Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

Ceglédi cipészek Túlontúl! sokoldalúság Iszonyatos szerencsém van a saj- tótörvéninyel. A Dél-Pest Megyei Ci­pész Szövetkezet elnöke, aki sem az év elején, sem az év végén nem látjg szívesen a magamfajtát, most a törvény miatt mégis engedményt tesz, s ezzel kissé kényszeredett tá­jékoztatásom megkezdődik. Mint mondja, új ember a szövet­kezet élén, egyébként is gondban van a cipőipar, ezért nehéz itt bár­mit is mondani. Az ország is gond­ban van — vetem közbe. De az el­nök — saját bevallása szerint — or­szágos gondokhoz nem ér(t, viszont az igaz, hogy a beözönlő külhoni lábbeli kemény kihívás a hazai ci­pőiparnak. Továbblépni a gyárt­mányszerkezet fejlesztésével, illetve a költségek csökkentésével lehetne. Ám. amire biztosan számíthatnak, az csupán a szellemi tartalék. Egyébként úgy néz ki, hogy a 40 ezer cipőt készítő és 50—60 ezer ja­vítását vállaló ceglédi szövetkezet idén a tervezett árbevételt kismér­tékben meg is haladja. Sőt, az elnök fölvillantja előttem bizakodásuk tárgyait is: mégpedig egy piros színű tánccsizmát, és két csinos fél­cipőt. Utóbbiakat kapásból női hol­minak nézem, de kiderül, hogy fér­filábbelikről van szó. Fontos, hogy sokat várnak tőlük a szövetkeze­tiek, mert mint az bebizonyosodott, nem több, hanem jobb cipőre van szükség. Az általános tájékoztató befejez­tével már jön is Egyed András, aki bár csupán négy esztendeje szere­pel a szövetkezet színeiben, mégis régi szakember, 18 évet húzott le a ceglédi cipőgyárban. Kérdem tőle, mi emlékezetes történt az idén. Ha­bozás nélkül rávágja: minden a legnagyobb rendben ment, semmi különlegessel nem tud előhozakod­ni. Ej, ej, és az meg, hogy új elnök van, az semmi. Ja persze, mondja Egyed, dehogynem. Különben már attól tartottak, hogy nem lesz el­nök, nem lesz utánpótlás. De aztán jött Molnár László, és meg van­nak véle elégedve. Főleg a hang­nem, amit kialakított, az tetszik Egyednek. Mégiscsak van valami újdonság — mondja. No, ha már túljutottunk az öröm­teli történésen, ejtsünk szót arról is, ami nem tetszett. Megvan — mondja Egyed — hát az, hogy ebben az évben, ünnepek tájékán, nem jutott égy kis pluszpénz az embe­reknek. Meg az is fájó — viszi to­vább a szót —, hogy sok mindent kell itt egyszerre csinálni a szövet­kezetben. Vagyis ez a túlontúli sok­oldalúság, ez baj. Mert még a se­gédet is úgy tanítják be, hogy min­denhez konyítson. Ohó, aztán mért baj az? — kérdem. Na, jó, hát nem olyan nagy baj az, már csak a megbecsülés miatt sem. Mégis sok. Elég, ha csak őt magát vesszük: borzol, snittet vág, sarkat és talpat csiszol, és megcsinál mindent, ami jön. Aztán, hogy állunk a belső tarta­lékokkal — kérdem Egyedet, miután tisztáztuk, hogy ha egyáltalán vala­mi gondja akad a szövetkezetnek, akkor azért nem okolhatjuk a külső körülményeket. Tudja, ezzel a bel­ső tartalékkal úgy vagyok én, mint a hegedűhúrral. Srófolják először, srófolják másodszor, srófolják so­kadszor, mire elpattan — igen ám, de nincs helyette másik. Arra pedig, hogy mit tenne a szövetkezet karácsonyfája alá, így felel Egyed András: megkülönböz­tetés nélkül minden dolgozónak ezer forintot. Mondom, csak úgy, differenciálás nélkül. Lehet, hogy nagyot kértem? VARGA SÁNDOR Kulcsszó a Budaflaxnál Van helyük a nagyok között Nem, a vevőt a legkevésbé sem érdekli, hogy mostanában kevesebb jut fejlesztésre, beruházásra, hogy az alapanyagok nem mindig érkez­nek időre, és a minőségükkel is adódnak néhanapján gondok. A vevőt az érdekli: pontosan kapjon színvonalas árut. Kivált nem divat az elnézés a tőkés vásárlók köre­ben, akik válogathatnak a szállítók között. Csak az tudja megvetni a lábát a piacon, aki számol ezzel. Négy helyett ketten Exportbővítő beruházás kereté­ben megújhodott Budakalászon az ' egyik szövőterem. Húsz belga szár­mazású masina — a Picanol névre hallgatnak — csattog a klímaberen­dezéssel is ellátott műhelyben. Ko­rábban ebben a szövőcsarnokban 36 automata szövőgép dolgozott, mű­szakonként négy asszony felügyele­tével. Most, a 188 centiméter borda­szélességű, négy- és hatszínes len­szövetek kilométereit ontó gépeken azonos mennyiséget egy-egy mű­szak alatt két szövőnő állít elő. — Azért nem bízhatjuk el ma­gunkat! Kevés a munkáskéz így A szövetkezet központi üzemében Varga János borjúboksz félcipőket szögei (a kép bal oldalán), Lendvai István és Egyed András leányka- és női tánccipőket sarkal. (Apáti-Tóth Sándor felvétele) Eleki Lászlóné is — mondja Eleki Lászlóné gyár­tásvezető, aki a korszerű szövőte­rem gazdája. A szövőcsarnok felé igyekezve ele­ven illusztrálását láttam Elekiné szavainak, hiszen itt, Budakalászon is, ahogy más textilgyárakban ku­bai lányok pótolják a hiányzó honi munkaerőt. Ami önmagában nem baj, a szomorú az, hogy a hiány állandósulni látszik. — A szívem fáj, hogy rendre zá­tonyra futnak próbálkozásaink az ipari tanulók megtartásával. Most is volt egy gárda, vagy harmincán kezdtek, s jó, ha egy tizedük kitart a gyár mellett. És nem a pénz miatt, bár abból nyilván mindenki­nél elkél a több, de tény, hogy a kezem alatt dolgozó, hét éve vég­zett üzemmérnök kollegina alapfi­zetését jóval túlszárnyalja a fizi­kaiak bére. Igaz, nehéz munkával; igaz, nem nyolc óra alatt keresik meg. De az említett munkatárs­nőm sem annyit dolgozik, ha meg akar élni. Cérnázóvá vedlik át, mint gmk-tag, és egészen az utób­bi időkig ezt tettem magam is. Szívvel-Iélekkcl Mondhatnánk erre, nem esik le az aranygyűrű az ő ujjúkról sem. Csakhogy a jövedelempótló tevé­kenység többek között a szellemi feltöltődéstől veszi el az időt. Köny- nyelmű gazdálkodás ez a munka­erővel, amikor égető szükség van a gondolkodásra, az új dolgok meg­ismerésére, alkalmazására, közgaz­dásznyelven: az innovációra. Mert ha a meglehetősen zord gazdasági közegben egy vállalat, mint a Bu­daflax is, boldogulni akar, hát ép­pen az alkotó emberekre építhet. Azokra, akik nem csupán a meg­élhetésük forrását látják a válla­latban, de nyitott szemmel járnak, szívvel-lélekkel teszik a dolgukat. Közülük való Eleki Lászlóné is, akinek szinte az egész családja tex­tiles volt. — 1970-ben, vegyésztechnikusi végzettséggel a zsebemben kerültem ide, a meó-laborba és lettem Cso­portvezető. Négy év múlva vágtam bele a főiskolai tanulmányokba, sze­reztem meg a textil-üzemmérnöki képesítést. Előbb csak a technológia tartozott hozzam, majd két év óta már a termelés is. Nem mondom, a két feladat külön-külön sem köny- nyű, de bennem van vállalkozó­kedv, hát nem mondtam nemet az ajánlatra. Azcrí is megmutatják Vállalkozókészség. Kulcsszó a Bu- daflax háza táján — ezt fejtegette a gyártásvezető is, amikor arról kérdeztem: miért, hogy ugyanolyan szabályzók, munkaerőhiány, aLap- anyaggondok közepette az egyik cég csak panaszkodik, a másik pro­dukál? „Vállalatunk mindig képes volt a megújulásra. Kapott a lehe­tőségen, amikor mód nyílt külkeres- kedésre, nagykereskedésre, úttörő volt a textiliparban, a számítógépes termelésirányítási rendszer beveze­tésében és lehetne még sorolni.” Azt például, hogy. árgus szemmel figyeli a divatirányzatokat, jó érzékkel lel­ve rá, mit igényel a piac. Az ered­mények azonban korántsem mere­vítik meg a jelenlegi szerkezetet. Minden bizonnyal'sok tartalék ke­rül felszínre, azzal a változtatással, amelyre — egyebek között — az új esztendőben készülnek. Januártól a gyárak kapják meg a gyártmányfej­lesztést, vagyis felszámolják a köz­ponti „agytrösztöt”, közelebb hozva egymáshoz a fejlesztést és a gyár­tást. Jó üzletnek ígérkezik az osztrá­kokkal tető alá hozott vegyes válla­lat, amelyről lapunk is hírt adott. A Hitiag Textilművekkel több évtize­des kereskedelmi kapcsolata van a Budaflaxnak, ez egészült most ki az új formával, mindkét fél szá­mára előnyös lehetőségeket tarto­gatva. Csúcstechnológiára keveseknek futja mostanság. Csakhogy van, akinek ez kedvét szegi, mások vi­szont csak azért is megmutatják: van helyük így is a nagyok között! SZIGETIM* TERÉZ Márpedig ilyen helyzet nincsen Ordítani, nem szeretni „...hogyha nem mutatják ) A szeretetet gyakran nem is ér­zik.” (Shakespeare: Antonius és Kleopatra) Idill ez. Csak éppen magánpok­lok tornácáról. Az intézetvezető asz- szony unokája, nyelvét kidugva az igyekezettől, szép kerek betűkkel karácsonyi üdvözlőlapot ír. Kilencet. Tavaly még tizenegyet kellett. Sza­vak. Sok szeretettel. A nagymamira gondolva. Majd egyszer apuékkal. Szeretlek papi. Karácsony ünnepén szívem melegével. Az intézetvezető­nagymama diktál. Az aláírásokat is, miután előkereste a névsort. Név­hez név. Joli néninek azt írd, hogy Kálmánka. Ferenc bácsinak Anni. Figyelj kicsi lányom, erre most az kerül, hogy Marianna. Két n-nel! Na várjál, Veronka néni az... meg­van, Tibi...! Ülök a fűtött szobában. Taknyos- ként bőgni lenne kedvem. Hull a hó az ablakon túl. A folyosón ne- sz'ezés. Az Iroda feliratú ajtón ko­pognak. Férfifej a nyíló résben. Meghoztam a húst. Ketten mara­dunk néhány percre a művét, a le­velezőlapokat szemlélgető gyerekkel. Ez titok. Senkinek nem szabad tud­ni. Bólintok. Ügy örülnek, amikor megkapják. Büszkék. Mutogatják egymásnak. Van két néni, azoknak nem lehet írni. Nincsen senkijük. Nekik — mutat a lapokra — van. De azok nem írnak. Nem tudom, miért. A nagymama találta ki. ír­junk akkor mi. Mert olyan aranyo­sak. Olyan nagyon öregek. Én is ilyen öreg leszek, mit tetszik gon­dolni? Kérdeztem anyut, de azt mondta, hagyjál békét ezzel a mar­hasággal. Visszaér az intézetvezető. Megsi­mogatja az unokája fejét, menjél, ugráljál egy kicsit az udvaron. Csó­kolom. Szalad. Az intézetvezető hi­vatalos. Kilenc olyan gondozottunk van, akikkel egyáltalán nem törő­dik a családja. Egynek testvére él jó módban, nem is messze innen. Hatnak ugyan van gyereke, de... fáradt kézmozdulat. Kínos megaláz­tatásokban volt részem, míg meg­kaptam az unokák nevét. Volt, aki először azt írta vissza, minek az magának, mi köze hozzá? Mit mondjak? Az ember, ha egyszer ezt igazán végig gondolná, talán bele­bolondulna. Akkor inkább hagyom. Tudom, rengeteg a gond ezekkel az öregekkel. Egészségügyi szociális otthon. Ez a forma. S tudja, miként érdeklődnek nálam az ismerőseim jópofáskodva? Na mi van a vén bo­londjaiddal? Akkor mit feleljek? Ülünk. Ki kellene rohanni az ut­cára, s elkezdeni ordítani, emberek, ez rettenetes?! Ugyan már! Mennyi ilyennel néztél szembe? S ordítot­tál? S ha olykor, figyelt valaki rá? S ha talán, az a valaki, akit illet? Az intézetvezető lehajtja a fejét. Nyugdíjba akartam menni, négy éve túl vagyok a korhatáron. Azt mondták, maradj, erre a helyre... Összetéptem a papírt. Na de mon­dok vidámabbat is. Három szocia­lista brigád jelentkezett be. Ahogy más években, most is jönnek. Mi is kigazdálkodtunk egy kis pénzt aján­dékokra. Mindenkinek valami cse­kélység. Azoknak is, akiket ilyenkor két-három napra hazavisznek. S azoknak is, akik maradnak, akikhez talán jön látogató, s akikhez nem, hát... Föláll, az ablakhoz megy, mintha az udvarón tárt karokkal forgó unokáját nézné. P. néni kilenc éve van itt. Soha senki nem járt nála, levelet nem kapott soha a há­rom gyerekétől... A folyosón két fiatal gondozott abbahagyja a kő törlését, a falhoz simulnak, úgy néznek ránk. Zse­bemben az üdvözlőlapok. S búcsú­záskor a megismételt kérés. Mozgó­postán dobja be. Hetekig nézegetik csak a bélyegzőt... „...ne szávai szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (János apostol első levele) írógép kattog. Kopott bútorok. Sárnyomok a padlón, a látszat ked­véért letett szőnyegen. Faliszekré­nyek. Porszagú akták. Gyámható­ság. Az ajtó előtt várakozók. Félre- húzód.nak az elnök meg az idegen előtt, utat adnak. Bemutatkozás. Az elvtárs nem fog zavarni Mártikám, csak úgy, mint bármikor máskor ... Leülök az üres íróasztalhoz, negye­dik hónapja nincsen gazdája. Nem tudta elviselni ami itt megy, kilé­pett, gondolhatja, ketten nem győz­tük. a vb-titkár állandóan a nya­kunkon volt, gyerekek, tudjátok, ná­latok a legrosszabb a harminc na­pon túl intézett ügyek aránya .,. Egyedül vagyok. Már iratokat ren­dez, rámnéz, kezdhetjük? Bólintok. A gépírónő beszólítia az első vára­kozót. ... kérem Mártika, nem egészen úgy van az, mert amikor ott járt nálunk a tanító néni, én éppen munkát kerestem, azért voltak be­zárva a gyerekek, azért nem mentek az iskolába, hát azt tessék belátni, nem hagyhatom magára a két ki­csit, ha a két nagyobb bemegy az iskolába, ugye... nekem meg mun­ka kell, nekem, vérzik a legjobban a szívem, hogy ezeknek a szeren­csétlen porontyoknak semmi meleg holmijuk nincsen... mert a se­gélyt, hát tudja Mártika, elfutot­tam én ide akkor, elvitte az uram, nagyon megvert, amikor elvette, ad­dig ütött, míg oda nem adtam a piszkos fajtájának ... hát hiszen én rajta vagyok, hogy menjenek az is­kolába, de tessék nekem megmon­dani Mártika, van egy kabátka, azt két gyerekre hogyan tegyem rá? A második. Kérem Mártika, azért jöttem, mert szeretném megtudni, hogyan lehetne megszüntetni az ál­lami gondozást, az uram mondta, jöjjek be, mert neki keményen le­vonják azt a pénzt, s akkor már jobb lenne, ha mégis itthon lenné­nek a gyerekek, valahogyan azért elférnénk, hát tetszik tudni, tetszett látni, épül az a szoba, most már csak vakolni kellene, s akkor lenne kettő, de az uram ugye, annyit dol­gozik, amikor hazaér, már nincsen ereje, én megcsinálnám, de nem ér­tek hozzá, pedig nagyon jó lenne, ha hazajöhetnének, hiszen az én gyerekeim, az anyjuk mellett a he­lyük, senki nem szereti őket úgy, mint éti... ismer engem Mártika, amikor az első, a Zoltika meglett, hát Mártika segített rajtunk, nem felejtem én el azt! A harmadik. Ott az üzletnél be­széltem Mártikéval, tetszett monda­ni, jöjjek be, hát most jöttem, mert tüzelő kellene abból a pénzből, de nem tudtam megírni a papírt, amit tetszett mondani, mert... hát ezt én még nem mertem Mártikénak megmondani, én csak a nevemet tu­dom leírni, mást nem, pedig jár­tam három osztályt, de azután vala­hogy elfelejtettem ... akkor igen. itt aláírom ... köszönöm szépen, mond­tam én a gyerekeknek, megyek a Márti nénihez, az a ti angyalotok. A negyedik, az ötödik, a hato­dik ... a tizenhetedik. Egyetlen dél­előtt...! Érti már, miért menekült el innét a kolléganőm? A gépíró kislány rágyújt. Vállára veti az ir­habundát, megkérdi, Márti néninek nem kell az üzletből valami, s megy. Ketten maradunk. Értem — felelem a kérdésre. Az asszony ingatja a fe­jét. Nem hiszem, hogy érti. Azért ment el, mert a férje megfenyeget­te. Elválik. Az ő felesége ne foglal­kozzon mindenféle jöttmenttel! Ki a férje? Legyen elég annyi, hogy az egyik helyi nagyember. „Minden azon múlik, hogy az emberek azt hiszik: van az élet­ben olyan helyzet, amikor szere­tet nélkül bánhatunk embertár­sainkkal; márpedig Uyen helyzet nincsen.” (Lev Tolsztoj: Feltámadás) Az ikrek teli torokból bömbölve jelzik: kaját! A Mikulás-nap hozta őket, Miklós lett ezért az egyik, a másikuk apja nevét kapta, s lett István. Az értesítő az örvendetes eseményről elegáns, igaz4 megkérte az árát a nyomda. A szöveg öniró- nikusan frappáns: ...másodszori házasságunk első gyermekei, Miklós és István megérkeztek... A két leány mellé most két fiú. S közben? Közben válás, soha többé látni sem akarlak, hogy tudtam én élni ve­led, s majd megint, csak téged sze­retlek, csak te kellesz, esküvő, há­lás témaként mindez a kisváros rá- érőinek. Szolgálati lakás, minden szolgálati jelleg nélkül. ízléses berendezés, otthonosság. Ide költözött vissza Ist­ván. A jogász a fogorvos feleség­hez. A jogász, aki pereket vitt. ha­sonló ügyekben is. Okult? Minden házasság más. Sajnos, sok bontópe­rem volt már, van is, s lesz. Ezek verték belém: minden házasság más. Egyikhez sem lehet a másiknál szer­zett tapasztalatokkal közelíteni. Semmi olyan tehát, ami közös? Azt nem mondanám. A legtöbbször:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents