Pest Megyei Hírlap, 1987. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-28 / 74. szám

/ Rab László: Mátyás Ferenc: Az utolsó napon Levél Becehegyre Takáts Gyulának ^ £j, VÍ f; ■ : . w* . ; . 1 ' 1 ' - . * . . . Kávés István: Y Hogy leket egy doboz Marlborótól ennyire kiborulni Van úgy, hogy az ember azt gondolja: semmi, igazán semmi az egész s egy woodyallenos mozdulattal lekapja a szemüvegét, megpörgeti á la Chaplin a sétabotját — s leveri az asztalról a családi ereklyének vélt bögrét, majd zavartan tapogatóilzik a cserepek után, sehol a taps, csak a bogáncsos, undok teafolt, aztán csak bambán ül a földön, megbénult karjában a mozdulattal, kásásra rágott nyelvvel, s két térde között néz, mereven előre, szuggerálva a szemtelen szőnyeg-szarvas szemét, amelynek agancsa között este még ott celofánoskodott a frissenontottvérpiros dobozos Marlboró, az övé, a corpus delicti, a casus belli, az övé, amit aztán a Rexona sprével meg a fél sorozat fogamzásgátlóval együtt becsapott egy micsodás reklámszatyorba, csak úgy micsináltak rajta a micsodák örömükben, s az ajtóban megtorpanva még annyit szólt: csak azt tudnám, végül is mi a fene a baj, mi bánt, s az ember megpróbál, akárha gyónna, őszinte lenni, úgy mormolja maga elé: semmi, igazán semmi, az egész Illés Endre: A Dunán Mint egy Krúdy-regény hőse, megszólít az Elmúlt Idő. Emlék­szem-e még arra a régi kószálásra a Dunán, csónakon? A víz fölé hajló fűzfákra? A lusta, nedves hátú, barna homokzátonyokra? Némelyik kibújt a vízből, mások alámerültek. A zátonyokat csikókedvű, rakoncát­lan, örvényes vizek rakják le, az­után sorsukra hagyják őket, élnek magukban. Lapuló homokzátonyok fölött sik­lott a csónak. A víz itt mindig me­legebb volt. Miért, kérdezte valaki, s kezét áztatta a mozdulatlan víz­ben. Mert a nap jobban átsüti a zá­tony vékony víztakaróját, magya­ráztam. Ezeken a zátonyokon a leszálló sötétben vadkacsák hápognak majd, mondtam tovább, a homokjukat éj­szaka vidra kaparja fel. Kis öblök, beszögellések mellett csurogtunk lefelé. A víz kék volt. A parton kökény, csipkebokrok, som. A bokros vonulat mögött föl­diszeder áthatolhatatlan sűrűje. Fűzfák, öreg, korhadt, szomorú fák. Falun ülnek így az elfeketült öregek a ház elé kitett széken. Partszakadósok. Felülről száraz fűcsomók, halálra szánt bokrok lóg­nak a mélybe. Egyre változik a táj. Milyen han­gos volt kora hajnalban ez a sű­rűség. A galagonyák között rigók szóltak, bokorból bokorba rebbenve vörösbegyek pityegtek. Most csend van. mozdulatlan délután. Később a parton is járkáltunk. Egy szétrugdosott hangyabolyt fi­gyeltünk hosszan. Valamilyen vad­madár rombolhatott itt kegyetle­nül, hangyatojásokra vadászva. Már régen elszállhatott, mert a hangyák sürögve dolgoztak, takarí­tották az összedőlt utcákat, építet­ték az emeleteket, bezárták a feltört kincseskamrákat, mindenki talpon volt. Szarvasvágta, csúnya sebeket néz­tünk fiatal fákon. És megint a csónakban ültünk. A víz tükrén a nap arany lasszókat dobált utánunk. Hull a nyárfalevél, sápad a napsugár, venyigén citeráz szélkezével az ősz. Mit tehetünk? — a tél utolér, vacogunk, irhába bújt irhánk hiába menekül. A szín, fény, borillat mit ér? — Az est leszáll, naplemente után a pohár kiürül. Hallgat a nyitnikék, borong a begy felől, pinecébe totyog melegért a szivünk. Tavaszon lesz-e rügy? — a gazda körbe jár, Marth Éva: vén tűké bólogat, kakukk világ te szólj. Kék szemed, ibolya, a fagyban hova tűnt? aranyeső-bokor, arcod elkomorul. Meztelen Balaton, csipkéd mutogatva, kiülsz-e velünk még szárítani könnyünk? Senki se válaszol. Vagy mégis? — Az öreg tüke néhány rügyet kivet, tüze van még? Hozzon is fürtöket, nyíljon a mandula, ügye Te is hiszel virágjában, Gyula? Rov/n/7 képeslap Ott, amikor szemeimből hullt a kövekre a vízcsepp sósán, mint az örök tenger, — én partra feküdtem: hisz feketévé válni szerettem volna a sziklán, holott bőrömön napfény vérzett, — megpirosított. Hát lemerültem verten a súlyos tenger alá, mert nézni a nappal szemben végképp nem lehetett már. Besze Imre versei: Március Fütyülve fut a szellő — rügy fakad lépte után; foszló, aranyló felhő versenyt lép vele sután. Pilláit nyitja az ablak, kémények füstje bodor, őzek rügybe harapnak — zöld fátylat vált a bokor. Árnyékból friss napozásra indul egy régi szobor. Az öreg megjött a boltból, a pár­kányra tette a tejet meg a szörpöt, aztán- lehuppant a székre. Piszkos fadarabbal kapargálta csizmájáról a havat. Az , öregasszony rögtön neki­látott a reggelinek, felszakította a zacskót, repedt bögréjéből szürcsöl­te á tejet, a háromnapos kenyérből tört magának egy marokravalót, „ügy eszik, mint a disznó. Mint aki Sosem evett rendesen. Fél, hogy fel­zabálom előle, még azt sem kérdezi, én kérek-e.” — Nem eszel? — vakkantott az öregasszony. — Nem vagyok éhes — mordult rá az öreg, és dühösen a sarokba vágta a botját. — Ilyenkor én még nem eszek, tudhatnád — magyaráz­ta. X —Mi az, hogy „ilyenkor”? Már fél tíz. van.--- Na és? — emelte fel a hang­ját az öreg. — Akkor eszek, amikor akarok! „Pusztulnál bele a tejedbe! Egyél, ne lepcseskedj!” — Az öreg becsap­ta háta mögött az ajtót. Kesztyű után keresgélt a verandán. Akkorát vágóit a rongyokban heverésző macskára, hogy annak majd besza­kadt a háta. Dühe csak fokozódott, amint a kamra ajtajáról akarta le­akasztani a rozsdás lakatot. A keze fázott, a lakat meg nem engedett, mérgében aztán addig rázta, amíg az mindenestül ki nem szakadt a fából.-- — Ott egyén meg a fene! — szi­szegte az öreg. Feltépte az ajtót és gyors léptekkel indult fölfelé a pad­lásra. A kötelet hamar megtalálta, keit zsákot kellett arrébb cibálnia. A róVidebbel valamikor a marhát kö­tötték ki, de ez még abban az idő­bért volt, amikor az asszonynak kedve volt a fejőshez. Mert az öreg nem áll neki fejni, azt már mégsem, mit csinálna akkor az asszony „gsak, Szűrcsöjné a tejet, meg a macskáját babusgatná egész álló nap.’ Így morgolódott magában, nem nagyon ügyelt arra, hogy mit kever össze az időben, összemosódott előt­te múlt és jelen, ide-oda kapkodott a gondolataiban. Átvetette vállán a kötelet és le- kászálódoít a szűk nyíláson. Az is­tálló előtt szűnni kezdett a dühe. A kutya ott hasalt, de már a fejét sem tudta felemelni, annyira elgyöngült Csupán nehéz pillantásaival követte gazdája mozdulatait. Az állatorvos ajánlkozott, eloltja, de az öreg nem engedte, hogy hozzányúljon. Bízott benne, hogy megmarad. — Nagyon ritka ám az a kutya, amelyik ennyit él — győzködte az öreget a doktor. — Gondolja csak meg, Balogh bácsi, a tizennyolc év az annyi, mintha maga százhuszon­hat évig élne. Adok neki egy injek­ciót, nem lesz fájdalmas, elalszik és kész — Nem, nem — makacskodott az öreg —, nem oltatom el. Majd ha odaér, szólok a szomszédomnak. Va­dász, úgy lövi le, ne is lássam. — Gyere, gyere — szólongatta most a gazda a kivénhedt jószágot, de az nem mozdult. Ekkor az öreg ledobta mellé a kötelet, kérges ke­zét pedig a kutya állá alá csúsz­tatta. — Százhuszonhat év! Micsoda szép időt megéltél. Látod, ezért könnyű nekem, én még csak het­vennyolc vagyok, maradhatok. Ha odaérek, engem is el akarnak majd oltani, nem lesz már akkor szük­ség a vénemberre. De most menned kell. Vitéz, eljött a te órád. Gyere, no, szépen. A nagy testű, kuvasz azonban nem mozdult. Nem is nagyon látott már, szemét hólyagok borították. Lábát sem húzta maga alá, inkább furán hátrafelé nyújtotta. Amikor az öreg a mellső lábainál fogva felemelte, még a fejét is leejtette, teljesen el­nyúlt. Vonszoltatta magát az istálló mögé az ecetfa tövéhez. Az öreg a kötelet átvetette az al­só ágon, Vitéz nyakára húzta a hur­kot, nagy levegőt vett, aztán erősen rántott a kötél végén. Nem kellett sok, a kutya rángott néhányszor, megdöglött azonnal. Az öreg lehup­pant a hóba és sírt. — Nincs már nekem senkim, kis­kutyám, csak ez az öregasszony. De emellett isten őrizz, hogy százhu­szonhat évig éljen valaki. Nem kell már nekem sok. A kutyát elásta a kazlak tövében. Ideig eltartott, amíg gödröt vájt a jeges földbe, közben meg is nyugo­dott. — Ott voltam, amikor kibújtál a világra, csak nem engedhettem, hogy a vadász kezébe kerülj. Kü­lönben sem szeretem, mindig sem­mi embernek, hőzöngőnek tartottam. A konyhában az öregasszony a maradék tejet befőttesüvegbe töltöt­te. Jó lesz az, ha megalszik, finom ám az aludttej, hajjaj, de milyen finom. — Még most sem eszel? — for­dult az öreghez. Az nem szólt hoz­zá, annyit sem mondott: „Hagyj bé­kén!” Átlépte a macskát, benn a szobában lerángatta lábáról a saras csizmát, Összekucorodott a rossz di- kon és mély álomba merült. Irodalmi oldalunk illusztrációin BORSÖDY LÁSZLÓ szentendrei keramikusművész virágtartói láthatók Tavaszí reggel Zöldről álmodik a fény, zöldbe öltözött egy tenyérnyi fűcsomó az árok peremén. Fölébredt, fejét emelgeti s kibontja felhőkontyát a nap: az égre lebbennek tincsei. Fütyül a szél, versenyt szalad vele a rongyos ég és balladáznak fekete madarak. Száz harmatcsepp sírjába tér, párát lehel a dús vetés — megkezdi útját a kenyér. I

Next

/
Thumbnails
Contents