Pest Megyei Hírlap, 1986. október (30. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-25 / 252. szám
Í9SÖ. OKTÓBER 25., SZOMBAT \ 7 E g7 ideig az ABC-busz járt erre a városrészre, mert a régi boltosok helyett senki nem akarta elvállalni ebben a kis üzletben a munkát. Egy. darabig eljárlak az emberek a buSzba, ahol csak annyi volt a hely, hogy libasorban haladjanak egymás után, A kifizetett árut sem volt más hely a táskába berakni, mint elöl leszállva, a busz lépcsőjén. Jó, átmenetileg megfelelt, de aztán egyre sűrűbben kérdezgették, mikor nyit megint a kis bolt. — Nem tudom — mondta a kereskedő, aki a busszal járt —, úgy hírlik, senki nem akarja itt elvállalni ezért a fizetésért. Hiimmögtek az emberek, és keservesen nézegettek a lelakatolt boltajtóra. Üsz volt, egyre hűvösebbre fordult az idő, akik a buszt le- késték, begyalogoltak két kilométernyire a város szívében üzemelő boltokba. Ott a választék is nagyobb volt, mint itt kint, a kicsiben, de azért megfontolandó, hogy az ember naponta mennyi időt tölt el a bevásárlással. Nógatták a régi boltosékat — akiknek itt volt kint házuk, és míg mást nem gondolnak, kivették régen elmaradt, esedékes szabadságukat —, hogy vállalják el megint- a boltot, mint annyi éven át, de ők, egy szelíd, kedves házaspár, csak a fejüket rázták, hogy nekik elég volt. Mi a valóságos sérelmük, amiért nem akarták itt folytatni, azt csak ők tudták igazán. S egyszer, egyik hideg őszi napon, mégiscsak lekerült a fekete lakat a boltajtóról. Egymásnak újságolták a hírt az emberek, hogy kinyitott megint a kicsi bolt. — Na, és kik? Mégis vállalta valaki? — Hát, senki sem ismeri őket. Valami fiatal nőszemélyek dolgoznak most itt, nem is idevalósiak. Mert hiába csatolták ezt a falut már régen a városhoz, hiába épült fel a külső peremén egy egészen új lakótelep, ez a környék azért csak megőrizte sok tekintetben a régi jellegét. Még mindig ,,a' városba” mentek, ha a centrum felé vették az irányt, és az „idevalósi” a helybeli lakosságot és annak leszárma- zottait jelentette. Kíváncsi volt hát mindenki, milyen most a bolt. Reggelenként mentek is arrafelé minden irányból bevásárlószatyrokkal, és köszöntgették egymást. Tulajdonképpen — akár elismerték, akár/ nem — mindjárt elsőre jó benyomást keltett az üzlet, amióta újra kinyitották. Meleg volt bent és tisztaság, és a polcokon olyan áruk is megjelentek, amelyek itt soha nem voltak azelőtt. Csinos, fiatal nők mosolyogtak a vevőkre, és ment a kiszolgálás, mint a karika- csapás. Azt kellene hinni, hogy mindenki meg volt elégedve ezután. Nem kellett többet a buszban szorongani, a rossz hírek ellenére mégiscsak jöttek, akik elvállalták itt a munkát, éspedig nem is kényszeredetten," rosszkedvűen, hanem teljes bevetéssel, igyekezvén kiszolgálni mindenkit kedve szerint. De hát itt nem olyanok az emberek, hogy azt higgyék el, amit látnak és tapasztalnak, hanem sokkal inkább hajlamosak abban hinni, ami a lelkűkből, szívükből sugárzik, és ez elsősorban a hitetlenség és a gyanakvás. Híre kezdett járni, hogy „ezek”, vagyis hát az újak, becsaptak valakit hét forinttal. Illetve tegyük fel, hogy véletlenül hét forinttal többet számoltak, amit utóbb meg is térítettek, de ezt nem tudták megbocsátani. Eleve gyanús volt .mindenkinek, miért is vállalták el ezek a fiatalok az üzletet, ha egyszer a régiek is itthagyták? Talán azt hiszik, hogy becsaphatják a népet, aztán majd így megéri nekik ebben a kis boltban dolgozni, forrongtak a bolttal szomszédos kocsAdamecz Kálmán: Madárka sakkozik Saklsozzunk! ~ csicseregte a madárka, akit úgy hívnak, hogy ------------------Anna, és első osztályba jár. Sakko zni! De jó is volna! Lejátszani néhány partit, csalafinta megnyitásokat kieszelni, csapdát állítani az ellenfélnek, rafinált lépésekkel zavarba ejteni, hogy még a citrqjjnos joghurthabtól is elmenjen a kedve! öregbíteni a sport hírnevét, melyet olyan nevek fémjeleznek, mint Maróczy, Szabó László és Portisch, Capa- blanca, Fischer, Karpov meg Kaszparov! Vajon ez a néha kissé nagyképű madárka képes lesz-e arra, hogy végigüljön egy játszmát, mely akár órákig elhúzódhat? Úgy látszik, nemcsak gondolataimba furakodott bele a kétkedés, mert Anna, két kezét csípőjére téve, mint egy táncosnő, jobbra libbent, balra libbent, és öntudatosan így szólt: — A nagypapát is megvertem a múltkor! Vagy úgy! Ő aztán igazán erős játékos! Ha rajta van a szemüvege, még a bábukat is meg tudja különböztetni! Ha őt is le tudta győzni, ellenem sem fog szégyent vallani! Mit volt mit tenni, elővettem a táblát, az asztalra borítottam a figurákat, és elkezdtem őket fölállítani, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ennyire én is tisztában vagyok a szabályokkal, még egy nemzetközi nagymester sem találna benne kivetnivalót! Lopva rápillantottam az ellenfelemre, és elfogott a jeges rémület. A két bástya a második sorba került, középre, tetejükről pedig .egy-egy harcias gyalog vizsgálgatta fintorogva rendbe rakott bábuimat. Ellenfelem furcsa hadállását az idegességgel magyaráztam, és készségesen segítettem neki, de a szemrehányások özönét kaptam tőle viszonzásul : — Nem is tudsz játszani! Jól van, ördögadta! Majd megmutatom én neked! Nem fogom magamat hagyni! Hamar megtettük az első lépéseket. Ellenfelem furcsa, kiismerhetetlen stílusban játszott, azt azonban már nem hagyhattam megjegyzés nélkül, amikor „sakk” felkiáltással megragadta mindkét csikómat, levette őket a tábláról, s pillanatnyi tétovázás után melléjük helyezte vagy három gyalogomat is. — Te csalsz! — tört ki belőlem a jogos felháborodás, ő azonban csöppnyi figyelemre sem méltatott, átnyúlt a tábla felett, és lesöpörte megmaradt figuráimat. — Matt! — kiáltotta diadalmasan, és tapsikolva felugrott a helyéről. — Ellenmatt! — ordítottam, és felborítottam a táblát. — Győztem! — mondtam neki hűvös fölénnyel^ és elégedetten hátradőltem a széken. — Nem igaz, én győztem! — és mindkét öklével verni kezdte az asztalt. Szemügyre vettem a tótágast álló táblát és a földön heverő bábukat, majd kényszeredettem felsóhajtottam. — Jól van, te nyertél. Te söpörted le előbb a figurákat. — Nyertem! Nyertem! — és szélsebesen pörögni kezdett, mint egy körhinta. Amikor pedig a forgástól és a győzelemtől szédelegve lehuppant az ágyra: megfogtam a kezét: — Gyere, megmutatom neked, hogy kell rendesen sakkozni! a szája, az arca meg olyan lett, mintha vadalmába a :~* harapott volna. — Nem érdekel — válaszolta, azzal elővette kedvenc babáját, és magyarázni kezdte: / — Tudod, babika, ha királyszárnyon indítunk támadást, az ellenfél vezérét észrevétlenül azonnal zsebre kell rakni... mában, és az egyik szombaton, amikor tíz óra körül elfogyott a kenyér, két asszony mások buzdítására hétfőn elment a tanácsra panaszt tenni az új boltosok ellen. Közben arról nem értesültek, hogy fél óra múlva új szállítmány friss kenyér érkezett a kérdéses napon az üzletbe. S hogy . régen is előfordult hétvégeken ilyesmi, az nem érdekelté őket. Új szokást kezdtek felvenni, a boltból elhozott blokkal becsengettek a régi boltosék házába, és ott kipakolva a napi vásárolt árukat, megkérték őket, számoljanak utána, nincs-e valami becsapás a dologban? ^ A barátságra való tekintettel eleinte meg is tették nekik, de aztán szégyellték az egészet, és egyik napról a másikra süketnek tettették magukat. Hiába csengettek be hozzájuk ilyen kéréssel, nem nyitották ki a kaput. Pedig az emberek bizalmát és hűségét bizonyította. de hát úgy látszik, ez mégsem volt elegendő ahhoz, hogy a nyugdíjig ebben a boltban tartsa őket. Vagy, hogy ismerték az itteni lakosság másik oldalát is, azért nem dőltek be ennek a nagy bizalomnak, ki tudja? Tény, hogy a blokkok felülvizsgálása megszűnt, ráadásul egyre többen vették védelmükbe az idegeneket, akiket napról napra látva, mégiscsak kezdtek megszeretni. Hogy hogyan élték át ezt az egészet a legjobban érintettek? Nyilván nem esett jól nekik. Kezdeti lelkesedésüket most már bizony nagy erőfeszítéssel tudták csak ébren tartani. — Hát milyen emberek élnek itt? — kérdezgették egymástól elcsüggedve. Voltak bizony rossz napjaik, amikor erősen arra gondoltak, hogy nem csinálják tovább. Nincs értelme, mert ezeknek az embereknek nem lehet megnyerni a szívét soha. S aztán azért, ahogyan ez lenni szokott, mégiscsak akadtak emberek, akik vigasztalni kezdték őket. — Nem kell elcsüggedni — mondták —, mindenki tudja, högy jó ez a bolt. Csak nehezen fogadják be az újakat. Ilyen nehéz természetűek, de nem gonoszak azért. Majd változik a hangulatuk, aztán hozzájuk fognak úgy ragaszkodni, mint a régiekhez korábban. S ők csinálták tovább változó hittel, voltak rosszabb, és voltak jobb napjaik. Munkába jövet elnézeget- tél£ a kertes házakat, a dombkaréjt, mely a települést körülvette, és megpróbálták elképzelni," hogyan élnek itt az emberek, ősszel jöttek f ide, és nem tudták, milyen más nyáron ez a táj, a sok zölddel, a házak előtt nyíló virágokkal, a viruló dombokkal. Nem tudták, hogy az emberek lelke sem olyan zord, mint amilyennek most a táj látszik, és -amilyennek ők is látszanak eleinte. Nehezen bíznak meg abban, aki nem ismeri névről őket és a gyerekeiket, unokáikat. De hát csak idő kérdése az egész. , , Újabban nem viszik el a blokkot az emberek, minden biztatás ellenére bent hagyják a kosárban. Egy-két ember tartja csak még magát, teszem azt, haragot tart azért, mert amikor „öreg cukrot” kért, nem értették meg, hogy egy zsák cukorra gondolt. Hogy egy boltos még ennyit se tudjon, mit jelent az „Öreg cukor”! De valahogyan nincsen már hallgatósága, mint az elején, ha az új boltosokat szidja. S a messziről munkába idejáró boltosok kedve is felderül megint. Talán mégis jó, hogy nem szöktek meg mindjárt az első héten. Igaz, a körülmények nem túl ideálisak, a fizetés sem magasabb, de azért az is valami: egy ilyen környéken meghódítani az emberek szívét, bizalmát. Ha pénzben nem is mérhető, mégiscsak szakmai és erkölcsi siker. A boltvezető korán özvegyen maradt, csinos, kék szemű fiatalasszony, aki a kislányát neveli egyedül, egyik napról a másikra azt tapasztalja, hogy udvarias mosolyára meleg, baráti mosolyt kap válaszul, és napról napra jobban megismeri itt az embereket, sokakat már név szerint is. Tél eleje van, és a bolt nyitásakor még sokszor sötét. A megrögzött korán vásárlók elindulnak ilyenkor a domb felé, melyen a bolt és a kocsma áll. Köszöntik egymást, mint mindig, és a télről beszélnek, fűtésről, családi bajokról. A dombok felől feltámad a szél, fázósan húzzák be a nyakukat, míg feltopognak a bolt lépcsőin, és fellélegeznek a fénybe és a melegbe belépve. Tavasszal biztosan hoz majd valaki pár szál virágot a kertjéből, és ott virítanak majd kicsi vázában a pénztár mellett, mint régen ... ———s-----------------------------------------------------------------Győri László: 'Répalevél Répalevél, te takarmányrépalevél, te lovaknak, teheneknek való, téged mi rezegtet, hogy így belezizzensz a tájba? A szél. Megszólal, fölrebben először csak zizegő, zörgő, éles kis neszekkel, vékony fémlapként zengve a reggel álmosan nyújtózkodó, hunyt szemű levegő lassú moccanásaira, vele, ővele éled, vékony fémtolla egyenként rezdül a legkisebb fuvallatra tüstént, libeg, emelgeti szárnyát, nekiszáll a fénynek. A reggeli szél, mint a dunna alól kipihegő gyerek fújja meg a dunna tetején kíváncsian lapuló szökevény tollpihét, úgy fújja szuszogva a répa kiszökő pelyheit, a zöld leveleket: egy zöld színű madár toliaival degeszre tömött répára szusszan. Mind csupa zöld. S a lyukas párnából ömlik a toll, a leveles ár. Kihasadt dunnaciha. Visszatömködik majd az ősz meg a dér meg a fagy. S hullajíanak hozzá tollat a fecskefiak. De a fecsketoll mibe hull, ha minden széthasadt? A szél most rezgeti, a szellő kiszuszog a dunyha alól. Csikland a bársonyos orr. Almában édes a szellő, úgy mosolyog. Aztán nagyokat ásít. Rebben a répalevél. Fújják a hajnali szellők. Tollpihe zeng. Csupa zöld tollpihe erre az alföld. Reped a levegő, belenyilall, a zöld ár már a térdemig ér. Répalevél, keserű, te gyönyörű répalevél! Botanikus kert Vdncsó Ilona festménye Bán Zsuzsa: A hűség visszatér
