Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

MAGAZIN

—

14

1986. DECEMBER 24., SZERDA

Színészportrék — Pest megyéből

Pillantás a kulisszák mögé

Hol vMámak, hol szomorúak, hol Jók, nemesek és önfeláldozóak, hol gonoszak. önzők és irigyek, hol szépek, hol rútak, hol öregek, hol fiatalok. Naponta mások — színészek. Estéről estére új és újabb emberek bőrébe bújnak, feledve saját gondjaikat, örömeiket, bánatukat, válnak valaki mássá s hitetik el a közönséggel, hogy nem azonosak önmagukkal. Jean Cocteau, a nagy francia dráma- és regényíró, kiváló esszéista mondta, hogy hála a színház különleges varázsának... az igazi csodálat olyan gondolatokkal tölti el szívünket, amelyek előzőleg talán távol álltak tőlünk, és mégis annyira hatnak ránk, hogy azt képzeljük, bennünk is éppúgy megfoganhattak volna. Valóban .. • Semmi sincs, ami élénkebben tárná föl előttünk azt, hogy mik vagyunk és miknek kellene lennünk, mint a színpad és a színészek, akikre általában úgy gondoA karrier másodlagos

— Tizennégy esztendőt éltem ör- bottyámban. Számos szép emlékem van róla, de ezek valahol nagyon mélyen^ élnek bennem. Ma már inkább csak érzetek. Mintha mindaz, ami abban a másfél évtizedben volt, valaki mással történt volna — idézi föl a gyermekkor szomorú-vidám történeteit Hűvösvölgyi Ildikó, — Nyolcéves koromban afféle bejáró lett belőlem. Budapesten tanultam zongorázni. Az iskolából egyenest a pályaudvarra mentem.

Édesanyám odahozta kis láboskában az ebédemet, amit gyorsan bekanalaztam s már indult is velem a vonat. Kezdetben édesapám várt az állomáson, de ez nem tartott soká. Hamar önálló lettem. Űristen! Mennyi stiklit csináltam én Pesten! No, nem! A zongoraóráról nem lógtam, de hol moziba mentem nagy titokban, és azt mondtam, elhúzódott a zenetanulás, hol egyszerűen csak idegen kapualjakba csöngettem be. Se szeri, se száma a sok gyerekes csínytevésnek.

Azt mondtam, kevés élő kép maradt meg bennem a falumról. A

nm

szülőházra azonban nagyon elevenen emlékszem. A nővéremmel, aki ma Pécsett pedagógus, minden ze- gét-zugát ismertük. Birodalmunkéban kiemelt territóriumnak számított az ágy, amelyen minden tiltás ellenére nagyokat ugráltunk, s természetesen a szőlő, a kert, megany- nyi kitűnő búvóhelyével. Régen jártam otthon. A szüleim gyakran mennek. Anyukám ott volt tanítónő és a művelődési ház igazgatója egyszerre. Amikor engem fölvettek a konzervatóriumba és Budapestre költöztünk, ő még évekig kijárt ör- bottyánba tanítani. Apukám testvérei ma is ott élnek. Természetes tehát, hogy a nagy családi ünnepeken együtt vagyunk.

Ahogy telnek a percek, úgy válik mind elevenebbé a múlt, s lenyűgözve figyelem a művésznő egyszemélyes színházát. Eljátssza a pályaudvari gyors ebédeket, a rosz- szalkodó kislányt, meg azokat a bensőséges estéket, amikor a nővére és a revizor édesapa hegedült, ő maga zongorázott, édesanyja pedig a produkció hangulatától függően hol táncolt, hol pedig énekelt. Közben kikerekedik az izgalmas színészi indulás története is. Van egy kislány, aki konzervatóriumba jár, állandó opera- és hangversenylátogató, s színházba csak akkor megy, ha muszáj. S Keleti István hívó szavára aktív tagja lesz a Pince színiünk, mint egy-egy «zerepben kiválót alakítókra, vagy, bogy ebben-abban nem tetszettek. Am nemcsak a legritkább esetben ötlik fel bennünk, bogy a Jelmez, a festék, a paróka alatt ugyanolyan hétköznapi ember rejtőzik, mint ml magunk, teli a mieinkhez hasonló gyarlóságokkal és erényekkel, mindennapos problémákkal és köznapi boldogsággal.

Hűvösvölgyi Ildikó és Juhász Jácint, a Madách Színház művészei november végétől december közepéig a Váci Nézőtér m Federico Garda Lorca bohózatának, A csodálatos vargánénak főszerepeiben hódították meg a Pest megyei közönséget. Otthonuknak érezték és érezhették a váci művelődési ház színpadát, hiszen mindketten szűkebb pátriánk szülöttel. Hűvösvölgyi Ildikó Vác környékén, a mai Orbottyánon született. Juhász Jácint pedig mogyoródi.

háznak s elsőre fölveszik a Szín- művészeti Főiskolára. Ma népszerű színésznő, akinek változatlanul igen fontos maradt a zene, az éneklés.

— Az én életemben két mindennél lényegesebb dolog van — mondja. — Az egyik a család, a másik a szakma — ebben a sorrendben. Mióta megvan Nóri, a hatesztendős kislányom, tudom igazán, milyen sokat jelent, ha látja: jóban- rossaban együtt vagyunk az apjával. Szüléink nem velünk élnek, mégis erős közöttünk a családi kapocs. Ettől válik még szebbé minden ünnep, meg attól, ahogyan lesi az ember, mit szólnak a szerettei egy-egy meglepetéshez — s felejti el közben önmagát. Azt hiszem, akkor válik belőlünk igazi társ, amikor saját lényünk csak utoljára jut az eszünkbe. S ide tartozik a karrier kérdése is. Nyaranta nem szoktam dolgozni. Az az idő a családé. Hiszen eljátszhatom kiválóan a szerepet, kaphatok érte díjat, elismerést, de mindez jelentéktelenné válik, ha otthon nem vár senki...

A személyes példa

— Ne értsen félre, én nem vagyok babonás. A Bika jegyében születtem s az ilyenekre az jellemző, hogy a földhöz közel érzik igazán jól magukat. Ez rám duplán is igaz. Hihetetlenül kötődöm szülőfalumhoz, Mogyoródhoz, szeretem a földdel járó kétkezi munkát, de fizikailag szintén vonzódom hozzá. Már jómagam is megfigyeltem — mások észrevételét követően —, ha játszom, minden alkalmat megragadok, hogy leüljek a földre, vagy legalább megérinthessem — magyarázza kicsit furcsállkodó félmosollyal Juhász Jácint. S máris nyakig ülünk a fájó témában: oda a táj érintetlensége, a szép domboktól körülvett kisközség egyszerű világa azzal, hogy a Forma—1-nek letérőt építettek.

— Nem a felnőtt nosztalgiája mondatja velem, de mi, srácok úgy éltünk ott annak idején, hogy miénk volt az egész határ. Elrekesztettük a patakot — s volt saját strandunk. Jogunk volt enni minden gyümölcsfáról. Egyszóval: maga volt a paradicsom. Ma mindenütt a kerítések, a határban autók, gépek járnak. De azért még mindig és örökké az én falum marad, ahová ha tehetem, hetente hazajárok. Fölüdülést jelent, mert az emberek itt még ráérnek egymással törődni. Ez bennem is megmaradt. Mindig van időm másokra, a kollégáimra is, akiket — ha hiszi, ha nem — szeretek. Ez a színészeknél szinte elképzelhetetlen. Nekem talán afféle artistához illő magatartásom van. Náluk kötelező figyelni a partnerre, különben valamelyik leesik. Ügy is hívnak a Madáchban a többiek, hogy lelkész úr, de én nem bánom — kedvesség van a gúnynévben. Mindig csapatban gondolkozom. Ha a produkció sikeres, abban én is benne vagyok. Ha azonban bukik, lehetek akármilyen jó, bukom a többiekkel. Ehhez kapcsolódik az is, hogy csak a humanista színházban hiszek, annak sokat támadott voltát szintén vállalva. Ezért tartom magaménak a Madách Színház szándékát. Hiszen az erőszakos, abszurd színház csak ideig-óráig élhet.

Juhász Jácint sem színésznek készült, véletlenül lett azzá. Agysebész szeretett volna lenni. Aztán elkísérte gimnáziumi osztálytársát, Iglódi Istvánt felvételizni a KIS7 Központi Népi Együttesébe, ahol

azt mondták, ha már itt van, mondjon ő is egy verset. Fölvették a színjátszók közé s ezzel megpecsételődött a sorsa.

— Sohasem bántam meg a száz- nyolcvan fokos fordulatot, még akkor sem, amikor a mélyponton voltam. Sokan kérdezték tőlem, hogyan gondolom, a helyemen vagyok-e. Szerintem van, amikor szolgál az ember, s van, amikor szerepet játszik. S ezzel valamennyien így vagyunk.

Család, otthon, ünnep. Ezek a témák ilyenkor, év végén mindig előkerülnek. S a színész egyszerre felelősen gondolkodó apa lesz, aki aggódva figyeli a körötte fölbomló házasságokat, kallódó gyerekeket. Neki egy húszesztendős, jelenleg katonaidejét töltő, s egy tizenhat éves gimnazista fia van. Hittel, meggyőződéssel mondja: a gyereknek mind a férfi, mind a női modellre szüksége van ahhoz, hogy egészséges felnőtté váljék. A nevelésben nem hisz, csak a személyes példában: — őszintén kell fölmutatni önmagunkat. így válik igazán erőssé az ösz- szetartozás. A karácsony? Számomra nagyon sokat jelent. Másnapján született a fiam és ugyanakkor mutatta a televízió a Budai Nagy Antalt, életem egyik nagyon kedves szerepét. Régen mi, a nővéremmel egy szem aranydiót kaptunk a szüléinktől. Ma más a lépték. De egy dolog nem változott. Ugyanúgy szép, fehér karácsonyt szeretnék, mint néhány évtizede mindig, s békét önmagunkban, egymás közt és a világban ...

KÖRMENDI ZSUZSA

Lázár Ervin:

Az óriás

* gy érzem, itt az ideje, hogy

U elmondjam az óriást. Már a templom és a dézsma- ház alkotta közben is legszívesebben futottam volna. Gyakran megesett, hogy az iskolától hazáig vezető öt kilométeres út egy részét futva tettem meg. Lődörgött a hátamon a kimustrált ágytakaróból készült tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. De bent a faluban nem volt tanácsos futni, mert megvadultak tőle a kutyák. így hát szép komótosan ballagtam Rácpácegres felé. Egészen a falu széléig. Ott aztán rákapcsoltam. Röpködött az ágytakarótáska, zörögtek a ceruzák.

Mi voltam ilyenkor? Magányos lovas? Száguldó motorversenyző? Vagy kiterjesztett szárnnyal repülő, szabad madár? Nem tudom, csak arra emlékszem, robogtam most is.

Az Erzsébet dombig futottam, mint egy villámcsapás, te jó ég, eltévedtem! Innen már látni lehetett máskor a Vódli tanyát, a nagy juharfát Bíró Drinócziék földje végében, de most a megszokott szelíd táj hélyén egy égigérő hegy tornyosult. Eltévedtem.

De hogy tévedtem volna el, amikor úgy ismerem ezt az utat, mint a tenyeremet, jószerivel minden útszé- li fű, fa személyes ismerősöm. BeLázár Ervin elbeszélése I. díjat nyert a Központi Sajtószolgálat 1986. évi pályázaton novellakategóriában.

Pintér Lajos:

Évszakok vonulása

Hej, tavasz, a fekete földre hó virágszirom hull, az havaz.

Kapualjtól kapualjig fuss el, mert a vadfiú zápor nyakadba csap. Tavaszi sötét éjszaka, kutyád fehér pulikutya: neve Tisza, fönn ül a holdban, szőre világol, elszabadult a konctól, kölönctől.

Fuss a folyóhoz, jó Tiszádhoz, tavaszi folyód alszik még mélyen, alszanak a halak a mélyben.

Vizek tükrében lesi magát a telő hold: gombóc kutyád.

Távolban lakótelep ébred, toronydaruk az óriásai, körben hét gyerek leskel: akár hét törpe. Felhőkarcolók a házak, nézed őket: ahogy felkarcolják a felhőket.

Hasad a hajnal, lassan pirkad,

8 vérzik a fölkarcolt hajnali ég.

Tájad bejárod, előtted fut a nyár: nagyhasú görögdinnyét görget.

A dinnye zöld héját, zöld haját adod a nyíres-tölgyes erdőknek.

Elveszik, majd eljönnek érte az őzek. Fölkarcolva a te lábad is: megkarcolták a vadszeder-indák, térded megsebzett tereit nézed. Feketególya, piros a lába: leszáll ártéri vizekre.

Ősz lesz, indulhatsz iskolába, fekete ingben, piros nadrágban.

Fekete gólya, piros a lábad.

Jönnek a portyázó fagyok is, hogy fázol, arra ébredsz — be kell csukni az ablakod, nem hóvirág ez, hanem a hó hull.

Jó barát a sapka, sál, a nagykabát.

Jó a sapka, tényleg jó, tényleg: ráülni, csúszni rajta a jégen, pörögni, forogni, pörögni, forogni.

Fehér bundakabátban vonulni, ragyogni, ahogy fehér bundás pulikutyád, a hold vonul és ragyog az égen.

Udvar

Dániel Kornél festménye

fogtam a szemem — hátha káprázik. Lekaptam a kezem; ott komorlott a hegy. Egyik vége valahol Miszla, Nagyszékely táján, a másik talán Németkérig vagy Dunaföldvárig is elér.

Megfordultam. Ha jó helyen járok, ott kell látnom a hátam mögött Sárszentlőrincet, a királyi címeres toronnyal, az esperes úr fenyőfájával. Ott állt Sárszentlőrinc szelíden, majdhogynem mosolyogva. Toronynyal, fenyőfával.

Visszafordultam. Ott volt a hegy.

Átvillant bennem, hogy visszamegyek a faluba. Segítséget kérek. Vagy még jobb, ha nem szólok a hegyről egy szót sem, csak megkérem valamelyik rokonomat, hadd aludjak náluk.

De ezek csak amolyan tünékeny gondolatfoszlányok voltak, mert akkor már egyre erősebben zúgott bennem, mint egy rögeszme: Haza kell menned! Haza kell menned! Ha nem mégy haza, sohase látod többé apádat, anyádat, meg a testvéreidet, ha nem mersz átvágni azon a hegyen, valami nagyon nagy baj történik. összeszorítottam hát a fogam, s hogy szorongásomról megfeledkezzem, rohanni kezdtem a hegy felé. Futtomban is láttam, hogy nagyon különös heggyel akadt dolgom. Sehol egy fa rajta, sehol egy tenyérnyi zöld. Barnák, szürkésbarnák váltakozása, odafönn a legtetőn mintha havak fehérlenének — még sohasem láttam addig hegyet, mégis

éreztem, hogy ebben a hegyben van valami szokatlan, valami szorongató... De hiszen ez .. Lelassítottam, a futásból tétova léptek lettek ..., da hiszen ez a hegy végeláthatatlan vásznakkal meg posztódarabokkal van letakarva ... tekintetem fölszaladt rajta az irdatlan magasságokba, az égig ért a posztótakaró.

Akárki, akármiért terítétte le ezt a hegyet, én akkor Is átjutok a túlsó oldalra, mondtam magamban, és máris süppedős szőnyegen lépkedtem, szinte hintáztatott a vastag posztó. Néhány méter után meredeken nekivágott az égnek, de ráncai, öblei, buggyai közt elég könnyedén lehetett fölfelé kapaszkodni.

Már-már fütyörészni támadt kedvem, lám milyen nevetségesen egyszerű dolog ez a hegymászás, amikor magam mögé tévedt a tekintetem és megtántorodtam, hasra kellett vágódnom, eltakartam a szememet. hej, iszonyatos mélység tátongott alattam, az országút csíkja vékonyka szalag, a tarlók, szántások, kukoricások tenyérnyi szögletes foltok; szívott, húzott a mélység, jó erősen behunytam a szemem. Eltartott pár percig, amíg megnyugod- tom Nem szabad visszanézni, csak föl. csak előre akkor nem lesz semmi baj. Nem is néztem le többet. Egyre följebb küzdöttem magam, itt már akadtak nehezebb szakaszok is, minden erőmre, ügyességemre szükség volt. Aztán egyszer csak, hiába erő. hiába ügyesség, ott