Pest Megyei Hírlap, 1987. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-14 / 38. szám
1987. FEBRUÁR 14., SZOMBAT mr MAGAZIN Besze Imre: Pilisszeritlászló A patak partján hóba dőlni jó. Kanyargó, szürke útszalag vezet Függöny mozdul az ablakok s látni, hogy' úszik a jégen kertek alá. Lüktet és türemlik mögött egy papirhajó. ez a finom erezet. s fény tör a szürke szobákba — hozza az örömöt. Ott lenn a völgyben egy falu pipál Hóhíd alatt iramlik a kis ér, Ovcgvázában mandulaág virul, — mozdulatlan kis ékszerdoboz — partján fejet fénybe fúrva jósolva közelgő tavaszt a Pilis lábainál. nő a pipitér. virágja elpirul. Kőmíves Kelemenné ir 'Annus József: Fekete pont A kép akkor villant eléje. amikot; a zöld hálószatyrot arca elé emelte Csak pillantást vetett a hatszögle tű szeletekbe gyúródott tejeszacskóra. tekintetét nyomban visszarántotta, lábát is megállásra parancsolta a látvány. A kép, amelyet — határozottan érezte — nem most lát először. Álmodott róla vajon? Vagy inkább — elhaladva reggelente itt, az önkiszolgáló bolt sarka és a redves felvonulási épület között — többször látta már, de soha nem ezzel az élességgel, ezzel a kiáltó jelképiséggel? Hetek, talán hónapok óta él együtt a képpel, csak soha nem nézte meg igazán? „Meg kell festenem! Ezt kell megfestenem, de mielőbb! S én, ökör, éppen tegnap alapoztam le azt a remek vásznat annak a hülye sznobnak. Virágcsendélet... Ha lehet, őszirózsákkal, s talán, ha egy mód lenne rá, legyen az asztalon, csak úgy odavetve, egy összehajtogatott újság, amint azt ő valamelyik francia impresszionista képén látta ... Igen, az újság akár lehet francia is. Talán a Le Figaro ... És ennek a bunkónak meg is csinálom azt a képet. Meg bizony, mert annyit ígért érte, mint kéthavi iskolai fizetésem .. Blindutti'iKét lépés után, egy cse- nevész hársfasuháng mellett azonban megállt újra. A látványt erről a pontról nézve találta tökéletesnek: hatalmas szürke fal, a tízemeletes szalagház hegymagas betontömbje. Az ablakok sem csillognak a reggeli tompa fényben, hályogosan simulnak a közönyös szürkébe. Az egyhangú falon, e hatalmas morcos rajzlapon, csupán fönt a hatodik ..., nem, öt, hat... a hetedik emelet szintjén kapja oda követelőzőn a szemet egy fekete pötty. Egy pont, amely a kitárt ablak fehér függönye előtt izzik, mint a friss hóember széndarabból való szeme: fejkendős öregasszony könyököl az ablakpárkány bádogján. Ilyen messziről is látszik:-mereven előre néz. túl a szefnközti házak pléhsapkás szellőzőkéményein, túl a lakótelep gyufás- dobozain, túl a városon. „Aranymetszésben van éppen ... Rész mii. Semmit nem kell változtatnom.' Legjobb lenne lefényképezni. De fölösleges. Ezt a látványt én már soha nem felejtem el. Ez a kép már készen van, csak meg kell festenem Nyomban az újságos, őszirózsás csendélet után ... Hatalmas szürke lap, hatféle szürkével persze, beleolvadó halovány ablaksor, mindez oldalt kifut a végtelenbe, ezzel is jelezve az iszonyú méretet... Es ott, igen, a hetediken ott világít, sugárzik, izzik, szinte robban a szürke felületen valami: a fekete pont! De nem pont lesz csupán. Aprólékosan megfestett, gonddal rajzolt öregasszonyarc: a nagyanyámé. <5 lesz. Igen, ő. aki ugyanígy a távoli semmibe révedt huncut szemmel, amir kor száraz kis kezével pár fillért csúsztatott a zsebembe, két szem kockacukrot a markomb^, óvatosan, nehogy szigorú nagyapám észrevegye ... Bizonyosan szép arcú ott fönt az a fekete pont is. Szépnek kell lennie. ^ Holnap távcsövet hozok. Meglesem ...” M ásnap és harmadnap is elfeledte a távcsövet, szabad szemmel azonban percekig bámulta a képet, mint aki valóban régen megfestette már. s most a műterem sarkából nézi munkáját karba tett kézzel, szűkre húzott szemhéjakkal. „Fehérben a fekete négyzet... Ezt már Malevicsék is tudták. Hetven- valahány évvel ezelőtt! Szuprema- tista lettem, mondja majd az a hülye, mert örül, hogy talált egy skatulyát, amelyikbe könnyedén belegyömöszölhet. S meg is szégyen íthet persze: most akarod ezt kitalálni, apuskám? Nem érdekel, Senkinek a véleménye nem érdekel. És nem •töprengek semmiféle skatulyán. E? a kép talált kincs. Kötelességem lehajolni érte Ha megfestettem a gonosz Julcsa nénit — épp ilyen nyilvánvalóan libbent elém az a lerongyolódott, kócos téli varjú. —, meg kel! csinálnom jó nagyanyám emlékművét is. Ma is szerencsém van: a fény most is fáradtan derít a ház mögül, itt elöl. az erkély nélküli oldalon minden egyhangú szürke. De hányféle árnyalat mégis! A lényeg azonban nem az, hanem a fekete pont, a semleges szürkéből plasztikusan kitüremkedő agresszív pötty. Tust kell majd használnom, esetleg valamennyi zománcot is, mint varjú-Julcsánál. A legfeketébb feketét kell megtalálnom, hogy a pont azonnal és könyörtelenül odarántsa a szemet. A pont, igen, amely tíz lépésről még valóban pont. ötről már forma, de majd csak méternyiről tűnhet elő az arc. Egy ember arca. amely csak úgy mellékesen a megöregedett asszonyé.. Átsuhan rajta a valamikori boldogság és a reménytelen remény visszfénye ... Meg kell néznem távcsővel mégis. Látnom kell, hogy összevethessem a valódit az igazival. Vagy mégsem? Eldöntőm még .. A távcsövet dugni akarta Mara elől, az asszony azonban észrevette: — Disznóra mégy, apukám? Vagy szarvasra? — Ne hülyéskedj... Útközben meg kell néznem valamit. — Ugyan mit? — Egy ablakot — makogta zavartan. — Nocsak! öreg leső lettél, mint Gáli papa? — Ne dühíts már, a szentségit! — vágta be maga mögött az ajtót. Az asszony kinyitotta, utánakiáltott: — Két májkonzervet is hozz! Kirándulni megyünk a kölyökkel. Es ne bámészkodj sokáig, rohannom kell... Rohant ő is. Keresztülvágott a hóbogyó- és kecskerágóbokrok között, átgázolt a virágágyásokon, ahonnan pedig éppen ő szokta el^ kergetni a szomszéd házakból ide- ténfergö gyerekeket. Mielőbb a nyeszlett hársfacsemete mellett akart állni. Ügy tervezte, hogy előbb megnézi totalitáséban megint, csak azután kotorja elő a távcsövet. Nem bámészkodik hosszan, nincs is erre szükség. Egyetlen pillantás, fél másodperc elég, hiszen a kép valóban elkészült már agya műtermében összeállt azon az első reggelen, amikor először fogta be szemével a hatalmas szürke falat, s bámult rá a fekete pontra. A felvonulási épület előtt teherautó állt, két férfi barna dobozokat cipelt róla az oldalajtó felé. A sofőr bent a fülkében cigarettázott, jobb kezével egy táskarádiót igazgatott, amely a motor ütemére rázkódott, de annak hangját legyőzve bömbölt. Kikerülte őket sietős léptekkel, közben előhalászta távcsövét a csíkos szatyorból. Megáll a vékonyka fa mellett, csak most néz föl. Az ónszürke égből ugyanúgy sejlik elő az óriás fal világosabb foltja, mint azelőtt. Fénytelen, hályogos szemmel bóbiskolnak az ablakok is, akárcsak tegnap, tegnapelőtt. V alami mégis szokatlan, va- >! lami! ijesztően nincs a helyén ezen a képen. Fönt a hetediken az ablak most is nyitva. Üres. Nem bo- gárlik ott a fekete pont. A fehér függöny egyik szárnya elhúzva, a másikat a huzat kirántotta az utcára. Annak sarka beakadhatott a párkány bádogjába, mert lengeni, integetni se tud. Csak remeg a gyönge szélben ijedten, mint kapituláló harcos kezében a megadás fehér zászlaja ráng. Csurgat Ferenc rajza Molnár Imre: Valaha Valaha itt ültem Judittal orozva fogtam a kezét, mintha számomra nem is volna kezén kívül más menedék. Öt éve, ötven éve - eléri az emlékezet mindegy, Mátyás B. Ferenc: ' I Repülőnap Az 3prd repülőgép megszűnt berregni, és oly csendes és szédítő zuhanásba kezdett, hogy a közönségben meghűlt a vér. Elszakadt füstcsóvájától is, melyet e pillanatig farokként maga után vont, hogy láthatóvá, követhetővé tegye bravúros mozgásának minden részletét... A szélcsendben ott feszült az égre rajzolva mutatványának száz alakzata; dugóhúzótól a legfantasztikusabb ákom- bákomokig. — Ez semmi — mondta a féllábú. — Láttam én igazi zuhanást negyvennégyben. Valódit, nem bohóckodást! Az akkori repülők ismerték a légi kunsztokat, mert életre-halálra ment a játék. De ez smafu! — jelentette ki. A nézők egy másodpercre felé fordultak, aztán visz- szakapták tekintetüket az ezüstös bogárra, mely zu- hantában pörögni kezdett, s mert így sebessége valamelyest csökkent, füstrongyok libbentek nyomában Sokan már mosolyogtak, ellenzőként tenyerüket tartották homlokukhoz, hogy jobban megfigyelhessék a békeidőbe törpült attrakciót. Mások azonban továbbra is visszafojtott lélegzettel lesték a pillanatot, amikor a monoplán felpörgeti motrát, és kecses ívben fellendül a magasba, mintegy kikerülve az útjába keveredett földet. — Cirkusz ez, kérem, csak a háló hibádzik alóla. — Menjen már — szólt rá a fiatalember. — Mit ugrál a negyvennégyével? A maguk orrát szurtos karóval sem lehet felérni, amiért átéltek egy háborút. Minek hagyták annak idején abba, ha olyan nagyra vannak vele, mi? v A féllábú úgy tett, mintha mit sem hallott volna. Bütykös ujjaival lecsípte cigarettájának parazsát, és zsebre vágta a csikket. Aztán felnézett. A repülőgép pompás csavarba zuhant. — Az istenit! — kiáltotta —, ezzel baj van, emberek! A fiatalember felkacagott: — Mi van, tatus? Elfogyott az a fene nagy háborús kurázsi ? — Lezuhan, kérem! Higgyék el. száz méterre sincs már a földtől! — Hogy magának micsoda szeme van! — Van! Légelhárítós voltam negyvennégyben. Az emberek mosolyogtak. Már megint előhozakodott a negyvennéggyel. Nem lehetett mintakatona — ugyebár ráment a fél lába is ... A gép hirtelen felkapta orrát, és az ég felé rán dúlt. Dühösen vakkantott, mint túl nagy ellenség előtt a túl kicsi kutya. Aztán ismét elnémult. A röptér széléről vijjogó szirénázással tűzoltóautók robbantak a kifutópályára. Nyomában mentő robogott. Az irányítótorony ablakain izgatott műszakiak kiabálták ki intelmeiket a bámészok tömegére. A féllábú szája szélére ragasztotta a csikket. — Ennek sincs őrangyala — mondta remegő hangon a fiatalember. — Van neki, hogyne lenne. Csak fenn maradt. — Hol?,.. — Az égen! Végveszedelemben elhagyja az embert .,. Végveszedelemben az ember nem számíthat az angyalokra. A fiatalember néma maradt. Torka kiszáradt, és homlokára izzadságcseppeket sajtolt a rémület. A gép veszedelmesen közeledett a földhöz, néha megrándult, s ilyenkor az asszonyok iszonyodva hunyták be szemüket ... Aztán dobbantva, mintha bakugráshoz venne lendületet, rábukdácsolt a pályára. A segítségére siető autók sikoltva tértek ki útjából. — Szó ami szó — törte meg a féllábú a hallgatást —. ügyesen csinálta. Látja? — fordult a fiatalemberhez. — A jó pilóta fütyül az őrangyalokra. Mit mondtam? A fiatalember Válaszolni akart, de nem tudott egyetlen hangot sem kipréselni magából. Előkotorta gázöngyújtóját, és tüzet adott a féllábúnak. A hangosbemondó szenvtelen hangon bejelentette a következő műsorszámot. s befogja, mint én gúzsbafogtam azt a vergődő két kezet. Látom napszállat-ívbe hajló szempillák nomád sátrait, az emlékezet égbe lendül s a kor korlátján áthajít: érzem a zajló vér fölött az acélos pillantás-hidat, mosolyát ízlelem s a csókját, mely mint a spongyát, átitat. A hangja: ódon szláv zsolozsma, zengéstől megrepedt harang, horgasztja hűlő ifjúságom, e boldogot-boldogtalant. és itt a kávé: sanda gőze hajfürtjeként arcomba csap..; Judit halott már, bennem él csak, tizenhét évnyi sír alatt. Tóth Krisztina: Összefércelt ének Tizenhárom fodor van a szoknyámon, ha nem jössz el, mindegyiket levágom. Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madárka. Tolla hullik, mintha tépné, madzagon a lába. (Ha úgy nem, hát legyen így, és ha nem megy így sem elhiszem, hogy nem Igaz, belátom, hogy nincsen ...) Madzag nélkül elröpülne, így visszatalál, tolla hullik, mintha tépné, ó be gyöngyén jár. Nem megmondtam kismadár, ne menj el az erdőbe. Nagy az erdő, röptöm bánja, nem tudhattam előre.
