Pest Megyei Hírlap, 1987. június (31. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-13 / 138. szám

1987. JÚNIUS 13.. SZOMBAT PEST MEGYE, Magazin S ütő Andrást köszöntjük, a magyar és az európai iro­dalom mesterét, közgondol­kodásunk lelkiismeretét. Hatvanadik születésnapján köszönt­jük őt. aki "beleírta könyveibe véreit — a perzsáktól Arisztotelészen át Pasztakamarásig. Köszöntjük vele a ; fölnevelő földét,' a megtartó otthont, amely jól körülhatárolható és még­is megfoghatatlan. Alapját nem négyzetméterekben mérik, határait nem ember rakta falak jelzik. Kö- i iszöntjük a megtartó embert, aki az ;j ásványi sókat úgy önti poharainkba, í; hogy az anyanyelv édes tejjé válik. Az író főt köszöntjük, aki éppúgy j. Ura felforrósodó hőnek, mint szét- törője csontkemény fagyoknak. A féltő, gondoskodó embertársat kö­szöntjük, boldogságot és fullánkot !‘ egyformán elviselőt. A szavaival vi­lágító írót követjük meg benne. A szálló méhraj éppúgy jelen van so- rainak viliázott kazlában, mint a Szellem fűszereivel megrakott hajó — eszméléseink és tűnődéseink szé­les vizeiben. Almaink is eligazít­hatnak általa, miként nyugtathatnak féltő kezek — ütőereink egyre ra­koncátlanabb tágulásaiban. Mindenesünket kászöntjük Ben­ne, aki járatosságával az országúton gyalogvást is éppúgy halad, mint más a hangnál sebesebben a felhők felett. Szóképeibe belepirulunk, úgy ejt bennünket zavarba: a megszü- lőtöl örökölt nyelvvel. Tágassága, hordereje megszokottságaikban, rög- zültségünkben fel nem mérhető. Az útitársat köszöntjük, hajdani Apá­czai Csere Jánosok, Körösi Csorna Sándorok mai leszármazottját, örök­ségünk legemberibb formájú őrző­jét. Véle tisztességesebbek lehetünk, példát, hétköznapot általa tanulha­tunk. Az ünnepelt vigyáz arra, hogy érzéseinktől távol ne kerüljünk. Ó a tekintetekből olvas, felügyeli vét­keinket, s visszahúz a mindenna­pi létbe: adósságunkat törlesztendő — „amit másoktól, felnevelő szü­léinktől, testvéreinktől, embertár­sainktól szívjóságban, lélekmelegí­tő ként kaptunk’’. Ez a könyveivel bennünk élő em­ber szavaink gondozója, a nekiló­duló időben lelkiismeretünk őre. Hatvanadik születésnapján kívá­nunk neki további reményeket munkához, élethez. Szavaink kaptárzúgása ; Az édenbeli bódorgás gyümölcsei­!' £ér gazdagon indulhattam tehát a Kiskút-völgyi Semmibe, ahol a !j nagyapám fogadott engem az alka­lomhoz illő ünnepi beszéddel. Tömö- ij .ren szólt, legfontosabb mondandóit összegezve, mert azt mondta: No! — és megsimogatta a fejemet. A i;, fogadóbeszéd után a tárgyszerű fej­tegetés hangján közölte, hogy először . le kéll ülnöm a tejbelaska mellé, majd ezután fölkelünk és elkezdünk dolgozni. Közben számba vett alaposan a tekintetével. Eszmecserék ’ ' befejezéseként megállapította: j — Látom, növögetsz. Jól teszed. Én azt mondtam: j: .. — Mást amúgy sem tehetek, i Szavakból, amelyek úgy ültek ; '^'ktWek11 -ü' Rápölnárő­ji rriok —, ennyi volt az aznapi kiuta- i láss, Frontszigorában enyhülve egy §TC^mo%fyí" il‘ mellékelt "tiöziá'f' j; ami ritka ajándék volt, egész nyárá- - ra szóló, mit jó helyre tettem el .magamban — azóta is őrzöm —, ugyanis repetára, miként az édes tejbelaskából, túrós puliszkából, nem t zámíthattam. Ahogy fölém hajolt, s egyiptomi csapásokból kimentett arcán a ráncok szertefutottak, s ba- : t jusza megrebbent, lakatlannak vélt szemében mintha gyertyát gyújtot- t tak volna. Létének megtalált értel­me: a magány küldte vele apró jel­zéseit: menedéke az özvegyi sorban, az ő kiskút-völgyi Rodostója. De ha mosolya csak gyufalobbanásnyi volt is, annál bővebben juttatott nekem fekhelyet a tornácon, a gyümölcsös- kertben, a tágas udvaron, de még a háztetőn is. Választhatok, mondta. Ott jó lesz-e? — mutatott a magas­ba. Egy Chagall könnyedségével köl­töztetett fel engem a kémény tete­jére. Igen messzire kerültem volna tőle, ezért azt mondtam: jó lenne, ha ő is mellém telepedne a kupás- cserepekre laskát kanalazni, esetleg Bibliát olvasni. Meghökkenten ve­tette föl a fejét, s egy ostoros pil­lantással tiszteletre intett, a Biblia miatt főképpen, aminek olvasásához nemcsak inget váltott, széket is cse­rélt. 'A földön maradtunk hát. így is tágas volt a szabadságom. Az otthoni kényszerkucorgások után egymagámban aludhattam az áhita- tosan kérődző tehén, az örökkön ásítozó kutya és az eperfán tollász­kodó gyöngytyúkok társaságában. Kelemen tűsátra alatt. Takarón, ál­mokon osztozkodnom senkivel sem kellett, sarjúágyamon kedvemre nyújtózkodtam, akár egy birodalom­ban, az égtáj minden irányába. Haj- nalonta csupa harmat volt a ha­jam, s midőn a kutyával együtt — aki a szalmakazalból ugyancsak öz­vegyi szomorúságban szokott “lejön­ni — a maradék álmot rázogattam ki magamból, fénykarikákat vetett a fejem. Ilyenkor elsőnek vele, Eun- dással óhajtottam szót váltani, de nagyapám mellett s a visszhangta- lanságban nemhogy beszélni megta­nult volna: ugatni is elfelejtett. Ki- heppent a hivatásából. Reggelinél, nagy boldogságomban, hogy tejporciómat a tányérban — középen határvonalat húzva —nem kellett kétfelé osztani: eddig az enyém, addig a tiéd, vidáman sza­porítottam a szót. Az éjszaka látvá­nyait és neszeit meséltem, miszerint három csillag futott le az égről, ki­lenc alma koppant a földön, a ké­ményen kuvik szólt — a halál set­tenkedik tehát körülöttünk —, Ke­lemen pedig álmában is zúgott, ágai­val a távoli fenyves irányába csap­kodva. Megszólalt azonban a mezei oölcselet: magyar ember, mikor eszik, nem beszél. Hanem csak előtte s utána, az asztali imának eleget té­ve. Harmadik magyaf ember nem lévén a házban, az axióma az én számra került föl lakatnak, s ilyen­formán letácsolva, egy nagy bottal a kezemben, szavaimmal a bögyöm- ben, indulhattam az ugyancsak hall­gatag, Csendes nevű tehén után, egész napi legeltetés végett. A feladat eleinte önérzetemet nö­velte. Keserűlapiból készített tiarám, pásztori botom, vagyis csordaterelő hatalmam — ha egyszemélyes volt is az a csorda — elíeledtette Velem a beszélhetnéke*. '«yio j&ínuv Kerek hétig hallgattam és kormá­nyoztam. ’ Főpásztori' jelvényemmel tetemes távolságról is eltaláltam a tilosban nyúikáló tehenet, jól tudhattam pe­dig, hogy alattvalót horpaszon vág­ni helytelen dolog. Aztán énekelni kezdtem. Csak hallaná valaki! Csendes vissza-visszanézett rám. Villás fejének unott mozdulata a le­gyeknek szólt, nem az énekemnek, elharsogtam az egész otthoni dal­lamkészletünket. Kicsi volt, de he­lyet szorítottam benne mindennek, ami legfontosabb: az édes tejnek, mivel engem édesanyám fölnevelt; a halálnak, kitől azt kértem, hogy ha eljön értem, szellő lehessek, já­rókelő holdvilágos mezőben, embe­rektől elbújdosott fájdalom; és az átkozott gyötrelemmé nyilvánított szerelemnek, a százszor elismételt kérdéssel: miért nem virágoztál minden falevelén? Dalaimból kifogyva, a pacsirta hangját is elunva — mert ugyanazt a néhány trillát fújta naphosszat —, a hallgatást kezdtem újra gyakorol­ni. Hallgattam ülve, álldogálva és hasmánt feküdve. Hallgattam, mi­közben otthoni beszélgetések emlé­kétől bizsergett a fejem. Szemem, lehunyva, befelé figyelve próbál­tam kihalászni onnan anyám hang­ját az öcséim cigányvásár-zsivajából. Az egyedüllét dáridója után vissza­kívánkoztam hozzájuk. Tudtam pe­dig, hogy otthon kisebb csuporból ihatom a tejet, de ott találok vala­mit. ami nélkül csak kín az embe­ri lét: szavaink kaptárzúgását. Ket­tesével jöttek a reggelek s az esték: a kiskút-völgyi szótalanok kézen fogva hozták valósággal az ottho­niakat is. a beszélgetéseket. Te hová mész már megint? Beszélgetni. Hol tekeregtél, gyermek? Beszélgettem. Vacsora utáni kopogtatásra boldog megilletődöttséggel röppent apám szájáról a fogadtatás: tessék, tes­sék! Jön valaki — beszélgetni. Va­lamely rokon vagy jóbarát a hét­közben felgyülemlett mondandóival állított be hozzánk; csak amúgy ugrott alá ja a kötény törül te szék, fülének a kérdés: mesélne valamit a világ dolgairól. A csorgóra balla­gó veder úgyszólván minden kapu előtt lehuppant a földre menet is, jövet is, hogy a gazdája az utca­beliek rögtönzött rendi tanácskozá­sán kifejtse reformeszméit a jegy- zőség működése és a nyelvhasználat dolgában. Nyelvhasználat! Mikor szivárog­hatott be emberi fogalmaink közé ez a teljességgel abszurdnak tetsző — s mégis elevenbe vágó — kifeje­zés? Kinek jutna eszébe például akármifajta szabályozási joggal azt mondani: kézhasználat, lábhaszná­lat, fülhasználat, tüdőhasználat? Tisztázása máskorra marad. Más korra talán? A minden esztendei kamarási cse­resznyevásáron éppenséggel cseresz­nyét nem árult senki sem. Csen­gés lovakkal, virágos szekereken összesereglett falvak napestig zajló, táncos ismerkedésében — szavaink vására volt az, a nyelvi ruházkodás párolás alkalma. Hóna alá vágott új pár bocskorával, jobbik esetben ba­kancsával a boldog atyafi a nagy­szájú kereskedő szellemes mondá­sait, az egyezkedés kacajt fakasztó fordulatait is hazavitte, családja kö­rében mindjárt elosztogatta. Jóma­gam a körhintás embertől — csekély összegért — jjnros sörényes főnévre tettem szert: egy falovacskára. Tál­tos vélt persze, akár a somostetői kőparipa. Körberepültünk a sátrak fölött, majd azután, hogy a lebon­tott; falubolondító csodát nagy tár­szekereken elhurcolták, napraforgó­száron lovagolva simogattam szerze­ményem emléksörényét: falovacska, falovacskám. Szavaim ménesében ő volt akkor a legszebb viháncolás. De még a szerelem is a szavak­tól kapta fényét s létjogosultságát, égy későbbi korral szemben, amikor a végtagok inger játéka oly gyakran kivonta őket az ősi forgalomból. A széptevés változatait a mindent szá­mon tartó közvélemény jóváhagyó­lag így összegezte; a bódult pár beszélget. Vasárnapi táncban, újévi bálokon a fölkérést is az egymásra talált szavak szabályozták: ki kivel beszélget. Féríibakalódások villám­ló kérdése: nem én beszélgetek véle? Aggódó szülők veszélyt jelző fi­gyelmeztetése az ablak alatt vagy a kapuban enyelgő fiatalok gyanús szótlanságát észlelve: édes lányom, beszélgessetek is! Némely családban életre szóló csapás volt, midőn a megszöktetett lány a pártájával együtt otthoni szavait is levetette. „Véle többet nem beszélgetünk.” Szegény szerelmes, halalaig, vo­natroncsolta szívének utolsó mocca­násáig szerelmes József Attila, min­den idők legfájdalmasabb énekű ma­gyar Orpheusza! Társtalan Orpheusz, kinek szavá­ra fölserkentek a nimfák és megsze­lídültek az erdők vadjai; Hadész szíve is meglágyult, egyedül a Szere­lem maradt érzéketlen, vagy csu­pán a megértő jóindulatig-sajnála- tig szelídült, viszonzásra képtelen a zengő rejtelmekben. Igen, az az Orpheusz ő, akinek nem volt Eurü­dikéje, a szerelemnek csak kápráza- ta kísérte még akkor is, ha imá- dottját boldog, öncsaló tervezgetés- ben a nevén szólíthatta. Csodálkozunk tehát, ha már-már legélőbb-hatóbb, izzásában legfehé­rebb, legégetőbb az ő szerelmi köl­tészete? Boldog magukra találók, re­ménykedők és öncsalók idézik, ma­guk helyett beszéltetik Attilát. Sé­tatéri padokra karcolják-vésik a diákszerelmesek: itt járt István és Emese, pedig — be sokszor! — mindkettejük helyett csak József Attila üldögélt ottan, a kisírt szemű, játékosnak mutatkozó faun, megkí­Körösi Csorna Sándor Csikszentmihályi Róbert kisplasztikája Apáczai Csere János emlékezete Boldog, aki tegnapi, avagy hajda­ni vállalkozásainak sikerét ünnepli változatos évfordulók tűzijátékában. Apáczai emléke fölött nincs mit petárdázni. Ö nem a véghezvitel di­csőségét, csupán 3 magányos vál­lalkozás, á kudarcba hanyatlott rop­pant erőfeszítés erkölcsi példáját hagyakozta ránk. Csupán? Minden örökségek legtartósabbikát: az újabb vállalkozásra serkentőt. Bűvös köréből, biblikus derengés­ben, nyelvünk lépett ki vele Euró­pa tereire, megfogalmazni az embe­ri haladásnak eladdig ismeretlen értékeit. Megfogalmazni, azaz: bir­tokába venni, mert amire nincs szavunk, a magunkénak nem mond­ható. A Provincia sziklájáról sza­badultán — rosszul leláncolt Pro­métheuszként, ahogyan André Gide nevezte volna — máját szaggató sa­sával: Anyanyelv-Gondjával járta be Nyugaton a hiúság nagy vásár­tereit. Tudjuk: a siker és a polgári jólét, a gondtalanság kecsegtette. Utrecht hívta: lenne rektora, lenne hájas díszpolgára, s maradjon ittho­ni véreinek távolba szakadott emlé­ke. Hazajött mégis az első magyar Enciklopédiával, egy Descartes tudo­mányával, hogy azt népének nyelvé­re átültesse. Dicsérjük őt ezért? Ál­lítsunk szobrot a gyermeknek, mert anyjához ragaszkodik? Hisz ő is sajátos kényelmetlenségével szakí­totta ki magát a felkínált Kényelem fullasztó párnái közül. A sas való­ban kényelmetlen. Táplálni kell. Prométheusz mindennap odakínálta máját a madárnak. Testével, vérével etette, tolláit simogatta, s éjszakán­ként fejét a szárnyai alatt pihen­tette. Há néha kétségek gyötörték is — eladjam? megfojtsam? —, lelki- ismeretének nyugalmát őrizve hosz- szan elgyönyörködött az ő szerelme- tes Gondjában, melyet sorsa rábí­zott, s amelyre maga is bízva volt, az elszakíthatatlanság törvénye sze­rint. Lehetetlenség, hogy a nagy Lako­ma hizlaló és kötelékoldó ígérete őt is meg ne környékezte volna. Tud­ják, uraim, mit eszünk ma vacso­rára? Föl tálalom önöknek a saso­mat. Túlságosan kényelmetlen már számomra. Gide Prométheusza — akiből sajnálatos módon kiszökött az isten — mint tudjuk: vidám lako­mán fogyasztotta el szépséges mada­rát, megőrizvén a tolláit. Mintha tudta volna, hogy a későbben újra föltámadó lelkiismeretnek valamit csak föl kell mutatnia a valamikori madaras hősből. Arcvonásait senki sem örökítette meg. S mily könnyű mégis felismer­nünk őt az idő távolából! A ma­daráról mindenekelőtt, amelyet éle­te végéig táplál hűségesen. így él bennünk a reánk hagyatkozott gond­jával. Fényes tollazatát simogatja, fejét szárnya alatt pihenteti. (1977) sérelvén újra meg újra a lehetet­lent: Költészettel, a poézis bilincsé­vel láncolni egymáshoz a társkere­sőket. Fémcsengésű századunkban, a romantikának is csúfolt érzelmek rongymarad ványai között; a nagy kérdésmódosulások racionálisnak ne­vezett világában. Mulandónak látszó s uralkodónak tetsző viszonyokat mily ragyogóan jellemez Fekete Sándor az egyik könyvében, két sze­relmes kérdéssel. A régi „sex” szi­romrezzenése: „Minek nevezzelek?” S a mai — különben Beauvoir Man- darinokjából vett példával —: „Le vagy plombáivá?” A szerelem: a Hiány teremtmé­nye, az emberi magánynak e pa­radicsomi madara csak épp hogy megrezzentette szárnyát a költő szá­mos könyörgésére. S ha nagy rit­kán a beteljesülés szavait mondja: az is csak önvigasztalás, a kápráza- tók pillanatnyi hatalma az árvaság érzése fölött. S mert a Semmi Ágán didergő szív a viszonzatlanság hórácsai mögött énekelt nyári szerelmet; könyörgő trilláit annál magasabbra kapta föl a tévelygő-kereső szenvedély: Ria, Márta, Judit, Flóra, a társtalanság szenvedésgyöngyei. Önnön mélysé­geibe bukott le mindig a kékajkú gyöngyhalász. Dantei bolyongás , ez a szerelmi költészet pokol-paradicsom szakadé- kaiban és fényköreiben. De ki volt Beatricéje? S kérdeztük már: ki volt Eurüdi­kéje? Valójában személytelen — s örök­kön megszemélyesített — sajogása a Hiánynak. Mert Ady férfiúi győzelmi harso­nái után a vereség szomorúsága bízatott rá. Mintha titkos tervező kéz vigyázna Véle a mindenkori egyensúlyra: a szerelem Janus-arcá- ra. Napjainkkal eljött számára a nagy elégtétel korszaka. Ha megfigyeljük, miként sáfárkodtunk vele, úgy tű­nik: szerelmes strófáit nemegyszer önnön hangjával ítéltük hallgatásra. Amikor magára maradt, s Nagyon fájl-kiáltásait az égre fölszegezte, mi véle harsogtuk, hogy nem 6 kiált: a föld dübörög. Pedig — Eurüdikét reménytelenül hajszolva — csodás rejtelmeit is zengette ... Talpig nehéz hűségben, a személyes lét vereségeinek hang­ján ő kiáltott — visszhangtalanul: a föld csak felitta vérét, hogy a tulaj­donába fiát visszavegye. (1977) Rejtelmek ha zengenek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents