát, s türelemmel, rendkívüli tárgyalókészséggel egyengeti a megbékélés, az ország össze­fogásának útját. A SZERZŐ könyvében kö­zöl egy interjút, amely Orte­gával készült, s amely pontos fényt vet az amerikaiak szán­dékára, s arra a politikára, amelyet a nicaraguai forra­dalmárok folytatnak. Seres Attila nagy szolgála­tot tett írásával a hazai ol­vasóknak, mert közelebb hoz­ta hozzánk ennek a sokat szenvedett, hősi harcokban ki­tűnt országnak népét, s rá­mutatott arra az igazságra, amelyet képviselnek, s egy­ben jobban meg tudjuk érte­ni, hogy miért a mi ügyünk is a nicaraguaiak küzdelme, harca, amglyet a haladásért, az ember becsületéért vív­nak. Jobban megértjük er­kölcsi nagyságukat. Gáli Sándor magas ucgj tn. uvcaic Aiu.cit.a­galpában, a kézműipar felleg­várában, Masayában. Átszelte az ország közepén húzódó, mindmáig lakatlan őserdőt, hogy eljusson az Atlanti-part két városába és a miskitó in­diánok földjére. A szerző bemutatja az or­szágot, megismertet bennün­ket földrajzával, történelmé­vel, azzal a harccal, amelyet már korábban is folytatott leigázóival szemben, minde­nekelőtt az Egyesült Államok­kal vívott küzdelmét. Az amerikai nagyhatalom ugyan­is állandóan biztosítani akar­ta ellenőrzését az ország fe­lett, eleinte szerződésekkel, majd megszállással. Az Egye­sült Államok 1912 és 1924 kö­zött tengerészgyalogosokat ál- lomásoztatott Nicaraguában. S ezalatt amerikai kézre kerül­tek az nicaraguai bankok, a közlekedés, és a politikát is szájuk íze szerint kellett ala­kítani. Nem csoda, ha kibontako­zott az ellenállás, amely vé­gül is 1927-ben polgárháború­ba torkollott, amikor is az Egyesült Államok újra be­avatkozott a harcba. Ekkor tűnt fel az alkotmányos erők csapatainak élén Augusto Ce­sar Sandino, aki máig ható befolyással bír a nicaraguai történelemre. Ugyanis, amikor a kormánycsapatok kapitulál­tak az amerikaiak előtt, Sandi­no fegyvereseivel a hegyekbe húzódott vissza és kezdetét vet­te a hétéves gerillaháború. Ak­hatott arra a tíz állami gon­dozott gyerekre a zene, akik 1957-ben Szabó Sándor tanít­ványai közé kerülhettek. Be­szédük, viselkedésük sokkal kulturáltabb lett a többieké­nél. A hetvenes években be­következett mélyponton — amely a zenei nevelést szin­tén érintette — is az ő se­gítségével sikerült túljutniuk: a nevelőotthonban korrepeti­tort alkalmaztak, hogy tanu­lóik a többiekkel egyenlő eséllyel indulhassanak a mu- zsikusi pályán. A tizenhatezer lakosú nagy­község tanácselnök-helyettese, Kiss Mihályné megítélése sze­rint a zene alakítja, mozgósít­ja az abonyiakat. Az itt ta­nító pedagógusoknak több mint a fele ebben a faluban ismerkedett meg a hangsze­rekkel. Ma már természetes, hogy a szülők nemcsak saját gyerekeik szereplésére mennek el, hanem más vendégegyüt­test is meghallgatnak, hiszen számos hangversenyt szervez ide a Filharmónia. Varsányi Lászlóné, a Pest Megyei Tanács főelőadója be­jelentette, hogy az abonyiak által — Vác, Szentendre, Mo- nor, Tápiógyörgye és Érd után hatodikként — alapított al- bertirsai zeneiskola 1988. ja­nuár 1-jétől önálló lesz. Szere­tettel és tisztelettel emlékezett meg ő is Szabó Sándorról, aki­vel halála előtt két héttel, egy nagy sikerű koncert után találkozott utoljára. „Látja — mondta az idős pedagógus —, amíg gyermek és zene lesz a földön, addig érdemes élni.” Dr. Patakyné Dombegyházi Mária, az Országos Pedagó­giai Intézet munkatársa or­szágos áttekintést adott a ze­nei nevelésről; vázolta a kü­lönböző versenyek és rendez­vények célját A jele lévő egykori taná­rok, tanítványok és vendégek közül többen személyes emlé­keiket elevenítették föl a dél­előtti találkozáson. Délután koszorút helyeztek el volt munkatársai a zeneis­kola alapító igazgatójának, az 1983-ban elhunyt Szabó Sán­dornak a sírjánál, majd visz- szatértek az általános iskolá­ba, ahol kiállítás-megnyitásra került sor. Győré Pál, az abo­nyi falumúzeum vezetője ugyanis összegyűjtötte az abo­nyi fúvószenekar és majoret­te-csoport elmúlt öt esztende­jének dokumentumait, ame­lyeket a jubileum alkalmából bemutattak. Balázs Árpád, a Magyar Népköztársaság érde­mes művésze. Erkel-díjas ze­neszerző, a KÓTA fúvószene­kari bizottságának elnöke mondott személyes hangú be­vezetőt. Ezt követte az ünnepi hang­verseny, amely előtt Jakab Béla, a Pest Megyei Tanács művelődési osztályának he­lyettes vezetője köszöntötte az ünneplő közönséget. A gazdag zenei műsorban kiemelkedő sikert aratott Balázs Árpád Gaudeamus című művének ős­bemutatója az iskolai kórusok és a fúvószenekar tolmácsolá­sában, Varga György vezény­letével. Zenei életünk több kiemel­kedő személyisége jött el ide, mint Gulyás György karmes­ter, Dohos László, a Magyar Néphadsereg fúvószenekará­nak főkarmestere — akik egyébként is gyakran megfor­dulnak Abonyban. Hogy mi A 30 éves Fóti Gyermekváros márványtermében már hagyo­mányos a házikoncert köti őket a faluhoz — erre a kérdésre ugyanazt válaszol­ták, mint Balázs Árpád: — Minden ember szívesen kötődik olyan közösséghez, ahol otthon van. Hol érzi ma­gát otthon egy muzsikus? Ahöl a zene is otthonra lel. Abony ilyen település. De a legnagyobb vonzerő az itteni emberekből kisugárzó lelki tisztaság — vallották a mű­vészek. Reneszánsz kosztümben Kíváncsian nyüzsögnek a gyerekek Foton, a műemlék Károlyi-kastély nagytermében. — Azt mondta az igazgató néni: csak az jöjjön el, akit igazán érdekel! — magyaráz­ta egy barna szemű, beszédes kislány. A gyermekváros 200-nál is több lakója vett részt a szüle­tésnapi hangversenyen. Min­den bizonnyal a reneszánsz muzsika mellett — amelyet a keszthelyi Musica Antiqua együttes interpretált — von­zotta őket az is, hogy a zene­kar tagjai korabeli kosztü­mökben jelentek meg. Második alkalommal ren­deztek nyilvános koncertet a kastélyban, azonban az itte­ni gyermekek első ízben hall­gathatták. A háromnegyed órás műsort csöndben, figye­lemmel kísérték végig. A záró négykezes darabot — Ravel: Lúdanyó meséi — a dunake­szi zeneiskola két kis hallga­tója: Székely Lilla és Morva Péter adták elő zongorán. — Szívesen adunk helyt évente három-négy alkalom­mal ezentúl is egy-egy hang­versenynek — mondotta Ká dár Jenöné, a gyermekváros igazgatója. — Annál is in­kább, mert ez a mai nagyon nagy sikert aratott. Szeret­nénk, ha a gyerekek zenei élményekben gazdagabban ne­velkednének nálunk. A dunakeszi zeneiskola a kezdeményező. Az egyik ta­nára, B. Domoszlai Erzsébet arról tájékoztatott, hogy a so­rozat keretében mindig meg­hívják majd az ország egy- egy zeneiskoláját fellépésre. Pénteken egyébként ők jár­tak Keszthelyen, hiszen a kapcsolatuk már több éves. — örülünk ennek a barát­ságnak — magyarázta Ador­ján József, a Musica Antiqua karnagya, a keszthelyi zene­iskola igazgatója. — Hiszen ez az együttes mind a húsz tagja számára megméretést jelent. A hallgatóknak pedig érde­kes látványosságot: a zenekar ugyanis Nyugat-Németország- ban készített, eredeti neme« fa Rottenburgh-hangszerek másolataival muzsikál. A délutáni koncertet este megismételték, kibővítve a Liszt Ferenc Zeneművészei i Főiskola hallgatóinak sze­replésével. Többek között fel­lépett Bélák Erzsébet, aki diplomazárás előtt áll, s né­hány évvel ezelőtt még a du­nakeszi zeneiskola növendéke volt. Vennes Aranka

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents