Pest Megyei Hírlap, 1987. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-20 / 196. szám

Újra megtanuljuk Nagyon kell a jó beszélgetés Hej, valaki! jöjjön már valaki! Állok a kertben. Bokámat meleg, selymes füvek simo­gatják, egy sárga ruhás bok­rot bámulok, aminek nem tu­dom a nevét, ezért amióta is­merem, napvirágnak hívom. Gj^önyörű ez a kert, éppen olyanfajta, amire azt szok­ták mondani, hogy „amíg lét­rehozod, amíg gondozod, amíg nézheted, altatóért, nyugtatóért nem kell a gyógy­szertárba járnod.”-W. De hát micsoda lehetetlen figura is az ember... A szé­pet, a gyönyörűséget mindig össze kell hoznia a kellemet­lennel, mint ebben a mondás­ban is. A csodálatos kert — meg az altatók, nyugtatok ... De hát ennek a kertnek az élő bokrokkal takart kerítése mögött is ott van egy rekedt hang. Egy részeg, rekedt, öreg hang, egy másik kertben. Elő­ször énekel. — Hogyha.'.', részeg..', va- gyokis! A karjába... zárjon! Aztán csend. Megint egy strófa. Megint csend. Majd kiabálás: — Hej, valaki! Jöjjön már valaki! Válasz természetesen nincs. Mert nincs aki válaszoljon. Hogy ez milyen iszonyú, azt akkor érzem igazán, amikor a szépséges kert gazdájával már jól kibeszélgettük ma­gunkat, a beszélgetésben ott volt egy gyógykúrányi együtt­érzés, biztatás, erő és barát­ság, a másik kertben pedig továbbra is egyedül skandál­ta a reszelős hang: — Hej, valaki...! Valaki! A monori Strázsahegy kis szőlőskertjébe váratlan és véletlen nézelődőként csöppe­nek be. A házigazda fiatal­ember. mezőgazdász, érti a tő­kék nyelvét is, ez szemmel látható. — Így persze megéri — mondom —. aki igazán érti a dolgát itt. az egészen szép kis hasznot is teremthet, csak úgy hobbiból. Rám néz. — Haszon...? Az van be­lőle, valóban. Az a haszna, hogy itt tndunlc barátkozni. Amíg ez a szőlőskert nem volt, én még csak el sem tud­tam kénzelni, milyen töltést képes adni az ember életének az. ha valahol összejöhet va­lakikkel, jól kibeszélgetheti magát, lazíthat, kieshet a hét közbeni állandó „szerepéből”. Nagyon kell a jó beszélgetés. Összejövünk, leülünk ott a fa alatt... Nem tudom, érti-e? W A Fészek vendéglő előtt nagyot billen, átlódul a járda másik oldalára, meglát, ka­ron ragad. Igen-igen udvarias. — Hajlandó velem szóba állni, hogy ilyen állapotban vagyok? Jól berúgtam. Na, mindegy. Vagyis nem mind­egy... Csak egy szóra! Nem a magánéletemről, azt ismeri, ej, ismer itt mindenki min­denkit, ha sose beszélt is ve­le. Ez is mindegy. Csak azt az egyet hallgassa meg. hogy én azt mondom, valami nem jól van. Itt vagyok például én. Fia­tal vagyok. Elváltam. Nincs hova mennem. Menjek mozi­ba? De ha épp nem érdekel a film! Beülök a kocsmába. Meghallgatnak. De mit szá­mít, amikor részegek. Csak ezt akartam mondani, bocsá­nat. És ha majd egyszer rá­ér, és én épp nem ittam, el­mondhatom még azt is, hogy ... Hát jó, viszontlátás­ra. Jobb járdaszél, bal járda­szél, erre billen, arra egyen­súlyoz, a fagyialtos pavilon sarkánál megint karon fog va­lakit, valaki mást: — Szia, már ne haragudj, csak egy szóra, figyelj, csak azt szeretném elmondani... Bocs, hogy ilyen állapotban, de hallgasd meg ... — Jaj, már ne haragudjon, hogy itt az utcán állítom meg, be akartam menni többször a szerkesztőségbe is, csak az embernek olyan kevés az ide­je. Erről a D.-néről szerettem volna, hogy nem lehetne-e rajta segíteni valamiképpen. Olyan egyedül van szegény, most már rádől ez a kis vi- tyilló is, ott a télen már nem bírja ki. Csak egy szoba, va­lahol, ha akadna, bár azt én is mondtam neki, hogy a ta­nács biztosan nem tud adni, annyit hallani, olvasni, hogy nincs bérlakás... D.-né azt mondja, egy ol­csó albérletet meg tudna fi­zetni, de hát olyan is hol van? Nagyon rendes asszony kü­lönben, csak hát olyan szeren­csétlen sorsú, hozzám szokott átjárni beszélgetni, panasz­kodni. A múltkor is adtam neki egy kis mosóport, sam­pont, tisztítószert, nem azért mondom, hogy magamat di­csérjem, már félre ne értse, csak azt akarom, kihozni be­lőle, hogy másnap jött, és új­ságolta, milyen gyönyörűen átsikált, átmosott mindent maga körül, még a lábasokat is, és hogy mennyire megnyu­godott, mert ha valamelyik éjszaka rászakad a ház, és esetleg ő is ottmarad, ne mondhassák rá, akik megta­lálják, hogy micsoda egy ren­detlen, piszkos asszony volt... hogy nem ezekért a dolgokért jön, sokszor kicsit bosszanko­dik is az ember, mert más dolga lenne, de hát nincs aki­vel szót váltson. Jól esik neki beszélgetni. Monoron nincsenek kispa- dok a házak előtt. Ha itt-ott .van is egy, nem ülnek rajta. A temetőkben viszont soka­sodnak a sírok mellett a pa­dok, a gyászban megroskad az ember, s ha már szelídebb a fájdalom, ketten-hárman is beszélgetnek egy-egy ülőal­kalmatosságra telepedve. De beszélgetni — élőkről, élők­kel — mintha mégis megint fontos, lenne. Mintha észre- vennénk, hogy olyasmiről fe­ledkeztünk meg, amit hajsza, rohanás, szerzés fedőnevekkel el lehet ugyan takarni egy időre, de csakhamar előbuk­kan, minthogy nélkülözhetet­len. /tat m w Hát most mondja meg! Most meg — csak úgy a fél szavaiból vettem ki — nagyon szeretne egy ridikült. Az a vágya. Hát én szerzek neki, hadd örüljön. Habár tudom, Felismerjük, ha nem is fo­galmazzuk meg mindig vilá­gosan. Most például itt van éppen a kezem ügyében egy beszámoló a Monor közigaz­gatási területén zajló népmű­velői tevékenységről, fellapo­zom, rémlik nekem egy mon­dat, ami ennek az írásnak a végére kívánkozik. Azt írja' benne a monori művelődési központ — amely sokéves keserves kínlódás után végre igyekezne betölteni hivatását, s megtölteni a klubszobákat, a szakköröket és rendezvénye­ket emberekkel: „terveinket és koncepcióinkat a követke­zőkre alapozzuk: ... — ab­ban a reményben, hogy nehe­zebb körülmények között áz emberek a közösségi értékek jelé orientálódnak.” Ojra tanulunk beszélgetni? Újra tanulunk közösségül...? Koblencz Zsuzsa Itt és ott Kereskednek. Kereskedünk? Turku, Finnország. A ten­gerhez vivő utcán, a Lin- nankatun kifogy a film a gépemből. Órámra nézek: 18 óra 05 perc. Hiába sie­tek, már zárva vannak az üzletek. Azaz mégsem, az áruház kapujában áll ele­gáns egyenruhájában a hölgy, aki éppen zárni akar. Látja, hogy be aka­rok menni, kezében a kulcs. Bizonytalankodom. Szin­te megérzi, mit akarok. — Fiimi? — kérdezi, s mi ro­konok félszavakból is megértjük egymást. , — Kylla — mondom, igen. — Közben sajnálattal az órámra mutatok, ö moso­lyog, és legyint. — Tukaa sisaan olkaa hyva — mondja. Ezt ugyan nem értem, de a tolmács mellettem kisegít: „Szí­veskedjen befáradni!” ★ Vác, Magyarország. Szé­chenyi utca. Kifogy a film a gépemből. 12 óra lesz két perc múlva. Rohanok az Ofotérthez. Az ajtóban egy hölgy áll — de belül. Próbálom az ajtót, nem nyílik. A hölgy rám se néz, befelé figyel. Fogja az ajtót, bár az már zár­va van. Most látom a táb­lát: „Ebédidő, 13 órakor nyitunk.” A még benn lé­vő vevő távozik. A hölgy előzékenyen kinyitja az ajtót, majd hirtelen úgy' csukja be — lesütve a sze­mét —, hogy ne kelljen rám néznie. Igaza van, a bolt most ebédidőt tart. Neki az az érdeke, hogy most ne zavarja senki! Tanulság? Talán annyi, hogy kereskedelem ez is, meg az is, legfeljebb va­lamennyivel északabbra. Radányi Lajos cigarettes emberen nem látszott semmi különös. Pontosan úgy állt ott az ajtó mellett, mint bárki más állt volna az ö helyében. Egy­kedvűen támasztotta a falat, felsőtestét némiképp előre- döntve, tekintetét a padlóba mélyesztve. Persze, ha jobban meggondolom, afféle magába- roskadtság mégiscsak kitet­szett ebből a tartásból. Csak­hogy ez nem valami pozitív magábaroskadtság volt, ha­nem igenis enyhén negatív. Hja utólag most már köny- nyű mindenfélét fölfedezni a cigarettás emberen. Tudom, ha kellő időben a legcsekélyebb jelét is észlelem negatív magabaroskadtságának. nem habozok tüstént elé állni. Mé­lyen a szemébe néztem vol­na. s hogy eltereljem sötét gondolatait, oldottan ekképp szólok: — Ni csak, öreg cser- szömörce, hát mit szólsz eh­hez az izéhez ...? Szerinted is a lehető legtökéletesebben ha­tározták meg a személyi jö­vedelemadó sávjait? Vagy mi a fene? Igen, igen, egy ilyen felvillanyozó megnyitás után biztosan másként alakultak volna a dolgok. De semmi ilyesmi nem történt. A cigarettás makacsul és mereven tartotta a falat, köz­vetlenül a bejárat mellett, a szónok pedig, akit félig el­takart a piros asztalterítő, ép­pen a küzdelmes, ám magasz­tos jövő képeit villantotta föl, a széksorok között nehéz­kes áhítat lebegett, azoknak az embereknek az áhítata, akik ilyen vagy olyan okból hamarosan pénzt fognak kap­ni. Igen kevés pénzt, talán a lakástörlesztés egyetlen kis részletét, de mégis pénzt. A buzdító költemény rég el­hangzott, a KISZ-titkár is át­adta forró üdvözletét ‘ a szá­nok pedig a harmadik lapot a második alá csúsztatta és a negyedikről folytatta a föl­olvasást. Az ünnepély a leg­ünnepélyesebb pillanatához érkezett, mindenki a küzdel­mes, ám magasztos jövőre összpontosított, s a cigarettás ember ekkor szánta el magát a cselekvésre. A fennköltséggel telis-teli nagyteremben csupán egy­valaki tért el a forgatókönyv­től, a cigarettás. Belekotort a jobb zsebébe, Symphoniát hú­gyújtása a példa erejével ha­tott. Hiszen milyenek is a mi hétköznapi lázadásaink? Hát semmiképpen sem leplezetle­nek és hetykék. Annál inkább félelem feliek. Nem véletlen, hogy kis lázadásaink terve­zésekor minden esetben a A cigarettás lázadó zott elő, sercent a gyufa, kezével óvta a lángot, aztán hatalmas korty füstöt eresz­tett alá. Ha valaki csöppnyi figyel­met is szentelt az egyébként teljesen józan ténykedésnek, azonnal észlelhette, vérbeli lázadó támasztja a falat. (Láz­adó: aromája van a szónak. Valakinek iáza kel és ad be­lőle másnak is.) Különben ki nem allhatom, ha egy ünnep­ség szertartását valamely dur­va akcióval széttrancsírozzák, az ilyesmit egyenesen arcát­lanságnak vélem, még ha a sokra becsült Symphúniával követi is el az illető. De eszembe se jutott a ci­garettás emberre megorrolni. Volt benne valami... Az a hetyke leplezetlenség, ahogyan odafújta nekik a füstöt, a ké­pükbe. Ahogyan kirajzolódott a füstjelek üzenete: a cigaret­tás ember kívül áll törvényen és őrá nem vonatkozik házi­rend. ö, ha úgy tartja kedve, akár rá is gyújthat. Miért ne?! Csak próbáljon meg valaki közbeavatkozni! Akkor a ci­garettás ember olyat tesz, amit ti még nem is láttatok. Bevallom, tetszett, ahogyan magányosságát elviseli: balról az elnökség, díszbeszéddel, jobbról az ünneplő, várakozó, pisszenéstelen tömeg. Ember nem dohányzott még ilyen magányosan. Együttéreztem a cigarettással, és gondolatban vállon is veregettem. Mert rá­plánumba szőjük a vissza­vonulás, a gyors meghátrálás lehetséges útvonalát is. A vá­rosban mindenki arról pus­mog, hogy Kovácsban vitus- táncot jár a méreg, bosszút forral feudális vonásokkal irányító főnöke ellen. Aztán Kovács az üzemi öltöző berig- lizett ajtaja mögött halkan ezt nyilatkozza az arra járó új­ságírónak: — M inálunk, kérem szé­pen, minden a legnagyobb rendben megy. Csak van azért itt egy borzasztó nagy baj. Négyszemközt mondom, ne ír­ja le. Már elegem van abból, hogy ... Na, miből van elege? Beszéljen — biztatja az új­ságíró. Hát abból — dől ki Kovácsból a panasz —, hogy valaki minden héten ellopja a zuhanyrózsákat. Egyszer ellenem is fellázadt egy kiváló terményügyi szak­ember. Azt mondta: — Na, ha itt lenne a titkárnőm, én se gatyáznék sokat magával. Le­diktálnám neki ezt a cikket, mert én úgy szoktam. Maga pedig mehetne isten hírével oda. ahonnan jött. Persze a titkárnő éppen betegszabad­ságra ment, így aztán maradt minden a régiben. 0 be­szélt. én jegyzeteltem. Es dög- lesztöen unalmas volt. Máskor meg jómagam gon­doltam ki lázadást az ifjú ko­ra ellenére föltűnően pök­hendi, nagyhatalmú és ellent­mondást nem tűrő területi ve­zető ellen. De addig halogat­Tudjuk, mégsem csináljuk Milyen az a rozskenyér? Olvasom, hogy hazánkban rendezte X. világkongresszusát a Nemzetközi Mezőgazdasági és Faluegészségügyi Társaság. A kongresszus fő témája volt az Egészségügyi Világszerve­zet által meghirdetett „Egész­séget 2000-re mindenkinek” el­nevezésű program megvalósí­tása a falu és az egészségügy területén. Már a hetvenes évek köze­pén adtak többen is riasztó jelzéseket, amikor elmondták, leírták: Magyarországon a ja­vuló életszínvonal ellenére nőtt a középkorú férfiak ha­landósága, s az okok kideríté­sére vizsgálat indult. Nem kocognak 1987. június 4-én a Minisz­tertanács megtárgyalta és tár. sadalmi vitára bocsátotta egészségmegörzési program­jának tervezetét, ugyanakkor minden kendőzés nélkül meg­ismertették a közvéleményt a tényekkel: a születéskor vár­ható átlagos élettartam nálunk az egyik legalacsonyabb Euró­pában. Egyre többen ismerik fel — nemcsak egyének, de különbö­ző szervezetek, intézmények is —, hogy jövőnk kulcskérdése a megelőzés, amelynek egyik döntő tényezője az életmód, a rendszeres mozgás és étrendi kérdések előtérbe állítása és helyes alkalmazása. De hát ez nem könnyű dolog. Tudjuk például, ho*gy az úszás, kerék­pározás, futás ritmikus, ponto­sabban ciklikus mozgások, amelyek a legjobb hatásúak a szívre, a keringésre, idegrend­szerre és az anyagcserére. Tudjuk és mégsem csinál­juk. Nyári szabadságom ideje alatt a jászszentandrási üdülő­telepen figyeltem meg, hogy milyen kevesen élnek ezzel a lehetőséggel. A reggeli, de in­kább hajnali kocogok németek, svédek. Ha ugyanebben az időpontban megnézem a strand tam a cselekvést, mígnem a pökhendit magasabb beosztás­ba helyezték, s elkerült a városból. Mivel apró hétköznapi lá­zadásainkba vészcsengöket, halogatókat és kiútkeresőket építünk bele, ezért vált rokon­szenvessé igazából ott az ün­nepélyen a cigarettás ember. Bravó, cigarettás — mondtam magamban —, csak fújjad azt a füstöt, csak hamuzz a padló­ra, oda nekik, kitartva, daco­san! Ne törődj te díszbeszéd­del, ha lázadást vállaltál, vidd végbe! Ne törődj pénzeknek átadásával, több forog itt koc­kán ... Amikor idáig értem a belső monológgal, kiszólították a ci- garettást. Nem holmi meglec- kéztetésre. Dehogyis. Hatal­mas barna borítékba csúsz­tatott oklevél és néhány száz forint, várt rá. Hé, cigarettás lázadó, te jutalmat kapsz! Er­ről nem volt szó. A cigarettás zsebre vágott kézzel ballagott ki az emelvény elé, ahol az átadó főnök diszkrét intéssel jelezte neki: Állítsd le ma­gad, kisöcsém! S lám, a ciga­rettás hirtelen kikapta kezét a farmerzsebből, s egészen emberesen lépegetett a helyé­re. Föladta — gondoltam —, egy borítékért föladta. Ám amikor a fal közelébe jutott, valami néptáncos moz­dulattal feje fölé emelte a nagy alakú borítékot, s teljes erővel a padlóra csapta, majd módszeresen taposta, taposta a barna papírt. A jelenet az áhítatos közönség körében nemigen keltett föltűnést, hisz közben mindenki a pénz ki­osztására figyelt. cigarettás már jó ideje taposott a bo­rítékon, amikor vala­ki (hivatalos em­ber lehetett) egy ügyes trük­kel kivézette á teremből. Oda- kintröl néhány kemény szó hallatszott, s látni lehetett, amint a lázadó visszasomfor- dál a helyiségbe. Most már cigaretta és boríték nélkül. Varga Sándor melletti étterem büféjét, itt már hazánk fiai gyülekeznek. Nagyon kérem, nézze el ne­kem az olvasó, ha most a min­denki által észlelhető étrendi kérdésekről írok egy kicsit bő­vebben. Még mindig marad­junk Jászszentandráson. A strandon — nem számítva a maszek vendéglátósokat — üzemel a helyi Haladás Mezőgazdasági Termelő­szövetkezet étterme, vala­mint a Jászapáti Afész melegkonyhás egysége. Napo­kon át figyeltem az étlapokat, kíváncsian lestem, mit kínál­nak a pihenőknek, nyaralók­nak, most, amikor országos programot hirdettünk egészsé­günk védelméért. Kolbászos bableves, húsleves, csontleves, húsgombóeleves, raguleves, gulyás. A híg ételeket követik a töményebbek: rántott ser­tésborda, natúr sertésborda, brassói aprópecsenye, cigány- pecsenye, sertéspörkölt, rántott máj, pirított máj, gombás ser­téskaraj, paprikáskrumpli kol­básszal, birkapaprikás. És há­rom köret: burgonya, rizs, tészta. Saláta? — ecetes pap­rika, kovászos uborka. Egy héten át ez volt a kí­nálat, s akinek ez nem tetszett, pacalpörkölt, halászlé, sült hal, mehetett a maszekokhoz: — hurka, kolbász. A másiknál lányost, fánkot, rétest, pala­csintát kínáltak. A harmadik­nál amerikai palacsintával (gofri), hot doggal, hambur­gerrel várták a vásárlókat. Az italkínálat sem a reform­konyha híveinek kedvezett. A falu presszójában nyolc külön­böző márkájú sört árultak, a röviditalok választékát nem is tudta felsorolni a szerződé­ses üzletvezető. Ránk száradna ' Az éTéliftiszét-áVüházban 4—5 felvágott között válogat­hatott a vevő. A tsz boltjában, ahol saját hentesüzemük ki­váló minőségű termékeit árul­ják, és mindig kapható a még meleg, kerek hasú jászsági ke­nyér, a fiatal elárusító lányka úgy nézett rám, mint egy holdlakóra, amikor rozskenyér után érdeklődtem. Meg is kér­dezte a kollégájától: — Milyen az a rozskenyér? Az igazság­hoz tartozik, hogy búzakorpás kiflit minden nap lehetett vá­sárolni az áfész üzletében, ahol azt is elmondták: ha a külföldiek nem vinnék, itt szá­radna ránk! Mondhatnánk, hogy Jász- szentandrás kis hely, de saj­nos. a felkapott, országosan is­mert kiránduló- és üdülőhe­lyeken is ugyanez a helyzet. Májusban Balatonfüreden csak minden héten egy alkalommal szállítottak úgynevezett Bako­nyi barnakenyeret. Ha akkor nem jutott, várni kellett a kö­vetkező hét szerdájáig. Mind­annyian szeretnénk élni. Be­tegségünk idején úgy bele tu­dunk kapaszkodni a remény­ség szalmaszálába, s erős hit­tel teremtjük meg a magunk számára az orvosok által meg­fogalmazott egészségben bő­velkedő világot —, ám az iga­zi az lepne, ha el sem jut­nánk a betegágyig. De ehhez nem elég ám a meghirdetett program. Arra lenne szükség, hogy összefog­junk. mindannyian', ki-ki vál­lalva a feladatból a ráeső részt, mert nagy dolgokra lennénk képesek, hisz sokan vannak élni akaró és szerető emberek. Keresik Mihály Vetélkedő a DCM-ben Ki tud többet? A nagy októberi szocialista forradalom hetvenedik évfor­dulójának tiszteletére a DCM gazdasági, párt- és tömegszer­vezeti vezetése háromfordulós vetélkedőt hirdetett meg a DCM Híradón keresztül. A „Ki tud többet a Szovjetunió­ról?” címet viselő szellemi to­tóban elsősorban a szocialista brigádok, a KlSZ-alapszerve- zetek és a vöröskeresztes-alap- szervezetek részvételére szá­mítanak Vácott.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents