Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-20 / 299. szám
1986. DECEMBER 20.. SZOMBAT 7 Zelk Zoltán: Vers! vers! vers! Egy csillag kering, menekül, verssé akarna lenni! Gyíkok, árnyak, falevelek verssé akarnak lenni! Egy hang sikongva szárnyra kél: verssé akarna lenni! Szavak futkosnak, mint csibék: vers, född be szárnyaiddal! S a vércse is, csibét leső, verssé akarna lenni! S a kő, mely feléje süvít, már versként hullna vissza! Agg éj és hajnal, a suhanc: verssé akarnak lenni! Szikár kín és húsos öröm rímként ölelnek egymást! Sírboltjából volt év zörög: verssé akarna lenni! Jövőnk versként szakadna ki: hogy jaj, el ne vetéljen! A mindcnség hull térdre már: verssé akarna lenni! Költők, nyúljatok érte le: ne falja fel a Semmi! (A költő most lenne nyolcvanéves) Belányl György: Nem is szóltam a fákról hogyan is beszélnék úgy állnak itt ők olyan szótlan mint ahogy egykor én is voltam tán élve már tán még csak holtan — a fákról hogyan is beszélnék elnézem most még a lomb alatt az évek hogy vonulnak egyre mintha az egek földek rendje öröktől fogva örök lenne — elnézem most még a lomb alatt hajamba túrok s eltűnődöm hogy Is van ez meg hogy tán jól van e nagy csönd csupán a fáktól van és hát én itt én nem is szóltam — hajamba túrok s eltűnődöm Törő István: Kérelem Kísérj, hogy tenyeremmel megszoríthassam hegyek fáját, patakok hideg habját, hogy méltó lehessek forró arcod érintéséhez, a völgyek tiszta karéjához, párateknőjéhez, hogy a pillanat ereimben ^csodás. patakként csurranjon tova, s egyszerűnek megőrizzen, hogy igaz asztókés legyen e jeltelen jelenben akaratom, s mint gyöngyvirágot tavaszi pára, betakarjon, mert tisztának hinném magam, s nyersen, akár a vagányok féligazságokról prófétálok, ledobom magamról, mint a háncsot, ha lepucolják a fákról, s alatta egymást keresik szakadt húskötegek, fölém szövik hálójukat s gúzsba kötnek a gondok, mikor eldöntöttem, melyik térfélen állok, már magasan, nagy ívben szállt a labda! Meliorisz Béla: Szél indul Nézem mahagóni-arcod a szemek mélybarna kútját s a szitakötő-zizzcnéssel júniusvégi szél indul a hegyek felől hogy játsszon velünk Ruhád alá kap és énekes melleid alatt gömbölyödik légbőlkapott fiam Alezey Katalin: Korunk hőse Mi folyik itt? Micsoda szégyen! Kiárad a folyó? Szélvihar dúl? Földrengés pusztít? Es a sok mázsa hó? Ennek sosem lesz vége? Átszabni a folyókat! Pórázt arra a szélre! A hóvihart vissza az égbe! Béres Attilla: Cédulák A cédulán ez állt: közért, apám, OTP, posta, tanács. A cédulát elvesztettem. Valaki talál egy cédulát: felkapja és izgatottan olvasni kezdi. Közért, apám, OTP ... Azt hiszi, a saját cetlijét találta meg, csak arra nem emlékszik, miért akart a tanácsba menni. Ezzel el van rontva a napja. A közértben megvettem a tejet, kenyeret, felvágottat, levesport és egy üveg kőbányait. Megyek apámhoz. Aznap, amikor megvettem a kapukulcsot, kitörték a bejárati ajtó üvegét. Azóta mindenki szabadon jár-kel, a kaputelefont se szidják, sőt, az egész házban több a levegő. Sietek a fal mellett a lifthez, de a gondnok .visszapillantó tükröt szerelt a kalickájára. — Voltak kint a tanácstól — szól utánam. Vissza kell mennem, a gondnokot csak az láthatja, aki éppen szemben áll a kalickával. — Voltak kint a tanácstól — mondja —, ne is haragudjon, meg kellett mondanom, hogy nem lakik itt. Az állásommal játszom, ne is haragudjon. Bólintok. Nem haragszom. — Annyi a lakásüzér, megmondták, ha nem lakik itt, ne is próbálkozzon a lakáskérvénnyel. Én mondtam, hogy ide jár, de az kevés nekik, ha nem lakik itt, kár is kísérletezni, nem kapja meg a lakást, hiába van bejelentve, ne is haragudjon. Indulnék, de megállít. — És felmérték a papát! Szociálisan! Értem. Felmérték a papát szociálisan. Közért, apám, OTP, posta, tanács ... a főnök másfél órára engedett el. — Nem kaphat segélyt a papa, mert van, aki gondoskodik róla. Mondtam, maga mindig jön, nagyon szépen gondoskodik róla. Fel is írták. '!,y — Köszönöm — bólintok. — Jövő héten csótányirtás! — figyelmeztet. — Négyszáz forint, de príma szakember csinálja! Garanciával! És kötelező! — Igen! — bólintok, és indulok a lifthez. Zeng a hangja utánam: — Csorog a tej a szatyrából! Ne is haragudjon, de ha még egyszer telecsorgatja a liftet, fel is mossa! Apám a zárban hagyta a kulcsot. Csöngetek hármat. A másfél órából eltelt negyven perc. OTP, Béres Attila elbeszélése II. díjat nyert a Központi Sajtószolgálat 1936. évi pályázatán novellakategóriában. Kocsiút az éjszakában (A. E.-illusztráció) Révész Napsugár műve tanács... Meghallom a csoszogását, «ztán sokáig matat a kulccsal. — Miért hagyod benne a kulcsot? — kérdezem. — Egyszer rosszul leszel, és nem fogok tudni bejönni. — Tejet hoztál? — kérdezi. Gyorsan lerakodok. Kinyitom az ablakot, lehúzom a vécét, kihordom az erkélyre az ágyneműt. A konyhában megszáradt morzsa recseg a talpam alatt. Kinyitom a hűtőt, benne a tegnapi ebéd érintetlenül. — Mit ettél? — kérdezem. — Ami volt — mondja hetykéa — Én föltalálom magam. — Miért nem etted meg az ebédet? Hozom a söprűt, lapátot, össze- söpröm a morzsát. — Nem tudtam, mi az. Büdös volt. Kiviszem a szemétledobóba a szemetet. Visszajövök az üres vödörrel. — Hogy lett volna büdös? Friss pörkölt. Nokedlival. Azt szereted. Miért nem melegítetted meg? Forró vizet engedek a szemetesvödörbe, kefével sikálom az oldalát, aztán a mocskos vizet a vécébe ön- töm. — Nem tudtam, mi az. Büdös volt. Te is mondtad, hogy büdös! Előveszem a pörköltet a hűtőből, és fölteszem a gázra. — A mosogató volt büdös — mondom. — Mert belehajigáLtad az ételmaradékot. A mosogató el van dugulva. Ázott kenyérhéjat, tésztát, húsmaradványokat szedek ki belőle, aztán hozom a pumpát. A konyhában utolér. — Ne egzecíroztass engem, az is- tenhovábá! Oda teszem, ahova akarom. Felnyitom a sört és kitöltők neki egy pohárral. Két kézzel fogja, így is majdnem kilötyköli.-í- Nem borotválkoztál —> mondom, és elkezdek mosogatni. Kaparom a beszáradt, leégett ételmaradékot a lábas aljáról. — Próbáltam — hazudik, és böfög a sör után. A meleg pörköltet átrakom a tányérra, és elé teszem. — Na, büdös? — kérdezem. Nekilát kanállal, csámcsog, a protézise minden harapásnál kattog. — Próbáltam — mondja teli szájjal —, csak nagyon szédülök. — A villanyborotvával ülve is lehet — mondom, és a szárítóba borogatom az elmosott edényeket. — Az orvosok mind hülyék — mondja. — Kamillát hoztál? — Kamillát nem hoztam, majd fölírom, holnapig ráér. — Nem bírok rágni! Sebes a szám, új fogsor kéne, de minek az már nekem?... Adjál még sört! Behozom az ágyneműt az erkélyről, becsukom az ablakot. — Itt járt a Herskovics — mondja, és söprögeti le a nokedlit a kardigánjáról meg a nadrágjáról a földre. — A tanácstól? — kérdezem. — Dehogy! Beszélsz marhaságokat! Cipőszalonja volt, a... na, mondd már, hol... — Nem tudom — mondom, vizet engedek a lavórba és beledobálom a szennyes zoknikat. — A tanácstól nem volt senki? — kérdezem. — A Fiumei úton volt lerakata. De én már harminchatban elküldtem a francba! Én mindig leleményes voltam! Mit szaladgálsz? Adjál sört! — A gyógyszereidet vedd be! — visszamegyek a fürdőszobába zoknit mosni. — Az orvosok mind hülyék — kiabálja utánam a konyhából. —Az egyik orvosság olyan, mint a másik. Egy se használ. Csak szédülök tőlük. Gyanútlanul csoszog utánam, a fürdőszoba ajtajánál elkapom. — Gyerünk borotválkozni, öregúr! — Fáj a fejem — ravaszkodik — meg gyenge a lábam. — Majd leülünk — mondom. — Nem is vagyok szőrös. Kendőt kötök a nyakába, pamacsolás közben az órámra nézek hetven perc a másfél órából. A tanácsba ma már nem jutok el. — Meghalt a Herskovics. Lerakata volt a Fiumei úton. — Honnan tudod? — Láttam. Itt volt érte az autó. Ugyanazok vitték el, akik anyát. — Kimentéi az erkélyre? — Minek mentem volna? — kérdezi, és fújja a habot. — Akkor honnan láttad? — Láttam. Meggyújtom a gázt, feldarabolom és meghámozom a krinolint. — Fázom! — kiabál a fürdőszobából. Az ingét a szennyesbe dobom, tisztát viszek neki. OTP, posta, tanács... Negyedóra alatt nem érek vissza a munkahelyemre. Porszívózni is kellene. — Miért morzsázói a szobában? — kérdezem. Kibújik a feje az ingből. — Segíts már — mondja. — Tévézni csak kell... — nevet, áll feltartott karral, mint egy kisgyerek. — Iszol kávét? — kérdezem. — Ha te is — mondja. — Csak ne szédülnék! Egy jó kés sincs a háznál. Ülünk a szobában. Kanalazza a híg neszkávét, a lé lecsordul az ál- lán. Rágyújtok végre. — A Herskovicsot álmodtam, azt hiszem... Nem is lakott itt... Mikor gyógyulok én már meg? Iszom egy korty kávét, hogy ne kelljen a szemébe néznem, hogy elmúljon az a tiszta pillanat, amiben az ember beismeri a végső vereséget. Veszek egy cédulát, és nyomtatott nagybetűkkel írni kezdem: fogmosás fogkefével, mosakodás, felöltözni, szellőztetni, borotválkozni... — A Herskovics negyvennégyben meghalt. Még a lerakata is leégett. Remeg a kezében a pohár, a kanál, a flaneling beissza a lehullott cseppeket. — De én megúsztam az ostromot. Légós voltam! Jöttek a bombázók kötelékben órákig, szígeleál, szíge- leál,- mindenki a pincében volt, ott haltak meg, de én légós voltam, és megúsztam. Mert mi, légósok a tetőn álltunk, az egész bombázás alptt... Zsibbad a karom. Elnyomom a cigarettát, és már kifelé menet mondom: — A kulcsot vedd ki a zárból, az ételmaradékot ne dobd a mosogatóba, zárd el a gázt, a vécét húzd le magad után. Itt van a cédulád, mindent felírtam. Ezt végezd el, a cédula szerint, amíg megjövök. Érted? — Persze — gyűrögeti a papírt —, nem vagyok hülye! Egyszer felvittünk egy kutyát, és megőrült! V isszafordulok az ajtóból. — Micsoda? — A bombázáskor — csoszog utánam —, felvittünk egy kutyát a tetőre. Megőrült. — Honnan tudod? — Mire lefújták a légiriadót, fé-. lig lerágta a farkát. A saját farkát. Haha! Le kellett lőni... — nevet. Zúgva-nyöszörögve ereszkedik a lift. Előveszek egy cédulát, és írom a holnapot: posta, tanács, gyógyszertár, közért, apám. Tóth Endre: Napfényben a város Napfényben a város vasárnap tisztára fürdetve ragyog. Most nem loholnak, ma sétálnak. Csillognak a kirakatok. A Nagytemplom páros tornyával a történelmet leheli. Fölötte főnix-madár szárnyal, a város népét védeni. A Piac utca szeles, széles; most a fákon levél se reng. Minden sugárzik, tükörfényes fent a légben és idelent. Ragyogj napfény városom fölött, szívünket derű töltse be, tűnjenek el az árnyak, ködök, s gyógyuljon mindenki sebe.
