Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-23 / 120. szám
Távlatok Ifi. Benedek Jenő festménye Rostás-Farkas György: Elsüllyedt emlékek Ébredésem keserű leheletében érzem görnyedve cipelt életem, s visszhangra nem talál szavam. Megbújva őrzöm féltett kincseink. Ha ösvényre lel a bolyongó, az magával viszi az emlékeket. A szürkét, a fehéret, a vöröst és a sorsszínűt. Tábortüzeink fodrozódó lángja megvilágítja az idegen tájak éjszakáját. Csanády János versei: Hátamon a történelem Tüskésbokrú hétköznapok, rózsatüskék, galagonyabokrok és kökénybokrok erdejében naponta gyalogolok, botiok, mint gyermekkorom szép idejében; tépjetek, tüskék, barna bőrömbe, mint menekülő rabszolgáknak az ültetvények gyászhatárán, kapaszkodjatok, szaggassatok mint hajdani betyárokat köves fennsíkokon, árván; mint a bujkáló partizánok bőr-ruháját és csizmaszárát, tépjetek, tépjetek csak éljek, érezzem sűrű sokaságtok erejét, sose szabaduljak tőletek, kiket megterem e föld, görbe tőrötök naponta újul a hétköznapok sűrűjében, visszatart, belamkapaszkodik: így menjek, amíg bírja szívem, s hátamon a történelem. Nehéz kaszám Mándy Iván: A szicíliai Nehéz fegyverét csattogtatja a sötét láthatár, lilán repeget a távoli ég súlyos felleget: kint állok a tanya udvarán a susogó ezüstnyárfák alatt és keblemben feszül az indulat, a vihar előszelét érzem talán, mely nem kímél állatot, életet, a vihar előfutamát érzem, no Iám, mely nem kímél senkit, sem engemet; csukok, lehúzok redőnyt, ablakot, ami közéig, lelkesít, borzadok ha lecsap majd a villám itt talán, s a repedt ég is dong rá egy nagyot, s lezúdulnak a nyári záporok, no lám, talán megvéd majd a tanyám, megóv, ha fedele alá futok — de most, de még állom a kihívást, fenyegető villámok kardjait — nehéz kaszám csorbítatlan feszít az eresz alatt, s fénylik, nem fényit! Honnan került ide? Zömök, fekete nyelű kés. A pengéje begörbült, meglehetősen rozsdás. És az a sötét, bizalmatlan csillogás ! Fölötte arcok. A férfi, ahogy belenéz a kihúzott konyhafiókba. — A szicíliai! Mögötte az asszony. —Kaptuk valakitől? Kitől? Te emlékszel rá? Nem, a férfi nem emlékszik. Egyáltalán! Kitől kaphattak volna egy ilyen kést? Még hogy ajándékba! Nevetséges! Becsempészték? Egyszer járt itt valaki, és egy sunyi, gyors mozdulattal becsúsztatta a fiókba? Miért? Mit akart ezzei? Körülötte kések, villák, kanalak. Tisztességes, polgári társaság. Jobb környezet. Külön rekeszben a kések, a kanalak, a villák. Soha nem keverednek össze. De azért nem nézik le egymást. Szó sincs ilyesmiről. Mondjuk, a vacsoraasztal karcsú kései a derék kis zöldségvágókat. A falusi rokonokat. Kedélyes kanalak. Szinte várják, hogy alámerüljenek az aranyló húslevesben. A villák olykor összeakaszkodnak. De csak úgy egymás között. Az alsó rekeszben a kiskanalak. Teás- és kávéskanalak. Mindenki tudja, hol a helye. Megférnek egymással. És akik kimaradtak! Akik nem jutottak be semmiféle rekeszbe. Csak úgy összedobálva egymás he- gyén-hátán! A teaszűrő. A tojásreszelő. A habverő. A húsklopfoló, meg a galuskaszaggató. ök se zúgolódnak. Nekik is megvan a feladatuk. Az öregeknek már nincs semmiféle feladata. A foghíjas villáknak. A kicsorbult késeknek. Megtették a magukét. De most már eljárt felettük az idő. Megtűrik őket. Akárcsak azt a letört kilincset. Az öreg kulcsot. Egy kettéhasadt szemüvegtokot kidobtak. Idehúzódott. Itt talál menedéket Rajtakapták. Kihajították. Valósággal repült. De ez a kés! Senki se mer hozzányúlni. Megesik, hogy egy pillanatra kézbe veszik, úgy véletlenül Ahogy váratlanul előkeveredik a többiek közül Vissza is teszik. Riadtan, szinte megrettenve. De nem dobják ki. Azt azért valahogy mégse. A szicíliai! Hol itt, hol ott bukkan fel A kések társaságában. Az öregek között. A megtűrteket kerüli. A letört kilincset még’ a kulcsot. Szólni nem szól senkihez. Ismeretséget nem köt. Öt se terhelik ilyesmivel. Nem, hát azt aztán nem lehet mondani! Nem keresik a barátságát. Olykor eltűnik. Hol csavarog? Merre jár? Talán elő se kerül többé? Érzi, hogy nem idevaló, dehogy! Egyszerre csak felbukkan. Éppoly váratlanul, mint ahogy eltűnt. Az az elvetemült, aljas csillogás! Ahogy odatapad a fiók oldalához. Ahogy meglapul. Mégis, hol csavargóit? Visszament a régi társak közé? A régi tanyára, a régi társak közé? Egy kültelki kocsmába. Kalandot keresett. Hajnaltájt kint hevert a kövön. Szürke, ködös reggel az utca kövén. Visszatért. De valahogy mintha szégyellné ezt a kiruccanást. Hiszen mégse lehetett az olyan tiszta ügy. Belekötött valakibe. Belekeveredett valamibe. Kihajították valahonnan. Hát így. De csak kérdezősködjenek! Csak azt merjék megpróbálni! Mindenesetre visszajött. Hát persze! Hiszen feladata van. Végre kell hajtani valamit. De mit? Mégis ... mire vár? Hiszen nem keneget vajat. (Elképesztő gondolat!) Se vajat, se májkrémet. Hogy alantasabb munkáról már ne is beszéljünk. Krumplipuco- lás vagy ilyesmi. Na, nem! Még viccnek is rossz! Az ilyesmit csak végezze más! Ez a lakájhad. Ez a szolganépség, öt erre nem lehet befogni. Hát akkor? Majd megtudják. Majd eljön annak is az ideje. Az ilyesmi nem megy egyszerre. Lassan készülődik. Rettenetesen lassan. Sokáig kell nézni egy arcot. Talán egy este teázás közben. Ahogy a teát kortyolgatják a konyhában. A háziak és a baráti kör. A kedves, meghitt konyhasarokban. Ahol olyan otthonosan berendezkedtek. Bekuckóztak a kuckóban. Egy kis tereferére. Baráti beszélgetésre. Öntsd ki a szíved, öregem! Panaszok. Panaszáradat. Végtelen siránkozás. Vagy éppen tréfálkoznak. Miért is ne? Tréfálkoznak, társalognak. Mindenkinek megvan a maga sztorija. Az! Az! A sztorija! És közben valaki csak néz, néz egy arcot. Egy férfi arcát. Egy nőét. Egy rokonét. Egy kedves, régi barátét. Vagy már szavak sincsenek. A háziak csak ülnek egymással szemben. Rég nem látogatnak senkit. Rég nem látogatja őket senki tőinek egymással szemben. Kihűlt konyhában, kihűlt csendben. Egy kéz megrezzen, elindul a fiók felé. Kihúzza, lassan, észrevétlenül. Éppen csak résnyire. Az abrosz széle ráborul a kézre. Eltakarja. Az ujjak tudják a dolgukat. Nem matatnak a kések között. Nem kotorásznak. Rátalálnak a szicíliaira. De hát nem is kell rátalálni. ö is tudja a maga dolgát. Belecsúszik az ujjak közé. A többiek visszahúzódnak. A kenyérszeletelők, a vajkenegetők. Itt. most nem szeletelnek. Nem keneget- nek. Nincs maszatolás. Eljön a pillanat. A szicíliai erre vár. Meddig kell még várni? Meddig?! Demény Ottó: Megzendítem Mellemen hófehér ing kezemben áhítat megzendítem a hajnal citeráit jelképesen jelképesen de élő mozdulataim azért ma Is csak pontosak visznek ritmikus lépteim hol hideg kőasztal fogad mondhatjátok jól tudom én is de a rend némi maradéka s beléölt lázas éveim hát nem hagyom ahol még villan valami eltévedt sugár felé fordítom arcomat kibontom a rátapadt szennyből s keresek egy tenyérnyi tisztást amire ráragyogtatom egy bokor füvet keresek egy még szeplőtlen követ a fejemnek a derekamnak fáradságomnak patakot hol arcom kezem megmosom Ingemben megtörölközöm s aztán zenghet a citera jelképesen jelképesen Berták László: Fölér a lélekig Ha kimerülnek tartalékai, vergődik a test a lélek szerint, szeretne megint hasonlítani, régi tükörbe vigyázva tekint. Titkos utakon furcsán megszalad, árnyékát méri, fölágaskodik, elképzel égig érő falakat, és szomorú, amikor hazudik. Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat, lopva nézi a villanykapcsolót, parányi csillagokban megakad, s magyarázkodik, hogy csak álmodott Példákat keres, s nem leli magát hát az se. ez se. egy minta se jó, ha verset ír. a ríme nagvkahát, de megijed, mert nem esik a hó. A lendület a kályháig viszi, ott bűntudata lesz, szégyenk zik, s mikor megpróbálja, mát nem hiszi. hogy térdelve főiér a lélekig. Kertre nyíló ablak Ifi. Benedek Jenő festménye
