Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-29 / 281. szám

1988. NOVEMBER 29., SZOMBAT

A vasal* is üzlet

Jó szerviz a kis házban

A hernádi művelődési ház mellett aprócska épület áll, észrevenni is alig lehet. Ennek ellenére a községben lakók, sőt a dabasiak, Örkényiek is nagyon hamar megismerték. Nem véletlen ez, hiszen ritka, hogy egy kis településen önálló elektromos javító működik. Már annak is örülnek máshol, ha valamelyik tanácsi kisvállalat heti egyszeri nyitva tartással felvevőirodát nyit. A hernádi aprócska épületben viszont az Angyalföldi Karbantartó és Javító Vállalat szerződéses részlege teljes körű szolgáltatást nyújt, nem is akárhogyan.

A polcokon nemcsak színes televíziók, sztereó rádiók, márkás lemezjátszók sorakoznak, hanem szép kort megélt vasalók, hajsütővasak, öreg villanyrezsók, kopott Rakéta porszívók.

— Termásztesen mindent vállalunk — mondja Racskó Tibor, a szerviz helyettes vezetője, és a kis helyiség közepén tornyosuló fagyasztás hűtőszekrényre mutat. — Nyugati holmi, sehol nem vállalták a javítását. Mi megpróbálkozunk vele. Meggyőződésem, hogy hosszú távon akkor is ■'megtaláljuk a számításunkat, ha a kisebb, kevésbé jövedelmező munkákat is elvállaljuk. A kis pénz is pénz.

Gondban lennének, ha valamennyi dolgozójuk — a két tévészerelő, a három hűtőgépjavító és a rádiószerelő — egyszerre futna be, hiszen a polcokon, a vállalópulton és a két javítóasztalon kívül már csak a kályha fér be a szervizbe. Ám a munka mennyiségét és minőségét nem ez határozza meg. Az mégis meglepő, hogy ez a kis szervezet javítja az összes garanciális színes televíziót, hűtőgépet, mosógépet a környéken, s azon is túl Taksonytól Dunaharasztiig, Dabastól Örkényig.

— Nyáron nyitottunk és szeretnénk minél szélesebb körű szolgáltatást nyújtani, így vállalunk antennaszerelést, és például olyan antennaerősítőt is szeretnénk beszerezni és kínálni, amely Hernád környékén javítja a televíziós vételi lehetőségeket.

Zsadányi Lászlóné, a hernádi tanács elnöke büszke a szervizre.

— Bővíteni szeretnénk az aprócska épületet, de ha sikerül megvalósítani dédelgetett elképzelésünket, a szabadidőközpontot, akkor útban lesz a szerviz — mondja az elnökasszony. — De bizonyos, hogy ebben az esetben isi keresünk helyet nekik, hiszen évek óta létező hiányt pótoltak azzal, hogy Hernádra települtek, s jól dolgoznak.

M. K.

Négyes fcgat húzza a szekeret (I.)

Fullánk nélküli csatározások

Páty község 700 éves évfordulóján figyeltem fel egy beszélgetésre: az iskola igazgatója dicsérte a tanácselnöknőt. Még inkább megdöbbentem, amikor kiderült, hogy ez a négyezer lelket számláló falu olyan eredményeket ért el, amelyek egy városnak is a becsületére válnának. Lehet, hogy a két dolog összefügg egymással? Nyomozásba fogtam, amely során kiderült, hogy egy négyes fogat húzza a szekeret..,

Fesztelen csevegés vidám hangjaira lépek be a tanácsháza irodájába.

— Mindig ilyen jókedvűek? — kérdezem Szabó Zoltánnét, aki egy éve dolgozik a testület élén.

— Miért ne? Hiszen tudjuk egymás bajait.

— És ettől aztán derűs lesz a hangulatuk ...

— Félreértett. Arra céloztam, hogy pontosan megmértük, meddig ér a takarónk és körültekintően osztjuk be a teendőinket is. Egyszer az óvoda tetejének a javítására, máskor meg iskolaíelújításra kerül sor.

— Elégedett lehet. Elkészült az egészségház, megépült az iskola és annak korszerű konyhája, tornaterme, nem beszélve a szabadtéri sportolási lehetőségekről; olyan sportpályarendszerrel büszkélkedhetnek, amelynek aligha akad riválisa megyénk hasonló nagyságú településein. Ha kicsit jobban részletezzük a felsorolást, említhetjük még az iskola autóját, négyszázezer forintos táborozó-f elszerelését, nyelvi laborját, három számítógépét, videóját...

— De ha arra gondolok, hogy az ivóvíz igazán elemi szükséglete az embernek, akkor nem tudok örülni — felelte.

— Mégis az az érzésem, hogy több boldog pillanata volt, mióta Pátyon dolgozik. Elmesélné a legutolsót?

— Amikor végérvényesen megbizonyosodhattam arról, hogy elkészültünk az iskola' bővítéssel, méghozzá kilencvenhat nap alatt, akkor bizony úgy mentem a műszaki átadásra, mint egy első bálos kislány! Igaz, amióta áttértünk az önálló gazdálkodásra, sokszor kell törnöm a fejemet azon, hogyan fogjuk viszszaadni a kölcsönöket. Gyakoroljuk a stratéga szerepét, számítgatjuk, hol kell hozzáadni és honnan tudunk elvenni, ha úgy hozza a sors.

★

Junek Károly iskolaigazgató hatalmas tenyerének ujjai között .szinte eltűnik a békebeli Kossuth cigaretta. Vajon hol vette? Kapni egyáltalán?

— Amikor a csapatotthont építettük 1976-ban, a gyerekek emelték a helyére még az ötmázsás betonoszlopot is. A fel nőttek nem bíztak bennünk, hát nem is segítettek. Egy évvel később került sor az ú;

iskola alapkőletételére. Ami pedig ezután következett, az meggyőződésem szerint a község lakosságának legnagyobb fegyverténye a felszabadulás óta. 1

— Miközben egyre nehezebbé vált az ország gazdasági helyzete, önök egy jelentős beruházásba kezdtek — fűztem hozzá hitetlenkedve.

— Ezt is, azt is emberek csinálták. Nálunk is voltak hét szűk esztendők korábban, végül új vezetők vették kezükbe a falu sorsát, és a pénztelenség ellenére szép lassan megindultunk. Kiderült, hogy Babika, a tanácselnöknő pátyibb a pátyinál. Végtelenül kedves egyéniség, ugyanakkor nagyon kemény is tud lenni, bár olyan a fizikai megjelenése, hogy olyankor is barátságosnak tűnik.

— Egyszóval ideális a kapcsolatuk.

— Természetesnek tartom, hogy vannak villongásaink, hiszen ő elsősorban az egész község érdekeit nézi, míg én az iskola érdekeit tartom szem előtt. Ennek ellenére fullánk nélküliek a csatározásaink és inkább abban áll a jelentőségük, hogy el merjük mondani egymásnak a gondjainkat Köznyelven szólva: tudunk dolgozni egymással.

Fáradtnak látszik. Ki tudja, hányadik Kossuthot veszi elő azon a napon? Gépiesen rágyújt, nagyot slukkol és úgy fújja ki a füstöt, hogy az egy sóhajnak is beillik. Végül mégiscsak mosolyra derül:

— Egyébként az a lényeg, hogy jó csapatunk van és nem játszunk rosszul. Mi már csak tudjuk, hogy mennyire fontos ez, hiszen építhettünk volna iskolát központi támogatásból is a hetvenes évek

elején, de addig veszekedtünk a leendő intézmény helyszínének kijelöléséről, amíg elvették tőlünk a pénzt.

— ön természetesnek tartja, hogy a falu képes volt felépíteni az iskolát?

— Amikor a törpefeszültségű áramot is beterveztettük a fizikaterembe vagy amikor előálltunk azzal, hogy a kémiaterem minden egyes asztalához odavezetjük a vizet, a tervezők is azt hitték, hogy elment az eszünk. Az átadás után viszont ideküldtek mindenkit, aki iskolaépítést forgatott a fejében, hogy nézzék meg, hogyan kell kinézni egy modern intézménynek.

— Mibe került? — szaladt ki a számon.

— Harmincmillióba.

— Nem a pénzre gondoltam, amióta leültünk az asztalhoz, mindedre az az érzésem, hogy egy meglehetősen fáradt emberrel beszélgetek.

— Nézze, komoly munkát, nagy terveket nem lehet végrehajtani bájologva. A feszített tempó pedig igen megviseli az embert egy idő után. Főként azért, mert igen sokszor kerülünk szembe kicsi nyességgel, oktondisággal. És ez a lényeg; nem az a baja a magyar embernek, hogy do! goznia kell. hanem az, hogy munka közben még arra is képesek, hogy egymást akadályozzák!

Követem a tekintetét. Az iroda ablakából éppen a sportpályákra látunk. Amíg nézelődöm, folytatja:

— Még inkább súlyosbítja a helyzetet, hogy minél többet akar valaki, annál nagyobb visszahúzó erővel kell számolnia. Persze, a keményebb fajtát hidegen hagyja mindez...

Megint hallgatunk. Az igazgató többször is nagy levegőt vett, majd újra rágyújtott... és nem szólalt meg. Egy perc is eltelik, mire észreveszem hogy a szemüvege mennyire bepárásodik...

Szilas Zoltán

(Folytatjuk)

Kiderül, hegy a receptek sem újak

Csak elhatározás dolga...

Vásárolunk. Vásárolunk a csarnokban, a piacon, a hentesnél, a zöldségesnél, s megyünk a pékhez. Morgolódunk, ha nincs friss — még tűzmeleg — kenyér. Vásárolunk, útban munkahelyünkhöz, no és hazafelé, ha még nem elég nehéz a szatyor, a táska csak félig tömött vajjal, zsírral, jóféle felvágottal...

Vásárolunk és főzőcskézünk. Inkább a hét végén, talán már péntek délutántól. Előkészítjük a húst, a rakott krumplit, a csontleveshez zöldséget, a krémet a tortához, a süteményhez. A szombat inkább talán a takarításé, a mosásé, vasárnap jöhetnek a végső műveletek a tálalandó ételkompozíciókhoz.

Ilyenkor, hétvégeken sokszor az időjárásban is felmentést szerzünk az otthonléthez. S az ételköltemények elfogyasz tása után jöhet az elmaradhatatlan kávé, és oly sokaknál a cigaretta. A dohányosok, mi nél több erről a figyelmeztető szó, mintha még jobban megmakacsolnák magukat a hétvégeken. Többet szívnak, mint egyébként. Talán azért, meri a munkahelyen, szerencsére, mind több a nemdohányos, s tekintetükben egyre nagyobb a szemrehányás, amikor lobban a gyufa, az öngyújtó környezetükben. Az ablaknyitás, a szellőztetés pedig, hogy, hogy nem, „elkedvetleníti” őket. Esetleg téli időkben, ha nem is fázékonyak, de azért nem akarnak ablakot nyitni, inkább szívják a füstöt, nehogy megszüntessék a dohányos bűntudatát ...

Ej, ej, de hiszen jól elkanyarodtunk a tárgytól. Vagy talán mégsem? A vásárlásnál kezdtük, folytassuk az ebédkészítéssel. A konyhában persze szakácskönyveket is tartunk. Ki pusztán azért vásárolja meg ezeket, mert ez divat lett. A kirakatokban egyre újabb, izgalmasabb, nosztdlgiás borítóval ellátott, díszes műveket látunk. Fortélyosak ezek, szép papíron nyomtatottak. Otthon azután nemegyszer kiderül, hogy a régi módi nemcsak a borítón látható, a receptek sem újak. Ha így van, dobjuk ezeket a fiókba, egyszer majd csak reánk kerül a sor. Ami viszont a konyhaszekrényen kívül díszlik — vagy iknább komorlik, mert puritán a megjelenése, összhangban a belbeccsel — a szerzőhármas Reformkonyha című alapműve.

Ha a munkahelyen többségében nők dolgoznak, elég hamar és gyakran esik szó háztartásról, főzésről, és persze hízásról, fogyásról. Így kerül szőnyegre a Reformkonyha is, megtoldva persze egy-egy csattanós történetecskével. Hallhatja például az ember az egyik alaptörténetet, amely gyakran így hangzik: valakinek a középkorú, elhízott unokatestvére 2—3 hónap alatt 15 kilót vesztett testsúlyából. Azután csak úgy „mellékesen” kiderül, hogy az unokatestvért az említett időszakban, hosszú együttélés után, elhagyta a férje. De persze, világért sem bánata miatt fogyott le, hanem a Reformkonyhától.

Nagy a felbuzdulás. Véletlenül kapni is búzacsírát, búzakorpát, méz is van otthon, s persze joghurt és kefir is. Együnk müzlit! De csak ha nagyon muszáj. Jobb nem enni, mint enni — így szól a tanítás —, s ezt az általános közérzet is igazolja. De valójában mi is voltaképp ez a müzli? Búzamag, sárgarépa, kis méz, s mindez összekeverve és végül kefirrel tetézve. S ez csupán egyetlen tagja a müzlik szinte végtelen családjának. Jobb, ajánlottabb reggeli minden egyébnél. A Reformkonyha egyébként hasonlóan észszerű tanácsok egész sorát is tartalmazza az általános életmódra. Vagyis: csak egy marad hátra, az elhatározás. Igen, el kell határoznunk magunkat. Ez a lényeg. Hiszen egészségesnek' maradni, különösen akkor, ha az öregség már a kertek alatt oson, vagy éppen az ajtón kopogtat, nem is rossz cél...

Herman Éva

gény embernek lakást. A rokonok mind jönt vannak. Hát a mi tanácsunk is gondoskodjon rólunk.

Egyszer csak, mintha a mesék szárnyán érkezne, váratlanul megjelenik a küszöbön egy keszeg kis emberke. Kopott zöld öltönyben, vörös, álmatag szemekkel. Sztojka István az.

— Ma nem mentem be. Tudja, a gyomrom. Megint vacakol. Most jövök az orvostól. De már valamivel jobban vagyok. Holnap megyek dolgozni. Maga is a tanácstól van? — kérdezi, s válaszra sem várva folytatja. — Ha nem csinálnak valamit, beköltözünk a tanácsterembe, aztán leshetnek. Láthatja, dolgozom is — mutatja a bejegyzést a személyi igazolványban. — Már hét hónapja. Az asszony munkahelyén, a BKV-nál is azt mondták: helyezkedjek el legalább két hétre, aztán jön a segítség.

— És előtte nem dolgozott?

— ... Annyi mindig volt, hogy ne haljunk éhen.

— A gyerekek miért nem járnak óvodába, iskolába?

— Járnak azok. Esetleg iskolába nem, de óvodába igen.

— És a térítési díjat miért nem fizetik?

— Fizetjük mi. De honnan

veszi ezt?

— Az óvónő mondta.

— Na jó, ha volt is elmaradás, de most már nincsen.

Rendkívülit

Sehogy sem tudunk dűlőre jutni egymással. Kérdések és válaszok — üres fecsegés. Indulunk a szekeret kerülgetjük. A két ló, a kocsi a szomszédé. A bakról három gyerek les az idegenek felé. Nem jelenthet jót, ha erre ismeretlen jár. Hirtelen Sztojkáné kerül elénk. Kezeit tördelve hajol a tanácsi ügyintéző füléhez.

— Egy kis segélyt, ha lehetne ... Rendkívülit.

K. L.

Nem kerül pénzbe, mégts hasznos

Köszön], légy kedves

TA olt valaha egy furcsa népszokás. A gyerek köszönt a fel' nőttnek, a férfi a nőnek, a fiatal az idősnek.

A köszönéshez hozzá tartozott a hajlongás (mint a műsorvezető búcsúzása a Hétben), a kalapemelés, a kézfogás, a kézcsók.

Még 30 évvel ezelőtt is az a gyerek volt a ritka, aki nem köszönt.

Akkor kerültem munkahelyemre. Apám azt mondta: Mindenkit vegyél észre, köszönj és légy kedves! Ez nem kerül pénzbe, különösebb erőfeszítésbe, mégis hasznos dolog.

Telt-múlt az idő, s egyszer csak mit tapasztalok? Az egyik gyerek, aki addig rendszeresen és nagyokat köszönt, elmegy mellettem szó nélkül. Kérdezem tőle: Nem veszel észre, vagy berekedtél, hogy nem köszönsz nekem, a tanárodnak? Most tanítási szünet van — válaszolta a gyerek. Vele és még jó pár társával megértettem: az ismerősöknek illik köszönni. Ha a köszönőviszonyt megszüntetjük, annak komoly okának kell lennie.

Illik, illene megköszönni a jó ételt, a kirándulást, a sétát, a játékot. Házasságkötéskor is egyre ritkábban köszöni meg a fiatal pár a szülőknek, hogy felnevelték őket.

Köszönteni is jobban kellene ünnepeket, kiemelkedő teljesítményeket. Sokan nem tudnak vendégül látni és vendégek lenni. Nem ismerik a legelemibb illemszabályokat: lábtörlés, kopogás, köszönés, sapkalevétel, elhelyezkedés csak miután hellyel kínáltak.

rl ársalogni és játszani is meg kellene tanítani sok embert.

De mindezt előzze meg a köszönés.

Donáth Lajos

pasztóné Busái' Ágnes. — Sztojkáék sem akarják. Ám azt már nem tudják, hogy mit akarnak.

— Az ügyüket újra meg kell tárgyalni — mondja Losonczi Béla lakásügyi előadó. — Mindenkinek meg kell adni az esélyt.

A cél az lenne, hogy ‘ne csak a tanács gondoskodjon róluk, hanem ők maguk is. Ráckevén három év alatt 12 nagycsalád jutott otthonhoz tanácsi segítséggel.

Nekünk jár

Indulunk a nagymamához, Sztojka Simonnéhoz. Munkaviszonya alapján nyugdíjra nem jogosult, a tanács 2400 forintos szociális segélyt utal neki havonta. A telek, rajta a ház, amelyik azután leégett, az övé volt. Egy ideig a többiek. kel lakott a Traktor sori putriban, azután elcserélte az üszkös romokat és a telket egy Danikó utcai kis házra. Vele költözött a 16 éves lány, egy gyerekkel. Most hárman élnek , ott.

Ez a ház sem sokkal nagyobb a Traktor sorinál. De látszik, rendben van tartva. Főkendős, barázdált ábrázatú asszony kerül elő. Szája sarkában füstöl a cigaretta. Mielőtt kialudna, másikra gyújt. Torka reszel, nem győzi köszörülni, krákog, köhög.

— Sztojka néni, hogyan égett le az a ház?

— Hogy? Hát a jó kisunokám fölgyújtotta. Úgy szeret az engem.

— És most mi lesz? Van-e pénz az új házra?

— Nincs egy garas sem, de majd ad a tanács. Nekünk az jár, tudom én jól! Pesten az a rendszer, hogy adnak a szefi kéménytűz meg az unoka

Egy kis segélyt, ha lehetne...

ugyanennyi kedvezményes kölcsönnel segítsék a családot. Ehhez még hozzájöhet 100 ezer forint lakásvásárlásra adható kölcsön. A Damjanich utcában van is egy eladó ház 220 ezerért. A feleség munkahelye, a BKV is ígért támogatást. Ám a lakásügyi társadalmi bizottság október közepén 10:1 arányban azt javasolta a végrehajtó bizottságnak, hogy utasítsa el Sztojkáék kérelmét. A testület következő ülésén ennek ellenére nem született döntés. A végrehajtó bizottság utasította az illetékeseket, hogy részletesen vizsgálják meg az ügyet, derítsenek fel újabb körülményeket, s ennek eredményét terjeszszék elő. Itt tartunk most.

— Képzelje, Sztojka Istvánná 14 éve van gyesen, a férje 9 évig nem dolgozott — mondja Vargáné Tórdai Ildikó. — A gyerekeket nem járatják rendesen óvodába, iskolába, a térítési díjat sem fizetik. A nagyobbak gyakran elcsavarognak, olykor a törvénnyel is szembekerülnek. A család rendszeres és időszakos szociális segélyt természetbeni támogatást kap. Mégsem jutnak előrébb. Segítséget várnak, de maguk semmit sem tesznek sorsuk megváltoztatásáért. Egyszer is amikor meglátogattuk őket Sztojka Istvánt az ágyban találtuk délelőtt 11-kor. Azí mondta, beteg. A hatósági osztály feljelentette közveszélyes munkakerülésért, a gyerekek veszélyeztetéséért. Amikor bevitték a rendőrségre, egyből meggyógyult. Kényszerből helyezkedett el a Csepel Autógyárban néhány hónapja.

— Nem szívesen vennénk állami gondozásba a gyerekeket jobb lenne, ha családban nőnének fel — teszi hozzá Ta-Talán azért is nevezik ezt a makacs földutat Traktorsornak, mert ha eső áztatja, csak a nehéz gép birkózhat meg vele. Kétoldalt erdő meredezik, a távolban lakóházakat fedezhet fel a kutató szempár. A ráckeveiek csak Szulának mondják ezt a Szigetbecse-közeli külterületet. Valamikor itt húzódott a cigánysor. Felszámolták már az ócska putrikat, most csupán egyetlen tépett, nádfedeles viskó emlékeztet a múltra. Rogyadozó vályogfalak, kikandikáló kályhacsővel. Az ajtó leláncolva, előtte, kint a szabadban, téglákra állított matrac. Hideg lehet most már ezen aludni. Mellette teknő, egy halom ruhával. A tetőn azonosíthatatlan állati tetem hever.

Kényszerbe!

A jelek arra mutatnak, bizony most is laknak itt. Csak éppen nincsenek otthon. Hol lehetnek? — nézünk egymásra.

— Talán a nagymamánál... — szólal meg Vargáné Tordai Ildikó, aki a szociálpolitikai ügyeket viszi a tanácson.

— Lehet — teszi hozzá a gyámügyes, Tapasztóné Busái Ágnes. — No de annyian...?

A Sztojka család ugyanis tíztagú, közöttük hat kiskorú gyerek. Még tavaly ősszel leégett a házuk. A tűzoltóság kéménytüzet állapított meg. Nem volt hová menniük, hát beköltöztek a néhány négyzetméteres Traktor sori putriba. Hihetetlenül rossz körülmények közé. Segíteni — persze, segíteni kell! A tanács lakásügyi társadalmi bizottsága még idén májusban egyetértett azzal, hogy 30 ezer forint vissza nem térítendő támogatással és