Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
1986. DECEMBER 24., SZERDA-j? 'i-Ö •!- ' M \rA r i VI YLr AV '»íiE.' Varsa Zoltán: Ósz ez az ősz az utolsó is lehetne... didergő álmok és emlékek között piacolva. lélegzetem párálló bokrai rejtőztetnek még a közelgő fagy elől. az árvaság évada jön, tetovált célkörök villannak rajtam, seb hátán seb virágzik ... s az utolsó virágokon már halálos sebek..! miféle arcot viseljek a nagy elszámoláshoz? hogyan s kiknek köszönjek? kapkodó, sápadt fények között hátrálva a jelenből, emlékezem a szerelemre, csöndjeit s viharait becézem újra, kihalt terein kószálva meg-megállok, jelre, üzenetre lesve, halóit igék a hó alatt, szobor-szerelmek, gyönyörűségem emlékművei, fagyott tekintetükben arcom zúzmarája, utolsó üzenethez lehullva jeltelen, törékeny, puha hóra karcolgatom nevem ... Győri Cászló: Tél Árkosodik kudarcaim arca, Aggosodik arcomnak kudarca; Kudarcaim úgy vénítnek engem, Estemet is észre kéne vennem. Estemet is? Negyvenkét esztendő Nem lehulltom. életemet kezdő. Két kis őszim s nyári pirityókám Hajnalítja szürkületi órám. .Hegyi lakban álom elalélnom, Falra, mészre ír csak a salétrom E vacokban, amelyet az ánti- Világban még huzatott a házi- Ür, a tőke. Nyolcvan év. Azóta Két háború meg egy telerótta. Nem kézjegyek, más jegyek a falban. Életem, te elöl vashatatlan! Ó. életem, Mária zuhanvást Próbálja már odabenn az alvást. Késő este. Dolgozott egész nap. Dolgozott, mint énrám ez az évszak, Mint gonoszul rám ez az esztendő: Negyvenkettő, évem negyvenkettő. Nem hull a hó, noha már hullandó. Tétovázik, jár-kél a zimankó Föl-alá; megy, jőni vissza ismét. Mínuszoktól maródik a festék. Langy égtájat lassúdan kigondolsz. Konyhaajtón hiába a pokróc. Jégvirág ró ablakra krikszkrakszot, Halhatatlan mint ír monogrammot Fecnijére sohasem mulandón Sok vendégem: annyi pénzbehajtóm. Hullni kezd, hó vastagul sétányén r i 1 \ Tollászkodva füstös, ó cserépen. Garral ül rá, noha nem ám oly vad Nyomorában majd, amidőn olvad, Majd midőn a föld felé csüggeszti Vén szárnyát, de az a nap még messzi. Szárnya most még nem csügg az ereszről. Tél van. tél dúl, nem a kikelet dől. Hójövet, te télre vált esztendő, Életem, te évre negyvenkettő! Negyvenkettő? Mára már negyvennégy. Vers leáll, de nem tesz idő ekként. Két esztendeje amit leírtam, Esteledve mért is hainalítsam? Megbocsátok immár mindeneknek. Élni, élni, nem halnom. Szeretlek. A Duna Zebegényben |§§® ; ~~ 've • :%e* vv.. ■ .V'?■ ' 5 , *- . ■" ,si*y . jm-í HL *3?* -í sáte-u. Ta. Uhrig Zsigmond festménye Higgyük, hogy érdemes I Egykori történelemtanáromnak ! ___________Árpád pajzsra emelése, es etleg a kereszténység felvétele, vagy éppenséggel egy politikai merénylet, netán valakinek az öngyilkossága jutott eszébe, ha nagy pillanatokról esett szó. Ezúttal kisebb „nagy pillanatokat” gyűjtöttünk csokorba, amelyek egyszerre bizonyítják az ember gyarlóságát és sokra hivatottságát is. G. György barátom paplanon nyugvó sápadt kezét nézem és hallgatom, amint akadozva, minden levegővételért megkínlódva meséli tragikus balesetét. Kettétört szegycsontjának darabjai elmozdultak, djácom bordája elpattant; amikor autója összeütközött az előforduló kocsival. — Megtudtam, mit jelent, ha valamire azt mondják, hogy hihetetlen, de mégis megtörtént. Mert képtelenség ... Elképzelhetetlen, hogy nem látta a kocsimat, hiszen fényes nappal, nyílegyenes úton közeledtem ... Még arra is pontosan emlékszem, hogy nézett felém és azután mégis... Nem kérdezek semmit, hiszen az itt és most ízléstelen is, felesleges is. Nézem a kezét a paplanon és egy másik, hasonló esetre gondolok, amikor egy ismerősöm előadóestjéről siettünk vissza a fővárosba, ahol a művészt egy másik zenekar várta. álltam egy meredély alatt, megmászhatatlannak tűnt. Most mi lesz? Megpróbáltam egy kicsit oldalt haladni, ha fölfelé nem megy, oldalra Is jó. Szorosan a falhoz simulva, egy féltalpnyi kiszögellésen egyensúlyoztam. s ekkor jobbra tőlem, úgy két-három méterre egy óriási láncot vettem észre. Tompa, sárga fénnyel csillogott, szemei akár a létrafokok, meredeken, egyenesen tört föl a magasba. Ha el tudnám érni, milyen könnyűszerrel juthatnék följebb ... Ugrottam. Megöleltem a hűvös fémet, hozzászorítottam az arcom. Megindultam fölfelé, néhány tétova próbálkozás után rátaláltam a leggazdaságosabb mozdulatokra, siklottam, kígyóztam, mint egy született láncmászó... és ekkor — égszakadás, földindulás — megmozdult a hegy, a lánc rángatózott, én meg átkuicsoltam kézzel-lábbal. kapaszkodtam ahogy csak erőmből telt. Egy pillanatig tartott csak a mozgás, s amikor elcsitult, már nem függőleges helyzetben voltam, hanem majdnem vízszintesen, egy enyhe emelkedőn feküdtem láncostul. Most. hogy nem egy meredély szélén egyensúlyoztam, megkockáztattam a visszanézést, megvallom, nem azért, hogy a tájat nézzem, másról akartam meggyőződni. Mert akkor már ott mocorgott bennem a gyanakvás: Nem hegy ez! Egy fekvő óriáson akarok én átkecme- regni! Ez. amibe kapaszkodom, nem más, mint az óralánca. Amit onnan lentről havas fennsíknak láttam, az a fehér inge villanása volt. S ez az égszakadás, földindulás annyi - volt csupán hogy az oldaláról, a hátára fordult. Nem voltam még bizonyos benne, csak a gyanú... s a bizonyosság kereste szerteszét röpködő tekintetem. Ott van! Megvan! Megláttam a kezét. A hüvelykujja eltakarta a Csetény-dombot, a tenyere alatt egy erdő, a kisujja pedig átível a Sión, mint egy hetyke, egyívű acélhíd. Mit keres itt ez az óriás? Alszik talán? Óvatosan elindultam előre a lánc mellett. Lábujjhegyen. A mellénye szürkés-barnájáról fehér ingére értem, kikerültem egy malomkerék nagyságú inggombot. És akkor megint megmozdult a föld. Köhin- tett talán? Vagy sóhajtott? Vagy észrevett? Lehetetlen, hogy megér- zett volna, hiszen katicabogárka sem vagyak neki. Talán csak egy hangya. Mindenesetre hasravágódtam, igyekeztem mozdulatlanul maradni. Ahogy a bogár döglöttnek tetteti magát. Arcom az ingén. S oda- bentről, valahonnan a melle közepéből, mintha egy hatalmas kazán muzsikálna: tompa döndülések. Ver az óriás szíve. Engem is megemel minden dobbanása. Egy darabig önfeledten feküdtem az óriás szívén, aztán nem tudom miért, félni kezdtem. Talán magam elé idéztem könyörtelenül nagy kezét. Hiszen csak rám legyint, és palacsintává lapulok. Mint egy szúnyog. Ha nem is akar bántani, csak megigazítja az ingnyakát, a mellényét, az óraláncát — máris végem. Vagy megint fordul egyet... Óvatosan fölálltam, puhán, mint a macska, lépkedtem az ingén, a mellényére érve gyorsítottam, lent a mélyben már láttam Rácpácegrest, fölbátorodtam tőle, egy ugrással a kabátja hajtókáján termettem, és nagy sebbel-lobbal igyekeztem lefelé, szánkóztam, gurultam ... és egyszer csak kicsúszott alólam a talaj, zuhanni kezdtem. Mindennek vége, villant át az agyamon, tágra nyitott szemem előtt, mint valami hajóhinta, megfordult a tengelye körül Rácpácegres, fejjel lefelé állt a Nagyszederfa, a házunk tetején a villámhárító fénylő lándzsája a mélybe mutatott. Behunytam a szemem. Most török, szakadok. És ekkor valami lelassította a zuhanásomat, lecsendesedett a levegő sivítása. Kinyitottam a szemem. Az óriás kabátja Szegélyén feküdtem. Csak hármat kellett ug- ran-om, máris az országúton voltam, futottam a keréknyomok mellett kanyargó, keményre döngölt földű gyalogúton Rácpácegres felé, lobogott a hátamon a tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. Lehet, hogy az óriás segített? Lehet, hogy azért nem zuhantam le. mert elkapott, és szép szelíden a kabátja szegélyére tett? Futottam. Elmaradt mögöttem a rádási lejárát, a Nagysarok, a Kissarok, és ott álltam apám előtt. Mondani akartam neki az óriást. Hirtelen eltakarta valami a napot. De csak egy pillanatra, azonnyomban kivilágosodott újra. — Mi az — kiáltott föl apám —, napfogyatkozás? egfordultam. Az óriás már nem volt ott. Nyilván az imént állt föl, s a feje egy pillanatra eltakarta a napot. Attól lett sötét. Meresztettem a szemem, talán még meglátom. Mintha egy árny mozdult volna arra. Dorogi- sziget felé. Vagy csak egy felhő árnyéka úszott át a domboldalon? Akkor mégsem szóltam az óriásról senkinek. Talán attól féltem, nem hiszik el. De most úgy érzem, itt van az ideje. Elmondtam hát. M ö vezetett, én mellette, feleségem a hátsó ülésen... Havas eső esett, csupa latyak volt az út, mégis igyekeztünk, hogy el ne késsünk. Egy rossz mozdulat és a Skoda táncra perdült velünk, és tehetetlenül lestük, hogy nem jön-e kamion, vagy másféle böhöm járgány valamelyik irányból. Vajon azok az igazán sorsdöntő perceink, amelyeket már nem is uralunk? És vajon nevezhetjük ezeket is nagy pillanatoknak? Csak az biztos, hogy amikor az odarohanók benéztek ránk a hosszanti tengelyén is átperdült kocsi égre nyíló ajtaján, mi éppen egymást vizslattuk, tapogattuk, kérdezgettük, hogy él-e, hal-e? | Gyerekkorában3 mozgófilm ér---------------------------------------dekelte. Rendezni szeretett volna. Végül a pillanatok megörökítését választotta hivatásul. Ügy dolgozik, hogy soha nem vonja el a jelenlévők figyelmét gépe kattogtatásával, amikor szónok beszél az egybegyűltekhez. A tettenérés művésze. Egész életében arra törekszik, ne vegyék észre, hogy ő észrevett valamit... A falu népe királyi egyszerűséggel „fotós Marikának” keresztelte. — Csókolom, fotós Marika 1 — kiabálnak utána a gyerekek, és ha Pest megye másik csücskébe hívják esküvői fotografálásra, megszólítják az utcán: jaj, drága szentem, maga az a fotós Marika, aki az utolsó képet csinálta szegény nagyiról ? T e metések és esküvők békésen megférnek egymás mellett a filmtekercseken. Akár a hamis örömök, hazudott fájdalmak a tekintetünkben, az agyunkban. — Mindenki a legelőnyösebb arcát akarja mutatni az objektivnek. így van ez rendjén, még akkor is, ha nem mindenki tudja, melyik a legelőnyösebb fele. Nem is egyszer megtörténik, hogy szólnom kell a kedves vendégnek, forduljon jobbra, vagy balra. Hiszen egyet akarunk, csakhogy én látom a leendő eredményt is. Marika a bölcs emberek közé tartozik. Amikor a család szeme fényét fotózza a gyertyás torta mellett, mindig figyel a csiszolt üvegű szobaajtón kívüli eseményekre is: ha észreveszi, hogy a nagymama leske- lődiik. mert nem mer belépni a lakkozott parkettára, azon mód beinvitálja és megkéri, vegye ölébe az unokát, hogy lefényképezze őket — együtt. Marika gyűjti az őszinte örömtől sugárzó arcokat. Állandó résztvevője mások nagy pillanatainak. Sokszor úgy, hogy lekapja az esküvői menetre leskelődőket, a kapuk mögött megbújókat. Máskor egy pék édesanyjának megsárgult fényképét reprodukálja. — Láttam én már hamis fájdalmában jajveszékelő özvegyet és könnytelen gyötrelemtől megtört férjet is. Hallottam boldogftó igent olyan ember szájából, akiről tudtam, hogy nem lesz örömteli az élete. Amikor pedig alig néhány hét elteltével találkoztunk és megkérdeztem tőle: hogy vagytok?, visszakérdezett: miért? észrevettél valamit? — Tényleg észrevett valamit? — Harminc éve fotózom. Úgy olvasok az arcokról, akár a könyvekből. Az egyszeri események képei csak évek múlva jelentenek értékeket a megörökítettek számára. A névadóról, esküvőről készült fotó az albumba kerül, s talán a család kései utódai átlapozzák olykor, ha a remélhetőleg normális tempóra lassuló élet időt ad az emlékezésre is. Kívánom, hogy Marika álma megvalósuljon: három évtized összegyűjtött negatívjait felhasználva szeretne rendezni egy olyan kiállítást a falujában, hogy a látogatók magukra ismerhessenek. Persze, nem csupán a személyek fizikai azonosításának élményére gondol... Ez lenne az ő életének nagy pillanata. Történt, hogy bográcsoztunk egy tanyán élő ismerősöm portájának udvarán, amikor a házigazda macskája visszatért a mezőről — egy pocokkal a szájában. A társaság köztiszteletnek örvendő idős tagja azon mód felállt, megfogta a cirmost, kivette a fogai közül a pórul járt áldozatot és elengedte. A vadászó kedvű állatot pedig bezárta a konyhába. Nem értettük, de nem szóltunk semmit. A rotyoigó gulyást kóstolgattuk. Ki a sót, ki a paprikát hiányolta belőle, mígnem a gazda megelégelte és „na, majd én megmutatom nektek ... !” felkiáltással a konyhába sietett, hogy a tartalék fűszercsodáival előrukkoljon. A macska egy szemvillanás alatt kisurrant a nyíló ajtón és ment az orra után. Egy perc sem telt el, ismét megjelent a pocokkal a szájában. A társaság köztiszteletnek örvendő idős tagja azon mód felállt, megfogta a cirmost, kivette a szájából az egeret stb ... Értetlenül néztünk egymásra, de egyikünk sem szólalt meg. Amikor azonban kis idő múlva harmadszor is megismétlődött az eset, nem álltam meg: — Ne haragudj, de miért avatkozol a macska és az egér dolgába? Azt hiszed, hogy befolyásolhatod a viszonyukat vagy akár csak egyikü sorsát is? Hiszen ez a természet rendje! Az idős ember rám nézett és csak ennyit kérdezett: — Megkérdezted erről az egeret is? Hányszor, de hányszor eszembe jutott ez a történet! ★ | Telten érhetők, esendők, mégis ------------------- elszántak vagyunk. Olykor türelmetlenül, egymással versengve csikarjuk ki a mindennapok örömeit, fájdalmait másokból és önmagunkból is. Sokszor apróságnak tűnő történések mozdítanak ki bennünket a holtpontunkról. Lelkes li- dércek és drága félelmek, ábrándok üldöznek, dobnak föl vagy ringatnak el mindegyre. Időnként kiderül, hogy vakvágányon haladunk, netán helyben járunk és önpazarló játékot játszunk. Ilyenkor kinevetjük, lesajnáljuk magunkat. Jól van így. Csak ne álljunk le, ne szálljunk ki. Csak ne törődjünk bele, ne hagyjuk any- nyiban. Csak higgyük, hogy érdemes. S Z ILAS ZOLTÁN
