Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-23 / 120. szám

1987. MÁJUS 23., SZOMBAT í ;L, :4;Í ive rÁZ . if?«' Szállj, szállj madár! Mondják: paradicsomban élünk Három gyerek a hátsó ülésen Egy (hétköznapi?) autóbaleset története JS Reggelente egy izgága feketerigó ébreszt. Ügy fújja az £ ablak előtt magasodó diófa lombjai között, mintha ezen ^ múlna a világ folyása. Gyermekkoromban a sárgarigó ^ is megmutatta magát valamelyik gyümölcsfa ágán, de ^ már jó húsz éve színét se látni. Szerencsére nem tűnt £ el végérvényesen, csak kijjebb szorult a lakott teíepü­2 lésekről oda, ahol az ember nem háborgatja. Mert saj­'' nos a civilizáció még mindig alig van tekintettel a kiír­ni nyezó élővilágra, a savas esők, a földművelés, a turiz­£ mus mind veszélyeztetik (nemcsak) a madarakat. Er­^ ről is szó esett a Nemzetközi Madárvédelmi Tanács ^ múlt heti visegrádi konferenciáján, amelyen 28 ország í 130 szakembere vett részt. A tapasztalatokról Pécliy í Tamással, a Magyar Madártani Egyesület szervező tit­í kárával beszélgettünk. Intő példák... — Ez a savas eső új foga­lom. Eddig vagy nem volt, vagy nem beszéltünk róla. Most viszont egyre több dolog jelzi, hogy igenis létezik ... — Az erdők pusztulása is ezt mutatja, még ha mi, ma­gyarok ehhez kevéssé is já­rulunk hozzá. A legnagyobb mennyiségű és legveszélyesebb szennyeződések a fejlett ipari országokból érkeznek hoz­zánk, a folyók, de leginkább a levegő közvetítésével. Ki­csit csalóka a kép, hiszen mindig arról hallani, hogy a nyugati országokban költenek a legtöbbet a környezetvéde­lemre. Ez így igaz, viszont az ipari termelés vagy például a gépkocsik számának tekinte­tében nagyságrendbéli kü­lönbségek vannak az egyes országok között. Ezért ebben a kérdésben is nemzetközi összefogásra van szükség. Mi most arra vagyunk kíván­csiak, hogy a savas esők, il­letve annak következményei hogyan hatnak a madárvilág­ra. Amikor ezt már tudjuk, akkor határozzuk meg, mi a teendő. — A földművelés, a turiz­mus, gondolom, kevesebb kárt okoz. Bár ha belegondo­lunk, hogy kévéé a parlagon hagyott föld, s hogy évente több millióan fordulnak meg hazánkban .,. — Magyarország a világ legfelszántottab országa, ami például a fogolyállományt na­gyon kedvezőtlenül érinti. Világos persze, hogy kell a gabona, a kenyér, de attól még lehet gondosabban mű­inek tovább akar aludni, vagy nem fűlt a foga a lecke meg­írásához; a mama „falaz”, hogy a papa szigora ne sújt­son le a meggondolatlanság­ból. hanyagságból vagy ép­pen szándékosan elkövetett vétség miatt; a szülő kínálja az első korty szesszel gyerme­két, ő mutatja a követésre nem méltó viselkedési formák jelentős részét is. A család szerepe tehát tagadhatatlan, meghatározó, de ahogy hiba lenne csak a rendőri szervek­től vámi a fegyelmezetlenség­gel szembeni fellépést, épp­úgy nem varrhatók gondjaink csupán a család nyakába sem. Hatnak az egyéb közösségek is. Közösségek? Vajon lehet-e közösségről beszélni ma a haj­dani nemes értelemben? Kü­lön tanulmányt kellene erről is írni. Képes-e közösséget for­málni akár az iskola, akár a tömegszervezetek egyike-mási- ka, amikor nagy számban kontraszelekcióval kerülnek katedrára, vezetői beosztásba az irányítani hivatottak ? S va­jon ki melyik közösségbe ke­rül, milyen elvek, erők érvé­nyesülnek ott? Az iskola munkájában a nevelés bizonyos értelemben háttérbe szorult. A munkahe­lyek sokszor hamarabb adnak példát a lógásra, előbb von­ják be a fiatalt egy-egy italo­zással összekötött buliba, mint hogy a hajdani szigora, intel­me érvényesülne a mesterek­nek. Műveltség, fegyelmezett­ség, két közel eső fogalom. De mit várhatunk el a félművelt — írni, olvasni stb. alig tudó —, az analfabetizmus új for­máját magával hordó fia­taloktól? Tudjuk-e jól értel­mezni „az egy mindenkiért, mindenki egyért” elcsépelt és nemegyszer megcsúfolt elvét? trágyázni, vagy például meg lehetne hagyni a táblák kö­zötti búvóhelyeket. Intő példa az, amiről egy Amerikából ér­kezett szakember mesélt. Iowa államban kukorica uralja a földeket, ameddig a szem el­lát, nincs is egy szál madár se. Szóval nem annyira a pénz, inkább csak egy kis fi­gyelem kellene, s ez áll a tu­rizmusra is. Meg kell fontol­ni, hová épüljön sípálya, a hegytetőre szálloda hiszen az útépítés, erdőirtás az élővilág megbolygatásával jár. Lelövik, befogják — Ebből is látszik, hogy a természetnek nemcsak a gon­datlan iparosítás lehet az el­lensége, még a mozgást, az egészséges életmódot szolgáló sport is okozhat kellemetlen­ségeket. Nemrégiben tájfutó versenyt rendeztek a Vértes­ben, pontosan ott, ahol egy fokozottan védett parlagi sas fészkelt. Rá is ment ez a rit­ka madár, s ha csak két to­jás volt a fészekben, akkor már ötszázezer forint az esz­mei kár. Az állam sokat költ a madárvédelemre, a másik oldalon viszont ilyen veszte­ségek vannak. «* A konferencián egy nemzetközi egyezmény terve­zete is körvonalazódott a madárvonuló helyek védelmé­ben. Mire jutottak? — Az egyes országokban el­térően ítélik meg a dolgokat és különbözőek a hagyomá­nyok is. Itt van mindjárt Ma­gyarország, amely madárvo­nuló terület, mert földrajzi fekvése, természei adottságai, A fegyelem lazulása nem csak egyes társadalmi rétegek, csoportok esetében jelentke­zik. Nyomon követhető min­den területen. Korántsem csak a hangoskodók zavarnak ben­nünket. Ennél nagyobb kárt okoz a locsogás, a megalapo­zatlan és ellentétes nyilatko­zatok és intézkedések gyakori­sága, a határozatok végrehaj­tásának nem kellő segítése, akadályozása. Ezek is az ál­lampolgári fegyelem kérdései. fi rcüd és a fegyelem, ezek torzulásai, társadalmi ügyként kezelendők. Nem lehet azon­ban mindezt csak az általá­nosságok szintjéről megköze­líteni. Konkrét eseteket és konkrét személyeket kell lát­nunk, s konkrétan kell min­denkinek a saját felelősségét is éreznie a helyzet kritikus volta miatt és a javítás érde­kében. Tudatosulnia kell an­nak, hogy a társadalommal való szembehelyezkedés ki- nek-kinek önmagának is kár­okozás. Nem egyszerűen va­gánykodásról. csínytevésekről van szó. A kritikai észrevéte­lek mellett egyre nasvobb szükség lenne az önkritikára, a jobb belátásra és az ennek megfelelő cselekedetre is. Sokan a nagyobb szigort hiányolják, törvényeink, eljá­rásaink lojalitását korholják. Lehet ebben is igazság. Volt idő, amikor arra gondoltunk, hogy a szocialista társadalom léte automatikusan old meg tudati, magatartásbeli problé­mákat. Ma már tapasztalatból tudjuk, hogy téves volt ez a feltételezésünk. Céltudatos, sokoldalú ráhatás nélkül nincs jó értelmű szocialista tudat, nem alakul ki a közösségért, az önmagunkért érzett felelős­ség magasztossága. Kellenek a bűnüldöző szer­a tavak, tórendszerek alkal­massá teszik erre. Ez arra kö­telez bennünket, hogy óvjuk az égi vándorokat, ám nem­zetközi összefogás nélkül nem juthatunk semmire. Közismert például, mennyire óvjuk a gó­lyákat, a műfészkek kihelye­zésétől kezdve sok mindent teszünk értük, ugyanakkor akadnak olyan országok, mint Málta is, ahol tradíciói van­nak lelövésüknek, befogásuk­nak. Még annak ellenére is, hogy ott is működnek ma­dárvédő egyesületek. Ezért kell kidolgozni egy olyan egy­séges elveken nyugvó szerző­dést, amelyet a kormányok elé terjesztünk elfogadásra, hogy törekvéseinkhez állami garanciákat nyerjünk. Ebben egyetértésre jutottunk, ami­ben az is segített, hogy első alkalommal rendeztek konfe­renciát Kelet-Európábán, ame­lyen részt vehettek a szocia­lista országok szakemberei is. Még van mit — Szavaiból úgy tűnik, mintha hazánkban teljesen rendben lenne a madárvéde­lem ... — Magyarországot külföldön madárparadicsomnak tartják. Joggal, mert ha olykor akad­nak is problémák a figyel­metlenségből, mégis sok a vé­dett területünk, jók a törvé­nyeink, s azokat többnyire be is tartják. Az például egye­dülálló a világon, hogy meg­határoztuk egyes fajok esz­mei értékét. A helyzetet leg­inkább úgy lehet jellemezni; nálunk még van mit védeni, nem úgy, mint több, nálunk fejlettebb országban. Francia- országban kilenc gólyát, az NSZK-ban harminckét párt tartanak nyilván. Ez olyan szűk állomány, árriivel már nincs mit kezdeni, A hazai törekvéséket jól szolgálja a Magyar Madártani Egyesület, amely immár 14 ezer tagot számlál. Szinte nincs olyan helység, ahol ne lenne egye­sületi tagunk, ezért az or­szágban nem történhet sem­mi olyan a madarakkal, ami­ről rögtön ne tudnánk. Kövess László vek, de nem akarunk rendőr­államot. Mi nem a megfélemlítettek, besúgóktól tartók vakfegyel­mét akarjuk, hanem a társa­dalomért, önmagunkért tu­datosan vállalt fegyelmezett tettrekészséget szorgalmazunk. A közrendről beszélve rend­őrt igénylünk, de többségében csak önmagunk biztonságára gondolva. Mert mihelyt a mi igazoltatásunkra, netán elma­rasztalásunkra kerül sor, ab­ban a pillanatban a legádá­zabb ellenségként tekintünk rendőri szerveinkre, s ugyan­így minden hivatalra. A társadalmi együttélést írott és íratlan törvények so­kasága szabályozza. Az lenne a kívánatos, ha mind keve­sebbet kellene írásba foglalni, s jobban érvényesülne az ön­ként vállalás. Jelenleg azon­ban többet foglalkozunk a ki­búvók keresésével, mint a sza­bályok értünk létének értel­mezésével, megérteni, betarta­ni akarásával. Számtalanszor emlegetjük például az igazsá­gosabb közteherviselés szüksé­gességét, de mikor megjelenik például az új adórendelet, a hiányolt intézkedés, mindjárt igazságtalanságról beszélünk. Hiú ábrándnak tűnik a tény­leges adóalapok önkéntes be­vallását és az utána való fi­zetést várni, amikor a több oldalról ellenőrzött állami vál­lalatok és szövetkezetek is azt keresik, hogy mit rejthetnek el az adózás, a következő év tervszámai és a bérlehetősé­gek miatt. A jogszabályok társadalmi érdekeket hivatottak szolgál­ni, akkor is, ha azokban az egyes állampolgárok nem is­merik fel érdekeltségüket, mi több, érdekellentétet látnak. Sajnálatos, hogy be nem tar­tásuk mind gyakoribb és egy­Dráma tíz sorban elbeszélve. Akár át is szaladhat raj­ta a tekintet a baleseti hírek között, olyan rövid. Ám, ha elolvassa az ember, nehezen szabadul a torokszorító érzéstől: „Gomba és Űri község között R. F. személygép­kocsijával egy útkanyarban kisodródott és felborult. Utasai: az 5 éves R. G., a 3 éves R. A. és a 6 éves I. M. súlyos sérüléseket szenvedtek. A személyautó vezetője ittas volt.” M. jellegzetes agglomerációs település. R. F. házát keres­sük, de mivel egyelőre az utcát sem leljük, a minden sarkon található kocsmák egyikébe nyitunk be útba­igazításért. Dél felé jár az idő, a söntés környéke tele van munkaruhás férfiakkal. A kocsmai közvélemény — Kit keresnek abból az utcából? — kérdez vissza egy középkorú, kopaszodó férfi, akinek overallján a Boy fel­irat olvasható. Amikor mon­dom a nevet, nagy esattanás- sal vágja a pulthoz az éppen kiürített féldeois poharat. — Három gyerek ült a hát­só ülésen, abból kettő az övé — kiáltja ingerülten. — Hát minek vezet, aki ennyire nem bírja az italt? Azt mondják ol 'an részeg volt, hogy alig tudott kiszállni a kocsiból. Milyen ember az ilyen? Megvető pillantásából kiol­vasható a válasz. A keresett utcáról nem szól semmit, fe­jét magasan felszegve, hatá­rozott léptekkel hagyja el az italboltot. Utána nézek, kopott segédmotoron távozik. — Ne hallgasson rá! — fi­gyelmeztet a csapos —, R. rit­ka vendég itt, de máshol is. Nem úgy, mint ő — int a tá­volodó felé. Még vakolatlan családi ház, rendezett udvar. Itt él az R. család. A kopogtatásra csinos szőke fiatalasszony és egy fe­kete szemű, eleven kisfiú jön elénk. A szépen berendezett ház konyhájában ülünk le. A bekötött kezű fiúcska szin­te kérés nélkül elmond magá­ról mindent, így bizonyossá válik, amit sejtettünk, ő a bal­eset egyik sérültje. — Azon a napon, május 8- án anyák napi ünnepség volt re többek manőverező „játé­kává” vált. Egyesek a kis­kapuk használatával, mások protekciójuk útján, s nem ke­vesen korrumpálással keresik és találják meg az elhárítás módját. Mind több az össze­fonódás, az el- és lekötelezett­ség. Hogy állampolgári maga­tartásunk kívánnivalókat hagy maga után, hogy javítani kell fegyelmi helyeztünkön, ez ta­gadhatatlan. De van-e reális kilátás a pozitív változásra? Kell hogy legyen és van is! Számtalanszor igazoltuk már elszántságunkat, tettrekészsé- günket. A legfontosabb, hogy ne másra várjunk! Mindenki a maga cseleke­deteiből induljon ki. Tudjon mindenki magával elszámolni, hogy legyen erkölcsi alapja másokat is elszámoltatni. Hagyjunk fel az álhumaniz­mussal! Elég már az ejnye- bejnyézésből! A legnagyobb szi­gorral járjunk el a törvény­sértők, a jogszabályt tiprók, az emberi együttélés szabályait semmibe vevőkkel szemben. Állítsuk helyre a hivatalok presztízsét, legyen tekintélye a hatóságoknak. Hagyjuk abba a keresztapaságot, adjuk fel kö­zömbösségünket. Éljük a jo­gok és kötelességek együttes érvényű demokráciáját, ne en­gedjük az áldemokratikus anarchiát. A rend és fegye­lem megkövetelése, betartása önmagunk érdeke, csak ezek birtokában élhetünk valódi szabadságban. BíJUnk abban, hogy a kö­vetkezőkben nemcsak az igé­nyeket fogalmazzuk meg, ha­nem ezek teljesítése érde­kében — alapozva minden jó- akaratú ember támogatására — a korábbinál következete­sebbek is leszünk. RÓNAI ÁRPÁD, az MSZMP Pest Megyei Bizottságának osztályvezetője az óvodában — emlékezik a fiatalasszony. — Férjem is sietett haza, mert mindketten elmentünk. A gyerekek bájo­sak voltak, kezükben egy-egy szál virággal, nagy izgalom­mal mondták a rövidke kis szövegüket, versrészietüket. Már fél hat felé járt az idő, amikor hazaértünk. Ezért is csodálkoztam, amikor a fér­jem mondta, a szomszéd kis­lánnyal együtt elviszi kocsi- kázni a gyerekeket. Veszeked­tünk, mert tudtam, hogy sörö­zött a kocsmában. Nem tu­dom, mi ütött belé, soha nem ült be a kocsiba italosán. Igaz, nem volt részeg, ahogy mond­ta, két üveg sört ivott, én se néztem ki belőle többet. Meg sem látszott rajta. Rendszere­sen használta az autót, a munkája miatt kellett és so­ha nem ült be, még egy pohár sör után sem. Nem tudom, mi történt vele ezen a napon. Ta­lán a gyerekeket akarta ezzel a kis kiruccanással megjutal­mazni. Szép helyre mentek, itt a közelben, egy tóhoz. Vissza­felé történt a baleset. „Fal emelkedett közénk” — Gondolom, beszéltek ró­la éppen eleget. Hogyan tör­tént? Csak sokára válaszol. Kínos a csend, látom, a szeme meg­telik könnyel. Mondaná is meg nem is, igyekszik tartani magát. — Nem beszéltünk róla. Rettenetesen felzakilatta az eset. Mit is mondanék neki? Látom, mennyire odavan. Na­gyobb büntetés nem lehet, mint hogy a saját gyerekei életét veszélyeztette. Bevonták a jogosítványát is, pedig na­gyon kellene az autó. Inkább megvárom, amíg magától be­szél róla. Az ötéves kisfiú újra és új­ra megpróbál bekapcsolódni a beszélgetésbe, a legkülön­félébb módszerekkel igyekszik magára vonni a figyelmet. Készséggel elmeséli az esetet, úgy, ahogy azt a nagy ijedt­ség elmúltával a gyermeki fantázia kiszínezi, ők nyulat láttak az úton, azért fékezett az apu. Az állát mutatja, ahol már a varratok helye is alig látszik. A bal kezét az ablak üvegcserepei szabdalták szét. Sírtam, mert folyt a vérem, mondja, de örökké mosolygós arcán éppen csak egy pilla­natra fut át a rossz emlék. Húgát a röntgen után haza­engedték a kórházból. A leg­rosszabbul a szomszéd kis­lány járt, aki agyrázkódást szenvedett és fejsérülését több öitéssel varrták össze. — A baj mindig rosszkor jön — mereng a fiatalasszony, a szemét törölgetve —, de ná­lunk a családban annyi min­den történt mostanában, hogy ez rrár igazán nem hiány­zott ... Tudja, mi nem éltünk rosszul. Szeretjük egymást a párommal, most meg ez az eset, olyan, mintha egy fal emelkedett volna közénk. Nem kérdezem, nem akarom bán­tani. Mit érnék vele, ha a ké­pébe vágnám: bezzeg én meg­mondtam. Hallgatunk és vár­juk, hogy elmúljon ez a lidérc­nyomás. Jóképű fiatalember jön elénk az m.-i munkahelyen, R. F. csoportvezető. Bevallja, „Sírtam, mert folyt a vérem.” (Erdősi Ágnes felvétele) nem örül neki, hogy éppen az ő balesetéről akarunk írni. Készségesen elmondja, miért: Virtus így vezetni — Kis falu ez, ahol pilla­natok alatt híre megy minden eseménynek. Ráadásul felna­gyítva, elferdítve. A szomszéd kislány, M. szüleitől például a baleset után két nappal meg­kérdezte valaki az utcán, igaz-e, hogy meghalt a gye­rek. Rólam is mindenfélét beszéltek, hogy négykézláb szálltam ki a kocsiból, olyan részeg voltam. Pedig magam kísértem el a gyerekeket a kórházba, vittem őket rönt­genre, vizsgálatokra. A bal­eset után is én részesítettem őket elsősegélyben. Nem vol­tam részeg. Tudom, hogy hiá­ba is bizonygatnám, nem a két sör miatt történt a bal­eset. Talán gyorsabban hajtot­tam, talán a kavicsos útpad­kán csúszott meg az autó, nem tudom. Megtörtént és rettenetesen bánom. Vannak emberek, akik naponta kapa­tosán ülnek volánhoz és so­ha nem okoznak balesetet, le sem füleli őket a szonda. Én először ültem kocsiba két üveg sör után és megtörtént a baj. A vizsgálat tanúsága sze­rint R. F. véralkoholszintje a baleset után 1,25 volt. Ami — attól is függően, hogy mennyi­vel az eset előtt fogyasztotta — három fél deci töménynek, vagy egy liter bornak felel meg. Sörből legalább három üvegnek. R. F. balesetéről a légvár dabb mendemondák keltek szárnyra. Valaki előbb-utóbb visszamondta a családnak, in­nen jutott a tudomásunkra, milyen is M. közvéleménye az ügyről. Miközben R. nagyon szőrmentén megpróbált lebe­szélni a cikk megírásáról, meg­jegyzi: — Furcsák az emberek. A hátam mögött mindenfélét besz-'Jne . de még a barátaim sem, egyáltalán senki nem állt elém, nem kérdezte meg; em­ber, hogy csinálhattál ilyen ostobaságot? Hogyan tehetted kockára három gyerek, a sa­ját gyerekeid életét? Vannak emberek, akiknél a virtus egy formája italosán a volánhoz ülni, autót vezet­ni. Aki megbukik, azt. ők nem azért ítélik el, mert családját az autóban, embertársait az utakon veszélyeztette, hanem amiért pancser módon hagyta magát rajtakapni. A féldecis poharat csapkodó motoros, a nagy hangon hőbörgő kocsmai közvélemény nem lelkiisme­reti alapon alkotott véle­ményt R. F. tettéről. Vajon hány ilyen eset kell, hogy végre az legyen a virtus: megállítani a kapatosán volánhoz ülőket? Mőza Katalin £ 4 V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents