Pest Megyei Hírlap, 1987. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-28 / 74. szám
MAGAZIN 4 1987. MÁRCIUS 28, SZOMBAT ■: r-' ‘ü:-\• ■ 1— _______________-_________________________________________________________________________________________ »Színházi levéli Nevetni nem szégyen Van abban valami furcsa ellentmondás, hogy I míg életünkre egyre jellemzőbb I lesz a gyomcríe- kélyes kedélytelenség, a komor mosolytalanság, a humorérzék napról napra terjedő hiánya, a másik oldalon soha ennyi igény nem mutatkozott még a nevetés, a szórakoztató, úgynevezett könnyű műfajok, a derűs kikapcsolódás iránt, mint mostanság. Vagy talán nem is ellentmondás ez, hanem kompenzálás? Kiegészítés, ellensúlyozás? Lehet. Lehet, hogy éppen azért nőtt meg oly igen észrevehető mértékben a szórakozás, a nevetés iránti igény, mert az élet más területei ijesztő gyorsasággal elkomorultak. Lehet, hogy azért vágyunk annyira egy kis felhőtlen kikapcsolódás után, mert napjaink egyre kevesebb ki- kapcsolódást nyújtanak, egyre több a munka, a megélhetési gondok sem kevesbed- nek, s általában, mindennapjaink egén inkább ólomszin, semmint rózsaszínű felhők vitorláznak? Így vagy úgy, mindenesetre tény, hogy a nagy szórakoztató intézmény, a színház is egyre szívesebben fordul az olyan müvek színreviteléhez, amelyektől azt remélheti: a kikapcsolódni vágyó közönség vevő lesz rá, megtölti (méghozzá sok-sok estén át) a színházat, mert jó szórakozásban bizakodik, s mert nevetésre, gondfelejtésre van szüksége. Ez persze nem baj. Nevetni nem szégyen. Régen rossz annak, aki nem tud nevetni, akár mert nincs annyi humorérzéke sem, mint egy rozsdás vaslábasnak, akár mert nem mer. mert a nevetés gyanús, elítélendő. Mindössze (?) arra kell ügyelnie a nevettetés szándékával előrukkoló intézménynek (színháznak, televíziónak stb.), hogy jó eszközökkel, jó művekkel, jó művészi színvonalon, ízléses megoldásokkal, igényesen nevettessen. De mi az, hogy igényes neveltetés? A könnyű műfaj művelői tudják, hogy óriási a különbség a közönség legbe- járatottabb reflexeire alapozottan kicsikart nevetés, és a jeilemkomikumból, a mély humorból fakadó nevettetés között. Előbbi kicsikarásához elegendő, ha a színről kilépő színész fordítva csapja a fejébe a kalapját, vagy ha „véletlenül” beleakasztja a kabátja ujját a kilincsbe. Né- hányan biztosan elnevetik magukat a nézőtéren, s mivel a nevetés éppoly ragadós, mint az ásítás, a színész elkönyvelheti: — Megnevettettem a közönséget. De hát ez elég primitív dolog, s ha a színész túlságosan gyakran él vele, még ízléstelen is lesz. Ha azonban a figura olyan, hogy a darabban folyton csetlik- botlik, kétbalkezes és ügyetlen, tehát a kalapját mintegy karaktervonásként rakja folyton fordítva a fejére, s a kilincsbe is azért akad bele, mert mindenbe beleakad, akkor ez az apró mozzanat már egy emberi egyéniség része, ez már emberábrázolás lehet, ebben már színészi teljesítmény van, nem csak a megrö- högtetés viszketegsége. (Meg kell mondjam: elég kevés komikus színészünk veszi magának a fáradságot, hogy egy komikus karaktert így. ilyen aprólékosan, ennyi megfigyeléssel, ekkora lélektani hitelességgel építsen fel — holott az olyan korszakos komikusok. mint Rátkai Márton vagy Latobár Kálmán a végsőkig csiszolták minden figurájukat, minden poénjukat, minden apró gesztus- vagy mimikái ötletüket, s nem sajnálták ezt a munkát, mert ennyivel önmaguknak is tartoztak, meg a közönségnek is.) TT^ engeteg a szórakozta- p 9 tó színdarab, vigjá- jj^L ték, zenés komédia-*■ ^ manapság a színpadjainkon. de az igazán jól sikerült, színvonalas, gonddal megcsinált előadás bizony elég kevés. A színházak gyakran megelégednek azzal, hogy egy- egy ismert és kedvelt szerző neve, egy-egy közönségkedvenc színész a színlapon vagy akár a bemutató színházhoz fűződő jó emlékek csábítsák be a közönséget — s ha már bent vannak, akkor már megtörtént a legfontosabb: kifizették a jegyük árát. Nagyon rossz taktika ez, hiszen a nézőt sorozatban nem lehet becsapni. Mint általában mindenhol, a színházbán is csak a minőségi munka fi- zetödik ki, annak van hosz- szú távon esélye a tartós kasz- sza- és művészi sikerre. A Vidám Színpadon most alighanem egy ilyen tartós siker születésének voltunk tanúi. Egynémely tényezője ennek a sikernek persze előre ismert volt. A zenés darabnak már a címe is — Van, aki forrón szereti — kellemes emlékeket ébresztett a közönségben, hiszen a remek Billy Wilder-film mozikban és a tévében is óriási sikert aratott, a Marilyn Monroe—Tony Curtis—Jack Lemmon trió brillírozott, ráadásul a magyar szinkron is kitűnő volt. Egy ilyen közismert művet színpadi változatban eljátszani azonban nemcsak a siker reményében, hanem az összehasonlítás fenyegető árnyékában lehet. Kiállja vajon a próbát a Vidám Színpad gárdája egy világsiker filmmel, s egy világsztár trióval szemben? Bodrogi Gyula, aki az előadást rendezte és Szenes Iván, aki a dalszövegeket magyarította, valószínűleg nem túl sokat gondolt erre a veszélyre. Ha ugyanis bármely színház arra gondolna, amikor a Lear királyt tűzi műsorra, hogy ezt már milyen zseniálisan megrendezte annak idején Peter Brook, s hogy ezt a zsenialitást úgysem érhetik utol, akkor bele sem kezdenének a munkába. Itt is arról van szó, hogy ez a darab úgy értelmezendő, mint egy sikeres, remek alapötletű zenés komédia, s ezt el lehet jól játszani itt is, meg mindenhol, ahol megfelelő színészek állnak rendelkezésre. És a Vidám Színpadon most olyan a szituáció, hogy vannak megfelelő színészek. A női zenekarba keveredő két zenészt aranyos humorral, kiváló énekés tánctudással játssza Straub Dezső és Böröndy Tamás, a zenekar üdvöskéjét bájosan és szexepilesen alakítja Nyertes Zsuzsa (énekelni, táncolni ö is igen jól tud), s régi nagy komikusi sikereit idézi egy kicsiny, de roppant fontos szerepben a színészként is közreműködő Bodrogi Gyula. N evetünk, sokat és jóízűen, ezen a produkción. Es ez jó nevetés, mert gondos- színészi munka, ízléses rendezés, profi szórakoztató színházi teljesítmény fakasztja. Ezt a nevetést és ezt a nevettetést nem kell senkinek sem szégyellnie. Takács István Partnerként az úttörőmozgalommal Szülőknek az oktatási törvényről Az oktatási törvényből adódó feladatokról szólva elengedhetetlen — és egyben újra jó lehetőség — az iskola és az úttörcsapal kapcsolatának, együttműködésének áttekintése. Valójában az úttörőmozgalom négy évtizedes történelme során nem első ízben törekszik az iskolához fűződő kapcsolatrendszerét érintő kérdések megfogalmazására és az eligazító, helyes válaszok megadására. A kérdések csomópontja ma elsődlegesen az, hogy a közoktatás távlati fejlesztési programja és az oktatási törvényből adódó feladatok végrehajtása során milyen legyen az iskola és mozgalom kapcsolata. Azaz: kell-e változtatni, és miben az eddigi gyakorlaton? Ha igen, mi késztet változtatásra, cs hogyan lehet azt megtenni? Elveszett arculat Jól ismert, hogy az úttörő- mozgalom eszméivel, célkitűzésével, pártosságával kezdettől a szocialista pedagógia úttörője volt hazánkban, s mindenkor épített a számára otthont adó iskolára. Épp úgy köztudomású az is, hogy a 70- es években már olyannyira „eredményessé” vált az iskolával való együttműködése, hogy tevékenységének specifikumait, saját arculatát is kezdte elveszíteni. Olyan jól sikerült kiküszöbölni az egy- másmellettiséget. hogy a nevelésben viselt munkamegosztás körvonalai is eltűntek. Ahogy egyesek fogalmaztak: „államosodott a mozgalom”. A figyelmeztetés eközben többször elhangzott: olyan párhu- zamosságmenles együttes tevékenységre van szükség, amelyben nem mosódnak ösz- sze az iskola és az úttörőélet feladatai. Teljes egyetértés volt tehát az oktatásügy és az úttörőmozgalom vezétői között a fejlesztési program és a törvénytervezet vitája során. A fő cél a szocialista nevelő iskola megteremtése, amelyben egyidejűleg van szükség a jelenre való építés, a stabilitás megőrzésére és jövőjére való nyitottságra, a megújulási készségre. Az úttörőmozgalom mindezen törekvéseit az 1983-as miskolci konferencia dokumentumaiban is rögzítette, s immár negyedik éve differenciált programadással, az ön- kormányzat, öntevékenység erősítésével, az egyéni arculatú csapattevékenység középpontba állításával mutat irányt közösségeinek a megújuláshoz, a továbblépéshez. E programot azonban valóra váltani, a szándék és valóság között hidat verni — bizony nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a mindennapi élet is igazolja. . Érdekszövetségben Ma azon intézmények és mozgalmi közösségek gondolkoznak és cselekednek felelősen, amelyeket a felülről jövő vezénylés megszűnése nem hoz zavarba. Éppen ellenkezőleg: felszabadítja alkotó enerBöröndy Tamás és Nyertes Zsuzsa a Van, aki forrón szereti egyik jeleneiében giáikat. Egyértelmű, hogy az önállóságnak, az egyéni arculat megteremtésének közös üggyé kell válnia — mégpedig reális célok, összehangolt lépések révén. A nevelés ugyanis az a bonyolult hatás- rendszer, amelyben az egyes intézmények végzetes galibát okozhatnak, egymást gyengíthetik, sőt, kiolthatják a pozitív szándékú hatásokat is, ha az összehangolás elmarad. Ennek korábban a' középtávú es éves tervek, illetve a nevelési programok, az akciók, rendezvények előkészítései adtak lehetőséget. Jelentős részük ma is megvan, a figyelmet azonban mégis az új elemek — a szervezeti és működési szabályzat készítése; az iskola és az úttörőcsapat közötti megállapodás kimunkálása, elfogadása; a diákönkormányzat és iskolatanács alapítása — kötik le. A megkezdődött munkálatok figyelmeztető jelzése: sok mindenhez még nem vagyunk hozzászokva, de tudni kell túllépni a meghaladott dolgainkon — nem tarthat vissza az újtól a megszokás. Igaz, önmagában a belülről jövő eiszánás és akarat is kevésnek bizonyulhat — például az önállóság és a demokratizmus szélesítéséhez. erősítéséhez. Márpedig egyikről sem mondhatunk le; ehhez a szűkebb és tágabb társadalmi közeg fogadókészsége, partnersége, kontrollja elengedhetetlen. Mert nem maradhat a jog az egyetlen kényszerítő erő e téren sem. Valóságos mozgásformák kellenek: pedagógus, szülő, diák — iskolát, mozgalmat segítő intézményrendszerek — újfajta kapcsolatával, érdekszövetségével. Sokan kétkedve fogalmazzák meg: képesek-e iskoláink önállóságra? Erre a válasz — ha eltérő időhatárt szabva is — csak az lehet: fokozatosan önirányitóvá, önfejlesztővé kell válniuk. E folyamatban a törekvések, útkeresések — meglehet — nem lesznek mind progresszívek, és jelentős erőket képviselhet még továbbra is a rutin, a beidegződés, de maga a tény, jó terepül szolgálhat a demokratizmus szélesítéséhez. Partnerként és szövetségesként kell munkálkodni tehát, ha az iskolai demokrácia, intézményi nyitottság, önállóság és a tevékenységrendszer fejlesztéséről van szó. Ma a legtöbb energiát — a napi oktató-nevelő munka eredményes vitele mellett — minden bizonnyal a szervezeti és működési szabályok készítése köti le. A törvény szellemével azonosulva formálódnak az intézményi alkotmányok. Fontos. hogy a dokumentum véleményezése során a mozgalom felnőtt és gyermek tagjai is hallassák szavukat. Mindez nem helyettesíti az iskola és az úttörőcsapat köz zötti együttműködési megállapodást, amely nem más, mint a korábban központilag a rendtartásban biztosított kétoldalú jogok és kötelességek egyeztetése. Most már e területen sem az uniformizáltság lesz a je!Iem7,ő, hiszen minden mozgalmi közösség a maga képére igazítottan kérhet és kaphat jogosítványokat. Az önfejlődéssel számolva, a folyamatosan gazdagodó formák rugalmasan beépülhetnek a dokumentumba. A mércét azonban önmagának tegye fel a mozgalmi közösség. Saját felelőssége, ha magasra téve azt, sorozatos kudarcot tervez, vagy ha túl alacsony a követelmény, s így az erőfeszítéstől fosztja meg magát. A működési szabályzat csatolt melléklete lesz majd a diákönkormányzat működési rendje, jogköre. Itt ismételten az egyes intézmények, úttörőcsapatok fejlettsége, struktúrája, haladási üteme döntheti el, melyik formát választják. A kis létszámú iskoláknál bizonyosan jó, ha — az erők koncentrálása érdekében — a diákönkormányzati funkciót a jó hagyományokkal rendelkező úttörőtanács gyakorolja. Ha az nem életképes, talán az új forma segíthet, pezsdülést hozhat. Félő azonban, hogy nem az új szervezeti keret, hanem csak a tartalmi munka megjavítása segítene igazából. Nagy létszámú, jól működő intézményeknél a kettő egyidejűleg is működhet: természetesen a feladatok, hatáskörök egyértelmű elhatárolásával. Tükörbe nézve Elengedhetetlen azonban a tükörbe nézni, s megkérdezni: Milyenek vagyunk, meddig jutottunk el? Milyenek akarunk lenni? Mivel önnön árnyékát át- ugorni még egy szervezet sem képes, fontos, hogy a korábbi gyakorlat, tradíciók, feltétel és felkészültség alapul vételén nyugodjanak az új célok. Ha ugyanis azdk reálisak, köny- nyebb partnereket szervezni és a saját tagságot mozgósítani. Ehhez lehetőségként — ma még kevéssé ismert erőként — állhatnak rendelkezésünkre az iskolatanácsok. A magyar közoktatásirányítás új elemei a társadalmi igények megfogalmazói, kifejezői, de a társadalmi erők mozgósítói is lehetnek egyben. Az úttörőcsapat e téren is — főként, ha korábban széles pártoló tagsága, netán pártoló testületé volt — jó bázist kínálhat fel és hasznosíthatja tapasztalatait. Ha nem, hát most alkalmat kap arra, hogy intézményes keretek között egyeztesse elképzeléseit, kéréseit, javaslatait a társadalmat megtestesítők körében. Fontos, hogy az érdekek feltárásának, megfogalmazásának, ütköztetésének és egyeztetésének fórumaivá — koncentrálttá és nyitottá váljanak. Mindezek a mozgások, változások megerősítik az iskola és mozgalom egymásrautaltságát, alkotó együttműködésének lehetőségeit. Sem az iskola nem engedheti meg, hogy külső szemlélője legyen az úttörőcsapat munkájának, sem az úttörőcsapat nem elégedhet meg azzal, hogy csupán jóindulatúlag támogatja az intézmény törekvéseit. Ma még hosszú út vezet a programtól a valóságig. A cél nagyjából már világos, de a reflexek még nem működnek jól. Türelemre, állóképességre van szükség, de bízni kell abban, hogy amit a változtatások kényszerében az emberi természet nehezen ismer fel vagy fogad el egyénenként, azt a közösség — kötelességei és jogai közé emelve — megvalósítja. Nemoda István RÁDIÓFIGYELŐ MR 10—14, Ha egy műsort meg akarok hallgatni, a legritkább esetben kapcsolom be a készüléket pontosan a kezdés idején. Inkább jóval előtte, afféle bevezetőnek, előkészítőnek szánva az előző műsor befejező részét. így lettem fültanúja néhány beszélgetésnek a tizenéveseknek szóló magazinból. Jóllehet, a gyerekeknek meghirdetett — tervezzünk tárgyakat — ötletpályázat nyerteseinek megszólaltatása már szinte visszaköszön, de nem is erre kaptam föl a fejem. Volt egy vendége a műsornak: Antal Imre, aki töretlen szerénységgel viseli hosszan tartó népszerűségét. Most is hű volt önmagához, amikor a tanulásra terelődött a szó. Olyan egyszerűen fogalmazott, hogy az már éleve kizárja az őszintétlenséget: — Mindig is szerettem tanulni — mondta —, mert amit még hétfőn nem tudtam, azt már csütörtökön tudtam,.. Ebből a fajtából való vagyok én is, s még az Ipar- vállalatok tervezése és szervezése címmel riogató jegyzetet is kíváncsisággal böngésztem — annak idején. Ennek ellenére fogalmam sincs arról, hogy vajon így születik-e, vagy csak ilyenné nevelődik az ember? Pedig ezt jó lenne kideríteni, s így még diákkorban jó irányba terelni a mostanság — ragályként terjedő — érdektelenséget... TANÁCSOK. Számos esetben olvashattunk cikkeket, hallhattunk-láthattunk riportokat, amelyek e testület munkáját, belső életét próbálták megközelíteni. Kevés sikerrel, mert csupán a felszínen mozogtak. Lévén szó most megyénkről, izgatottságom érthető volt. Életképpel indult az adás: egy tápiószecsői panaszos kereste fel ügyével dr. Bartha Miklóst, a Pest Megyei Tanács vb-titkárát. Igaz, végleges választ nem kapott, mert a téma olyan jellegű, hogy nem lehet azonnal pontot tenni a végére, de kérését újra elbírálják, azaz ismét foglalkoznak ügyével-bajával. Gyakorló, hivatalos ügyeinkben csetlő-botló állampolgárok vagyunk, s nagyon jól tudjuk, hogy nem mindenhol és nem csak ilyen hangon szólnak hozzánk alkalmanként a tanácsi alkalmazottak. Pedig milyen jó lenne ezt is megérni! (Talán reménykedhetünk: olyan fiatal diplomásokkal akarják erősíteni ezt a réteget, akik hivatásuknak tekintik a tanácsi munkát.) Dr. Színi Istvánnal, Szentendre város tanácselnökével is beszélgetett a riporter. Különösen Iakáskérdéeekben mutatkozik meg a tanács lendületes tevékenysége, követésre méltó kezdeményezése. A legjobban az elrontott városkép korrigálására való törekvés ragadta meg a figyelmemet! Ez a tanácsnak is költséget jelent: elkészíteni a panelmonstrumokat eltakaró, tetszetős, a tájba simuló házak típusterveit; segíteni, támogatni az építkezőket. Hogy ebben a sokat emlegetett mai nehéz gazdasági helyzetben egy város még erről is gondoskodik — mindenképpen dicsérendő. Vcnnes Aranka Húszesztcndds zeneiskola Nyílt szakmai nap lesz Díszhangversenyt rendeznek vasárnap, március 29-én délelőtt fél 11 órai kezdettel a József Attila Művelődési Központban Dunakeszin. Húszesz- tendös a városi körzeti zeneiskola. Ez alkalomból olyan tanárok is szerepelnek, akik valamikor ott voltak növendékek, ahol ma tanítanak. Mint például Burik Ildikó. Jobbágyáé Szkubán Judit, Cselőteiné Závadszky Katalin, Ruszinkónét Czermann Cecília. A hangversenyen közreműködnek még a zenei pályán tanuló egykori növendékek is. Az évforduló alkalmából nyílt szakmai napot is tartanak. amelyre a jövő hét keddjén, március 31-én kerül sor. Délelőtt szolfézs bemutató óra lesz a negyedik osztályosoknak, délután pedig hangszeres — gitár, gordonka, hegedű* klarinét, zongora és rézfúvós — bemutató óra. Ezeken minden érdeklődő részt vehet
