Pest Megyei Hírlap, 1987. július (31. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-04 / 156. szám

«wr « «ft ie/J 1987. JCLIUS 4., SZOMBAT Besze Imre: Éjjel, amikor Éjjel, amikor elhallgatnak a csöndkutyák, fölriadok s nézem az ablaknyi feketeséget, az üvegen túli semmi-csillagokat; a színejátszó Mars botorkálását kísérem, olykor a Skorpiót is föllelem, meg a Sárkányt, az Oroszlánt, a Hollót, Szüzet, Vízikígyót, s a magam kis porát rajzolom közéjük. Éjjel, amikor eszembe jut: életemnek vége is van, akár a kötélnek — nem szorongatja torkomat sem a düh. sem a kétségbeesés, a magám-alázó, az életigenlő valóság: múlt-perceim kxítba hulló némasággal mögém sorakoznak s lebegnek a csillagtérben — elhasznált kötelek. Éjjel, amikor fölriadok, lépek az időben, túlnan azon is, hol már végleg elmaradnak, elfogynak mellőlem kísérőim, vigyázó barátaim, a csillag-messzi rokonok, ablaküveg-közeli szerelmek — csak sóhajtásnyi híd köt velük össze. Lépek az időben, mögém sorakoznak a holtak, szárnyfalán árvasággal lesznek társaim az el nem csattant csókok. Éjjel, amikor elhallgatnak a csöndkutyák is, ablaknyi semmi vigyázza tegnapi estémet, s a délutánt, a delet és a reggelt, mikor még élt és álmatlan éjszakáról álmodott szerelmünk, s fényből kalapált lánchidakról. Éjjel, amikor fölriadok s messzi jövőnket akarom föllelni — vaksi szemű, fáradó kötélverő, ablaknyi szobámba fröccsen a hold, s megszólal Szent Dávid hegedűje — nézem az ablakon túli, csillagközi ágat, s látom, ott ülsz, idő előtt elfáradt, acélnyírta ujjakkal síneket összecsomózó, kenyérre, szívre éhes, zokogó kötélverő. Nézem, hogy vacog az az árva izomcsomó a mindent feketére ugató csöndkutyák ablaknyi világa peremén. Éjjel, amikor — végre — fölriadok. Szeberényi Lehel: Hajókirándulás Nekünk, apáknak meg kell ragad­nunk a ritka alkalmat, midőn a na­pot fiunknak velünk tölteni kereke­dik kedve. Meg kell ragadnunk, ha fáradságosnak vagy bokros teen­dőink közepeit az idő elpocsékolásá- nak tetszik is. Az én fiamnak Esztergomba hajő- kázni kerekedett kedve. Csakis ve­lem. Sóhajtva hajoltam hát kedvéhez. Hiszen nincs az az elegendő alkalom, hogy gyermekeink figyelmét okos és szép dolgok felé fordítsuk. Kellemes út volt. Átengedtem ma­gam békés élvezetének — erős el­határozással: semmi hegyibeszéd, át­látszó oktatások, direkt nevelés. Ne­veljenek az élmények, a látottak. Hát a dolog csak félig-meddig si­került szándékaim szerint, ahogyan a dolgok mindig csak félig-meddig sikerülnek. Mert hiába terültünk el a hajó gyomrában csendesen íala- tozgatva és gyönyörűséget lelve víz és táj ragyogásában, amint a pano­rámaablakok ránk zúdították, fiam Tótfalunál erős ingert érzett isme­reteinek átadására. Az alacsony víz­ből cövekek álltak ki, s ő magyaráz­ni kezdte nekem, hogy régi vízima­lom nyomait látjuk. Csakhamar azon kaptam magam, már én ma­Flamm János: Az az asszony az. Azt az asszonyt Erika akkor látta először, amikor két évvel ezelőtt fel­vették a tőlük tizenöt kilométerre fekvő G. város gimnáziumába és az első • reggel a vonathoz menve rá­juk köszönt. Csaknem a Vasút-sor végén lakott az asszony egy megle­hetősen rozzant fqlcfszintps ., házban egyedül, illetve néhány aprójószág és a fekete puli társaságában. — A bolond Vilma — mondta az egyikük egy alkalommal, s attól kezdve így nevezték maguk között, kórusban köszöntek vissza neki s kacagtak hozzá felhőtlen és felelőt­len kamaszos jókedvükben. Csumi- nak, a fekete pulinak pedig csokolá­dét és tízóraijuk maradékát dugdos- ták be a kerítésen. Később, aki elő­.ször bolond Vilmának nevezte az asszonyt, elmesélte, mit tudott meg róla. — Állítólag abba bolondult bele, hogy lányanyaként szült egy gyer­meket, úgy mondják lányt, akiről rögtön le is mondott, aztán megbán­ta, de már késő volt. Azóta is min­den lányban a sajátját véli felfe­dezni — és nevettek ismét egymást ugratva, hogy vajon melyikük lehet a bolond Vilma lánva, mert hogy az annyi idős lehet, mint ők. Egy reggel, fél éve történhetett. Erika egy későbbi vonatot ért el és a bolond Vilma megszólította, meg­hívta délutánra. Erika a nap folya­mán megfeledkezett róla, csak dél­után, amint meglátták az asszonyt, jutott eszébe a szokatlan reggeli je­lenet. Bolond Vilmát mintha kicse­rélték volna, fodrásznál járhatott, tiszta kötény, ruha rajta, tíz évvel fiatalabbnak látszott. Erika zavará­ban csak szemével intett vissza, az­tán megvárta, míg társai jobbra-bal- ra eltünedeznek az utcákban és visszafordult. Csűrni a ház ajtajáig kísérte őket, megvárta, amíg becsukódik utánuk az ajtó, s mint akinek az a dolga, hogy őrizze a bentiek nyugalmát, letelepedett a küszöbre. Erika jól tudta, társai többségénél is ezt ta­pasztalta, hogy nem mindenki él olyan körülmények között, mint ő. Háromszobás házukat nemrég épí­tették át, tetejére galériát húztak, a pincét kibővítették. Apja ügyes em­ber hírében állt. s amióta a barom­fikeltetésbe belevágott, a község módosabbjai közé számítottak. Két autó is áll a garázsban, az egyik a szállításhoz, a másik a hétvégére, és az sem volt titok Erika előtt, hogy a harmadikat meg neki fizette be, hogy mikorra leérettségizik, az le­gyen a jutalma. Igaz, az utóbbi időkben Erika már csak akkor talál­kozott apjával, ha az estére meg- fürödve, belezuhant a süppedő fote­lek egyikébe a teremnvi nappaliban, de fél óráig sem bírta ébren. A bo­lond Vilma háza mindössze szobá­ból, konyhából állott. A kopott hajó­padlón kifakult rongyszőnyegek, s a két kisablakon át, amelyekben kí­vülről szépen virítottak a muskát­lik, kevés fény jutott be a szobába. Az asszony megérintette . Erika karját és az asztalra mutatott. — Egyél kislányom — mondta és fel­hajtotta az asztalkendőt a tálról. Pi-, fosra' sült lekváros bukták dagadoz­tak a tálban, mellette üvegkancsó- ban hideg tej várta. Erika elfogódot- tan ült le, aztán győzött egészséges étvágya, kettétört egy buktát, a lek­vár csaknem forró volt még benné, és enni kezdett. Bolond Vilma nem ült le, összefogta maga előtt a kezét és belefelejtkezve bámulta, amint Erika a második buktát is befalja s hozzá jóízűeket kortyol a tejből. Ké­sőbb is csak annyit mondott, arcán a remény és a visszautasítástól való félelem keveredett: — Ugye máskor is benézel hozzám! Ez még a tavasszal történt. Azóta egy hétben, két hétben egyszer láto­gatta meg Erika a bolond Vilmát Sohasem időzött ott fél óránál töb­bet, az asszony hol pogácsát sütött, hol töpörtyűt, kenyeret készített elé, teát főzött érdeklődött Erika csa­ládja, tanulmányai felől. Ö maga soha nem ült az asztalhoz és magá­ról nem árult el semmit. A nyáron Erika és szülei egy hónapot Spa­nyolországban és Görögországban töltöttek, és ősszel Erika és a bolond Vilma különös kapcsolata folytató­dott tovább. A lányok el-elmara- doztak egymás mellől, fiúkkal utaz­tak inkább, s így nem tűnt fel, ha Erika nem tartott velük. Aztán elér­kezett az a bizonyos október végi délután. A bolond Vilma akkor már két napja nem mutatkozott, s Csű­rni, a puli dühösen Ugatva, izgatot­tan rohangált a kerítés mentén föl és alá, ha feltűntek az ismerős lá­nyok. Erika délután betért a házba. Jól sejtette, a bolond Vilma ágynak esett. A huzat nélküli cihát álfáig húzva szendergett a félig kihűlt szo­bában, ágya mellé a lavórban víz volt készítve a borogatáshoz, az éj­jeliszekrényre lázmérő, lázcsillapító tabletták. Az asszony felriadt. — Mit keresel itt kislányom? — kérdezte és sajnálkozva mutatott az asztalra, ahol nem várta semmi nyalánkság a lányt. Csak később, miután Erika nagyjából rendet rakott a szobában, tett a tűzre, teát főzött s végül meg­itatva az asszonyt az ágy szélére ült, csak akkor mosolyodott el bolond Vilma, és Erika keze után nvúlt. Az asszony a homlokára igazította a lány kezét. Erika emlékezett, milyen jólesett lázas homlokán anyja keze, ha csak néhány percig is, amíg a másik tenyerének hűse át nem vette a lázas test melegét. A bolond Vilma arcvonásai kilazultak, elszendere- dett. Erikának nem akaródzott haza­menni. Tétován járkált a szobában, aztán kiment a konyhába, s maga sem tudta miért, kihúzgálta a kony­haasztal fiókjait és beléjük nézett. Az egyikben füzetet talált, benne girbe-gurba betűkkel bejegyzéseket apróbb kiadásokról, alatta nejlon­zacskóban egy kemény papírt és egy fényképet. A papír értesítés volt, családtagoknak készült meghívó egy kislány első áldozására. A vezeték^ nevet olvashatatlanná tette a több­szöri áthúzás, de a keresztnév vilá­gosan látszott: Erika. A fényképen három fiatal, mosolygó férfiba ka­rolnak kétoldalról a lányok, egyikük a fiú vállára hajtja a fejét, a másik lány arcán kevesebb a derű. kissé távolabb tartva magát a fiútól néz a gép lencséjébe. Erika hosszan nézte a képet. Mi­nél tovább tette ezt, úgy növekedett benne az izgálom és mikorra táská­jába rejtette, láz égett már benne is, szégyen, mintha nem is egy képet, de egy életet lopott volna el. így hagyta el szó nélkül a bolond Vilma házát és hazasietett Otthon csak este jött le a szobájából és amit már régen nem tett, odaült anyja foteljának karfájára. Egy darabig szótlanul nézte apja fáradt arcvoná­sait, anyja alig őszülő haját, aztán elővette a fényképet és anyja elé tette. Apja a sikolyra kapta fel fe­jét. Az odanyújtott kép remegni kezdett a kezében, a remegés úrrá lett testén is, mire megkérdezte: — Hogy került ez a kép hozzád?! — De most már Erikán volt a kérde­zés sora. Csattantak a szavai, az órák óta felgyűlt feszültség úgy tört utat, akár a forró láva, mindent el- pusztítóan. És a képen megelevenedett a há­rom alak, a két barátnőé, anyjáé és Vilmáé, s közöttük apjáé. Apja, aki végül is nem Vilmát vette el, ha­nem tehetősebb barátnőjét, de akitől mégis Vilma esett teherbe, és meg­elevenedett annak az egyezségnek az estéje is, amikor eldőlt egy ne­gyediknek, a megszületendő gyer­meknek a sorsa is. Vilma a terhes­ségét Budapesten hordta ki, s cseré­be. hogy ne derüljön ki szégyene a falu előtt, a barátnő vállalta, hogy magához veszi a kislánjd;, mivel neki nem lehetett gyermeke. Ezután szakadt meg Erika szülei és Vilma között minden kapcsolat. Erika felzaklatva lekapta a fogas­ról kabátját és kirohant a házból. Futott a szemerkélő esőben, harag fojtogatta, egyszerre gyűlölte azt, aki el tudta gyermekét ereszteni, és azt, aki el bírta venni a másikét, s ömlő könnyeivel hirtelen rászakadó árvaságát siratta. Aztán félúton a házuk és a Vasút-sor között megtor­pant. Izzó gyűlöletét észrevétlenül, fokról fokra egy furcsa, eddig még soha át nem élt érzés temette be, mások megértésének, a felnőtté vá­lásnak olykor keserű, de mégis fel­emelő érzése. gyarázok, s a fiam alig figyel oda. így tetszett. Kedvszegetten húzódtam vissza csigaházamba. Mi érdekli ezeket? (Fiam korosztályát.) Gondolataimat izgalmasnak tartottam az újra min­dig éhes Tótfalu nyitottságáról. Mindig is élen járt a tájban. Pél­dázza a hídja. Előtte meg a „repülő- híd”, melyet Apatinból hozatott. Közel-távo! neki volt csak ilyen. S a győri kapcsolatok a káposztásde­reglyék idején. Még előbb, a török alatt marhák közvetítése az Alföld és Bécs között... Rágom magam a csigaházban: tán nem jól fogtam hozzá. Pedig a tör­ténelem dolgaira mégiscsak fel kell hívnunk a figyelmüket. Kapóra jön Basaharc, hol kiköt a hajónk. Fele­dem, mit reggel fogadtam, s előadást tartanék, az omladékos, gyepverte partságra mutatva: valami régi sí­rokat találtak itt, talán avar kori sí­rokat ... — Tudom — hárítja a szószt tü­relmetlen kézmozdulattal a kölyök. — Te mindent tudsz. Azt is tudod, hogy a török itt űzte halálba Dobo- zy Mihályt meg a hitvesét? S nem­rég még a fák is megvoltak, ahol utolérte őket... — Apu, figyelj — topog a gyerek —, itt van az ország legjobb moto- crosspályája. Tudod, milyen hullajó pálya! Fogni kell piszokul a motort. Visszavonulok kedvetlen. S míg tragikus hangulatomban az iskolai történelemoktatásra hárítom a ku­darcot, ahol az érdeklődést — tisz­telet a kivételnek — nem keltik fel, halkan megszólal bennem egy békü- lékeny hang is: lehet, hogy a kö- lyöknek van igaza. Mit etetem itt olyan legendákkal, amelyek talán meg se történtek. Vagy ha megtör­téntek, talán nem is itt. Ez a „Basa­harc” név is romantikus” találmány,1 múlt századi. Mit akarok fezekkel a délibábdolgokkal ? Aztán Balassit is inába mondom, ahogy az esztergomi vár feltűnik, mely alatt halálát lelte. Figyelmét teljesen leköti egy motorcsónak. — Figyelsz, apu? — szól. — Ra­kétamotoros. Most már azért is beviszem egy kiállításra, öreg könyvek, kódexek, fóliánsok közé. Megáll „rockzené­szem” egy kotta előtt. Csillogó szemmel látom. Talán egy rockszá­mot fedezett fel odapingálva. Tizen­ötödik századi misekönyv. — Képzeld, hogy ezt Mátyás kV rály is láthatta. — Öhö — rám se bagózik. — Ez abból az időből származik, amikor Mátyás uralkodott. Hárító legyintés: — Tudom. Mindent tud, mi az, amit nem tud? — pöfögök — No — hívom az egyik asztal­hoz —, itt van egy könyv, Balassi Bálint diákköri kézjegyével. Erre odajön. Diákköri — ez ér­dekli. Egészen közel hajol hozzá. Megnyugodva mondja: — Látod, ő'is milyen csúnyán írt. Aztán engem szidsz. Jól van, megveregetem a hátát, amolyan félmosollyal kiengesztelőd- ve. S beletörődéssel, mert lepereg ezekről minden. A nap múzeumokkal telt a ha­jóig. A múzeumi nénikék ellágyul- tan nézték kettősünket. Apa a fiá­val, mondták magukban, milyen szép az ilyesmi. A hajón előttünk egy tudákos pofa ült. Kinyilatkoztatásaival folyamato­san boldogította a mellette ülő höl­gyet, belefojtva a netán ellenkező szót. — Apu, hallgasd — élvezte a fiam. Dömösröl biztos tudása volt, hogy az a Gizella-telep. Kisoroszinál meg így szólt (a kis ágban): „Itt kell len­nie Vácnak.” „De...” — próbálko­zott a nő. „De itt kell” — torkolta le. „Nem értem, miért nincs itt, el­cserélték a táblát” — méltatlanko­dott, amikor a hajóállomáson mást látott kiírva. — Látod — súgtam fiamnak —, ilyen, aki mindent tud. — Öhö — bucskázott belőle a ne­vetés, élvezte a mindentudót. Vajon ieesett-e a húszfilléres? — tűnőd­tem. Az éjszakában Tótfalu toronyórá­ja vakított. A fiam tudta, hogy Tót­falu Nyugat-Németországból hoza­tott orgonát, a toronyra pedig kvarc­órát szereltetett, s hogy akkora fényereje van — amit persze a ha­jóról is láttunk —, hogy az ő Kefir barátja nem tud aludni, mert bevi­lágít a szobába. — Te mondtad — tette hozzá —, hogy mindig Tótfalu az első az új­donságokban. Ez tényleg így van. Meg kell veregetnem a hátát. Ez mégiscsak meghallja, amiket beszé­lek. Lehetséges, hogy kicsit türel­metlen vagyok hozzá? Terítés Fényes Adolf festménye

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents